1979,  Irodalom,  Zene

Ősz húrja zsong

Szubjektív szólamok Domonkos Kupléjáról

Tavasz volt, noha én őszi fényekre emlékszem. Na, jó, egyezzünk ki abban, hogy átmenet – konkrét és metaforikus értelemben egyaránt. Magam is valamiféle változáson mentem keresztül, most ez is eszembe jut, meg az a furcsa görcsös érzés a gyomromban, amely mindennapi társam volt akkortájt. Sétáltam haza a Telepre, a Lázár cár sugárúton (ezt a vonulást később meg is írtam valamelyik Maxim-szövegemben), és egy nem sokkal korábban hallott dal ritmusa pulzált a fejemben.

„szólt a dal holla holla
némán akár a pokolban
dicső Magia Polla”

Vajdasági magyar irodalom előadáson hallottam, a Tanszéken. Akkor már nem volt divatos azt mondani, hogy jugoszláviai magyar irodalom, de ebbe meg nem mennék jobban bele, megteszik helyettünk az irodalomtörténészek. Mondhatni, kényelmi pozíció. Egy szó, mint száz, végighallgattuk a Domonkos-féle Kuplét, aminek hatására aznap sok mindent éreztem, gondoltam. Többek között azt, hogy két igazán fontos dolog történt velem (addig) az életben: az, hogy közel került hozzám az irodalom, illetve hogy zenélek, zenélhetek, egyáltalán birtokában lehetek ennek a képességnek. Mondatokból és harmóniákból építettem a fészkem magamnak ott, Újvidéken, hogy pár évvel később (végleg?) kirepüljek.

Ha jól emlékszem, aznap beszélgettünk is a Kupléról, arról, hogy mintha a költészet fonákját mutatná meg, akárha egy sokkockás negatívot emelnél a fény felé. Elmagyarázták nekünk, hogy a költészet valami fennkölt, éteri cucc, de ha így van, akkor ki fogja megénekelni a meleg porban nyugvó verebeket, a kés–kenyér–szalonna szentháromságát, a rongyos szaloninget, a főtt csirkeagyat? Ó, (a költészetben) “a meggy szónak miért nincsen foltja”?

Domonkos István megénekelte.

(Remélem, nem fognak nagyon kiábrándulni, ha most kölcsönveszem Fenyvesi Ottó ismert poétikai eljárását és szavait.) Szavakat találtam benne aláhúzva:

„A Kuplé úgy tartja fenn jogát a hagyományos versbeszéd elutasítására, hogy kihívóan meghirdeti versbeszédének költői alacsonyabbrendűségét, nyelvi konzervativizmusát, már-már ritmikai együgyűségét, vagyis: kuplé jellegét… A kuplé – valami alacsonyabb rendű; megfogalmazatlan filozófiája, akárcsak a slágeré, az egyéni és társadalmi megalkuvás, ahogyan Rühmkorf mondja, lehetőség, ürügy a helyzete által elbizonytalanodott személyiségnek »a maga nem-affirmálására«. A kuplé, a sláger egy közösséghez tartozás illúziójával szolgálnak.”

S hogy mégis miért idéztem e sorokat? Mert akkor, ott, a Kuplét hallgatva, annak hatására bennem felépült a „közösséghez tartozás illúziója”. Ezzel a mondhatni új érzéssel sétáltam az Ulica Vardarskába – elemeztem ezt az érzést, próbáltam összevetni addigi valómmal, idomítani magamhoz, és ezzel együtt feladni magamból a feladhatót. Azt csak később tanultam meg, hogy az élet tulajdonképpen az önfeladások láncolata, halálig tartó erodálódás. A krupié kiosztja önmagát. (Jelöletlen idézet.)

Most ősz újra, azokkal a jellegzetes fényekkel együtt. Kurta szövegem végére érve arra gondolok, hogy talán idekívánkozik néhány szó az elmúlásról (a bennem lakozó író ilyen gyarló állat), mielőtt meghallgatnánk a dalt teljes terjedelmében. De mi? Mit lehetne még mondani? Talán ezt:

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás