1991,  Ínyencség,  Zene

(This is not a) Requiem for a pub

Szubjektív szólamok és barlangmélyi nyugalom a Mojo Club tulajdonosváltásának apropóján

Tulajdonosváltás a zentai Mojo Clubban – olvastam a múlt héten. Meg azt is, hogy a tulaj Lučić Viktor a sajtónak is megerősítette ezt a hírt. Nem kellett sok, máris valami furcsa, nosztalgikus érzés lett úrrá rajtam. Aztán felnéztem a közösségi oldalra és rájöttem, ezzel nem vagyok egyedül. Bontottam egy sört, írni kezdtem. Szubjektív, emlékezős szöveget – nekrológszerűt. Némely szólama talán ma (egy héttel később) már nem is releváns. De abban biztos vagyok, hogy ez az emlékezőmunka nem (volt) hiábavaló. Ím, ígyen szól ez a múlt hét óta formálódó szöveg:

Van egy életem, amit hátrahagytam, egy vidék, amelyhez egyre kevesebb közöm van. Már csak azért is, mert változunk. A vidék is, meg én is. Mióta eljöttem, kivágták az akácfát nagyapámék udvarában (vagy az már előbb volt?, mindegy), a barátaim nyugatra úsztak valamelyik áramlattal, a szülőfalumtól ötven kilométerre kiszáradt egy folyó, öt kilométerre bezárt egy kocsma. Mit egy kocsma? A MOJO! És persze, nem bezárt, hanem a tulaj eladta (istenem, hogy kopognak ezek a szavak), ami első hallomásra ugyanaz, mintha bezárt volna – hiszen az egykori tulajdonos, a Viktor számomra egyenlő volt a kocsmával (a gyermek, ha akarja, ha nem, magában hordozza a szülőt). Már megint kocsmát írtam, de találóbb lenne azt mondani, hogy

bölcső, amely zenéjével életre ringatott sokunkat.

Azok, akik olvasták az eddig megjelent szövegeimet, talán következtetni tudnak a stratégiámra, talán rájöttek arra, úgy szeretném megőrizni a múltam, hogy az életem fontos tereiben hátrahagyok egy-egy darabot magamból. Így ülök most is ott a Tisza-parton (természetesen a „bánáti oldalon”), sétálok nappaltól éjjelig és éjtől nappalig a vadvirágillatú Csehov utcában, Újvidéken, végigfekszem a padlón a péterváradi vasútállomás melletti panelben, hogy minden porcikám érezze az elsuhanó vonatok keltette vibrálást, most is a törökök elásott aranyhintaját keresem az endrédi Várcsige-hegy oldalában, és ott vagyok a Mojóban is, talán épp azt éneklem:

But someday baby
You ain’t gonna trouble poor me anymore

De mi van, ha a múlt valamely bástyája, tároló helye megszűnik? Vajon mi lesz akkor azzal a darabkámmal, amit ott hagytam a zentai Ősz utcában? Ki vigyáz majd arra az énre, aki ott, a Mojóban (is) vált azzá, ami ma vagyok?

Mennyi emlékem van róla! És hány van ezek közül, amiről nem írhatok – ami csak rá (a Mojóra) és rám tartozik. Meg lányokra, akik talán azóta nem is emlékeznek, ki voltam. Koncertek jutnak eszembe. Esélyét sem látom annak, hogy megszámoljam, hány nagyszerű buli volt:

Partibrejkers, Love Hunters, Midnight Thunder Express, The Hangmen, Sonny Vincent, Lord Bishop And His Rockadelic Kings, Ramonettes, Nightshift, Beer Drinkers & Hell Raisers, Mystery Gang, Tequila Sunrise, Adrenalin (Zenta), Revolt, Titty Twisters, Plant Eaters, Kill Blinton, Rawhide és sokan mások.

Kis túlzással azt is mondhatnám, hogy a programmal együtt alakult a zenei ízlésem is. És gondolom, nemcsak az enyém, hanem jó néhányunké ebben az elmúlt több mint negyedszázadban.

Nem véletlenül érezhettük azt mi, a Mojo törzsközönsége, hogy a világ közepén élünk, hiszen a klub tényleg zenei centrum volt (cultural hub), egy olyan hely, amit a nagy „világutazók” is útba ejtettek. Elesett egy bástya – erre gondolok most. Meg arra, hogy talán Zentának is előbb-utóbb csak emléke marad a zenei Magna Carta Mundi-n, ahol korábban oly fényesen csillogott.

És nemcsak zenét hallgatni, de zenélni is jó volt a Mojóban! Ha most visszagondolok rá, tulajdonképpen egyetlen fellépésemnek sem volt akkora súlya, mint egy Mojo-koncertnek. Pedig álltam/ültem a Mojóénál nagyobb, jobban felszerelt színpadon is az elmúlt tizenöt esztendőben. Volt fellépésem, amelynek nagyobb tétje volt, mint egy januári klubkoncertnek, és mégis: most úgy látom, hogy a Mojo-beli fellépéseknél semminek sincs nagyobb tétje. Mert ott azoknak játszhattál, akiknek a jókedve, komfortérzete és véleménye (kritikus megnyilvánulásai) fontos (a legfontosabb) számodra – a saját családod tagjainak, a Mojo véled hasonszőrű törzsközönségének…

Nyilván ezt nem csak én éreztem, hanem az alábbi videó megszólalói is.

Itt következik egy erőteljes cezúra.

Mint írtam volt az elején, mára egy kicsit kristályosabbá vált ez a történet. Érdemes talán a Szabad Magyar Szón pénteken közzétett interjú egyik legerősebb mondatától indulni:

Ha valaki azt várta, hogy én majd a Mojóban halok meg végelgyengülésben, akkor azt sajnálom, mert ez nem fog bekövetkezni…

– válaszolta Lučić Viktor arra az újságírói felvetésre, hogy sokan azt gondolják, távozásával a Mojo Club életében (és egyáltalán Zenta életében) lezárult egy korszak.

És valóban, miért is kellene ezt várnunk? Ezzel párhuzamosan pedig egy másik kérdés is adja magát: mit várhatunk akkor?

„A Mojo Club az eddigi úton megy tovább”

Huszonhét év után Lučić Viktor, a zentai Mojo Club tulajdonosa, úgy döntött, hogy eladja a szórakozóhelyet Árokszállási Imre vállalkozónak. Mintegy kétezer-háromszáz koncert megszervezése után, miért döntött Lučić az eladás mellett, szóba került-e, hogy a családjának egyik tagja viszi majd tovább a helyet? Mi volt a titkos recept, amelynek köszönhetően a Mojo ennyi éven át meg tudta őrizni hírnevét?

Az interjú ez utóbbi kérdésre is választ ad. Nagyjából azt mondja mindkét nyilatkozó (a régi és az új tulaj, Árokszállási Imre is), hogy nem változik semmi Viktor kimért, lassú távozásával. Azért kimért és lassú, mert egy ideig továbbra is jelen lesz a hely életében, segíti az új tulajdonost, hogy

 a Mojo Club azon az úton menjen tovább, mint eddig.

Szóval, aggodalomra semmi ok! Don’t panic! „És mindig legyen nálad a törölköződ!” Ha Viktor mondja, én elhiszem neki (a 27 évnyi tömény öröm nekem garancia az igazmondására), hogy semmi nem ért véget. A történet folytatódik tovább!

Az elmúlt napok kommunikációs bakijaira pedig úgy gondolok, mint szükséges „rosszra”. Kellett ez a helyzet, hogy előcsalja az emlékeket, hogy a napfényre hívja a Mojo-családot. Hogy emlékezzünk nagy idők nagy tetteire, és ezáltal erősödjön a közösségélményünk, visszatérjenek régről ismert, ma már kevésbé jellemző reflexek, újrainduljanak régi beszélgetések, egymásra találjanak azok az emberek is, akik menet közben (az élet nevű nagy port felkavaró pogóban) elsodródtak egymás mellől…

Végül egy szolgálati közlemény! A Yuhar – Jugoszláviai Magyar Archívum sok szeretettel vár olyan hang- és videofelvételeket, amelyek 1991 óta a Mojoban készültek és a vajdasági, zentai (és végső soron az ex-YU) közösség érdeklődésére számot tarthat! 🙂

*

(Borítóképünkön a zentai Adrenalin zenekar „munka” közben. Köszönet a fotóért Horváth Zsolt – Tádénak. Záróképünkért pedig Bodó Zoltánnak jár a hála.)

Megosztás
  • 66
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás