2014,  Interjú,  Sport

Szeles Mónikával a sok viszály és balszerencse után

Édesapjáról utcát neveztek el Újvidéken, és a Balzac utca 26-os szám alatt, ahol először ütögette a falnak a teniszlabdát, egy falfestmény látható

Egy szerbiai hírportál újságírónője mondta, hogy már hét éve szeretnének Szeles Mónikával interjút készíteni, de hiába. Az 1973-ban született, kilencszeres Grand Slam-győztes Szelesnek szerződése és ezáltal kötelezettségei vannak, azzal a céggel, amelyik a könyvét kiadja. Így nem adhat bárhol és bármikor interjút, sőt, ha valaki szeretne vele komolyabban beszélgetni, az öt kérdést előre, angol nyelven el kell küldeni az IMG-nek, s csak az ő jóváhagyásuk után van lehetőség erre. Kivétel persze akad, méghozzá az, ha Szeles jelzi, hogy ő szeretne interjút adni.

Négy éve, 2013 februárjában úgy tűnt, hogy Szeles Mónika elérhető közelségbe kerül a Magyar Szó számára, hiszen a veszprémi teniszgálára volt hivatalos. Amikor kiderült, hogy Szeles Veszprémben lesz, egyik kollégámtól kaptam egy e-mail címet (amit ezúton is köszönök szépen), amelynek segítségével kapcsolatba lehet lépni Szelessel. Írtam is egy tömör és lényegre törő levelet, és itt ki is merült a kapcsolatfelvétel. A gála azonban elmaradt, Szeles nem jött. Aztán múltak a hónapok, és januárban érkezett a hír: Szeles Mónika február 8-án a Magyar tenisz napjának díszvendége lesz. Ismét beindult a gépezet: telefonálgatás, e-mail váltás. Egyik nap jött egy kérés a fő szervezőtől: beszéljünk mielőbb! Egy ilyen mondat vagy nagyon jót, vagy nagyon rosszat jelent. Szerencsére itt az előbbiről volt szó, mivel Pákay Péter, akinek oroszlánrésze volt Szeles Budapestre érkezésében, azt kérdezte: „Kedves János, miért nem említette, hogy Ön már megbeszélt egy interjút Mónikával?” Nagy szerencse, hogy nem válaszoltam rögtön, mert csak annyit mondhattam volna: „Kedves Péter, ha egy elküldött e-mail, amire sosem jött válasz, azt jelenti, hogy meg van beszélve az interjú…” Pár másodperc után, feleszmélve a pillanatnyi kómából, csak annyit mondtam: „Igen, szó volt róla, hogy majd Veszprémben.” Ő pedig folytatta: „Mónika jelezte, hogy szeretne nyilatkozni. Időpontot még nem tudok, de szólni fogok. Időben.”
Ez az időben szó már akkor is nyugtalanságot okozott nálam. Tudtam, hogy Szeles Mónika csütörtökön érkezik Budapestre, de mivel nem egyeztettek előre az interjú időpontjával kapcsolatban, így aznap farmerben, pulóverben és tornacipőben ültem a zentai szerkesztőségben, elmélázva azon, hogy a helyi évsportolója-díjátadásról két- vagy háromhasábos kép jelenjen meg másnap, amikor 16 óra 25 perckor megcsörrent a telefonom. „Az interjú ma este 19.30-kor lesz, Budapest belvárosában. Siessetek!”
Felpattantam a székről, elindultam az ajtó felé, aztán szerencsére visszaléptem a kinyomtatott kérdésekért, és kerékpárral rohantam haza, hogy átöltözzek, és indultam Budapestre, ahonnan jött még egy telefon: Fotós is jöhet! Egy ember jutott eszembe, aki tud fotózni és képes arra bravúrra, hogy ott legyen 17 óra 15 percre a horgosi határátkelőn: Szalai Attila, a Hét Nap tördelője, karikaturistája.
„Szervusz, ha szeretnéd fotózni Szeles Mónikát, legyél negyed hatkor a határon.”
Az autóba ülve még elmentem a zentai fényképészhez, hogy felvegyem az ajándékomat, a két képet, amelyen Mónika és családja látható. Nem dühből, inkább muszájból szóltam a hölgynek, hogy ne, könyörgöm, ne most, 16.45-kor nézegesse a fotókat.
Horgos után felhajtottam az autópályára, s akkor láttam, hogy a mellettem levő autót Szalai vezeti. Leparkoltam, átültem az ő autójába, és mentünk tovább. A határon egy autó előttünk, amelynek a sofőrje jókat cseverészett az útlevélkezelővel. A szerb határőr megnézte az útlevelünket, majd arra kért, hogy álljunk félre. Életemben először állítottak félre a határon. (Egyszer mindennek eljön az ideje. Akkor és ott ez a mondat jutott eszembe, majd az, amit Uderzo és Goscinny képregényhősei szoktak mondani, amikor valami balul sül el: *&^%%$*)_:>?””|!~#$%.)
Kiszálltam, megkérdeztem: mi a gond?
– Az, hogy a hivatali autóknak fenntartott parkolóban hagyta a kocsiját. Ott nem maradhat – jött a válasz. Usain Boltot másolva, a rajtnál kicsit beragadva, de utána életem leggyorsabb hetven méterét lefutva megtettem azt, amire a vámos kért. Kocsiból ki, sprint Szalai autója felé, útlevél a kezében, de ezt már csak úgy vettem át, mint amikor az NBA-s játékosok lépnek pályára a bemutatáskor, és futás közben mindenkivel pacsiznak. A szerb útlevélkezelőnél felmutattam az útlevelet, és fel voltam készülve, hogy megakadályozva az újabb hetven méteres rekordomat, elhangzik majd az „Állj, vagy lövök!” felszólítás. De ez nem film, ez a valóság. A magyar határon senki, előttünk 183 kilométer még. – Hoztál GPS-t? – kérdezte Szalai. – Igen, kettőt is, mert mondtad, hogy a tiédnek rossz a kábele.
Bedugtam a kábelt, és volt mit látni, vagyis inkább nem volt. Nem a kábel a rossz, hanem az autóstöltő. Néma, dermedt csend. – Várj, lehet, hogy fel van töltve a GPS – mondtam, és bekapcsoltam. Fel volt, Pestig kibírta, mutatta az utat. Átlagsebesség 130 kilométer óránként, mert azért ugye törvény- és sebességkorlát-tisztelő polgárok vagyunk (a Zenta–Horgos szakaszt most hagyjuk), érkezés: 19 óra 17 percben (mondta a női hang).
Szabad parkolóhely a szálloda előtt nem volt, de a közeli kis utcában találtunk egy nyolc óráig fizetőset. Öt méterre tőlünk egy Nemzeti Dohánybolt. Benyitottam és azonnal kérdeztem: parkolójegyet árulnak? A fiatal, huszonhét év körüli srác felnézett és hallgatott. Néztem rá, és közben átfutott a fejemen: az ilyen miért nem szed Béres Cseppet vagy valamilyen részecskegyorsítót. Pár másodperc múlva jött válasz: – Nem – mondta, és öt másodperc után megint megszólalt: – Azt hiszem, hat után már nem kell fizetni. – Elhadartam, hogy egy perce vagyok az utcában, de pontosabbak az információim, mint neki. Kijöttem a boltból, sprint a közeli automatáig. Papírpénzt nem fogad el, négyszáznegyven forint kellene. Vissza a dohányboltba. Ugyanaz a pofa, látom rajta, fogalma sincs, hogy harminc másodperce már voltam itt. – Fel tud váltani egy kétezrest fémpénzre? – Kis gondolkodás után: – Nem. – Valószínűleg látta rajtam, hogy ez nem a jó válasz, és hozzátette: – De ha vesz valamit, akkor igen. Van külföldi cigaretta, szivar…
Nem hagytam, hogy elsorolja, előjött belőlem a vajdasági magyar: – Ezt a doboz gyufát kérem, de azonnal!
Ő megdöbbent, de nem volt mit tennie, leszámlázta a százöt forintot, a visszajáró között pedig volt két kétszázas és egy ötvenes. Megint sprint az automatáig, tíz forint beragadt, de kit érdekelt. És akkor ránéztem Szalaira, majd az órámra. 19.23. Egyszerre kezdtünk el rohanni, egészen addig, míg én az egyik kiálló kőlapban meg nem botlottam. Akkor csak abban bíztam, hogy rám nem igaz az a Kispál és a Borz-dalszöveg az Űrturista című számból, hogy „Az őrangyalom egy barom”, mert ha igen, akkor vérző fejjel, bokaficammal érkezünk az interjúra. De nem, az én őrangyalom nem egy barom, ezúton is csókoltatom. Egyensúlyérzékemet visszanyertem, mindkét lábbal ismét a földön voltam, igaz, a bal cipőm talpa kiskacsára emlékeztető módon hápogott (értsd: picikét levált). Szalai: Álljunk meg, ne lihegve érkezzünk már a hotelbe. Ajánlat elfogadva, gyalog is odaértünk, és 19.26-kor beléptünk a szálloda előterébe. A diktafon mindig akkor mond csütörtököt, amikor a legjobban szükség lenne rá. Itt még a nap is stimmelt, de a 21. században már nem hiszem, hogy van olyan újságíró, aki emiatt bepánikolna. Két mobiltelefon közül választhattam, az interjú egy régi, Nokia 6230i-re került.
Hazafelé mindketten vetettünk egy-egy keresztet, hogy minden úgy sikerült, ahogyan elterveztük. Szeles senki másnak nem adott interjút Pesten (az Index újságírója volt még ott, amikor a Magyar Szónak nyilatkozott), tartott egy pár perces sajtótájékoztatót, és hétfőn már el is hagyta a magyar fővárost.
Az interjú utóéletéről csak annyit, hogy nem volt olyan szerbiai lap, amely online és/vagy nyomtatott kiadásában ne közölt volna egy részt belőle. Utólag tudtam meg, hogy Mónika anyukája nagyon sajnálta, hogy vele nem találkoztunk személyesen, mert, mint kiderült, a nagytatám volt a magyartanára. Kicsi a világ, de hogy ennyire…
Többen is feltették a kérdést az interjú megjelenése után: Most büszke vagy magadra? Nem, nem magamra vagyok büszke, hanem Szeles Mónikára, aki nem felejtette el, hogy honnan indult. Megkérdezte, ugyanott van-e még a Magyar Szó székháza Újvidéken, Csordás Árpád mit csinál, anyukája és ő is üdvözli. Ez a Szeles által tanúsított hozzáállás az, amely példa lehet valamennyiünk előtt, hogy érezzük és értsük: „És annyi balszerencse közt, / Oly sok viszály után, / Megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán… Légy híve rendületlenűl / Hazádnak, oh magyar: / Ez éltetőd, s ha elbukál, / Hantjával ez takar…”

Cápák között, levegőben – boldogan
Szeles Mónika exkluzív nyilatkozata a Magyar Szónak

Mosolya őszinte, kacagása lánykás, alkata modellhez hasonlítható, kézfogása karakteres, karjai vékonyak, az ember elsőre nem is érti, hogyan üthetett tinédzserkorában olyan erőseket. A bemutatkozás után annyit mond, tökéletes magyarsággal: jaj, a neveket ne kérjétek számon, jó? Mónika vagyok…

Jugoszláviában Monika Selešként ismerték, Szerbiában Моника Селеш, az Egyesült Államokban és a világ legnagyobb részén Monica Seles, Magyarországon Szeles Mónika: a ma élő leghíresebb magyar sportolóról van szó, aki a Laureus Akadémia egyetlen magyar tagja. Vajdaság, legyen szó magyar vagy szerb ajkú egyénről, a kivétel, mivel ezen a területen nem kell a vezetéknév. A Mónika név hallatán itt mindenkinek a balkezes, kilencszeres Grand Slam-győztes Szeles jut eszébe, akit tizenkilenc évesen a hamburgi tornán hátba szúrt egy Steffi Graf-rajongó, huszonnégy évesen pedig elveszítette édesapját, mégis fel tudott állni, s visszavonulása óta népszerűsíti a teniszt, alapítványokat támogat.
A sportkedvelők közül ki ne emlékezne arra a Mónikára, aki két kézzel ütötte a tenyerest és a fonákot is, akinek remek lábmunkája volt, s akinek a bombaerős és pontos ütéseitől még a férfiak is tartottak. (André Agassi: „Az ütései olyanok, mint egy gránátrobbanás. Veszélyes még a férfiakra nézve is. Aki nem hiszi, próbálja ki.”) Szeles Mónika csütörtök és hétfő között – a Magyar Teniszszövetség meghívására – Budapesten tartózkodik, mivel ő a díszvendége a magyar tenisz napjának. Percre
kiszámított és beosztott programjában fél órán át válaszolt a Magyar Szó kérdéseire.

Interjúnk a 30. oldalon

„Apunak igaza volt – boldog lettem!” – nyilatkozta Szeles Mónika Budapesten a Magyar Szónak

(Folytatás az 1. oldalról)

Az utóbbi években Szeles többször is megfordult a magyar fővárosban: 2007-ben a magyar állampolgársági esküt a II. kerületben tette le. Édesapja és edzője, az 1998-ban elhunyt Károly, napilapunk elismert karikaturistája volt. Ő hozta Olaszországból az első ütőt Mónikának, egy könnyűt, egy olyat, amivel Björn Borg is játszott. Szerepe óriási volt Mónika pályafutásában: amikor a lánya megunta püfölni a labdákat, Károly pár tollvonással Miki egeret és Goofyt firkantott a labdákra, így mindjárt érdekesebb volt az edzés. Amikor késő este és éjfél körülre kaptak terminust a teniszpályákra, az énekes és szövegíró Đorđe Balašević segített: átengedte a saját teniszpályáját az ifjú tehetségnek.
Szeles Mónika már fiatalon is igyekezett kerülni az újságírókat, és a hamburgi tragédia után ez még jobban fokozódott, de a napilapunk és a közte kialakult barátságra való tekintettel, és a Magyar Teniszszövetségnek köszönhetően, készségesen válaszolt a Magyar Szót képviselő újságíró kérdéseire.

● Azt tudjuk, hogy Ön azért választotta a teniszt, mert Zoltán is ezt a sportot űzte. De neki miért esett erre a választása?
– Ez jó kérdés, majd megkérdezem tőle… Tényleg nem tudom, de gondolom, hogy a társasága vitte oda, barátok miatt ment, én pedig azért, hogy együtt legyen a család. Jugoszláviában abban az időben nem volt népszerű a tenisz a lányok körében, nagy szerencsém, hogy a nyolc évvel idősebb bátyám, aki jelenleg nem él messze tőlünk, és van egy saját vállalkozása, ezt a sportot választotta.

● Károly hármasugró és karikaturista volt, a teniszről nem sokat tudott, de óriási halom könyvet, folyóiratot gyűjtött össze, és azokat bújta, hogy Ön sikeres legyen. Azt mondta, hogy a kulcs a térdekben van, ha jó a rugózás, a legideálisabb pontban tudja megütni a labdát. Nincsenek térdproblémái?
– Az élsport megviseli a szervezetet, nekem a térdeimmel nem, inkább a lábammal, a talpammal voltak gondjaim, néhány meccset fel is kellett adnom. Apukám szavait álmomban is hallottam, hogy még alacsonyabbra ereszkedjek, és úgy üssem meg a labdát. A meccsek után jóindulatúan mindig megjegyezte: pár ütésnél lehetett volna még alacsonyabban a súlypontod… Persze tudtam, hogy igaza van, annak ellenére, hogy ő a teniszt valóban a könyvekből tanulta, sose játszott.

● Tinédzserként haza akart menni a Bollettieri Akadémiáról, mivel megpróbálták kierőszakolni, hogy a kétkezes ütések helyett egykezesek legyenek.
– A 10–14 éves kislányok nagyon érzékenyek, s én egy olyan furcsa helyzetben voltam, hogy szüleimmel havonta egyszer tudtam telefonon beszélni, angolul még nem beszéltem jól. Nagyon hiányoztak a szüleim, s amikor apu hívott, hogy jönnek az akadémiára, akkor megnyugodtam.

● Mindig elmondta, hogy a győzelemért játszik, nem a pénzért. Amikor megtörtént a tragikus esemény Hamburgban, a tornát nem szakították meg, hanem végigjátszották. Hogyan reagált erre?
– Amikor a hamburgi eset megtörtént, és ezalatt most a késelést értem, és azt, hogy befejezték a tornát, nagyon gyorsan rákényszerültem arra, hogy felnőjek. Tizenkilenc éves voltam, mindent át kellett értékelnem, újra kellett gondolnom. Nem szeretek visszaemlékezni azokra a számomra sötét időkre, amelyek miatt egy új korszak kezdődött az életemben.

● 1994-ben az édesanyjával letették az amerikai esküt, és útlevelet kaptak. Mindez csak azért történt, hogy ne legyen gond az utazással, a vízumok beszerzésével?
– Őszinte leszek, de nem tudom, olyan régen volt. Gondolom, hogy igen, de néha azt sem tudom, hogy múlt héten melyik városban voltam, nemhogy mi és miért történt húsz évvel ezelőtt.

● Már akkor megfordult a fejében, hogy az Egyesült Államokban lesz az otthona?
– Nagyon sokat utazok, így nem mondhatnám, hogy Sarasota az otthonom. Egyhuzamban két hetet szoktam eltölteni a mostani otthonnak tartott házban. Tudom, hogy a következő pár évben el kellene döntenem, hogy hol lesz az otthonom. Habár, ha belegondolok, miért kellene, ráérek még erre, nem?! Pesten is élnek rokonaim, sűrűn megfordulok a városban, és Újvidékre is egyre többször látogatunk. Mindkét várossal egy problémám van csak: a látogatások végén mindig pluszkilókkal indulok vissza.

 

„A gondolatok legtöbbször magyarul jutnak eszembe ”

● A hamburgi késelés és az édesapja 1998-as halála után is komoly gondjai voltak a kilókkal. Az alakjából ítélve ez már a múlté.
– Szerencsére igen, most, ha fel is szedek pár kilót a pesti vagy az újvidéki látogatások során, azt egy-két hét alatt leadom.

● Az utóbbi években a korábbi világsztárok vagy edzőként kerültek vissza a tenisz világába, vagy szakkommentátorként. Önt miért nem látjuk a nagy tornákon, a Grand Slam-viadalokon?
– Amíg profi voltam, addig természetesen igyekeztem jelen lenni, de amikor bejelentettem, hogy felhagyok az aktív pályafutással, és befejezem, akkor döntöttem, hogy most egy másik élet kezdődik a számomra. Ami nem jelenti azt, hogy nem teniszezek, hiszen járok bemutatókra, és emellett a közeli akadémiára járó fiatal lányokkal is játszok. Egy dolog mindennap vagy minden másnap teniszezgetni, és egészen más naponta hat órán át edzeni.

● Milyennek látja a mai teniszt ahhoz viszonyítva, amilyen az 1990-es években volt?
– Furcsa, hogy akkor a tinédzsereké volt a világ, Hingis, Capriati és én is nagyon fiatalként értünk el sikereket, most pedig inkább a tapasztaltabb játékosok gyűjtik be a trófeákat, mint például az 1981-ben született Serena Williams vagy az 1982-es születésű Li Na, aki legutóbb Ausztráliában nyert Grand Slam-tornát. Serena ellen még játszottam, az utána következő generáció ellen azonban már nem, így nem is tudnám összehasonlítani a két korszakot.

● Amikor világranglista-éllovas volt, akkor is megemlítette, hogy egy napon szeretne színészkedni, de az sokkal nehezebb, mint a tenisz. Még mindig így gondolja?
– Ezt nem tudom, mert a színészkedés, kivéve néhány reklámfilmet, kimaradt az életemből. Erre inkább azt felelném, hogy amikor az ember fiatal, akkor sok mindent mond, sok mindenről álmodik…

● Több könyve is jelent már meg, és az idén is készül kiadni egy újat. Az írás ad lehetőséget az önkiteljesedésre?
– Mindig is nagyon szerettem írni, közel állt hozzám. Szeretem a novellákat, amelyek valamilyen téren kapcsolódnak a sporthoz. A gondolatok legtöbbször magyarul jutnak eszembe, ami annak tudható be, hogy magyar iskolába jártam és édesanyámmal is az anyanyelvemen beszélek. De a magyar mellett angolul, szerbül és franciául is jutnak eszembe dolgok. Akadémia címmel egy sorozatot írok, és az első részek már készen is vannak. A sorozat a sport napos és árnyoldalát mutatja be.

● Amikor véget ért a sportpályafutása, elkezdődhetett az élete, s már nem kellett városról városra járnia, kipakolni, bepakolni. Kipróbálta az ejtőernyőzést, és a cápák közé is lemerészkedett egy ketrecben. Ezek is meghatározó élményei voltak az életének, vagy csak engedett a pillanatnyi hóbortnak?
– Igen, ezek mind abban a pillanatban adódtak, és nem akartam veszni hagyni a lehetőséget. A cápás dolog Dél-Afrikában történt, Navratilovával játszottam egy bemutató mérkőzést, s utána mindkettőnkön megmutatkoztak annak a jelei, hogy hiányoznak azok a pillanatok, amikor húszezer ember előtt léptünk pályára. Végül a cápák közé merüléssel igyekeztünk pótolni annak az érzésnek a hiányát.

● Novak Đoković említette, szeretné, ha egymás ellen játszanának. Vállalná a fellépést?
– Nem tudom, Novak ezt hogy gondolja, mivel biztos vagyok benne, hogy 6:0, 6:0 lenne az eredmény a javára, s annak is örülhetnék, ha egy pontot sikerülne nyernem. A viccet félretéve, állok elébe, egy jótékonysági mérkőzést szívesen játszanék vele Belgrádban vagy Újvidéken.

● Szokott-e tenisszel álmodni, vagy egy emlékezetes mérkőzés visszaköszön-e néha az álmában?
– Nem szoktam, sőt ha megkérnek, hogy meséljem el egy régi mérkőzésemet, azt sem tudom. Nem emlékszem már rájuk. Nálam úgy működött ez a dolog, hogy amint vége volt a találkozónak, én mentem tovább, lezártam és el is felejtettem. Apuval párszor elmondtuk a véleményünket egy-egy mérkőzésről, de miután meghalt, onnantól kezdve senkivel nem beszéltem a mérkőzések után. Érdekes, hogy egy-egy torna végén apuval inkább az volt a téma, hogyan lehetne forradalmasítani egyes dolgokat a teniszben. Hozzá közel álltak ezek a gondolatok, a munkájából kifolyólag, mivel mindig azon törte a fejét, hogy a karikatúrája is minél találóbb legyen.

● Ha kifoghatná az aranyhalat, lenne három kívánsága?
– Egy lenne: az, hogy apukám éljen és velem legyen.

● Világelső volt, sok pénzt keresett, az élete azonban tele volt megpróbáltatásokkal. Meg tudná nevezni pályafutásának a tanulságát?
– A fiatalok esetében a lényeg, hogy szeressék azt a sportot, amelyiket űzik, mert különben nagyon komplikálttá válik az életük. Az élethez kell egy adag szerencse, s nekem az volt a legnagyobb, hogy apukámmal nagyon sok dologban egyetértettünk, én szerettem teniszezni, ő szeretett engem tanítani, és élveztük, amit csináltunk. A mi esetünkben a család eldöntötte, hogy megpróbál belőlem sikeres teniszezőt nevelni. Amikor a szülő jobban akarja a sikert, és a gyerek annyira nem rajong a sportért, akkor abból csak ritkán születnek jó dolgok. De van ellenpélda is, neveket nem szeretnék mondani, de volt néhány jómódú család, ahol a gyereknek sikerült elviselnie a rá nehezedő nyomást, s végül szép karriert futott be.
Annak nagyon örülök, hogy az embereknek úgy jutok eszébe, mint egy olyan személy, aki az akaratának köszönhetően talpra állt. Légy boldog! Apu mindig ezt mondogatta, s hozzátette, nem muszáj a teniszben, lehet másban is. Neki volt igaza. Boldog lettem.

 

„A falfestmény fantasztikus”

Minden itt kezdődött el: Marija Jevtić és Nenad Jelovac műve a Balzac utca 26-os szám alatt. Alkotói a New Point of Culture egyesület tagjai, akik a jövőben is készítenének hasonló falfestményeket más híres újvidéki polgárokról (Ótos András felvétele)

● Édesapjáról utcát neveztek el Újvidéken, és a Balzac utca 26-os szám alatt, ahol először ütögette a falnak a teniszlabdát, egy falfestmény látható. Ezek előhozzák a régi emlékeket?
– A falfestmény fantasztikus, s azért is örültem neki, mert mindenkinek egy jó példa, hogy a karrier bárhol kezdődhet, még a legmostohább körülmények között kezdő fiatal is elérhet szép eredményt. Sokan tévedésben élnek, mert nem muszáj a jó ütő, a jó klub. A falra visszatérve, az életem egyik meghatározó része volt és maradt is: nagyon sok, iskola előtti kora reggelt töltöttem vele szemben a labdát ütögetve. És ahogy a könyvemben írtam is, mai napig hálás vagyok a szomszédoknak, akik sose jelentettek fel csendháborításért. Hogy azért, mert valamennyien nagyothallottak, vagy azért, mert nagyon rendes emberek voltak, azt nem tudom… Tavaly szeptemberben személyesen is megnéztem a falat, nagyon megható érzés volt. Újvidékhez elsősorban a teniszélmények, edzések kötnek, és a gyerekkori évek. Negyvenéves fejjel visszagondolva Újvidékre, csak pozitív emlékek maradtak meg bennem, a család, valamint az iskola is, azonban a sok verseny miatt az óralátogatásaim száma jelentősen csökkent. Akkor még nem is gondoltam, hogy a tenisznek köszönhetően körbejárom a világot, de szerencsém is volt, és apukám is hitt benne, hogy ez sikerülhet.

 

Senna és Mónika

Az 1993-as hamburgi késelés után Ayrton Senna Formula–1-es pilótával hosszasan beszélgetett. Ahogy egyik nyilatkozatában mondta, Senna nagy kedvence volt, felnézett rá, és az autóversenyző közvetlen is volt a nála tizenhárom évvel fiatalabb Szelessel. Mindketten a világ legjobbjai voltak, s van még egy dolog, ami összekapcsolja őket: Szelest 1993. április 30-án szúrta hátba Günter Parche, Senna pedig egy évvel és egy nappal később, 1994. május 1-jén szenvedett halálos kimenetelű balesetet. Ahogy a hamburgi tornát is folytatták, a San Marinó-i Nagydíjat sem szakították meg Senna balesete után (habár az F1 szabályai szerint, ha haláleset történik, akkor a futamot meg kell szakítani), mivel a szervezők azzal érveltek, hogy amikor kivették az autóból, Senna még mutatott életjelet. Mindkét eset hűen bizonyította a szervezők pénzéhességét.

 

Szeles Mónika névjegye

Született: 1973. december 2., Újvidék
Magassága: 178 cm
Jelenlegi lakhelye: Sarasota, Florida, Egyesült Államok
Pályafutása: 1989 februárjában debütált a profik között. 178 héten át vezette a világranglistát (először 1991. március 11-én), 53 tornát nyert meg (9 Grand Slam-győzelem, Australian Open (1991, 1992, 1993, 1996), Roland Garros (1990, 1991, 1992), US Open (1991, 1992). 595 győzelem és 122 vereség áll a neve mellett, ami 82,92 százalékos eredménynek felel meg. A 2000-es olimpián egyéniben bronzérmes volt. A pénzdíjakból 14,89 millió dollárt gyűjtött. 2008 februárjában jelentette be, hogy befejezi profi pályafutását.

(Magyar Szó, 2014. február 8.)

 

 

A hangfelvételen Szeles Mónika, Tőke János és Ághassi Attila (Index) hangja hallható. Felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy ez – mint a fentiekből már kiderült – egy régi Nokia-telefonnal rögzített, vágatlan anyag, amely a spontán beszélgetésnek az interjún kívüli elemeit, részleteit is rögzíti.

 

Megosztás
  • 4
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás