1987,  Irodalom,  Rádió

Ivan V. Lalić, Gion Nándor, Veljko Petrović – Köztársaság-napi műsor

Szép szó – Szabadkai Rádió, 1987. november 29. (archív felvétel)

„Egyetlen szilárd pont a halál maszkjai között, / egyetlen öröm a nyári kertek könnyű ruháiban, / akik vassá nehezülve iszapba merülnek / a döntés sárga lángnyelvei között. / Úgy megyek az emberek közé, fölfegyverkezve a neveddel. / Este lámpást gyújtok s féltékeny álmom dédelgetem: / felébredek foggal-körömmel, fölébredek boldogan belehabarodva / a sebezhető tájba, amelyet csak te határolsz, létem egyetlen / igazolása, szabadság.” (Ivan V. Lalić)

 

A műsor tartalma:

Lantos László / Csáth Géza: Köszöntő

Ivan V. Lalić: Rövid óda a szabadsághoz (vers, Ács Károly fordítása)
Előadja: Jónás Gabriella.
Zene: Gustav Holst: Venus (kortárs komolyzene)

Gion Nándor: Régi megható történet az öreg Madzsgájról, aki nem szerette a kutyákat (novella)
Előadja: Kovács Frigyes.
Zene: Gustav Holst: Mars

Veljko Petrović: Az aratás napjaiból (vers, Ács Károly fordítása)
Előadja: Árok Ferenc.
Zene: Gustav Holst: Uranus

Szerkesztő-műsorvezető: Lantos László
Technikai munkatárs: Ciger Róbert

Csáth Géza: Jó és rossz dolgok

„Rossz dolognak tartom az étvágytalanságot és kedvetlenséget. A fájdalmas betegséget / Az új cipőt, amelyet drága pénzen vettünk és mindamellett szűk. Rossz az az érzés, amelyet a körömmel kapart pléh csikorgása kelt. […] Rossz dolog villamoson járni télen, a peronon pénzt elejteni, és a sárcipőnket a pad alatt felejteni. / Rossz dolog vasúton utazni, ellenben jó – szénásszekéren és automobilon. / Kötözni való bolond, aki ragaszkodik a pontossághoz, mert az elkésések az ő számára ismét világfájdalmas érzések forrásaivá válnak. / Éppúgy szamárság utánakérdezni, hogy az új tízkoronás kalapunk valóban csak négy koronát ér-e. […] Jó dolog frissen áthúzott ágyba feküdni, miután előzőleg langyos kádfürdőben elálmosodtunk. / Jó dolog a hidegről bejövet a kályha mellett kezet dörzsölni és dicsérni a szép havat. / Jó dolog az első hóesés után szánkóba ülni és tágra nyílt szemekkel őszintén csodálkozni az ismerős tájak varázslatos megváltozásán. / Jó dolog sok fogásból álló ebéden részt venni, keveset enni és örülni saját mértékletességünkön, utána szivarra gyújtani és csak harmadrésznyire elszívni. / Jó dolog vidám tavaszi alkonyatban Chopint zongorázni és közben mozdulatlan, vékony hű leányajkakat szelíden, szeretettel három másodpercre egyszer megcsókolni. / Jó dolog reggel falun korán kelni és mosdás előtt a harmatos fűben mezítláb, könnyű lélekkel – bensőnkben mosolyogva a csiklandó napfény szépségétől – szaladgálni. […] Atyám, aki születése óta balkezes, a következő találó hasonlattal szokta asztali beszélgetéseink alatt megvilágítani az emberi élet természetét: / – Az életben a jó és a rossz hasonlóak és mégis ellentétesek; mint a jobb kéz és a bal kéz. A balkezes embernek a bal keze a jobb és a másik a bal. Két jobb kezű ember még sose volt, se két bal kezű. Éppígy általános szabály, hogy az élet nem tejföl és nem csupa szenvedés, hanem a kettőnek a vegyüléke.”

Köszöntjük hallgatóinkat a köztársaság napja[1] alkalmából. Városunk szülöttének, Csáth Gézának 1910-ben, az élet jó és rossz dolgairól írt kis értekezéséből idéztünk. Ünnepeink sem mások, mint a hétköznapjaink: jó és rossz dolgokat elegyítenek: tengernyi „vér, könny és veríték” árán tudunk ma ünnepelni. Műsorunkat is ennek jegyében állítottuk össze: Ivan V. Lalić szabadsághoz írt ódáját Gion Nándor régi, megható története követi az öreg Madzsgájról, aki nem szerette a kutyákat, majd Veljko Petrović költeménye az aratás napjairól. Zenei mellékleteinket Gustav Holst planétái: Vénusz, Mars és Uránusz szolgáltatják.

Ivan V. Lalić (1931–1996) szerb költő: nagyapa, fiú és apa

Ivan V. Lalić: Rövid óda a szabadsághoz

A lövész, ki újra meg újra célba veszi az értelmetlenséget,
az arc, mintegy késsel karcolva a látás puha viaszába,
a levegő, amit beszívok, hogy fáj belé a mellkas,
a szerelem ákombákomai, minden látható és láthatatlan palánkon,
a láng kibomlott szirma a fegyvertelen tenyérben,
a fölforrt vér pihenője az álcázó lombháló alatt,
a madár, mely egy helyben kereng és déli fényt eszik,
a lélegzése formáit kedve szerint változtató tenger,
mind a te neved tömény színében pompáz.

Benned akarok lenni, mind a markolatáig
földbe döfött penge. Aki kirántja, gyilkost szül.
Megtanultam a nevem, hogy eléd járulhassak.
S töredelmesen beismerjem az egyetlen szilárd pontot
a rossz gyökere és az igazság kemény élei közt,
a túlzsúfolt föld és gyermekkorom rég kirámolt
mennyországa közt. Világosságom
és gyűlöletem közt. Ki akarlak göngyölni a tenger síkján,
mind a legtartósabb gyöngédség áttetsző lobogóját,
s ha gonoszat szólok, szájam megtelik
a te keserű hamuddal. Nem is köszöntelek,
hisz a kéz sem köszönti a friss vért, mely minden reggel
elárad benne, hogy kenyérért nyúlhasson s ablakot bírjon tárni.

Egyetlen szilárd pont a halál maszkjai között,
egyetlen öröm a nyári kertek könnyű ruháiban,
akik vassá nehezülve iszapba merülnek
a döntés sárga lángnyelvei között.

Úgy megyek az emberek közé, fölfegyverkezve a neveddel.
Este lámpást gyújtok s féltékeny álmom dédelgetem:
felébredek foggal-körömmel, fölébredek boldogan belehabarodva
a sebezhető tájba, amelyet csak te határolsz, létem egyetlen
igazolása, szabadság.

Ács Károly fordítása

Két meghatározó kötet (Újvidék 1968). Maurits Ferenc és Kapitány László fedőlapjai

Madzsgáj története (Újvidék 1971). Kapitány László fedőlapja és illusztrációi
Veljko Petrović szerb költő (1884–1967)

Veljko Petrović: Az aratás napjaiból

I.

Az alvó város forró homlokára
lágyan borul az éj, a hűs tenyér,
de kél a hajnal, harmatot szitálva,
akár a len kék, s vörös, mint a vér.

Az árokpart minden bolond virága
bódultan vár vad, lángoló napot,
s a hajló, súlyos, sárga búzatábla
susogva sejt meleg kenyérszagot.

II.

Megrázkódik a távolban
és sóhajt a vén eper,
s úgy tűnik, víg, hosszú sorban
a vetés mind útra kel…

Mezőinket szellő járja,
meghajlítja a kalászt,
varjak tollát szétkuszálja,
méhkast ébreszt, dudorász.

– Hej, kaszás, fend jól kaszádat,
csengjen csillogó napon,
és az áldás meztéllábad
elé hulljon gazdagon!

III.

A kéve, bölcs, arany szakállas
– érett mag tudománya terhe –,
övébe díszül pipacsot tűzött,
hiú szépség törékeny művét.

A nyári csend kék boltozatját
nem bontja tücsökcirpelés se:
riadt egér csak… fejetlen fut,
s a vakondtúrás púpja porlik…

IV.

(Napraforgók)

A napimádók égő egy-szemükkel
egymás mellett, százezrek, milliók,
éjféltől napkelet felé fordulva
– várnak, várnak, nagy, néma áhítatban…
Várják, hogy feltámadjon diadallal
az istenük, a szent láng, ős szerelmük.

Anyánk, Ízisz, nővérünk, kedvesünk:
Hórusz, bátyánk, fiunk és vőlegényünk,
te óriás – jégtorkú messzeségből
tüzednek egy-egy szikráját lövellted
vakon búvó csíránkba, hogy kihajtson,
sötét talajból keltesz és növesztesz,
itatsz harmattal és locsolsz esőddel.

Szerelmed könnyű szárnyú násznépe,
mézterhű méhek, lepkék és darázsok,
mámort kortyolva virág-vágyainkból
behintenek a kéj aranyporával.

Hatalmas nap, te, szörnyű és csodás,
a tetszhalott, alaktalan agyagból
szépséget gyúrsz, eldicsekszel vele,
aztán hozzáérsz s korommá égeted.
De égi lángod izzó parazsa,
a szent szikra, sötétbe eltemetve,
kemény magunk várandós belsejében
fellobban majd, ha langyos szellő lebben,
s fölszárítja a fagy-penészt fölötte.

A napimádók égő egy-szemükkel
egymás mellett, százezrek, milliók,
éjféltől napkelet felé fordulva
– várnak, várnak, nagy, néma áhítatban…
Kivárják és kísérik égi útján
az istenük, a szent lángot, szerelmük.

V.

És dal ez is: mikor mint tej csorog
duzzadt emlőből dús búzasugár,
mikor tömeggé gyűlt magok súlyától
meghajlanak gerendák, padlatok,
s az utak és a falvak és hidak
fülledt poroktól nehezen zihálnak.

A teli zsákok elhevertek, mint
érett háj nyomja egy a másikat.
Liszttől fehérlik minden szerteszét,
jószág sörénye és kocsis-bajusz.

Kerék csikordul, hörög a motor,
a malmot rázza lázasan a munka.
Szíj csattog, gépek zakatolnak.
Fehér molnárok némán sürögnek.

S amott, izzó-vörös kemence mellett
cipót dagaszt a pék félmeztelen,
akár szülő, képére gyermeket.
És bizakodva várja, hogy piruljon,
hogy megropogtassa és felemelje,
s testvérének, a dolgozónak nyújtsa.

És hogyha harsan élesen a kés
a kenyérben s a lelkét felfedi,
a lyukacsos, párolgó, puha lelket,
ez is dal, embereknek szóló.

Ács Károly fordítása

 

[1] A Jugoszláv Föderatív Népköztársaság 1945. XI. 29-én jött létre.

Megosztás
  • 7
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás

1955-ben született Nagykikindán (a Vajdaságban). Színházi és filmrendező, performer, író, képzőművész és kulturális szervező. Tanulmányait a budapesti ELTE BTK magyar-szerbhorvát-esztétika szakán végezte (1974–80). Jugoszlávia, Svájc és Románia után 1993-tól Magyarországon él.Több alternatív művészeti folyóirat szerkesztője és munkatársa: Új Symposion (1984–87, Újvidék / YU), Magyar Narancs (1993-94, Bp.), Volt Magazin (1994-95, Bp.), Jump Magazin és Ex-Stasis (1997–99, Bp. / Szeged). Az Aphasia Teátrum (1988–91, Szabadka / YU) és az Opál Színház (1993-tól, Bp.) performanszcsoportok rendezője és performere. A Zrem Filmstúdió (2005–10, Bp.) egyik művészeti vezetője és rendezője. 1972-től publikál szépirodalom (vers, novella, drámai szöveg), forgatókönyv, értekező próza (színház, performansz, film, fotó, képzőművészet, képregény, zene, irodalom, multimédia) műfajban, valamint fordításokat (szerb nyelvről) és vizuális munkákat közel 60 magyar és külföldi folyóiratban. A Szépírók Társaságának tagja (2009-től). A budapesti Black-Black Galéria (1995–2001), a Merz Ház (2002–05) és a Mersz Klub (2015-től) undorgrund művészeti klubok vezetője. Kötetei: Éhségkönyv (2005), Nőket néző képek (Falcsik Marival, 2013), Semmikor (2017). Filmje Bada Dadáról: Dada Univerzoom (Gasner Jánossal, 2008).