1979,  Zene

Egy multimediális hangszer vonzásában

Szubjektív feljegyzések Király Ernő emlékére

Különleges megtiszteltetés ért néhány hete: Ladik Katalin – a 2007-ben elhunyt Király Ernő születésnapján – az egyik régi, hírlapos cikkem megosztásával emlékezett megboldogult férjére. A neves vajdasági magyar zeneszerező jövőre töltené be századik életévét. Vagyis: az idén lett volna a kilencvenkilencedik születésnapja… Azt már korábban is láttam, hogy egy másik cikkemet, a Szigeti históriák sorozatból, forrásként jelölték meg a Wikipédián Király Ernő címszavában – ezúton is köszönöm az ismeretlen elkövetőnek! –, de ez így mégis más, és egészen megható…

„Soha nem lesz csend” (John Cage, 1954)

Király Ernővel (1919–2007), a köztünk lévő több mint fél évszázados korkülönbség ellenére is, két jelentősebb közös munkánk volt a kilencvenes években. Mindkét történetet már többször is elmeséltem különböző lapokban, különböző cikkekben, sorozatokban, ezért itt most csak röviden, kivonatosan foglalom össze a legfontosabb momentumokat. A Magyar Szó művelődési rovatán dolgoztam épp 1995-ben, amikor Ernő bácsi – aki ekkor ezek szerint már hetvenhat esztendős volt – egyik nap besétált a szerkesztőségbe, és egy nagyobb paksamétát hozott magával. Az iratcsomó már ránézésre is ijesztő mennyiségű, terjedelmű volt…
Náray Éva tehet mindenről!
Rovatvezetőként ugyanis ő bízott meg engem azzal, hogy sajtó alá rendezzem, vagyis megszerkesszem Ernő bácsi paksamétáját, igen értékes gyűjteményét, dokumentumait, amelyek aztán 1995 júliusától egészen november elejéig, összesen tizenöt részben, folytatásokban jelentek meg a Magyar Szó szombati számaiban (fontos itt hangsúlyoznunk, hogy akkoriban még hétvégenként is külön-külön jelent meg a lap szombati és vasárnapi száma). Nem dicsekvésként mondom, de persze annak is kiválóan beillik, hogy Király Ernő nagyon elégedett volt a kéziratán végzett munkámmal, olyannyira, hogy a sorozat lezárása után úgy tervezte, hogy könyvben is kiadja. Meg is egyezett erről akkor Bada Istvánnal… S engem kért fel arra, hogy legyek a készülő kötetének a recenzense.
A recenzió megszületett ugyan, a vállalt határidőre le is adtam, azt pedig már fogjuk rá – így utólag – a múlt század kilencvenes éveinek háborús hátországbeli gazdasági válságára, lehetetlen hétköznapi körülményeire, az ország szétesésére, az összes ereszték recsegésére és ropogására, az emberek megkeseredésére, az uszítás őrületspiráljaira, Slobodan Miloševićre és bűnbandájára (amelynek egy része, miután 2000-ben kidobtuk a főbejáraton, abban a reményben, hogy soha többé nem látjuk újra, később mégis visszamászott a sufniablakon, hogy máig is hatalmon legyen, dölyfösködve, s az eltávolíthatatlanságnak ugyanazt a látszatát keltve, mint egykoron maga Milošević és bandája is tette…), no meg persze a Balkánt elárasztó vérszagra összesereglett, összegyűlt éji vadakra, hogy az akkor tervezett kötet végül mégsem jelenhetett meg… Az ezernyi más ok és indok és kifogás és magyarázat ellenére!
Talán Bada Istvánt kellene megkérdezni, hogy mi történt tulajdonképpen, mi jött közbe végül is.

Király Ernő (1919–2007)

Az Ernő bácsi paksamétájából, vagyis a gondosan összeállított mappájából készült, fent említett sorozatunk volt A citera és a Durindó története (1958–1983) című anyag – ami akkor, ezek szerint, negyed évszázad eseményeit tekintette át –, amelynek tizenöt részét a Vajdasági Magyar Folklórközpont gyűjtötte össze később a honlapján. Az ekkor közölt képek minőségéből jól látható, hogy ők nem az eredeti kéziratból dolgoztak, hanem a Magyar Szóban megjelent széria illusztrációit szkennelték be, így hát, gondolom, a szöveget is az újságból gépeltették, gépelgették át.

A CITERA ÉS A DURINDÓ TÖRTÉNETE (1958-1983)

Magyar Szó – 1995. július 22- től

Ez egy alapos és a téma sok-sok részletére kiterjedő dokumentumválogatás, dokumentumgyűjtemény. Király Ernő ugyanis sokat foglalkozott ezzel a népi hangszerrel, sőt, 1974-ben a magyar népi citerák alapján egy saját hangszert is konstruált. Nevezhetjük ezt akár elektromos citerának, vagy citrafonnak is – az utóbbi névváltozat az, amit a feltalálója adott neki. Az előbbi pedig legfeljebb egyfajta magyarázó, körülíró meghatározással, megnevezéssel érhet fel… A citrafon egy nagyobb hangszekrényből áll, amelybe lépcsőzetes elhelyezkedésben összesen öt darab, különböző méretű és hangolású citerát építettek be. A hangszernek ötvenkét húrja van, amelynek hangolása a lá-pentaton skálán alapul. Az egyes fogólapokon a rovátkák negyedhangnyi távolságra vannak egymástól. A citrafon hangterjedelme több, mint öt oktáv. A hangokat, akkordokat ujjal, pengetővel, vonóval, különféle (fém)rudacskákkal változatos színezetben lehet megszólaltatni. A hangszeren egyszerre ketten is játszhatnak, így polifon zenélés is lehetséges. A citrafon természetes hangereje azonos a gitáréval, s ennek fokozására a hangszerbe tizenhat úgynevezett pick-up hangszedőt építettek be, amelyek erősítővel megkétszerezhetik a hangerejét. A citrafon iránt csak a meghökkentő újszerűsége miatt is igen élénk volt az érdeklődés már a hetvenes években is, több filmzene és más zenedarab, zenekari mű is készült rá. Az első komolyabb hangszerbemutatókat Újvidéken, Budván, Abbáziában, Zágrábban, Szarajevóban, Pozsonyban, Budapesten, Nizzában, Nürnbergben, Grazban és Frankfurtban tartották meg.
Itt olvasható a hírlapos cikkem, amelyben ugyancsak sokat meséltem, áradoztam a Király Ernő két hangszeréről, így az itt leírt citrafontról is, s amelyet tehát Ladik Katalin néhány hete a Facebookon is megosztott Ernő bácsira emlékezve:

Elnémult a tablofon és a citrafon

A tablofon az egyik kedvenc hangszerem. Érdekessége, hogy különösebb zenei előképzés nélkül is bárki játszhat rajta, lényege ugyanis, hogy hangot ad a rajznak, az írásnak, a betűnek. Kihangosítja a ceruza, a toll sercegését, a leírt vagy megrajzolt vonalakat. A tablonfonra írt kotta tehát önmagában csak rajz lehet, illetve a hagyományos kottát is képként kell értelmezni, ha mégis ragaszkodnánk ehhez. A tablofon tudja azt, amire egyelőre még a számítógépek sem képesek: zenei hangokká változtatja a rajzokat. A hangszer megalkotója, Király Ernő mesélte egyszer, hogy hallgatta gyermekei ceruzáinak sercegését a papíron, miközben házi feladatukat írták. Akkor jutott arra az ötletre, hogy ki kellene használni ennek zeneiségét. Avagy: a zene nyelvén is megörökíteni az írás-rajzolás hangjait. 1996-ban, egy színházi előadáshoz, amelynek Király Ernő volt a zeneszerzője, azt kértük tőle, hogy képverseket zenésítsen meg. Kiváló alkalom volt ez arra, hogy ne csak az irodalmat és a színjátszást kössük össze, hanem a zenét és a képzőművészetet is egyfajta egységbe vonjuk az előadás ötven-hatvan percére. Egyszer, szintén a kilencvenes években el nem vágyódó zeneszerzőnek mondta őt Szabados György, és azok közé a zenészek közé sorolta, „akik valahogyan a saját otthonukból nézik a kavarodást. Szemlélődnek, képzelődnek, kinyitják olykor az ablakot; megnézik, ugyanaz van-e kint, mint amit magukban elképzeltek, és a legtöbbször azt is találják: a Bent és a Kint között nincs nagy különbség, a fák állnak, az emberek igyekeznek, a világ ugyanaz, és persze változik. S van ennek valami örök, egyszerű és kikezdhetetlen rendje, s ez a rend bennünk mesél, és zeneies a hangja.”
Ez a rend néhány nappal ezelőtt elhallgatott, nem mesél tovább, zeneies hangját immár csak felvételek idézhetik: december 12-én, nyolcvannyolc éves korában elhunyt Király Ernő, a jeles vajdasági magyar zeneszerző, néprajzkutató. Egy évvel ezelőtti combnyaktöréséből nem tudott felépülni – olvashattuk halálhírében. Király Ernő értékes népzenekutatói munkája folyamán számos magyar, továbbá szerb, ruszin és cigány dalt gyűjtött. Közös munkánk alkalmával mesélt egyszer arról is, hogy amikor gyűjtőutakra ment, természetesen elsősorban a magyar népzene kutatása érdekelte, de a vegyes lakosságú falvakban, amikor nagy sereglet támadt a nagyvárosból jött, akkoriban még hatalmas magnetofonokkal közlekedő jövevény körül, ha volt jelentkező, hát más nyelvű dalokat is rögzített. Ilyen gyűjtőutakon fedezte fel magának a régi, népi citerákat is, amelyek aztán zeneszerzői munkásságának egyik központi hangszerévé váltak. Megszervezte a Durindót, a vajdasági magyar citerások éves találkozóit. És ebből az ihletésből alkotta meg másik hangszerét, a citrafont, azaz az elektromos citerát, amelyik olyan csodálatos hangzásvilággal gazdagította a gyűjtött és feldolgozott népi motívumokat, hogy nemzetközi elismertséget hozott a zeneszerzőnek és hangszerkészítőnek. Idős korában is folyamatosan alkotott, akkor már rendszeresen jelentek meg könyvei, Amerikában adták ki műveinek válogatáslemezét, sőt lapokban és folyóiratokban verseket is publikált.
Elnémult hát a múlt héten a tablofon és a citrafon, de még remélhetjük, hogy szép számmal lesznek zenészek, akik játszanak ezen a két hangszeren. Miden egyes alkalom, amikor megszóltatják valamelyiket, mostantól egy-egy tisztelgéssel ér fel Király Ernő emléke előtt.
Nyugodj békében, Ernő bácsi!

(Magyar Hírlap, 2007. december 21.)

Együtt a család: Király Ernő és Ladik Katalin – a művészpár gyermekével, az 1964-ben született Király Dávid Zsolttal

Király Ernőhöz való kötődésem kezdetei azonban jóval korábbra tehetők, semmint, hogy személyesen megismerkedtünk volna. Még az általános iskola felső osztályainak valamelyikében, zentai zenetanárom, Laki József, Király Ernő 1979-es lemezének egyik darabjával (A4) mutatta be nekünk, akkori nebulóknak, a verbunkosokat. Egyébként kiváló tanárként hosszasan mesélt a verbunkosok mibenlétéről, nemcsak zenei jellegzetességeiről, de társadalmi jelentőségéről, funkciójáról is. Szóval volt abban minden, történelem, irodalom és persze zene is, valódi kultúrtörténeti kiselőadást tartott az egyik óránkon – ennyi idő után is hála neki érte! –, s ebbe illesztette bele az egészen modern, újszerű feldolgozás értelmezését, illetve az értelmezési keretek sokszínűségét. Nagyszerű élményként emlékszem azóta is erre a tanórára, s tulajdonképpen a két hangszer, a citrafon hangját, hangzásvilágát is ekkor szerettem meg. Ha számolunk egy kicsit, akkor hamar kiderül, hogy jómagam alig nyolcesztendős lehettem, amikor ez a hanglemez megjelent (s néhány évvel idősebb, amikor Laki József lejátszotta ezt nekünk a zeneórán…), így tehát talán a kis példányszáma miatt sem, de már rég nem lehetett beszerezni, amikor én tomboló tinédzserként, saját jogon és saját hatáskörben is vinyleket kezdtem gyűjteni, s már nem csak a szüleim révén elérhető, mondhatni megörökölt ízlésvilágot tükröző albumokat hallgattam otthon, egyedül, a szobámban, vagy éppenséggel társaságban. Egy barátomnál láttam meg egyszer a lemezek között a polcon, s akkor kértem kölcsön lemásolni kazettára Király Ernő itt említett lemezét, mert akkoriban még így sokszorosítottuk a hanghordozókat, ez volt a bevett gyakorlat. Nagy szerencse, hogy – mint ez alább hallható is – kiváló minőségű lett az a bizonyos, a nyolcvanas évek végén készült másolat, amelyet most ehhez a cikkünkhöz digitalizáltam.
A tablofont két évvel a citrafon megépítése után konstruálta meg Király Ernő. Az 1976-os találmány célja – mint akkoriban Ernő bácsi többször is elmondta – az volt, hogy a rajz vagy az írás ne csak látható, de hallgató is legyen, vagyis az alkotó-zenélő-előadó egyszerre használja, juttassa kifejezésre mindkét médiumot. Ez tehát így már tulajdonképpen – mondhatni: egyedi módon – egy multimediális hangszer, amelyen, akárcsak a citrafonon is, egyszerre akár ketten is játszhatnak. A tablofon testét egy ötvenszer hetven centiméteres, egy milliméter vastag, kissé homorúra hajlított bádog képezi, amelynek felső részébe olyan hangkeltő eszközöket építettek be, amelyeket pengetve vagy ütve temperált vagy nem temperált hangok, hangzatok, zörejek képezhetők. A fémlemez másik felén akvapapír van elhelyezve, ezen készül a rajz vagy az írás, íródik a szöveg. A tablofon eredeti hangereje – akárcsak a citrafonról is elmondtuk már néhány sorral feljebb – megegyezik a gitáréval, de a hátsó felületére szerelt pick-up hangszedőnek köszönhetően, no és persze erősítőre kötve, a hangszer hangereje megtöbbszörözhető. A tablofont nagy érdeklődés mellett az elsők között mutatták be Újvidéken, Amszterdamban, Zágrábban, Temerinben és Glasgow-ban.
Talán ha 1995-ben nem lett volna olyan jó visszhangja Király Ernő Magyar Szóban megjelent citerasorozatának, s ha ő maga nem lett volna annyira elégedett és hálás – mondom én szépen, hogy Náray Éva tehet mindenről –, talán nem is veszem, vesszük magunknak a merészséget, hogy még az év végén felkérjük őt egy újabb, ezúttal színházi együttműködésre. Molnár Zoltán évfolyamtársammal és barátommal (és ez a sorrend talán meg is fordítható…), Molesszel a vizsgaelőadásunkra készültünk az újvidéki Művészeti Akadémián, és amikor azon töprengtünk, hogy milyen zenét használjunk fel a produkcióhoz, amelyet később Úgy és némiképp címen mutattunk be az Újvidéki Színház kistermében, akkor felsóhajtottam, hogy „milyen szép is lenne, ha Király Ernő elvállalná, hogy élőben játsszon”.
S úgy bizony, szép is lett, mert elvállalta… 😀
Sajnos, sem az előadás zenéjét nem rögzítettük – Ernő bácsi minden esetben élőben adta elő –, sem videofelvétel nem készült a produkcióról, ilyesmit hát nem tudok most megmutatni belőle itt a Yuharon. Van viszont egy közös stábfotónk, amelyen hárman pózolunk, legyen most elég ebből ennyi… Egyelőre!

Úgy és némiképp (stábfotó): Molnár Zoltán, Király Ernő és szerénytelenségem 1996-ban (Dávid Csilla felvétele)

Az Úgy és némiképp című előadás – mondjuk a produkciót némileg „privatizálva” is ezáltal – kiváló alkalmat adott nekem arra, hogy ha csak egy rövid kompozíció erejéig is, de játszhassak a tablofonon, amivel nagyon régi, még az általános iskolából magammal hozott, magammal hurcolt álmom, ábrándozásom teljesült. (És éppen ehhez az előadáshoz kötődik az az apropó is, ami miatt a Szigeti históriák című cikksorozatom egyik epizódja a Király Ernőről szóló szócikk egyik forrásává is válhatott a Wikipédián…) Amikor először fölkerestük őt újvidéki lakásán, a Vásár, vagyis a Sajam közelében, akkor adta nekem ajándékba a néhány évvel korábban, 1989-ben megjelent jubileumi kiadványt, amellyel hetvenedik születésnapja és ötvenéves zeneszerzői évfordulója alkalmából köszöntötte őt Vajdaság Zeneszerzőinek Egyesülete. Beszkenneltem most ezt is erre az alkalomra:

Király Ernő nemcsak zeneszerző, de nagyszerű karmester is volt – Felvételünkön az Újvidéki Rádió együttesét vezényli (háttal, félprofilból)

A Szegeden megjelenő Délmagyarország című napilap egy régebbi számában megtaláltam egy beszámolót, amely vajdasági – és más határon túli – magyar zeneszerzők anyaországi bemutatkozásáról tudósított. A szerző ebben is kiemelten foglalkozott Király Ernővel, s itt már feltűnt a zeneszerző fia is, akit fentebb még csecsemőként láthattunk egy családi felvételen, s aki követte édesapját a művészi pályáján. Ezúttal pedig már egy műsorban mutathatták be szerzeményeiket…

A Mai magyar zene hetén
Művészek – a határokon túlról

Történt valami! Szerdán este, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. Valami olyan dolog, aminek mélyreható erkölcsi értéke van, s amire eddig csak az irodalomban volt példa. Néhány vezető szegedi muzsikus elgondolta, hogy a Mai magyar zene hetének kapuit kitárja a négy égtáj felé, s jöjjenek a magyar muzsikusok határainkon túlról is. Kapjanak hangot és odaadó figyelmet az anyaországban, örüljünk egymásnak, hogy ezen öröm életadó forrásából erőt meríthessünk a jövőhöz.

És pirulnunk kellett! Jugoszláviából, Csehszlovákiából, Romániából és Ausztriából itt voltak a zenei életjelek, a magyar kompozíciók, s az előadók, csak azok voltak igen kevesen, akiknek ezeket a jelzőtüzeket észre kellene venniük, s visszajelezni. Hiányzott a közönség! Pedig most itt lett volna a kitűnő alkalom, hogy a nagy szavakat, melldöngető, szárnyas lelkű gondolatokat egy szívmelengető, egészen egyszerű kis tettre váltsuk. Csak jelen kellett volna lenni!
A vajdasági zeneszerzők, illetve előadóművészek örömteli meglepetést okoztak. Eddig nem is tudtunk létezésükről se, pedig közeli szomszédaink, s most az újvidéki „Musica viva” kamaraegyüttes tagjaiban olyan nagyszerű muzsikusokat ismerhettünk meg, akikre méltán lehetünk büszkék. A legátütőbb erejű élményt a szabadkai születésű Király Ernő Fekete-fehér énekhangra, kamaraegyüttesre és magnetofonra című érdekfeszítő kompozíciója nyújtotta a Musica viva kitűnő előadásában. A mű Kandinsky azonos című grafikájától inspirálva született. A legmodernebb hangvétel mellett felcsillan a magyar népzenéhez való kötődése is. Jelen esetben a Felszállott a páva kezdetű népdalunk töredékének felidézésével. A zenei élményen túl a darab filozofikus tartalma is mélyen megragad. A szerző a legkorszerűbb technikai eszközöket állítja mondanivalója szolgálatába. Döbbenetes jelkép a metronóm szerepeltetése, melynek konok kattogása az idő múlását, az emberi élet végességét juttatja eszünkbe. A temperált, s nem temperált hangok, a zenei hangok, s a zörejek szintén jelképként szerepelnek, s az életet, a halált, a fényt, az árnyékot, azaz a feketét, a fehéret, illetve a változó életet jelentik. Mivégre, hogyan élsz? – fakad fel a kérdés bennünk. S a kompozíció ennek továbbgondolására késztet.
A Musica viva tagjai: Vitkayné Kovács Vera – ének, Aksin Lévai Laura – fuvola, Nikola Srdić – klarinét, Branislav Aksin – harsona, Milan Todorović – hegedű, Varga István – gordonka, Iris Kobal – zongora, Király Ernő — az együttes vezetője. Vitkayné Kovács Vera (az újvidéki operából, 26 főszerep interpretátora) nemcsak árnyalt, kifejező hangú énekesnő, hanem ízig-vérig muzsikus. Király Ernő izgalmas darabjának előadása – mely a gépi zenét és az élő előadást ötvözi – nem egyszerű feladat. Vitkayné hangja, mint a legnemesebb, legérzékenyebb hangszer illeszkedett az együttesbe, s neki köszönhetjük még a Nyitra-vidéki dudanóták hangulatos szép előadását is. Ez utóbbi kompozíció – mely valójában egy kedves, egyszerű zongorakíséretes népdalfeldolgozás – szerzője a Csehszlovákiában élt Szijjártó Jenő. A kis dalsorozaton kívül semmi egyebet nem tudott meg róla Király Ernő, aki, mint a Vajdasági Zeneművész Szövetség vezető tagja vállalta, hogy felkutatja a sorstárs kollégákat. Intő jel ez is! Addig kell megfogni egymás kezét, míg a pusztulás nem törli el létezésünk nyomait is e földről.
A temperamentumos Renata Hil négy alkalommal ült a zongorához, részben kísérőként, másrészt szólistaként, amikor Megyeri Lajos (Jugoszlávia) Scherzo-ját mutatta be. A formás, virtuóz, a hangszer lehetőségeit pompásan kihasználó zongoradarabot abszolút könnyedén, frappánsan, szinte odadobta. Ami előnye volt az előadásnak, egyúttal hátrányára is vált. A fiatal zongorista a művet nem tekintette többnek egy virtuóz lehetőségnél, s a személyiségéből igen keveset adott hozzá a tolmácsoláshoz.
Szabó Csaba Romániából jelentkezett. Kollégájának, Terényi Edének sajnos csak a neve szerepelhetett a műsorban, kompozíciója már nem juthatott el a szervezőkhöz. Szabótól Négy kis darab-ot hallhattunk hegedűre és zongorára. A mű alkotójáról szintén keveset tudunk. Modern zeneszerzői eszközöket felsorakoztató műve alapján érzékeny, útját, s egyéni hangját kereső tehetséges szerzőnek ismertük meg. A darab ihletett előadója Nenad Vrbaski (hegedű), és a zongoránál Hil volt.
Király Zsolt Jugoszláviából (aki fia a fentebb említett Király Ernőnek) még zeneszerző növendék, de Musica No. 1. per flauto solo darabjában már egy tehetséges ifjú alkotó portréja rajzolódik ki, aki nagyszerű kolorit érzékenységről, formálókészségről, s zenei invencióról tesz tanúságot, a kiváló fuvolaművésznő Aksin Lévai Laura jóvoltából.
A becskereki származású Hartig Tibor két darabját (Pillangó és a leányka és a Marionett) gordonkára és zongorára, öröm volt hallgatni. Kifejező, gusztusos karakterdarabok, melyek a virtuóz technikai tudás megcsillogtatására is elsőrangú lehetőséget adnak. A kompozíció megszólaltatója Varga István gordonkaművész – felfedezés számunkra! Az újvidéki akadémia fiatal művésztanára, aki Mező László után a világhírű párizsi gordonkaművészeknél, Mauric Gendronnál és Andre Navarránál tökéletesítette tudását, elkápráztatott gyönyörű hangképzésével, sallangtalan bravúros, könnyed technikájával, s nem utolsósorban mély muzikalitásával. Szívesen hallanánk tőle szólóestet is. Kitűnő előadóművésznek bizonyult partnernője Iris Kobal is, aki Krombholz Károly (Jugoszlávia) Toccata diatonica című remekbe sikerült zongoradarabjának az előadója volt. Kifejező, magvas billentése, összefogott, elasztikus zongorázása, karakterizáló ereje igen imponáló.
Takács Jenő Ausztriában élő zeneszerző és pedagógus Essays in sound című darabja hangtanulmány, azaz egy háromtételes duó (I. Improvizáció, II. Quasi arioso, III. Az éjszaka hangjai) klarinétra és zongorára. A szabadformájú, improvizativ jellegű, s különböző játékformákat igénylő mű kiváló előadóra talált Nikola Srdrić újvidéki klarinétművész személyében, zongorán Renata Hil működött közre, ő az est másik szólistafelfedezése. Hangszerkezelése egészen kivételes. A legváltozatosabb színek, hangulatok visszaadására képes felső fokon. Zenei megformálása gondolat- s érzelemgazdag, és döbbenetesen szuggesztív.
A Musica viva valamennyi remek muzsikusának előadásában élvezhettük Molczer Mátyás, szintén vajdasági zeneszerző Három haiku énekhangra és kamaraegyüttesre című, saját versére irt kompozícióját. A mű figyelemre méltó. Szintén korszerű hangvételű, szabad formájú, mozgékony zenei történéssel. A kitűnő tolmácsolás számtalan erénye jelentősen hozzájárult, hogy igazi élményt adott e kompozíció megismerése is.
A Mai magyar zene hetének nem ez a koncert volt sorrendben az első eseménye. S hogy értékelésünket mégis ezzel kezdjük, az kezdeményező, s kiemelkedő jelentőségének szól.

Berényi Bogáta
(Délmagyarország, 1988. április 15.)

A teljes lapszám itt átlapozható:

Király Ernő a citrafonnal egy régi felvételen

Az 1979-ben megjelent hanglemezén Király Ernő több szerzeményét is maga adta elő, a B oldal utolsó két művét – Variazioni sul do és Perpetuum mobile – pedig citrafonon szólaltatta meg. Az A oldal negyedik száma volt a fentebb már említett Werbung, amiben közreműködött Ladik Katalin és Ferenczi Jenő, Király Ernő pedig gitáron kísérte őket. A Toccata pentatonicát Fred Došek adta elő zongorán. Az Abszurd mese tulajdonképpen egy versmegzenésítés Ladik Katalin szövegére, s a művésznő volt a zenemű szólistája is; kísérte az Acezantez zenekar Dubravko Detoni vezényletével. A Pontok és vonalak című szerzeményt a Lorenz Trio adta elő, amelyben Primož Lorenz játszott zongorán, Tomaž Lorenz hegedűn és Matija Lorenz gordonkán. A Bachanalle N° 2 című szerzeményt az Újvidéki RTV tamburazenekara adta elő Sava Vukosavljev vezényletével. A B oldal második száma volt a Vocalizzazioni című zenemű, amit a Belgrádi RTV kórusa szólaltatott meg, vezényelt Borivoje Simić.
Végül pedig itt van még a lemezborító is, amit ugyancsak ajánlok mindenkinek a figyelmébe:

Nincs információm arról, hogy a megjelenése óta eltelt egy híján negyven évben – és főleg az elmúlt néhány esztendőben, mondjuk az ezredforduló óta – hányszor játszották le ezt a hanglemezt, így hát hasznos lehet, ha újfent olvasóink figyelmébe ajánljuk. Már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy különösen nagy veszteség lenne, ha kiesne „művelődési közéletünkből”, illetve sajátságos és jellegzetes vajdasági magyar köztudatunkból…
Kérem, fogadják szeretettel!
Egyszer egy szép napon pedig majd saját tablofont is szerzek magamnak itthonra…

Ernő bácsi, ahogy mondva vagyon, soha nem lesz csend!
Ezek a szerzemények, ezek a felvételek – a megfelelő hangerővel – mindörökkön örökké szólni fognak!

Nyitóképünkön: Király Ernő a tablofonnal

Megosztás
  • 53
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás