2001,  Irodalom,  Zene

„Hogy ne vesszen el a szavunk és a zenénk”

Terítéken az Énekelt Versek V. Zentai Fesztiváljának versenyprogramja

Azt már nehéz lenne megmondani, hogyan jött velem szembe az Énekelt Versek Fesztiválja. Nem mozogtam ugyanis kultúrateremtő közegben, sőt, meg sem fordult a fejemben, hogy kéne. Talán a pályázati felhívást láttam valahol, talán megboldogult középiskolai magyartanárom hívta rá fel a figyelmem, akinek elmondhatatlanul sokat köszönhetek – tehát adja magát, hogy ezt a különös ajándékot is az ő nyakába varrjam.

Tény, hogy abban az évben, 2001-ben egyik percről a másikra elkezdtem dallamokban gondolkodni, suta zenécskéket fabrikálni versekre. Ha ma visszagondolok erre az időszakra, azt kell mondanom, nem viseltettem kellő tisztelettel e versek irányába, hiszen a zene, amely létrejött egyszerű volt, hígított limonádé ízű. Semmicske dalok… De mentségemre szóljon, hogy számomra tágas előszoba volt ez az időszak: mely az irodalomba vezetett be. Abba az irodalomba, amely mára a hétköz- és ünnepnapjaim meghatározó része.

Lehet, arról sem volt még kikristályosodott elképzelésem, mi is az az énekelt vers. És ha hallgattam is korábban ilyet (óvodában, iskolában), nem tudhattam egyértelműen, hogy az az.

Tehát 2001 az év, amikor megváltozott az életem.

Akik részt vettek már – előadóként vagy nézőként – az Énekelt Versek Zentai Fesztiválján, azok tudhatják, hogy az előadók versenyprogramjai jellemzően három-négy, esetleg öt dalt tartalmaznak. Ezek közül egy (különleges esetekben kettő) az úgynevezett kötelező vers, a többit pedig a zenészek ízlésére bízzák. 2001-ben Beszédes István Háló című verse volt a beugró darab, amely zeneiségében és szóhasználatában el- és magával ragadó ugyan, de számomra mégsem emiatt vált emlékezetessé a fesztivál. Sokkal inkább egy másik vers miatt, amelyhez Beszédesnek szerkesztőként van köze, és amelynek a címe: Adhatnál aranyhalat.

Cs. Simon István versét először a Magyar Szó Tiszavidék című rovatában volt szerencsém olvasni. A korábban már említett középiskolai magyartanárom, Csincsik Rózsa nyomta a kezembe nyelvtanóra után. Nem tudom, azért-e, mert sejtette, szükségem lehet rá, vagy egyszerűen csak „érintettség okán”. Mindenesetre különleges érzéke volt ahhoz, hogy megszerettesse az irodalmat a diákjaival. Erről egy korábbi szövegemben már írtam:

Maximum Rock & Roll

Fenyvesi Ottónak barátsággal & Vadnak születtünk. Fehérnek, feketének, parasztnak, királynak, huszárnak, földönfutónak. Reggel volt, azt hiszem, kilenc, a verandán hűlt a tejbegríz, apámat vártuk haza Baranyából. Persze aznap se jött. Egy pakli Tell-kártya és egy fényesre koptatott, barna bársonypárna, ez volt apám azon a karácsonyon. A lemezjátszó tűje időről időre átugratott néhány barázdán, szólt…

Abban a szent pillanatban nem tudtam helyén kezelni ezt az ajándékot – minden bizonnyal a táskámba gyűrtem az újságlapot és siettem le az udvarra cigizni. Csak később, gitárral a kezemben tapasztaltam meg a versben rejlő erőt, azt, ahogyan a fájdalmas panasz imává transzformálódik, kifejezve a bánáti ember léthelyzetét, azok közül is a maradókét, akik számára a legfájdalmasabb tapasztalat a leépülés. De nem szeretnék a szövegbe többet belemagyarázni, mint amennyit az olvasó beleláthat. Álljon itt a vers, és álljon ki önmagáért.

Cs. Simon István
Adhatnál aranyhalat

 

Adj a maradónak
maradéktalan nyugalmat,
hitet, évelőt.
Adj a tetőnek mohát,
a mohának meg zilálatlan háztetőt.

Hozd hozzánk közelebb
a varázslatos Krassó-Szörényt,
és adhatnál
a Karasba aranyhalat.
a Temesbe meg éneklő szirént.

Adj a vörös vonalon
inneni Bánátnak
egy magyar lapot
(a Torontál helyett
új arcút, reményt),
hogy ne vesszen el a szavunk
és a zenénk,
hogy ne irthassák ki génjeinkből
a maradék reményt.

Adj, hogy magunkat mi is
jobban adhassuk…
Adj, vagy
legalább legyél a közelünkben,
ha már nem fordulsz felénk.

Rend a lelke mindennek, ezért alább bemásolnám a vers későbbi változatát is, ahogyan a Parlagmagány című kötetben megjelent. Mindössze két szóban tér el az általam (illetve a Magyar Szó által) közölttől: a Temes helyett Terces áll, a remény helyett pedig serény. Utóbbi változtatás mintha a racionalitás felé akarná terelni a bizakodást – a mozdulatlanságot felváltva a mozgalmassággal (serénykedik).

Cs. Simon István: Parlagmagány – Válogatott versek – Adhatnál aranyhalat

Cs. Simon István: Parlagmagány – Válogatott versek

A megzenésítéseket az eredeti elképzelés szerint egyedül adtam volna elő, egy szál gitárral, ám a felkészülés idején történtek változások. Egy korábbról ismert zenész cimborám, általános iskolai legjobb barátom vetette fel, hogy szívesen játszaná velem ezeket a verseket, és mivel abban az időszakban az ő életében volt egy erősebbnek tekinthető lejtmenet, én is úgy gondoltam, talán ez a kooperáció segíthet neki a visszatérésben. Egy basszusgitárossal kiegészülve így jött létre a The Hammers nevű zenekar, ami néhány hónappal később már Unaloműzőkként ténykedett. Ez utóbbi nevet Cs. Simon Pista akasztotta ránk. Történt ugyanis, hogy nem sokkal a fesztivál után felénk biciklizett megköszönni a versfeldolgozást. A rövidre tervezett vendégeskedésből végül éjszakába nyúló dalolászás lett, pár nappal később pedig megjelent a Magyar Szóban az Unaloműzők című cikk, amelyben a költő szuperlatívuszokban írt erről a különös performance-ról.

Ennyit a személyes érintettségről, amely – láthatják – tetemes. De ugyan írhatnék-e mást, ha egyszer csak a saját kamerámon keresztül adatott meg látni az eseményeket?

A fesztivál egyébként egyszerre volt változatos és homogén. Előbbi azért, mert (mint ahogyan alább hallani fogják) a zenészek egy rendkívül színes zenei palettát mutattak meg, utóbbi pedig a rendezvény belterjessége miatt. A félreértések elkerülése végett: mindezt nem negatívumként említem.

Az első díjat, ha jól emlékszem az óbecsei A Prima Vista együttes vitte el, a másodikat talán a zentai Kiriana Együttes, akiket már egy korábbi cikkünkben is megemlítettünk:

Herczeg Ferenc: Pogányok

„Nyugat és Kelet lelkének tragikus összeütközése, az ősmagyar lélek kereszténnyé átváltódásának történeti problémája aligha tehet még szert mélyebb és szebb lélektani keretre, mint Herczegnek ebben a művészi alkotásában. A Pogányok a magyar irodalom regénytájainak egyik legmagasabb hegycsúcsa” – így írt Kornis Gyula 1941-ben Herczeg Ferenc Pogányok című történelmi regényéről, amely az István király halála utáni zavaros időkben, a Vata-féle felkelés idején játszódik.

(Egyébként közönségdíjasokként épp a Kiriana kazettáját vehettük át a zsűritől.)

A személyes kedvencem a Kőműves-Beke Duó volt, főként a Kormányeltörésben megzenésítése miatt.  És ha jól emlékszem, az A Prima Vista által előadott Irén című szerzeményt is napokig dúdolgattam. Ma már, ezzel a mostani zenei újságírói felvértezettségemmel egyenként és hosszasan tudnék értékelni minden produkciót. De mégis mi értelme lenne? Elég tudni, hogy volt. Hogy jó volt. S hogy egyáltalán volt valami… Ez utóbbi mondatom talán más fénytörésbe kerülhet, ha meghallgatják a Rézmonyos együttes Át a völgyön… kezdetű versmegzenésítését, vagy az Elhangolás Ady-feldolgozását, az Imádság háború utánt.

Megosztás
  • 12
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás