1928,  Irodalom

„…szótlanok megnyíló szája voltam”

Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (1. rész)

Fussunk meg most becsülettel néhány nagyobb (tisztelet)kört, fenenagy nekiveselkedésünkben pedig gyűrjük fel az ingujjat, ha másért nem is – hogy ne vesszek el itt most hirtelen a fokozatosan, sorról sorra egyre inkább és egyre biztosabban magyarázkodássá silányuló indoklásban –, hát alapszinten legalább azért, hogy megrajzoljuk ennek, a Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz című ciklusunknak a hátterét, keletkezéstörténetét, de megvilágítsuk a mögöttesét, vagyis a mögötte megbúvó tartalmakat is… A kerettörténetét. Ez a história, habár a lényegi cselekménye – a Laták-hagyaték feltárása – három évvel később játszódott, voltaképpen mégis valamikor 2009-ben kezdődött, volt ugyanis akkoriban egy, a Magyar Szó hétvégi számaiban kilenc éven át hétről hétre rendszeresen megjelenő tárcasorozatom Visszapörgetés címmel, amelyben épp ebben az esztendőben meséltem egy alkalommal arról a régi szokásunkról, hogy a baráti társaságban, haverokkal, közelebbi és távolabbi ismerősökkel, cimbikkel sörözgetve, borozgatva, olykor talán kicsit kapatosan is, italozás közben (az italozás végén…), mintegy a buli levezetéseként – vagy épp fokozásaként, csúcsra járatásaként! –, a zenét elcsendesítve könyveket veszünk elő és verseket olvasunk fel egymásnak… A kedvenceinket azok közül, amelyek ebben az állapotban a kezünkbe akadnak. (Itt, a képernyő jobb szélén, a Yuhar kronologikus archívumában pedig most egy fényképhez kötjük ennek a bejegyzésünknek a datálását: 1928-ból származik ugyanis Laták István portréja, s ez a legrégebbi felvétel, amelyet a róla szóló cikkünkhöz felhasználtunk.)

Így kezdődött…
A Magyar Szó 2009. szeptember 12-i számában jelent meg a Visszapörgetés című tárcasorozatomban a Lábujjhegyen oson a remény című írásom. Előkerestem most ezt is, mintegy nagy nekiveselkedésünk, és becsülettel legyűrendő (tisztelet)köreink expozícióját.

