1998,  Irodalom,  Színház,  Zene

Csend

Harmadik közös előadásunk Balog Józseffel 1998-ban az előző két műhelymunka módszereit követte – volna, ha sikerül megvalósítani. Mivel azonban ezúttal rendezőt, sőt tánckoreográfust is kerestünk hozzá, meg több színészt és táncost, valahogy nem csiszolódott össze sem a társaság, sem a zene/szöveg a koreográfiával. Néhány hónap nyűglődés után végül kimondtuk: ennek annyi. Mennyi? Nos, az ominózus próba után Kovi barátommal bánatunkban elmentünk a kocsmába berúgni, ahol a hetedik és a tizedik sör között valamelyikünk felkiáltott: ne hagyjuk annyiban, csináljunk belőle egy improvizációs, bevadulós performance-t. S lőn. Így született meg a Csak csendesen!…, amely az Egy előadás romjain alcímet viselte.

Csend

1. (A függöny előtt: ő a lábát lógázza a színpad szélén.)

2. ő: A nyáron csináltunk színházat. Andika, Sacika meg én, a Csabika. Reggel mindig ott volt Gabi, meg Ernő, meg Sándor, meg Lajos, meg a…… a Veronka néni. Ott ültünk, szürcsölték a kávéjukat, és vártuk a lányokat. Aztán jöttek. Meg jött az Árpu, nyomta a fényeket, meg néha benézett Ata, megnézni, meg néha benézett a Joca, belehallgatott, megnézte. Egyszer a Pusi is benézett, meg a Tibi is. Ott játszottunk, meg megmásztuk a függönyökön a….. a mindent, meg festettünk, meg minden. Jó volt nyáron színházat csinálni. Ezen a nyáron is szeretnénk színházat csinálni. Most mi játszunk nektek. Ez lesz az eleje.

3. (Robaj, ő a függönyhöz siet, kimegy, majd visszanéz.)

4. ő: Mert mire is gondoltak, amikor eljöttek ide megnézni bennünket. Álom és álltatás? Emlékszem mindenre, és ott voltam mindenütt. Nincs varázslat! Ez a pokol… (Végig alapfény, ő el.)

5. (Intro: sötét, zene) vers:

Magányomban reszket hiányod
távoli, csendes szerelem
sötéten meghúzódom hálóm mélyén
figyellek
s alattomban megérintelek
csendes a vágyódás
lappangó
az éhség elviselhetetlen
kínoz
alattomos vagy Te is
ahogy nézel
ajkaink sötétek
mint a Pestis
micsoda bűn, micsoda mennyei bűn
a szemed mesét suttog
kárhozat

6. (Fény, zene, tánc, villogás, kacaj, jókedv – a függöny előtt.)

7. (ő kidugja a fejét, lassan kibújik a függöny résén, a „néma beszéd”: erőteljes tátogás hang nélkül, erőlködés, semmi hang, kétségbeesett arc – fény: spot a fejre.)

8. (Függöny fel – a színen félhomály, rissz-rossz bútorok, tükrök letakarva, ő a kanapén elnyúlva, óraketyegés – sokáig! –, majd morajlás – erősödve –, végül óracsörgés + fény, ő felpillant.)

9. ő: Már ötödször vagy hatodszor olvasom: „Tömzsi kis ember volt, külseje elhanyagolt, sőt koszos.” Nem tudom….. valami, valami…. valami itt….. nem tudom… (Az ajtóhoz mászik, fülel – sötét – kép: kínzás – vissza a füleléshez, megrázza a fejét, leleplez egy tükröt, visszaül olvasni.)

10. (Zene + képkavalkád + tükörleplezés: jointkészítés, szívás, indul a tánc, ő próbálja megérinteni azokat, de félresiklanak, erotikus gondolatok, még szívás, még erotika, azok lassan a háttérbe siklanak, az ott marad, szinte provokatív, ő odaugrik, megpróbálja átölelni, az kicsúszik az ölelésből, visszapereg az árnyak közé, ő a semmit markolja, összerándul, nehezen kihúzza magát.) ő: Tanárnő, kérem! Az eljövendő kor legnagyobb poétája áll ön előtt! Vagy csak…

11. (Csendesen üldögél, elmélázva.) ő: Szép virág a Nárcisz, és én még sokkal szebb vagyok. De ha egyszer elvesztem a gyarló emberi tükröket, minden össze fog omlani…

12. (Zene – vízióképek + táncok, néha megjelenik az – ő vergődik az ágyon) vers:

Nem. Csak ez a szó
És nem számít, mikor,
hol
mondták el. Hiszen csak egy
szó.
Ott látom magam.
Egy senki.
Ki más.
Ott látom magamat.
Veled.
Hát hallgasd.
Hallgasd.
Húsz évem minden búját
és örömét.
Csak sodródom az árral.
Más nincs.
Húsz hurokkal, húsz koronával.
S számít-e vajon, mi lesz a
mával neked s nekem,
mert mit tesz a tűz a
fával,
arcod még szűz,
hát ne várd ki, míg az
élet kebledre sötét
koszorút tűz, inkább
játssz játékot,
kegyetlent,
szomorút.
Tudom.
Kérges tenyerem mily rút,
arcom férges,
s nem vezet erre semmi út.
Hát fogadd el harcom, s
feledd a bút,
mit elmondtam néked, feledd,
szerelmed pengeként
lesújt.
Így éltem minden békét,
s háborút.
Ott látom magam.
Mint várom őt, torz arccal,
mélán,
könnyekkel küszködve,
némán, s bár
kétkedve hittem el bármit,
tudom jól, csak egyetlen
érzés, mi számít,
a csend
a végtelen halotti csend.

(ő kifullad, liheg) ő: Rímelek… Mióta itt társalgunk, egyre csak rímelek. (mű:) S mindeközben őrültséget mímelek! (Hülyén felnevet.)

13. (Sötét, ajtórésen beáramló fény, ő rémült, a sarokba húzódik – zene, újra azok.) ő: Úgyis tudom, úgyis tudom, hogy ti csak… (liheg, iszonyúan fél) nem, nem, nem, nem… nem!… én tudom, tudom, hogy ti… tudom.
az: Mit tudsz?

(azok el, ő gyorsan gyertyát gyújt, megnyugszik, az közelebb lép, símogatás) vers:

Csak sétáltunk a folyón a hold felé,
míg selymes paplan lett a zátonyunk.
Ölelő karjaid közt megérintett a halál,
mosolyogtam, a bőröm bizsergett.
Ó, az élet! Ne nézz máshová,
válaszd az életet, itt a pillanat.
Öreg fényképeken tudnám csak megmutatni.
Elsodort minket az idő.
Kérlek, ne nézz máshová, nézz engem,
így, mezítelen valómban,
girhes testem agóniáján úrrá lesz a pillanat,
s jöjjön bár a bíbor köd, mely szememre telepszik,
majd valahol máshol,
majd valaki más,
majd valaki mást.
Kérlek, légy átkozott Te is.

az: A részed akarok lenni. (Ráhajol, szeretkezés, majd nézik egymást, megvágják magukat, összeszorítják a sebeket, ő az ajkával leszed egy kevés vért, ránéz a másikra.) ő: Csókolj meg! (Megteszik, az a fénybe néz, spot, majd eltűnik.)

14. (Zene, ő ismét vergődik, néha megjelenik az) vers:

Csönd van, csönd van mindenütt,
csak a pókok
sikoltó sejtek a mocskos padlón
sikoltok
nevetgélek a csöndben
álomban felböffenő tegnapok
kecses kis lidércek
figyeljetek
nem verseket írok, hanem
álomban felböffenő tegnapokat,
kecses kis lidérceket
csend az élet
csupán a születés döbbenete
s a halálos megkönnyebbülés
mit átjár a dal
beszélgetek a csendben
Letéptem a függönyt, de csak a
por kavargott, nem láttam a Napot,
óh, emberek, a Napot! Elhagyott?!
Mondd, hogy nem! Mondd, ugye nem?
Szürke, mocskos szerelem, eső verte, szél
szaggatta, szürke fejét nem hajthatja
már ölembe. A pokol csendje vár. Köny-
nyebbülést? Nem. Csak újabb némaságot
hoz a halál.
Szürke szememre szürke pernye száll.
S elmélázok a csendben
s felsóhajtok a csendben
s megdermedek a csendben
beleordítok a csendbe!
belesikoltok a csendbe!
belefetrengek, beleokádok, belerondítok
a csendbe!
Ez hogy tetszik, baszd meg?!
Nem felel.
Hiszen azért csend.
Megfeszül a gerincem, tagjaim kifordulnak,
összecsuklok a sarokban,
szemem fennakad, nincs lélegzet,
próbálok hörögni, várom bár a
visszhangot, de
NEM!
Nem felel! A fülébe suttogom lágyan:
engedjen el…
Eljő a reggel. Hanyatt fekszem, arccal a
néma
Hold felé. Hűlő homlokom hajlatán összegyűl a
harmat.
Ő nem moccan, nem néz, nem figyel, csak vár és
hallgat

(ő egy asztalnál ül, körben üres székek, ide-oda pillantgat, néha mintha beszélne valakihez, sötét – fény: kis ideig egy-egy alak a székekben – tánc, őt az árnyak magukkal ragadják.)

15. főszereplő (rendező?): Állj, állj! Megállni! Sehogy se lesz ez így jó! (Leint mindenkit, táncosokat, fényest stb., kiküldi őket, zene leáll, munkafény fel, odahívja pl. a zeneszerzőt, magyaráz.)

16. főszereplő: Nézd, öregem, sehogy se jó ez így. Én végtelenül sajnálom, de nem megy. Próbáltuk így, meg úgy megmagyarázni, leírni, lefesteni, megkomponálni, esetleg belerágni, beletömködni a szerencsétlen nézőbe a mondanivalót, a megoldást, a választ, de nem megy, és kész! És tudod, miért nem megy? Azért, mert mi magunk sem tudjuk a választ. Azért, mert amikor azt mondtuk, hogy igen, ez az, ez lesz a megoldás, hát akkor hazudtunk, önmagunknak is. Talán – mert jól taktikázunk – úgy tűnhet, hogy megvan a válasz. De ez akkor is átverés. És tudod, mit mondok én minderre? Nem is kell válasz.
Na, oké, próbáljuk meg másképpen! (Szerző el, a főszereplő hívja az az-t játszó színészt.) X! (az előbújik.) X, a következő jelenet után előjössz, és kacér pózban ideülsz erre a székre. Érted? Na, gyerünk a helyedre. (A fenekére csap, az el.)

17. (Zene + szöveg és kép szaggatva.) ő: Csend van, akkor csend van, hiába ordítsz… (Közben egyenként letakarja a tükröket.)

18. (Zene, ő a szokott helyén ül, immár megnyugodva, az előjön, kacéran egy székre dobja magát, kihívóan őt figyeli, ő a fejét fogja.) ő: Na ne! Ez már sok! (Az felkacag – Szeptemberi ölelés (az első vers) – ő lassan becserkészi azt, a vers végén lassan és kéjesen megfojtja, arcán egészséges vigyor.)

19. (ő a földön ül, mellette a halott az.) vers:

A sárga házban Sacika mindig itt van Csabikával.
A sárga házban Sacika mindig itt van Csabikával.
Sacika mindig szereti Csabikát a sárga házban,
a sárga házban Csabika mindig szereti Sacikát.
A sárga házban… a sárga házban… a sárga házban…

ő: Kedvesem, te csak aludjál! Te csak aludjál… (Símogatja a haját, a semmibe mered, s dúdol.)

FÜGGÖNY

20. (ő előjön, a nézőkhöz.) ő: Tartozom még egy magyarázattal. Szóval, az egésznek a lényege az, hogy… (Sötét – világos: ismét a „néma beszéd”, majd sötét, függöny fel: félhomály, az asztal körül ott ül minden szereplő, némák, mozdulatlanok – ismét láthatóak a tükrök.)

VÉGE

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás