„…egy goromba, intrikus, gazságokra készülő világban legyen még egy apró hely, ahol a ’fehérek között egy európai’ (mert nem minden fehér ’európai’ és fordítva) elmondhassa még szabadon, viszonylagos szabadsággal, ami mondanivalója van hazáról, szerelemről, a világ szépségéről és a közeli veszedelmekről”.

A műsor tartalma:

Lantos László: Gondolatok a Szép szóról

Lantos László – Fodor András: Tadeusz Rózewicz

Tadeusz Rózewicz: Jajszó. Nyílt költemény. Összefoglalás (versek, Fodor András fordítása)
Előadják: Döbrei Dénes, Szűcs Hajnalka
Zene: Carla Bley Band: Musique Mecanique III (kísérleti dzsessz)

Lantos László: Szathmári István
Szathmári István: A hangos gondolkodás 5 perce (2)

Szathmári István: Az Andok felé (novella)
Előadja: Árok Ferenc
Zene: Sebő Együttes: Szatmári táncok (táncházi muzsika)

Lantos László: Miroslav Mandić

Miroslav Mandić: Varsó (részlet a prózaversből, Lantos László fordítása)
Előadja: Döbrei Dénes
Zene: Conlon Nancarrow: Study No. 3b (kortárs komolyzene)

Szerkesztő-műsorvezető: Lantos László
Technikai munkatárs: Ciger Róbert

Lantos László: Gondolatok a Szép szóról

Köszöntöm a Szép szó hallgatóit. Bevallom, kezdetben idegenkedtem műsorunk címétől – itt is, akár a konkrét szerkesztés munkájában, felmerült az engesztelhetetlennek tűnő ellentét egyéni meggyőződés és társadalmi hasznosság között: hogyan lehet szinkronba hozni a posztmodern esztétikai elkötelezettséget a széles befogadói tömegek kulturális felemelésének követelményével. Korszerű és hagyományos dialektikusan feltételezi, „megszüntetve megőrzi” egymást – az alternatív művészet hívének (feltéve, hogy elég komolyan foglalkozik az alkotás genezisével) lépten-nyomon kapcsolódnia kell a klasszikus és általános érvényű művészethez. Ez történt végül a Szép szó esetében is. Régóta tudom, hogy műsorunk névadója a harmincas évek második felében fontos fóruma volt az irodalmi progressziónak, és József Attilát a halála előtti időkben eltéphetetlen szálak fűzték a folyóirathoz, de mindez kevés volt ahhoz, hogy elűzze a két fundamentális fogalomtól a strukturalizmus és konceptualizmus átértelmezési kísérleteinek árnyát, az anakronizmus és pátosz fanyar ízét. Változást a József Attila születési dátumához igazított költészet napjára kiadott gyűjtemény hozott, amely a költő hajdani munkatársainak, elvbarátainak és pályakezdőként nála jelentkező irodalmárok néhányának emlékezését tartalmazza. Ignotus Pál, a társszerkesztő szavait bátran vonatkoztathatjuk korunkra; szerény rádiós adásunk talán szintén megkísérelheti, hogy „…egy goromba, intrikus, gazságokra készülő világban legyen még egy apró hely, ahol a ’fehérek között egy európai’ (mert nem minden fehér ’európai’ és fordítva) elmondhassa még szabadon, viszonylagos szabadsággal, ami mondanivalója van hazáról, szerelemről, a világ szépségéről és a közeli veszedelmekről”.

Lantos László: Szathmári István

A fiatal művészeket bemutató sorozatomat Szathmári István szabadkai íróval folytatom. Szathmári harminchárom éves, az újvidéki Magyar Tanszéken diplomált 1977-ben. Ma szülővárosában, a Svetozar Marković középiskolában tanít magyar nyelvet és irodalmat. Az utóbbi tizenöt évben beutazta Európa, Ázsia, Afrika és Amerika számos országát. Rendhagyó módon, harminc éves koráig nem publikált semmit. Első elbeszélése Orwell évében, az Új Symposion hasábjain jelent meg, a másodikkal pedig elnyerte a Magyar Szó Majtényi Mihály novellapályázatának első díját. A tények szigorúak, szűkösek: éppen csak felsejlik mögöttük a művész egyénisége. Az olvasó, a hallgató, a mindenkori befogadó nem tudhatja meg, hogy Szathmáritól mi sem áll távolabb, mint a tanár vagy az irodalmár hagyományos szerepe. Ha teheti, testben-lélekben máshol van, ha nem teheti, akkor csak a szelleme kalandozik. És, mivel a kenyérkereset, az élet hétköznapisága megbéklyózza, szüntelen, kielégíthetetlen, kozmikus elvágyódásában íróvá válik. Ha egyszer megadatik számára a világ egzotikus, erotikus átélésének tartós lehetősége, aminek igénye lírai novelláiból, prózaverseiből szinte sugárzik, Szathmári István soha többé nem vesz töltőtollat a kezébe. Számára összehasonlíthatatlanul fontosabb az élet megélése, mint megírása. Mindez persze nem változtat művei esztétikai értékelésének mércéjén. Néhány perc múlva elhangzó elbeszélése, melyet Szatmár megyéből Brazíliába kivándorolt nagyapja emlékezetére írt, megítélésem szerint az 1987-es Majtényi Mihály pályázat méltatlanul háttérbe szorított, legkiemelkedőbb alkotása.

Szathmári István: A hangos gondolkodás 5 perce

Mivel megadatott számomra a nyilvános és hangos gondolkodás öt perce, ezért olyan dolgokról merengenék el, amelyek akarva-akaratlanul is kapcsolatban állnak azzal a világgal, azokkal a hangulatokkal, amelyeket munkáimban megpróbálok bemutatni, megteremteni, és amelyek bizonyos értelemben egy szélesebb, irodalmi vetületet is nyernek. Konkrétan az élmény és az irodalmi műalkotás viszonyáról lenne szó, nagyon vázlatosan. A téma aktualitását napjainkban és a közelmúltban megjelenő irodalmi alkotások is igazolják. Valahogy úgy tűnik, hogy a versek, novellák, regények hátteréből, pontosabban az azokat létrehozókból hiányzik az a legalapvetőbb élmény, amelyből a műalkotások megszületnek. Az író, a maga semmitmondó, eseménytelen életével, legyen az szellemi illetve fizikai értelemben vett élet, egyáltalán nem járul hozzá alkotásai életképességéhez. Lapos és steril művek születnek, íróik hű képeként. Hiányzik belőlük a lendület, a továbbfolyás, fáradt, elaggott hangulatot árasztanak önmagukból. És a szerzők semmit sem tesznek annak érdekében, az élettől való félelmük, illetve életidegenségük miatt, hogy alkotásaik magukon viseljék az élmények, az élettel való közvetlen kapcsolat nyomait. Nem kell csodálkoznunk tehát, hogy a versek csokra egykettőre elhervad. És, nem csak a verseké. És mintha divat is keletkezett volna mindebből, hisz oly sokan arról keseregnek, amiatt bánkódnak, vagy alkalmasint azzal dicsekednek, hogy nincs miről írniuk, nincs mit szóba szedniük, és így az írás képtelensége, a Semmi megírása válik egyedüli témájukká. Nincs szomorúbb dolog annál, ha ilyesmit olvasunk, ha ezt követjük sorokon és sorokon át. Az élni-nem-tudás, az élményszerzés tehetetlensége zsákutcába vezette, impulzus nélkülivé, unalmassá tette irodalmunkat. És ugyanakkor a nagyotmondásnak, a fontoskodó hangnak, az álkomolykodásnak is teret adott, azonban már az első sorok után kilóg a lóláb. Rádöbbenünk a dolgok hamisságára, a látványos fordulatok, furfangos megoldások mögött nincs meg a fedezet, az átélés, a megélés halvány realitása, lehetősége. Hazudik a költő, vagy a semmiről beszél. És nem a józan fikció vagy a lét metafizikája viszi őt rá erre, hanem saját sekélyessége, közönségessége. Hogy félreértés ne essék, nem lélegzetelállító kalandról és szaltók hányásáról van szó, csupán az élet megélésének a képességéből eredő, műalkotásrendező, szervező, létrehozó elvről, amely még sok más, etikai, esztétikai erő és minőség mellett alapvető jelentőséggel bír a műalkotás létrejöttében. Természetesen, mindegyik író a maga módján találja meg élményforrását, azt a vidéket, amely nem csak alkotásait, hanem önmagát is életben tartja. Van, akinél ez a múltban vagy a jövőben van, vagy éppenséggel szellemi fogantatású, míg másoknál a profán és a mindennapok világa képezi ezt, de ami mindegyikben megvan, az az élethez való nyitottság, a befogadás képessége, a történésre való törekvés, egyszóval: élni tudás. Mert Kafka is, aki köztudottan börtönnek tartotta a világot és elzárkózott tőle, mégis óriási dimenziókban gondolkodott, a menny és a pokol ismerőjévé vált, és ezt csak úgy tehette, hogy kész volt, még zárkózottságában is, nyitott maradni.

Szathmári István 1993-tól Budapesten él, a Magyar Írószövetség tagja.
Kötetei: A kertész és a csók (novellák, Mackensen, Budapest, 2009) Kurdok a városban (novellák, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2000) Ünnepnapok (novellák, Életjel Könyvkiadó, Szabadka, 1995) A villamos és más történetek (novellák, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1995 ) Álmok és életek (regény, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1992) Az Andok felé (novellák, Forum Könyvkiadó – Új Symposion, Újvidék, 1988)
Fontosabb díjai: Forum Könyvkiadó regénypályázatának I. díja, 1989 (Újvidék) Üzenet-díj, 1989 (Szabadka) Szirmai Károly-díj, 1996 (Újvidék) Év Könyve-díj, 2000 (Budapest)

Hozzászólások

hozzászólás