VISSZAPÖRGETÉS
Lábujjhegyen oson a remény

„Valami szelíd zsongás simítja / S gyógyítgatja mind a sebeket, / Ablaknyira nyíltak lázrózsás / Arcocskákból fakult gyermekszemek. / Nyakkendőbe burkoltan fekszenek / Vagy ülnek rozsdaszín kapuk előtt, / Betegápoló munkanélküliek, / Ölükben tavaszragyulladt kis beteg. / Ferde vállú, görbe lábú aszott gyerekek / Kutyával, kecskével ténferegnek, / Árokszennyvíz pocskol, por hullámzik. / Süt a nap és nevetnek a külvárosban, / Nevetnek és karikáznak, / Ebihalakért halásznak, / Port rugdalva nyargalásznak / Az angolkóros gyerekek” – Laták István költő (1910–1970) verseit olvasgattuk, és olvastuk fel egymásnak hangosan Molnár Zoltán, alias Molesz színészbarátommal az indulásra várva az idén tavasszal, amikor Pál Károly hívta meg Feketicsre az egykori Napló című hetilap volt munkatársait (lásd még: Németh Zoltán: Egy hír a mennyei szerkesztőhöz, Magyar Szó, 2009. március 4.). Mert igen, van egy ilyen szokásunk, akár buli közben, akár a várakozás perceit elütve – talán úgy is vehetjük: hasznosan eltöltve –, hogy verseket olvasunk fel egymásnak. Néha csak kedvtelésből, néha meg talán azért is, hogy felhívjuk egymás figyelmét egy-egy költőre, gondolatra.
Fontos azonban egy kis különbséget tennünk, hiszen a költő (és mellesleg prózaíró…) Laták István nem azonos a Magyar Szó Sportvilág című mellékletének jelenlegi szerkesztőjével, ugyancsak Laták Istvánnal. No de, ha ők ketten nem is azonosak, kapcsolat, rokonság persze tagadhatatlanul van közöttük: utóbbi Laták István, a költő unokája. Ő egy időben a C. melléknév felvételével a Laták C. István nevet is használta, éppen azért, hogy megkülönböztesse magát a nagyapjától. Nem is tudom, miért hagyta el később ezt a különleges ismertetőjelet a nevéből… De alkalomadtán majd megkérdezem. Szóval ott ült ő is aznap, amikor Feketicsre indultunk az idén tavasszal, abban az autóban, amelyik értünk jött zentai házunkhoz, hiszen annak idején ő is a Napló munkatársa volt.
Nagyapja, a költő Laták István irodalmunk egyik méltatlanul elfelejtett, mellőzött, vagy legalábbis háttérbe szorul alakja. Nem elfelejtett ugyan, mert része a tananyagnak, a középiskolákban tanulnak róla (már, ha a tanév végéig eljutnak addig a tananyagban a pedagógusok…), a Magyar Tanszék programjában is szerepel, de valahogy a köztudatban nincs jelen, vagy egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán említik. Adán született 1910-ben, később Szabadkán és Újvidéken tanult, a Híd és a Magyar Szó munkatársa volt, de egy rövid ideig a szabadkai Népszínházat is igazgatta, 1947 és 1960 között pedig dramaturgként dolgozott ugyanott. Úgy jegyzik, hogy 1970-ben a Magyar Szóból vonult nyugállományba, de szinte alig élvezhette a nyugdíjaslét megérdemelt pihenőjét, még az év január 3-án meghalt.
Méltatlanul háttérbe szorult költőnek mondom őt, pedig a Kalangya 1938-as tavaszi számában például Kisbéry János így ünnepelte őt: „Irodalmi csődtömegünk egyik legértékesebb példánya. Rangja csak afféle káplári, de tarsolyában hordja a marsallbotot. […] A legfurcsább és legegzotikusabb kultúrnövények egyike talán éppen azért, mert belső ellentmondásai dacára is oly mélységesen igaz és emberi. Ez valahogy valószínűtlen, csodálatra méltó. Laták István írói megvalósulásában a hősi erőfeszítésnek legmagasabb fokát kell látnunk, amelyet elsősorban nem az eredmény fejez ki, hanem azok a sors- és terep adta nehézségek, amelyek ellenében meg kellett nyilvánulnia.” (Kalangya, VII. évfolyam, 1938. március–április, 3–4. szám.) Jó észrevétel ez, miszerint „belső ellentmondásai dacára is […] mélységesen emberi”. Ezt az életérzést adja vissza a fent idézett Tavasz a Jaszi-barán című verse is, amelyben olykor durván, némely soraiban az együttérzés látszata nélkül beszél a ferde vállú, görbe lábú „angolkóros gyerekek”-ről. És mégis, ebbe az árokszennyvizet pocskoló hangulatképbe, amelyben hullámzik a por a külvárosban, ahol a költő is él, nagyon sajátos módon becsempészi azt a „mélységesen emberi” örömet, naiv életkedvet, amely a gyermeki lélekből fakad, még ha élethelyzetéből adódóan nem is nagyon nyilvánulhat meg másban, mint mindössze annyiban, hogy ebihalakra vadásznak, vagy port rugdalva karikát görgetnek. Nem, habár ő is Keszég Károly (1954–1997), a Napló utolsó főszerkesztőjének közeli barátja volt, Molesz nem jött velünk Feketicsre ezen a tavaszi napon, őt csak Topolyára vittük el Zentáról, onnan vonattal ment tovább Újvidékre. Közel állt a laphoz, rendszeres visszajáró vendége volt a szerkesztőségnek, de valójában nem vett részt a munkában.
Most pedig ismét készítettem magamnak egy teát, ismét vörös fokföldirekettyét, azaz mézes ízesítésű rooibusteát, ezúttal valóban a sarki boltból beszerzett Pickwick-varriációk közül. Ez amolyan – látszólag! – egyszerűbb, kommerszebb változat a filteres teák közül. Persze ezek sem megvetendőek, ezeket sem kell lenézni vagy lefitymálni, hiszen ezek között is vannak nagyon izgalmas ízvilágú, érdekes és izgalmas kombinációk, olyan keverékek, mint a rooibus fűszeres ízesítéssel, a citrusgyümölcs-ízű rooibustea, vagy a mangóval és az őszibarackkal ízesített változat. De valahogy az utóbbi napokban mégis a mézes rooibus vált a kedvencemmé… A kétfajta édes íz, az enyhén édeskés rooibus és a méz sajátságos keverékében úgy egészítik ki egymást ezek az édes árnyalatok, hogy habár valóban a méz dominál, de nem hivalkodó, nem zavaróan fölényes, és a vörös fokföldirekettye szerényen, mintegy kellemes utóízt hagyva az ember szájában, megbújik a méz árnyékában.
És máris a harmadik teámat szopogatom sorozatban… A rooibus egyik nagy előnye – sok más erénye mellett –, hogy koffeint nem tartalmaz, így bármikor, akár este is nyugodtan fogyasztható, nem lesznek tőle álmatlan éjszakáink. És ismét Laták István verseit olvasgatom most is, a sokadik teám mellett, ezúttal egymagamban. A költészetére igencsak jellemző, A kültelek című versében írja: „A külteleken némán szoronganak az utcák, / A sárból fölszállnak a nehéz ködök; / A külteleken nádasok a házak, / S a korhadt eresz csurog, csöpög. // Felöltőkbe bújnak az ittlakók, / A legtöbbje már köhög, szipog, / Lila lábbal dideregnek a gyerekek, / Űzi és hazavárja őket a szitok. // A külteleken csúf árokba gyűlik a szenny, / A falakról lemállik a festék. / Csönd van. De lábujjhegyen oson a remény, / Izzó várásban telnek az esték. // Rossz szagú utak itt összefutnak, / A várossal falu és tanya összeér, / Sok a mérges indulat, s az átok, mégis: / Meleg összefogásba simul minden tenyér. // Ha a munka után fáradtan megtérnek, / Jó szagú, forró levesek fölött / Kipirult arcú, fonnyadt emberek / Hisznek jövőt és sok-sok örömöt. // Hitük, akarásuk sokkal erősebb, / Mint a pénzt számlálók számolása, / A kültelek nem marad a szomorúság fészke, / Mert itt belefáradtak az álmodásba.”
Mondhatnám itt most végül, hogy íme, hát lábujjhegyen oson most is a remény, hogy rajtunk kívül is felfigyel valaki a méltatlanul mellőzött, háttérbe szorult költőnk életművére. És itt van, szinte kínálgatja magát a kiváló alkalom: jövőre lesz születésének századik, halálának negyvenéves jubileuma. Kell ennél kerekebb, ennél kézenfekvőbb évforduló ahhoz, hogy egy költőnk életművét újraértelmezzük, és ezzel együtt talán újra fel is fedezzük, esetleg a ma már alig hozzáférhető műveit újra kiadjuk? Azt hiszem, keresve sem találhatnánk jobbat. Itt oson a remény az orrunk előtt, de lábujjhegyen teszi, ezért a megszokottnál, az átlagosnál figyelmesebbnek kell lennünk ahhoz, hogy észrevegyük…

(Magyar Szó, 2009. szeptember 12.)

Szerencsés Anna illusztrációja

Ugyanebben a lapszámban feleségem – aki akkoriban még a Magyar Szó budapesti tudósítója volt főállásban – a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumáról küldött jelentést a lapjának.

Mások érdekeit is szolgálja a KMKF
Budapesti tudósítónktól

Hatodik alkalommal tartották meg tegnap Budapesten a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma plenáris ülését. A Magyar Országgyűlés frakcióinak küldötteiből, valamint a Magyarországgal szomszédos országok parlamentjeinek, illetve regionális közgyűléseinek azon képviselőiből álló testület, akik a határon túli magyar kisebbségi szervezetek támogatásával szerezték mandátumukat, a nemzeti együttműködési stratégia szakpolitikai kérdéseiről, a kormány külhoni magyarsággal kapcsolatos politikájáról, valamint a határon túli magyar közösségek helyzetéről egyeztetett.

Szili Katalin, a Magyar Országgyűlés leköszönő elnöke, a KMKF vezetője és Pálinkás József, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke a KMKF plenáris ülését megelőzően aláírta az MTA és az Országgyűlés nemzetpolitikai együttműködéséről szóló megállapodását, amelynek célja, hogy szervezettebbé és eredményesebbé tegye a két intézmény határon túli magyarsággal kapcsolatos együttműködését.
– 2002-ben, amikor elfoglaltam a házelnöki tisztséget, akkor döntöttünk úgy, hogy a magyar–magyar parlamenti partnerség keretében létrehozunk egy konzultációs testületet, ahol nemzetpolitikával foglalkozhatunk, hiszen ez minden nemzetnek érdeke – emlékeztetett a kezdetekre Szili Katalin a plenáris ülés szünetében. A KMKF elnöklője elmondta: a testület az albizottságok által előkészített gazdasági és mezőgazdasági jellegű nagyprojektekről, a nemzetközi együttműködésről és az oktatási, illetve nyelvhasználati kérdésekről tárgyalt. A házelnök szerint az ezen témakörökben konszenzussal elfogadott ajánlások nagy jelentőségűek a nemzetpolitika számára és a kormány számára is iránymutatásként szolgálhatnak.
A KMKF plenáris ülésének résztvevői a szlovák nyelvtörvény kapcsán leszögezték: egy rossz jogszabályt nem lehet jól végrehajtani, fontosnak tartják, hogy Pozsony vegye tekintetbe a törvény számonkérése előtt az EBESZ álláspontját és ajánlásait. A KMKF a testületet ért szlovák támadások kapcsán emlékeztetett: Európában nem szokatlan, hogy nemzetpolitikai együttműködést valósít meg valamely nemzet. „Összehasonlításokat készítünk az uniós országokban ismert, a nemzeti kapcsolattartást célzó intézményes együttműködésekről, s kontraproduktívnak értékelünk minden olyan támadást, ami egy ilyen konzultációs testületet ért” – hangsúlyozta Szili Katalin, aki szerint nemcsak Magyarország, hanem a vele szomszédos államok érdekeit is szolgálja egy olyan fórum, amely szakmapolitikai kérdéseket megvitatva a határ menti együttműködést, a kapcsolattartást igyekszik elősegíteni.
A Magyar Szó kérdésére, hogy Szlovákián kívül más szomszédos állam kifejezte-e ellenérzéseit a KMKF tevékenységével kapcsolatosan, Szili Katalin nemleges választ adott. „Házelnökségem alatt minden szomszédos ország parlamenti elnökével félévente találkoztam, s ezeken az összejöveteleken minden egyes alkalommal tájékoztattam hivatali kollégáimat a KMKF tevékenységéről, eredményeiről. Soha senki semmilyen kifogást nem fogalmazott meg, beleértve a jelenlegi szlovák házelnököt is” – hangsúlyozta.

Nem vagyunk hazaárulók
– Szlovákiában jelentős politikai nyomás nehezedett ránk, amely arra irányult, hogy ne vegyünk részt a KMKF pénteki ülésén – mondta el újságíróknak Csáky Pál, a Magyar Koalíció Pártjának elnöke. A politikus szerint ennek ellenére az MKP mind a tizenöt képviselője elutazott Budapestre. „A leghatározottabban utasítom vissza azokat a vádakat, amelyek bennünket Pozsonyban érnek, s amelyek szerint mi a KMKF munkájában való részvétellel hazaárulást követtünk el. Mi a Szlovák Köztársaság parlamentjének képviselői vagyunk” – fogalmazott Csáky Pál, aki arról is beszélt, hogy két szlovákiai kormánypárt berkeiben is felmerült: a KMKF munkájában való részvétel miatt az MKP képviselőit meg kellene fosztani parlamenti mandátumuktól, illetve be kell tiltani az egész MKP-t. „Nagyon csalódott vagyok, hogy a 21. században egy uniós országban, amelyet bizonyíthatóan a szlovákiai magyarok vittek be a hátukon az EU-ba, ilyen fenyegetések hangozhatnak el” – tette hozzá.

Mihájlovits Klára
(Magyar Szó, 2009. szeptember 12.)

Szili Katalin: Csak Szlovákiának van kifogása (Mihájlovits Klára felvétele)
Ózer Ágnes

Ebben a lapszámban egyébként egyébként Ózer Ágnes Szenteleky-díjáról tudósított a Magyar Szó művelődési rovata, s mint – szerző megjelölése nélkül – írták: „A Szenteleky Kornél Irodalmi Díj és a Bazsalikom Műfordítói Díj bírálóbizottsága, Borbély János, Bordás Győző, Faragó Kornélia (elnök), Nagy József és Németh Ferenc egyhangú döntése értelmében a 2009. évi Szenteleky Kornél Irodalmi Díjat Ózer Ágnes történésznek, múzeumi főtanácsosnak, a 2009. évi Bazsalikom Műfordítói Díjat pedig Csordás Gábor költőnek és műfordítónak, a Jelenkor Kiadó igazgatójának ítéli oda. Ózer Ágnes a vajdasági magyar kultúra szempontjából is jelentős muzeológiai, kiállításépítési tevékenységéért, a Szenteleky-emlékszoba újrarendezéséért és legújabb könyvéért (Srbi i Srbija u mađarskoj istoriografiji XIX veka – A szerbek és Szerbia a XIX. századi magyar történetírásban) kapta meg a díjat.” Török Arnold újságíró a kanizsai Jazz, improvizatív zene… című fesztiválról tudósított, amelyet ebben az évben már tizenötödik alkalommal szerveztek meg a csend városában, de rövid összefoglalót olvashattunk a verseci Herczeg Ferenc-emléknapokról is. A Kilátó című melléklet Vándor Andrea hosszabb tanulmányának egy részletét, Bencsik Emese verseit, valamint Beke Ottó könyvkritikáját közölte, utóbbit Nettitia K. Froese (alias Fekete J. József) Lemúria legtetején című kötetéről (zEtna – Basilicus, Zenta, 2009). A bíráló/méltató ezúttal így fogalmazott: „A világról való tudás koronkénti változásai, illetve egy-egy korszakon belül tapasztalható összefoglalhatatlan töredékessége és meghatározó többalakúsága a megismerés és az ismeretszerzés alapvető bizonytalanságára irányítja a figyelmet. Ong a tudás változékony természetét élesen elhatárolja mindenfajta viszonylagosságtól, amikor az időnek a megismerésben betöltött szerepe kapcsán a következőképpen értekezik: »Az emberi gondolat az idő által határolt, ami egyáltalán nem teszi az emberi tudást ‘relativisztikussá’, ahol is a ‘relativisztikus’ alatt valami meghatározatlanságot, lebegést, verifikálhatatlanságot értünk. Épp ellenkezőleg, ez a határoltság nagyon is határozottá és a legnagyobb mértékben verifikálhatóvá teszi az emberi tudást, amit azonban történeti és komplex módon ér el.« Lyotard a tudás előállításának és verifikálásának folyamatát, valamint a hatalom kontextusát mélységesen összetartozónak tekinti. Az enciklopédikus tudás eszménye, amelyet Abi al-Maarri testesít meg a Lemúria legtetején játékos iróniával átszőtt szövegeiben, a számítógépes forradalmat követően immár archaikusnak és megvalósíthatatlannak tűnik. A technikai berendezések adattároló teljesítménye összehasonlíthatatlanul nagyobb az emberi memóriáénál. Ebből a tényből természetesen nem a humán szféra és innovativitás specifikus értékeinek megkérdőjelezése következik, hanem (csak) az adatok tárolásának és előhívásának technikai apparátusokon alapuló, sokkalta hatékonyabb és gyorsabb, ma már nem is újszerű módozata. »Információink csillagászati dimenziókat öltöttek, és már régóta nem tárolhatók az emberi emlékezetben. Ámbár növelhetjük emlékezetünk kapacitását és az információknak egyre nagyobb töredékét tárolhatjuk benne – az átlagember többet tud ma, mint amennyit a reneszánsz univerzális zsenije tudott –, mégis ésszerűbb az információkat mesterséges emlékezetben tárolni. Ráadásul az emberi emlékezet túlságosan lassú ahhoz, hogy nagy mennyiségű információt tudjon új információvá komputálni« – fogalmaz Flusser. Nyíri Kristóf hasonlóképpen érvel amellett, hogy enciklopédikus tudást ma már képtelenség birtokolni: »Amennyiben tudáson elméleti tudást értünk, úgy teljes körű, enciklopédikus tudás mint átlátott, egyetlen elmében egyesített tudás a 21. században nyilvánvalóan nem létezhet.« (Nyíri koncepciójában az elméleti tudás a cselekvés, a gyakorlat eszközének minősül.)” Mondom és idézem is következetesen mindezt csak azért, hogy átérezhessük a korszellemet, a pillanat kontextusát…
És persze szeptember volt, a zentai városnap másnapján, így hát természetesen az alkalmi ünnepségekről, eseményekről is bőségesen tudósítottak a kollégák ebben a lapszámban…
De ebben most ne bóklásszunk el messzire. Maradjunk egyelőre – minden tiszteletünk hangsúlyozása mellett – annyiban, hogy Flusser, Lyotard, Ong, esetleg Nyíri Kristóf ide vagy oda, a Visszapörgetés című tárcasorozat egyik, ugyan néhány évvel későbbi darabjával már találkozhattak a Yuhar olvasói is a Tőke János írásához mellékelt, átlapozható PDF-fájlban ebben a cikkünkben:

Szeles Mónikával a sok viszály és balszerencse után

Egy szerbiai hírportál újságírónője mondta, hogy már hét éve szeretnének Szeles Mónikával interjút készíteni, de hiába. Az 1973-ban született, kilencszeres Grand Slam-győztes Szelesnek szerződése és ezáltal kötelezettségei vannak, azzal a céggel, amelyik a könyvét kiadja.

Ez most egy nagyobb ugrást jelent a számunkra térben és időben egyaránt ebben a történetben, de hát mégis, lapozzuk most fel ezt a lapszámot, hiszen jeleztem már a legelején is, hogy nagy-nagy (tisztelet)köröket futunk itt most…

VISSZAPÖRGETÉS
Lebukásaim csúfos története…

„Igen, le vagyok törve
Ne mondd, hogy túl sötéten festem
Ez tényleg szánalmas státus:
Egy vaktöltényes szupergyilkos Pesten

Rémes hely
Bérelj fel!
Munkanélküli vagyok
Megbízhatsz bármivel”

(Müller Péter Sziámi: Bétaville)

Írtam már arról sorozatunkban, hogy néhány évvel ezelőtt egy neves és rangos irodalomtörténész, az irodalomelmélet jeles szakértője a neki bemutatott költeményekről és dalszövegekről nem hitte el, hogy valóban Müller Péter Sziámi versei volnának – és nekem tulajdonította azokat. Nos hát, tekintve, hogy mennyire tisztelem a nevezett szerző munkásságát, ennél szebb elismerést nehezen is kaphattam volna. 🙂 Újabb hasonló megtiszteltetés ért néhány hete, amikor feleségem cikkeinek szerzőségét vonta kétségbe egy stilisztikai elemző, csak azért, mert épp olyan témáról talált írni, amely mellesleg nekem kicsit a szívügyem, kicsit a megszállottságom, és részben talán a mániám is. Tehát visszatérően foglalkozom vele már évek óta. No jó, persze a családban mindig megbeszéljük, elmondjuk, hogy kit épp mi foglalkoztat, gyakran adunk témajavaslatokat is egymásnak… Tehát, hogy hatással lehettem rá, amikor dolgozni kezdett a kérdéses témán, az nekem még szimpatikus is, jó érzésekkel tölt el.
Jót röhögtem hát az élcelődő megjegyzéseken, amikor feleségem cikkének visszhangja visszahangzott, visszaérkezett, visszajutott hozzám. Mert persze mindig és minden visszajut mindenkihez, ne álltassuk magunkat…
Persze a félreértés oka mindkét esetben teljesen logikus és nyilvánvaló. Müller Péter Sziámit magam is nagyszerű költőnek tartom, s ráadásul ő egy olyan sokoldalú alkotó, aki a legkülönfélébb művészeti ágazatokban is sikerrel bemutatkozott, filmet rendezett, különböző zenekarai voltak évtizedeken át – sőt ma is van neki egy (ki tudhatná ezt jobban, mint sorozatunk rendszeres olvasói? 🙂 ) –, színházban is fellépett, ott is rendezett, könyveket írt, figyelme szinte mindenre kiterjedt. Tisztelőjeként pedig magam is sokszor írtam róla, korábban még a Képes Ifjúság zenei rovatában, majd itt, a Magyar Szóban, ugyanezeken az oldalakon. Sőt, a tavaly Eszéken megjelent Kenotáfa című regényemben is bőséggel, szinte önálló füzetnyi terjedelemben idéztem a dalszövegeit. Ehhez viszont az eredeti szerző írásos hozzájárulását kértem… Mert ez, mondjuk, nagyjából, s többé-kevésbé így a becsületes! De (s ezt mindenképp tegyük hozzá az elmondottakhoz…) jól megágyaz mindez egy kiadós félreértésnek.
Feleségemmel is hasonló a helyzet – s nem árulok el ezzel különösebb hálószobatitkot –, hiszen egymás mellett élve szinte természetes, hogy hatással vagyunk egymásra, s ha egyikünk meglát egy jónak ígérkező témát, de nincs ideje feldolgozni azt, gyakran ajánlja, kínálja fel a másiknak – sőt, néha még tukmálja is rá a másikra, kárba ne vesszék. (S töredelmesen bevallom: ez utóbbi főleg az én sajátságom… 🙂 )
Szóval: mindkét eseten nagyon jót hahotáztam hát… Már csak azért is, mert elképzeltem a véleményeket: a grafomán Szabó Palócz a saját szövegei mellett megírja még fél kézzel Müller Péter Sziámi verseit és a felesége újságcikkeit is, ez aztán a teljesítmény… 🙂
Mindezek nyomán, tisztelt bíróság, tisztelt mennyei ítélőszék, tisztelt esküdtek! Ha már ebben a két esetben ilyen csúnyán lebuktam, töredelmesen be kell hát vallanom, hogy rendszeresen használok álneveket. Többet is!
Így például, ha egyik-másik versemmel nem vagyok elégedett, s úgy érzem, hogy még nem elég kiforrott, még egy kicsit dolgozni kellene rajta, de erre már nincs időm vagy kedvem, vagy egyszerűen csak belefáradtam a munkába, megint rámhajnalodott itt, a számítógép mellett, akkor egyszerűen csak Tolnai Ottó vagy Domonkos István néven adom közre ezeket a költeményeket. Aztán meg, felettébb sajnálatos módon, egy-egy irodalmi folyóiratnál egy szerzőtől egy lapszámban csak meghatározott terjedelmű szöveget közölnek, egy novellát, egy-két hosszabb-rövidebb verset, esetleg egy-két kritikát… Ezért – annak érdekében, hogy több írással is beférjek a különböző folyóiratokba – gyakran használom a Beszédes István, a Bozsik Péter, a Szegedi-Szabó Béla vagy a Babics Imre álnevet is. Ha kicsit nőiesebb költeményeket adok közre, akkor annak érdekében, hogy leplezzem a buziságomat, gyakran használok publikációimban női álneveket, mint például a Csík Mónika vagy a Terék Anna. Hasonló a helyzet prózában is: a J. K.-ról szóló novellaciklusomat például Sándor Zoltán néven adom közre már évek óta, mert így más álneveken, és csak a legritkább, kivételes esetekben a sajátomon, több más írásom is megjelenhetett ugyanazokban a folyóiratszámokban. Ezzel sikerül elérnem, hogy némely lapszámot immár a saját köteteim között is szerepeltethetném, hiszen szinte csak én írtam különböző álneveken.…
Kritikusként például gyakran használom a Fekete J. József álnevet is, különösen, ha a saját könyveimről írok méltatást. Színművészeti végzettségem miatt kerülöm, hogy színikritikát publikáljak, mert kínos lenne, ha holnap-holnapután olyan színészkollégákkal kellene színpadra állnom, akiknek az alakítását korábban egyik-másik méltatásomban keményen és éles hangon megbíráltam. Annak érdekében tehát, hogy áthidaljam ezt a dilemmámat, s amikor a lapnál már elkerülhetetlen – nem tudom megúszni –, hogy színikritikát írjak, azt következetesen Gerold László néven teszem közzé.
Vagy a drámairodalomban: ha meg akarom játszani magam, és elhitetni az olvasóval, hogy egy angol szerző művét olvassa, akkor azt írom fel, hogy William Shakespeare. Ha inkább franciásra veszem a figurát, a kedvenc álnevem máig is az Alexandre Dumas, de egyszer, esküszöm, csak egyetlenegyszer az életben, azt írtam az egyik meseregényem címe fölé, hogy Antoine de Saint-Exupéry, nem is tudnám ma már megmondani, honnan jött ez az ötlet…
A német nyelvterület, és ezt is rettenetesen sajnálom, számomra nagyjából idegen, de ha mégis sikerül felkutatnom valamilyen ehhez illő témát, akkor immár visszatérően a Bertolt Brecht álnevet használom. De a kedvenc álnevem, amit eddig minden bizonnyal a legtöbbször használtam, a Danilo Kiš. S ezzel gyakorlatilag világsikert értem el… No jó, ha nem is világsikert, de Kelet-Közép-Európában mindenképp jelentős elismeréseket vívtam ki magamnak az ezen az álnéven publikált regényeimmel.
Nagy megtiszteltetés hát számomra, hogy ez a név ma már gyakorlatilag etalon ezen a kontinensen.
Hát de most őszintén: mégis, mit kellene tennem? Ha Szabó Palócz Attila néven adom ki, akkor le se szarják, ha meg azt írom oda a könyvborítóra, hogy Danilo Kiš, akkor ünneplik, meg mindenféle, számomra is vadidegen nyelvekre lefordítják.
Hát ha csak ennyi kell, akkor bizony odaírom… A stiliszták pedig majd üdvözülnek, ha egyszer végre sikerül felfejteniük, szétválogatniuk és rendszerezniük a számtalan álnevem alatt közreadott munkásságom darabjait…
Tisztelt bíróság, ennyit szerettem volna elmondani védelmemben…
S ha lehet, kérném még az utolsó cigarettám!

(Magyar Szó, 2014. február 8.)

Szerencsés Anna illusztrációja

Miután a Visszapörgetés című tárcasorozatomban megjelent a Lábujjhegyen oson a remény című írásom, néhány ismerősöm felhívta a figyelmemet arra, hogy Laták István költő hagyatéka megtalálható és kutatható a zentai Történelmi Levéltárban. Eltelt ugyan időközben néhány év, de végül is 2012 telén elérkezett a pillanat, hogy levéltári kutatásokba kezdjek. Mindez úgy történt, hogy szabadságot vettem ki az akkori munkahelyemen, a budapesti Magyar Hírlapnál, és egy hétre hazautaztam Zentára, ahol pedig minden reggel szigorú időrendben a levéltárba mentem. Az év márciusában indult a kutakodásaim nyomán készült sorozat a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban, amelynek abban az időszakban ugyancsak a rendszeres munkatársa voltam.

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ
A Majtényitól kapott mandátumlevél
Motivációs levél – avagy: kapcsolódási pontok Laták István (1910–1970) hagyatékához, és a levéltári anyagban fellelt, kötetbe nem sorolt elbeszéléseihez

Nem vagyok irodalomtörténész. Még kevésbé levéltári kutató. Inkább csak egy költő, író, újságíró, aki kedvét lelte abban, hogy munkahelyén szabadságot vegyen ki, s nyugodtan, kapkodás nélkül, a hétköznapok szürke rohanásából kissé kiszakadva, rászánja szabadidejét arra, hogy átnézze, kicsit rendszerezze, gondozgassa egy korábban élt pályatárs hagyatékát. Vagyis hátramaradt kéziratait, fényképeit, igazolványait és egyéb dokumentumait, újságkivágásait, cikkeit, leveleit, feljegyzéseit, félbemaradt, megkezdett, de már befejezetlen műveit, kézzel írt jegyzeteit. S miegyebeket, ami általában egy-egy hasonló levéltári anyagban fellelhető. S nem kevésbé úgy is, mint egy színész, aki érdeklődést mutatott annak a színháznak az alapító igazgatója – és életműve – iránt, amelyben igen rövid színpadi pályafutása során élete legemlékezetesebb előadásait készítette, legfontosabb szerepeit játszotta. S tegye ezt különösebb eltökélt cél nélkül.

Ezen persze csak annyit értek, hogy a munka megkezdésekor nem volt nagy ívű tervem, hogy tanulmánykötetben emlékezzek meg Laták Istvánról (1910–1970) – egyébként sem szeretem a tanulmánykötetek rideg és tudálékos modorosságát, teljességgel idegen tőlem és habitusomtól ez a magatartás –, hogy kritikai kiadást szerkesszek kéziratai alapján, összegyűjtsem kallódó publicisztikáit, vagy, hogy kiadatlan, kötetbe nem sorolt írásaiból állítsak, válogassak össze egy impozáns kötetre valót. Persze mindez elképzelhető (mondhatni: benne van a pakliban…), és végeredménye lehet egy-egy ilyen vállalkozásnak, de a kezdeti motivációm mégsem ez volt.
A legfőbb célom – ha egyáltalán mondhatok ilyet – ezzel a munkával alapvetően az volt, hogy amennyiben közreadok a zentai Történelmi Levéltárban feltárt anyagról/anyagból néhány cikket, s ha találok Laták István kiadatlan, kéziratban maradt – lappangó – munkáiból, akkor kicsit talán a szerző személyére és munkásságára, művelődésszervezői tevékenységére irányíthatom a figyelmet, s talán felkelthetem mások érdeklődését is.
Munkám megkezdésekor tehát lényegében az az egyetlen, s felettébb szakmaiatlan szempont vezérelt, hogy – a kíváncsi, de részben talán laikusnak is mondható ember érdeklődésével – belenézzek a huszonöt doboznyi levéltári anyagba, Laták István hagyatékába, s azután minden más, további tervemet és cselekvésemet az ott fellelt anyag irányítja és határozza meg, olyan irányban indulok tehát majd „tovább”, amilyet az anyag kijelöl, meghatároz a számomra.
A levéltári anyagot röviddel előttem Bózsó Izabella kutatta, aki Póz, maszk, fikció címmel tavaly készítette el diplomadolgozatát az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén – mentora Faragó Kornélia volt –, ő azonban elsősorban Laták István 1935 és 1970 közötti levelezését vizsgálta, a szépirodalmi hagyaték feltárása csak érintőlegesen volt jelen munkájában. Mint a diplomavédésen elhangzott expozéjában kifejtette:

„A dolgozatomban beszéltem a levélírás ürügyeiről, az alkalmatlan alkalmakról: az ünnepek és hétköznapok, mint múzsák vannak jelen a levelekben. Laták, mivel publicista, újságíró is volt, gyakran reagáltak írásaira az olvasók és az érintettek: egyszóval egy cikk elolvasása is megrendíthetetlen alibit biztosít a levélírásra. Ezt a »kifogást« használta fel Oláh József, Oláh Sándor festő öccse, aki levelében köszöni meg a művészre emlékező verssorait. Berényi László apjáról, Berényi Jánosról szóló, az 1961. márciusi Híd-számban megjelent Nem én gyúltam föl c. írásra reagál küldeményében, Tot Eugen Jenő pedig elismerően szól a dolgozatomban is említett Egy rózsa helyett című írásról.”

Laták István, aki több szempontból is fontos, érdekes és izgalmas alakja vajdasági magyar művelődéstörténetünknek – nemcsak költő, de novellista, prózaíró, dramaturg, újságíró és publicista volt, s egyebek mellett a szabadkai Népszínház alapító igazgatója is –, 1910-ben született Adán. „Ahhoz a vajdasági írónemzedékhez tartozom, mely elsőnek eszmélkedett e búzatermő tájakon az első világháború után, s Kassák Lajosék és Barta Sándorék, valamint a Vajdaságba települt magyar emigránsköltők hatására több mint három évtized előtt, a délkelet-európai új államokba is betört modernista szellemi törekvésekkel összhangban kezdett írni” – emlékezett vissza pályakezdésére harminc esztendővel később, a múlt század ötvenes éveinek közepén, vagy legfeljebb a második felében készült feljegyzésében, amelyik, sajnos, dátum nélkül szerepel a hagyatékban.
Hagyatékát az 1970-ben bekövetkezett halála után, 1971. március 10-én helyezte el a zentai Történelmi Levéltárban a költő fia, Laták András rendezetlen, de megőrzött állapotban. Az anyagot tíz esztendei munkával Dobos János és Keresztényi Márta rendszerezte. A hagyaték azonban továbbra is zárolt, csak a család engedélyével kutatható, így hát mindkettőnknek – Bózsó Izabellának és szerénytelenségemnek is – a szerző unokája, Laták István sportújságíró, a Magyar Szó hétfőnként megjelenő, Sportvilág című mellékletének jelenlegi szerkesztője írásos hozzájárulása tette lehetővé, hogy belenézhessünk.

„Füvet harapdálnak kocogó bárányaim,
Topognak, tapognak a gyepen,
Merengek az alkonynak violás árnyain
S a szétfutó nyájat terelem.

A paskomokból csúf kiáltások verődnek,
Esőt várnak iázó csacsik.
Búbos vén kemencék fölött diófák nőnek,
Haragoszölden, csillagokig.”

(Laták István: Emlékezés gyermekévekre)

Laták Istvánnal mintha váltottuk volna egymást ebben a vajdasági tájban. Ő 1970-ben hunyt el, én 1971-ben születem. Esélyünk sem volt hát találkozni – s a magam szempontjára fordítva a dolgot – esélyem sem volt megismerkedni, vagy személyesen is kapcsolatba kerülni vele. A kapcsolatok személyességének egyszerű fizikai módjánál azonban sokkal mélyebb a szellemi találkozás, s ennek a lehetőségét pedig senki sem vitathatja el. És a minket meghatározó, befolyásoló élettereink is nagyjából hasonlóak, részben azonosak is (voltak): Zenta, Ada, Szabadka, Újvidék…
A levéltári anyag első dobozában kapott helyett az újvidéki Matica Srpska szerb nyelvű, 1962-ben megjelent kiadványa Biografsko-bibliografski leksikon jugoslovenskih pisaca címmel. Érdekes megfigyelni, hogy a szerző a róla szóló szócikk oldalát, a nyomtatott szöveghasábok mellett, a lapszélen kézzel – körben – teljesen teleírta. Kézírásos megjegyzéséből kiderül, hogy elégedetlen volt a munkásságát méltató sorokkal: „Az egészet átdolg., kiegészíteni, különösen a Literatura részt” – írta. Az említett irodalomjegyzék pedig valóban nagyon hiányos, mindössze két írást említ: „LITERATURA – M. Majtényi: »Szótlanok megnyíló szája voltam…« Híd, XXI, 1957, 283–288; G. Juhász: Új (és régi) ritmusokra lépkedve, Híd, XXIV, 7–8, 1960, 631–633.” Majtényi Mihály itt említett, a Híd című folyóirat 1957-ik esztendei 5-ös számában megjelent, Laták Istvánról szóló méltatásában így fogalmaz:

„A költőt saját korszaka állítja helyére és a költő magával viszi mindig műveiben egész korszakát. Ez természetes kölcsönhatás. Az a mandátumlevél azonban, amelyet a poéta kezdettől a zsebében érez (saját calaphaktori kinevezése, szószólói megbízatása) alapjában nincs meg, fikció csupán – a tehetségteleneknél önámító hamisítvány – hiszen költőnek nem választanak meg senkit… és százak, ezrek mégis költőt választanak mindennap.
Valahol megkezdődik a dolog, talán ott hogy »nem lángból füstöt, hanem füstből hozni ki lángot«; ott ahol a költő megbirkózik … nem az érzéssel, hanem a kifejezéssel. Most, hogy megkísérlem kibogozni egy költő harminc alkotó-évét, természetesen semmit sem tudok első verséről és… első benyomulásáról – személyesen vagy írásban – valamelyik szerkesztőségbe; az első kipirult odaállásról valakik elé, hogy versét, írását elmondja, felolvassa. Minderről semmit sem tudok s ő maga sem emlékszik talán. Saját korszaka állította helyére harminc év előtt (időpont? talán a költő maga sem tudja biztosan) és azóta mindig hozza magával saját korszakát.
A valóság Laták István körül az – mert róla írok – hogy harminc év telt el, amióta »megjelenik«. Vannak írók, akiknek alkotói élete egybеmosódik, akiknél a fejlődés belső törvényekből adódik, vannak azonban olyanok, akiknél – mint a kiállításon a jelzőtáblára – döntő mondatokat írhatunk fel. Egy ilyen döntő mondatot önmagáról maga Laták írt le:
»…szótlanok megnyíló szája voltam«”

Az összesen huszonöt doboznyi hagyaték második dobozában, amelyik a jegyzék szerint a szerző munkásságának dokumentumait, színikritikáit, kulturális jegyzetit őrzi, tematikusan csoportosított – kötetbe nem sorolt – elbeszéléseket is találtam. Ez volt hát az első befolyásoló tényező, amely abba az irányba terelt, hogy a költő hagyatékának feltárásban prózai munkásságát részesítsem előnyben, illetve azzal foglalkozzam elsőként. Sajnos, azonban nem találtam arra utaló feljegyzést, hogy ki csoportosította a fellelt sorrendbe ezeket a kiadatlan műveket: a szerző kezdte-e el kötetbe szerkeszteni írásait (versei között ugyanis megtaláltam ilyen félbemaradt, töredékes munkát is…), vagy már levéltári anyagként Dobos János és Keresztényi Márta rendszerezte ezeket így össze.
Az itt talált novellák logikai, nyilvánvalónak tűnő tematikai, stilisztikai jellemzői alapján az eredeti sorrendet kicsit megbolygatva a Végzetes pillanat című elbeszélést hoztam előre sornyitónak, amely a fellelt változatban a harmadik helyen állt a Lesekedés és a Vicinálison, este című elbeszélések után.

VÉGZETES PILLANAT

Azért is kívánkozik a kötetbe nem sorolt elbeszélésekből fellelt összeállítás elejére a Végzetes pillanat című, mert lényegében szinte az összes fontosabb latáki jellemzőt, stílusjegyet egyesíti magában. Ezek összegzéséből és elemzéséből pedig szinte azonnal kiderül, hogy a novellák központi elemei (a ciklus kohéziós jegyei…) alkalmasint igenis rácáfolnak – még ha esetenként csak részben is – a szerzőről kialakult, és a köztudatban évtizedek óta uralkodó sztereotípiákra.
Itt van rögtön a Végzetes pillanat felütésében, nyitó momentumában a magánéletnek, a hálószobatitkoknak, a szexualitásnak a korra jellemző modorossághoz képest szokatlanul nyílt kezelése, például amikor a férj azzal korholja asszonyát – az iménti együttlétükre visszautalva épp –, hogy „Olyan akarom is, nem is voltál…” Ő pedig az előző napi nagymosásban talál kifogást a fáradtságára. Másik fontos, jellegzetes eleme pedig a tragédia sorsszerű, elkerülhetetlen, elejétől sejtett (mondhatni kiszámítható…) bekövetkezése. Erre utal a novellák szerkezeti felépítése is: habár esetenként a kezdetektől, másszor csak bizonyos expozíció után, de már tudható, hogy hamarosan megtörténik majd a szerencsétlen esemény, mégis kellőképp elnyújtott építkezéssel a szerző más irányba tereli olvasója figyelmét, mintha leplezni akarná szándékát, illetve elaltatni közönségének éberségét. Végül pedig egy tömör megoldással, alig néhány mondatban „vezényli le” a tragédiát, hogy az annál váratlanabb és megdöbbentőbb legyen.
Az elbeszélések rendszeresen visszatérő eleme az utazás, az úton lenni életérzése, ami ugyancsak a sorsszerűségre utal vissza: Navigare necesse est, vivere non est necesse – ahogyan Plutarkhosz is feljegyezte egykoron Pompeius hadvezér szavait; vagyis: hajózni kell, élni nem kell… Laták történetei is sokszor játszódnak vonaton, kupéban, utazás közben. Tehát a vasút is az élményvilágának egyik központi eleme, és sokszor a tragédia eszköze is egyben.
Érdemes megfigyelnünk azt is, hogy utóbb a levezetésben, lezárásban, hogyan fejti ki ennek részleteit és következményeit. A férj, aki az imént még a rossz szex miatt korholta asszonyát, ekkor már ott áll két félárván maradt gyermekével – özvegyen.

(Magyar Szó, 2012. március 12.)

Laták István 1928-ban
Vajdasági magyar írók az ötvenes évek elején: Laták István, Urbán János, Juhász Géza, Csépe Imre és Quasimodo Braun István

Ennek az anyagunknak persze minden jel szerint lesz még folytatása (s bízom abban is, hogy hamarosan…), mert ezzel tulajdonképpen egyelőre még csak a bevezetőnkben is jelzett (tisztelet)körök felvezetéséig, a bemelegítésig jutottunk.
A mai összeállításunkban hivatkozott lapszámokat azonban itt lentebb máris átlapozhatják olvasóink:

Megosztás
  • 7
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás