1989,  Irodalom,  Színház

Viar kalandjai és más históriák

„...hogy az oszkátok melyik történelmi időben éltek, ma már valószínűleg lehetetlen meghatározni, talán időszámításunk előtt, de még sokan emlékeznek Hwardoz vezérük szomorú viadalára a farkasokkal. bizonyos mondák értelmében különleges, földbe vájt mélyedésekben évszázadokon keresztül őrizték azt a négyzetméternyi talajdarabot, ahová vére fröccsent”, avagy egy performance hevenyészett története

„A menekülés talán a felnőtté válással járó megkötöttségekkel szembeni magatartás, a lefojtottság alóli kibúvó keresése, az egyénre rárontó félelem által kiváltott ellenmozgás, mindenesetre uralkodó motívum, ami tartalmilag és formailag is formálja a szövegeket: a novellákat, amelyekben folyton valami megdöbbentővel, sokkolóval, rémisztővel találkozunk, amelyek történetmondása mindig valahol az ébrenlét realitása és az álom, vagy az ájulat szürrealista hallucinációival ötvöződik, és kizárólag olyan szituációkat teremt, amelyek a szabadságot korlátozzák, ellehetetlenítik a létet, menekülésre kényszerítenek, borzongást, félelmet, rettegést váltanak ki, amivel szemben csak az iszkolás vagy a megadás rituális gesztusa marad válaszul. A valóságtól elidegenített, fiktív helyzetek között sajátosan autonóm szövegvilágot teremtett a szerző a Viar című ciklusban. Talán éppen ez az a ciklus, valamint a Hajnali partizán és a részben a Gyíkokban is feldolgozott, Amikor szöktem a kutyák elől szövegek Urbán András szövegvilágának tartópillérei. A Viar tűnik legérettebbnek, legkidolgozottabbnak és egyben – folytathatatlannak. Legalábbis nem látok olyan irányt, amely felé lendíthető lenne a történet. Urbán András fiatalkori szövegeivel megteremtette a prózaírás egyik lehetséges változatát, és ahogy ez általában lenni szokott, művével egyetemben megteremtette annak zsákutcáját, folytathatatlanságát” – így fogalmazott Fekete J. József író, kritikus, az Urbán András Hajnali partizán című kötetéről készült méltatásában. Külön kiemelve kezelte tehát ő is a Viar-novellákat.

 

Fekete J. József: A folytathatatlanságról

(null)

Urbán András: Viar kiadja vezérét, avagy halotti nyugalom

Urbán András Viar kiadja vezérét, avagy halotti nyugalom “hogy az oszkátok melyik történelmi időben éltek, ma már valószínűleg lehetetlen meghatározni, talán időszámításunk előtt, de még sokan emlékeznek Hwardoz vezérük szomorú viadalára a farkasokkal. bizonyos mondák értelmében különleges, földbe vájt mélyedésekben évszázadokon keresztül őrizték azt a négyzetméternyi talajdarabot, ahová vére fröccsent.”

A Viar performance tulajdonképpen csak egyetlenegyszer történt meg a történelemben, már jóval az oszkátok utáni időszakban. Az AIOWA éve volt 1989, s talán éppen ezért – a szabadkai-zentai kettős identitású színházi csoportunkra a Középiskolások Színművészeti Vetélkedője után irányuló kiemelt figyelem miatt – adódott a lehetőség egy fellépésre a szabadkai könyvtárban. Igazából az előzményekről, a szervezésről semmit sem tudok, nekem csak Urbán Andris szólt, hogy menni kellene, Szabadkára utazni, csatlakozhatnék, ha lenne kedvem részt venni a performance-ban…

Urbán András Hajnali partizán című novelláskötetében jelent meg a Viar-sorozat

Urbán Andris Viar-novellái korábban már megjelentek az Új Symposionban, ismertük, olvastuk, szerettük azokat, szívesen vettem hát részt a produkcióban. (Sőt, akkoriban motoszkált is bennem a gondolat, hogy ha egyszer fiam születik, hát én bizony Viarnak nevezem el… 😀 Huhhhh, lányom lett, ezt szerencsésen megúsztuk!) Meg aztán több hasonló performance-unk is volt akkoriban hármasban, nemcsak Zentán és Szabadkán, de Újvidéken is, Keszég Lacival kiegészülve. Épp egy ilyen utazáshoz – amikor az újvidéki performance-unkra tartottunk az Ifjúsági Tribünre – kötődik az AIOWA csoport névadása, névválasztása is, valahol Zenta és Ada között, közúton, a szántóföldek között, de erről majd máskor…
Szabadkán Vajda Gábor (1945–2008) irodalomtörténész fogadott bennünket, ő akkoriban a könyvtárban dolgozott, s egyebek mellett a programszervezés is a feladatkörébe tartozott. Keszég Laci ezúttal nem volt jelen a színpadon (a játéktérben…), mégis a performance főszereplője lett – persze csak, ha performance esetében beszélhetünk egyáltalán ilyesmiről. Ő stúdiókörülmények között, minden jel szerint professzionális technikával rögzítette Urbán Andris Viar-novelláit. Mivel az előzményeket nem ismerem, azt sem tudom, hogy hol olvasta be az írásokat, hol készülhetett a felvétel, de amikor mi Szabadkára érkeztünk, már ott várt bennünket a kazetta.
A performance-ban Laci „kivisszhangosított” hangján szólaltak meg a novellák, Urbán Andrissal pedig ketten vettünk részt a minimálisra redukált játékban.

 

A hangfelvételből én egy másolatot őriztem meg kazettán, amin az idő nyoma is nagyszerűen érződik – kihallatszik belőle –, nagy szerencse hát, hogy Keszég Laci valóban profi körülmények között készítette el anno a felvételt. Ha nem így lenne, a több évtizednyi vetemedés is sokkal súlyosabb károkat okozott volna benne…

 

Nyitóképünkön: V. Kandinszkij: Binz auf Rügen (1901)
A Híd című folyóirat 1989. májusi számának illusztrációja Urbán András Hajnali partizán című novellájához.

Viar kiadja vezérét, avagy halotti nyugalom

„hogy az oszkátok melyik történelmi időben éltek, ma már valószínűleg lehetetlen meghatározni, talán időszámításunk előtt, de még sokan emlékeznek Hwardoz vezérük szomorú viadalára a farkasokkal. bizonyos mondák értelmében különleges, földbe vájt mélyedésekben évszázadokon keresztül őrizték azt a négyzetméternyi talajdarabot, ahová vére fröccsent.”

akkoriban szokás volt, hogy a vezér idegenből jött harcosok közül választja ki legközelebbi testőrét, és a mi Hwardozunk szigorúan betartotta a szabályokat. az indulás előestéjén tartották meg a válogató harcot. a vezér nem nézte az egészet végig, csak a döntőt, az utolsó két összecsapó birkózását, a többit tanácsosai követték. az egyik párkányon ülve nézte a napot, és gyermekeitől búcsúzott. estére hűvös lett, s mindenki komolyabb.
szorongva vizsgálta a két meztelen harcost, mikor a fehér homokból rajzolt körbe léptek. meglepte, hogy egyikük, Viar egyáltalán nem hasonlított azokra az emberekre, akik mind ez ideig méltóak voltak a tisztségre. nem volt hústorony, torzonborz szakáll, haj sem tapadt testéhez, és nagyon fiatalnak, húszévesnek tetszett. mégsem emiatt nézte fokozottabb érdeklődéssel. a fiú szép volt. afféle halál géniusza. annak ellenére is, hogy a másik kiváló harcosnak látszott, tapasztaltabbnak, már mindenki valószínűleg az eset rendhagyóságából eredően, érezte Viar győzelmét, s Hwardoz szurkolt is. a dobosok hangos, monoton ritmusuk kíséreteként kezdtek járkálni a homokszalagon, mire ők ketten behunyták szemüket, és egymás felé fordulva körbeindultak. előredőlt felsőtestük lassú ringásba kezdett a dobhangokkal, mintha tükrök lettek volna az izzadságtól, mintha összenőttek volna buzogányaikkal. mindenki megfeszült izmokkal figyelt, és az egyik fáklya alól az öreg bolond vijjogása hallatszott, amint a csillogó kőlapokhoz verdeste a hátát. amikor Hwardoz a sátrába hívatta Viart, már pirkadt, s a fiún, hogy ott térdelt leszegett fejjel, nyoma sem látszott a fáradtságnak. furcsa örömmel akasztotta nyakába az aranyláncot, arra gondolt, kár lesz, ha majd a fiú, törvényeik szerint, a megvívott csata után lába elé vetődve megfojtja magát, de amint Viar megérezte a testéhez simuló fémszemeket, lassan felemelte az arcát, és halkan, hogy csak a vezér hallhatta, azt mondta, elárullak, és elmosolyodott. Hwardoz úgy gondolta, késő már lefeküdnie, és tüstént kiadta az utasításokat; reggelre már valahol a pusztában akart járni, szerette volna, ha minél előbb átkelnek a folyón, amitől félt, s talán két hét múlva a vaulusok hegységéhez érnek.
a menetelés ideje alatt Viar szigorúan összeszorított fogakkal, szorosan a vezér hordszéke mellett lépdelt. már a második napon mindenki félve tisztelte, kivéve Hwardozt, akinek annak ellenére sem változtak érzései, hogy esténként, lefekvés előtt, amikor egyedül voltak, és beszélgetni próbált, a fiú halkan azt mondta, elárullak, s utána mindig elmosolyodott.
az úton nem történt semmi rendkívüli, illetve pont ez volt a szokatlan. Viarnak egyszer sem kellett megmentenie urát, csak mindannyian elfáradtak, mire meglátták a zöld hegyeket.
azon az estén Hwardoz papagálycsont-darabkákkal játszott, a gyermekeire gondolt, amikor a fiú a sátorba lépett. a vezéri szőnyeg előtt megállva azt mondta, hogy felmegyek a hegyekbe egy tisztásra, és elárullak. mielőtt késével a karjába vágott volna, elmosolyodott. a vezér a sátornyílásból nézte, ahogy a távolban lépked, ő is mosolygott. a harcosok egymáshoz simulva feküdtek. fáztak, s a napot várták, hogy megindulhassanak, ha a sűrűben lesznek, már nem lehet tudni, mikor kezdődik a harc.
amikor a vezér első álmából felébredt, először Viart látta. ott állt a bejáratnál, s halkan énekelt. elárultalak, hallotta, s lassan el kell indulnod. Hwardoz elfogadta a takarót, magára vetette, s kicsit később arra volt kíváncsi, vajon a fiú nézi-e.
reggel mindenki idegesen járkált, nem tudták mire vélni a parancs késését, vezérük még be sem mutatta az áldozatot. Viar a bejárat előtt nézte tehetetlenkedésüket, és mosolyogva énekelt. még a tanácsosok sem mertek a sátorba lépni. előtte ültek ők is, szemüket le nem véve a fiúról. másnap hajnalban Viar abbahagyta énekét, s halkan azt mondta, indulhatunk. ismét nem tudták, mi történik, de hogy megindult, csak az őrök maradtak talapzatukon. már mélyen az erdőben jártak, mikor némileg feleszméltek. görcsösen megmarkolták a fegyvereiket, és sokan a válogató harcra gondoltak, a fiú szemére.
némán, óvatosan telepedtek le a tisztáson, s a tanácsosok összekaparták Hwardoz vezérük cafatait, csak az állkapcsát találták egészben.
szőrös füldarabot szorított.

 

Viar élelmet fogad és ismeretlen hang

két napja nem evett, s a pallóról kissé szédülve lépett a kikötő köveire. mintha alulról fűtöttek volna, mindent, az az őrült izzás ölelt, s Viar a várost is kék-vörösben látta. lassan, kimérten lépkedett keresztül a vásáron, akik arra néztek, elakadt nyelvvel figyelték. nagyon jól érezte a bőrére, hajtincseire tapadó szemeket, s az emberek kitértek útjából.
mind többen és többen áldoztak percekig.
Viar a központ tájékán állhatott meg, s hogy körülnézett, a tömegből sokan lehajtották a fejüket. nemcsak az ismeretlennek kijáró félelemtisztelet volt, sokkal ősibb megérzés. kivárta azt a pontot, amikor már nem lehet tovább mozdulatlan maradni, s az egyik sikátor felé indult. nagyon ügyelt, várt. még mindig látta azt a vörösen izzó szempárt, valahol a pultok alatt figyelt. tudta, hogy melyik pillanatban fog történni; pont mikor elfordult, a cigányasszony rávetette magát. azonnal a hajába csimpaszkodott, s másik kezével Viar arcát próbálta szétkarmolni. egy erősebb rúgássál rázta le magáról. megfordult lassan, de támadója kúszva menekült, és izzadó homlokkal nézték egymást.
a folyosón kissé gyorsabban lépkedett, s a fáklyákat figyelte. meleg volt, a szolgák, ahogy közeledtét hallották, a mellékvájatokba léptek, nem zavarhatták, a termekben hallatszott a tenger, furcsán, elválaszthatatlanul keringett a lángokkal, mintha örökké ez a folytonos mozdulatlanság uralkodna, Viar a szobájába lépett. az épület a legvilágosabb helyisége volt, s kardja, hogy a földre dobta, aprókat csillant. határozottan lépett az élére, s talpával piros kört rajzolt. Középre ült.
a falon a több négyzetméteres aranylap tükörként szolgált, s Viart zavarta, hogy a fiatal szolga a sarokban felejtette azt a rongyköteget, amivel órákig simogatta a lapot, de már nem kelt fel kidobni, csak előrenézett, a tárgyakkal együtt. újra szédülést érzett, de ez már a megszokott tükörforgás volt, s kezdett olvadni a határ: gyöngén foszforeszkált a patak, amibe lépett, hol lent, hogy újra a felszínen lebegett, s a víz lassan kiszorította a húst, mintha csak valami fátyolszerű anyag tartaná alakját, s hogy az őzek inni jöttek, hangos vijjogást hallatva szeretkezett velük.
a szélre eszmélt fel, s a felhőkre, amint mind fojtóbban telepedtek a városra. enni kívánt, de továbbra is kifelé nézett, az égre. a lakosok otthonaikban közelebb húzódtak egymáshoz, a feszültségben még inkább egyedül voltak, s az állatok nyüszítettek. Viar tudta, ha megfordul, végképp elkezdődik a játék, hogy áll ott valaki. még latolgatott, majd hirtelen hátranézett. nem látott senkit, de valami gyanútlanná tette. az ablakhoz lépett. a cigányasszony az udvar közepén állt, kezében lapos tálat tartott.
Viar, hogy közeledett felé, mintha újra a tükörbe nézett volna, mintha ez az egész mindkét helyen történne, a szél egyre erősebb lett, s a kerítés felett vízpermet szóródott a kövekre. karnyújtásnyira állt meg az asszonytól. így sokkalta fiatalabbnak tűnt, talán mégiscsak lány volt. nem mozdult, a szeme is szürkén pihent, majd óvatosan a fiú felé emelte a tálat. többféle gyümölcs volt fényesre törölve, s Viar nagyon lassan enni kezdett. még mindig nem esett. mire befejezte, a lány kissé távolabb került, s letérdelt. hogy ismét felé indult, meghajolt, a fekete haj az arcába ragadt, s Viar hirtelen felugorva kitépte a torkát. két kezét felfelé tartva kezdett járkálni a tetem körül, hol szélesebb, hol szűkebb körökben, mikor már eleredt, csak akkor vette észre, hogy egyik kezével görcsösen markol valamit. vigyázva feszítette szét a lány ujjait, s egy apró halat látott a tenyerébe préselődve, azon fajtából, amelyek színes tüskéi két-három órán belül ölnek.
Viar, hogy hangokat hallott, felnézett.

 

Viar meghal(t)

Viar napok óta, éjszaka is hallotta azt az irtózatos ritmust, ahogy mellükhöz verdesték a tenyerüket, s gyomrukból tompa, fojtott hang szakadt.
teljesen kiürült a város. az őrülteket kivéve mindenki a nyugati pusztába ment, s több tízezer ember előtt vöröslött az ég. egyik este kezdődött, akkor még semmit sem gyanítottak.
az állatokat nem hallotta, de mindig tudta azt a pillanatot, amikor új áldozatot vittek. talán az összes jószágot levágták már, jókora bűz terjedt. mindenüket odacipelték, amit nem lehetett leölni, azt égették. most nem ment volna a kikötőbe, hogy a napot lássa felkelni, mint ahogyan az első napon tette. a termében ült. mozdulatlanul; s lassan felemelte a kezét.
ekkor lépett be az egyik szolga, két napja először, s félhetett, hisz arcára felragasztotta a vékony álarcoknak egyikét, amiket egyszer Viar osztott szét. húst és gyümölcsöt helyezett elé, majd csendesen kiment. hátán megcsillant a nap. az ajtónál még hallgatózott egy darabig, de hogy hívást nem hallott, a pusztába indult ő is. a többiek már előző nap elhagyták a házat, miután álmatlanul végigsuttogtak néhány éjszakát, többnyire gyermekkori képeik mellett; urukról beszéltek. aggódtak; Viarnak, talán pont a különös esemény kezdetének napján, vérezni kezdett a halántéka. mindannyian jól látták. nincs sebhely, vágás, azt feltétlenül észreveszik. a pórusokon keresztül szivárgott, de nem szóltak, csak eltakarták az arcukat. Viar lesütötte a szemét, amikor az ablaknyílásból látta, hogy rohan a többiek után ő is. tudta jól, számított is rá, mint mindig, de most érzett valamit.
az ételhez nem nyúlt, kardját is félredobta. jó ideig gondolkodott, hogy van-e még ideje körmeivel belekarcolni valamit a tükörbe, majd lassan odatérdelt. csak amikor sebesek lettek ujjai, akkor hagyta abba, s elsírta magát, ám mikor oldalra hajtott fejjel feküdt, s vére könnyével keveredve folyt a szájába, elmosolyodott. elárullak, mondta, elárullak. csak az ajtónál tért észhez, de nevetését még mindig hallotta. ismerős hang volt, inkább vijjogás. fáklyák jutottak az eszébe, majd hirtelen felkapta a kardot. a tükörnek akart rontani, de egy-két hajszálnyira megtorpant. fáradtságot érzett.
egyre vörösebb, sötétebb lett az ég. az emberek is megfogyatkoztak, illetve mind többen feküdtek görcsbe rándulva. némelyikük egészen szürke volt. körülbelül ötezren tartották még magukat, főleg férfiak, a szemük hihetetlenül száraz volt. egységes hangjukat egyvalami bontotta csak meg. az elsők között az egyik öreg már reggel óta énekelt, néha felugrott, s a látóhatár felé szaladt, majd mikor csak kis pont látszott már belőle, visszaindult.
Viarnak égette talpát a por, s néha megállt egy pillanatra. szétnézett, hallgatózott, majd újra megindult. meztelen volt. az öreg helyére telepedett, aki ismét a távolban őrjöngött, s Viar összeszorított állkapoccsal figyelt. dühös lett, amikor észrevette, hogy ő is ütemesen a mellére csapkod. a fűbe markolt, mintegy biztosítékként, de lassan egyre nyugodtabb lett, egyre ismerősebb minden. karját kinyújtotta, s ráhajtotta a fejét. egy darabig nézett még, majd mintha elaludt volna.
valaki a tenyerében tartotta az arcát.

Megosztás
  • 11
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás