2005,  Irodalom,  Zene

Változatok könnyű szélre

avagy emléktöredékek a 2005-ös zentai versünnepről

Még hármat kell aludni a magyar költészet napjáig. Nem tudom, önök hogyan szoktak ilyenkor ünnepelni, hogy szoktak-e egyáltalán, számomra különös jelentőségű nap április 11-e, és ahogy haladok előre az időben, egyre sűrűbben találom magam ilyenkor az emlékezés, fel- és megidézés szagos füvű mezején. (Ez persze a Yuhar gondozása szempontjából nem baj, sőt!) Rendszerint jutnak eszembe olyan produkciók, amelyekhez közöm volt, melyekben zenéltem, és amelyek kellemes perceket szereztek nekem, noha nehezen viselem a csapatmunkát.

Egy tíz évvel ezelőtti előadás jutott eszembe legelőször, ami ugyancsak a költészet napjára készült, és amelyet rögzített is az Újvidéki Rádió, a birtokomban van, ergo itt és most bemutatható lenne, ha nem lépett volna elő a függöny mögül a legnagyobb szerkesztői félelmem, a tiltás riasztó mumusa. Megkerestem ugyanis a műsor szerkesztőjét, és kértem, hadd mutathassam be az említett anyagot, de azt a választ kaptam, hogy csináljak magamnak költészetnapi műsort, és mutassam be azt. (A feladat tehát adott.)

Aggodalomra persze semmi ok, mert van még egy „pót-pót-pótkötél”, amely szívemnek ugyancsak kedves. Zenés költészetről lesz most itt szó, egy rendezvényről, amely meghatározó volt irodalmi eszmélésem szempontjából, és ahová évről évre visszatértem, elsősorban nem a megmérettetésért, sokkal inkább azért, hogy megmártózhassak ebben a rezonáló közegben.

A zentai Énekelt Versek Fesztiválján 2001-ben vettem részt először egy háromtagú zenekarral, és három olyan dallal, amelyektől azóta is képes vagyok elpirulni (finoman szólva színvonaltalanok voltunk; ennek dacára elhoztunk egy különdíjat). 2005-re azonban már sokat fejlődtem, vagy hát a Verssel való viszonyom mélyült el, sokat megtudtam annak természetéről, a dalkomponálásról, és arról, hogy versénekesként mit is kellene kezdenem magammal a színpadon. Egyedül rendes hangszerre nem sikerült szert tennem – egészen 2008-ig kellett várnom arra, hogy legyen egy valamire való gitárom (akkor már 10 éve zenéltem). Beszédes Pista meg is jegyezte az eredményhirdetésnél: „Ha szóltál volna, hogy nincs normális gitárod, hoztam volna neked egyet.”

József Attilát ünnepeltük akkor is, a születésének századik évfordulóját – ennek megfelelően a kötelező vers mellé (Jung Károly: Könnyű szél, dallam) egy JA-t is meg kellett zenésíteni. Erre az alkalomra készítettem el a Napszonett címűt, amivel később a KMV-t is megnyertem, és amelyről a mai napig az a meggyőződésem, hogy annak a tizenhárom évvel ezelőtti Barlog Károlynak a tökéletes tükörképe. De mutatom:

József Attila: Napszonett

A vén diványon hentereg a Nap,
Magával hozta erdők illatát
S kinek örömből semmi sem maradt,
Vidultan nézem én kopott diák.

Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
Aranyhajával elborítja arcom,
Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
Ölébe békén árva főmet hajtom.

– Ó Nap, a csókod új életre kelt,
Ha símogat selyem hajad, még élek;
Rossz idegem új ösztönökre lelt.

Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
Az éjnek oly riasztó árnya van
S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

Persze ez a fesztivál (szerencsére) nemcsak rólam szólt, és ez a nyúlfarknyi is azért jött létre, hogy magának a zentai Énekelt Versek Fesztiváljának szellemét idézze meg, azokkal a dalokkal, amelyek a versenyprogramban elhangzottak. Ha jól emlékszem, a 2005-ös egy erős év volt, több olyan produkcióval, amelyet így, közel másfél évtized múltán is kellemes lehet visszahallgatni. Nemcsak az érintetteknek. (Mondjuk, így vagyok én az összes évvel a zentai versünnep történetében, éppen ezért nem lenne ellenemre, ha a szervezők közkézre bocsátanák ezeket a hanganyagokat, vagy legalább megkaphatnánk tőlük, hogy mi magunk feldolgozzuk.)

Az izgalmat általában csak fokozni szokta, ha a meghívott költő olyan verset választ megzenésítésre, amely nem rímes-ritmusos, ami nehezen tűri a zene jármát. A Könnyű szél, dallam esetében szerencsére nem így volt. Jómagam nagyon megkedveltem Jung Károly szövegét, és manapság is előfordul, hogy eljátszom, ha hangszer kerül a kezembe.

Jung Károly: Könnyű szél, dallam

A kort faggatom, melyben
Élünk. Korod, korom.
Akarom, nem akarom,
Gyakorta van ez így.
Korom hull koromra,
Tartva így hazafelé,
S karom ölelne bár,
A távol egyre távolodik.
Ma sem tudom, ki vagy.
Meg sem tudhatom már.
Elég létezésed ténye,
Ha be nem zárul minden határ.
Majd csak tavaszodik.
Könnyű szél jön majd talán:
Gyors futam a hangszereken,
Mielőtt a dallam felhangzana.
Várható búcsúzkodások.
Vagy csak titkos távozás.
Nem szólva senkinek.

A rendezvény mozgósító, illetve megtartó erejéről az is híven tanúskodik, hogy egy-egy ilyen alkalomra zenekarok jöttek létre vagy alakultak újjá. Az egyik nagy meglepetés számomra a főként szabadkai tagokból verbuválódott Adagio együttes volt, akik a Jung-vers mellett három József Attila-verset is megzenésítettek: Áldalak búval, vigalommal, Azt mondják, Száradok, törődöm. Ez utóbbit később lenyúltam, és néha eljátszottam én is fellépéseken. De megjelent a fesztiválon az 1982-ben alakult, szintén szabadkai illetőségű Folton Folk együttes is, Vajdaság első magyar nyelven énekelő countryzenekara.

És ha jól tévedek, ez volt az első olyan esztendő, amikor „határon túli” (Szerbia határain túli) előadók is részt vettek a programban. Mindenképp meg kell említenünk a Soóky Éva–Sotkovszky Lajos-duót (Felvidék, Nagymegyer). Emlékszem, Lajos biztos kézzel tudott a versekhez nyúlni, és rendkívül karakteres, sokoldalú figura volt. Némileg sajnáltam is, hogy nem sikerült barátságot kötnünk. Remélem, azóta sem hagyott fel a versénekléssel. Volt a programban egy másik határon túli résztvevő is, az eszenyi Kádas Renáta, aki viszont végül sajnos nem jelent meg Zentán a megmérettetésen.

Jó volt most újra hallani Gulyás Imrét, akit akkor szerettünk volna beszervezni a Csöpy Fúzió zenekarunkba, mint ahogyan Kónya Sándor dalait is, akivel nemrégiben készítettünk interjút a Nevenincs együttessel kapcsolatban. (E helyen fontosnak tartom megemlíteni, hogy a VMMI honlapján szereplő versenyprogramban Kónya Sándor helyett egy duót, az Oázis együttest tüntették fel, és ez némileg engem is megzavart, hiszen egy évvel korábban, 2004-ben még együtt láthattam Kónya Sándort és Gordán Kolost a színpadon. Lám, az emlékek olykor megtréfálják az embert.) És persze itt van a zentai Kapaszkodó együttes is, akik elvitték a fesztivál első díját.

Jöjjenek hát a dalok: közel harmadfél órányi versöröm! Tekintettel arra, hogy nem tudom felidézni, milyen sorrendben következtek a produkciók, ezért az előadók szerinti ábécésorrendben közöljük a szerzeményeket.

Megosztás
  • 17
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás