1957,  Irodalom,  Képzőművészet

„A BUKSI az olvasó barátja akar lenni”

Tavaly lett volna hatvanéves a gyermeklap, amelynek első száma 1957. december 26-án jelent meg, az újság azonban ennek a kornak csak egy nagyon szerény töredékét élte meg fennállásának nagyjából négy esztendeje alatt

Ez tulajdonképpen egy tavalyi történet (legalábbis tavaly kezdődött, és még mindig nem tudhatjuk egészen pontosan, hogy hol és mikor ér majd egyszer véget… de erről majd később, majd máskor…), mégis egészen 1957-ig nyúlik vissza. Tavaly nyáron – alig néhány héttel a Sziget Fesztivál előtt – régi, bekötött újságévfolyamokat lapozgatva (mert ez afféle mániám… vagy fogalmazzunk talán egy kicsit finomabban: hobbim, kedvelt időtöltésem…) figyeltem fel arra, hogy ez afféle jubileumi esztendő volt: abban az évben, 2017-ben ünnepelhettük volna az egykori legendás vajdasági magyar gyermeklap, a Buksi indulásának hatvanadik évfordulóját. Cikksorozatomon kívül azonban különösebben nagy felhajtás nem volt, tulajdonképpen észrevétlenül múlt el a jeles jubileum… Az újság első száma ugyan 1957. december 26-án jelent meg, de úgy gondoltam, hogy talán hasznos lehet, ha már a nyáron elébe megyünk az évfordulónak, így senki sem csapja majd le a kezünkről az év végén a témát… Javasoltam hát a Családi Kör című hetilap akkori főszerkesztőjének, Basity Grétának, hogy néhány cikkben foglalkozzunk a témával, vagyis azzal, hogy mit jelentett ez a képregényújság a korabeli fiataloknak, azoknak a nemzedékeknek, amelyek a múlt század ötvenes éveinek végén voltak kisdiákok. Akár dicsekedhetnék is vele (mert akkor sem lehetne senkinek egy rossz szava sem… 🙂 ), mégsem dicsekvésből mondom, hogy a néhány részesre tervezett cikksorozatnak olyan pozitív lett a visszhangja, a fogadtatása, annyira jók voltak az olvasói visszajelzések, hogy menet közben módosítottunk az eredeti terveinken, és meghosszabbítottuk a szériát.

A Buksi történetét feldolgozó sorozatom lett később a Sajtótörténeti feljegyzések című rovat elindítója is.

A széria első része 2017. július 27-én jelent meg a Családi Körben:

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
Volt egyszer egy Buksi

Az idén lenne hatvanéves a Buksi című legendás jugoszláviai magyar gyermeklap, amelynek régi, bekötött példányait ma már aranyáron adják-veszik a fanatikus gyűjtők, rajongók, az egykori olvasók, akik az ötvenes években voltak gyerekek. Jugoszláviainak kell mondanunk a Buksit, mert legalábbis társkiadóként egyik „gazdája” a belgrádi Borba volt, ezért nem tekinthetjük egyértelműen „csakcsupán” vajdaságinak. Egy nagyobb központból szórtak tehát el nekünk, vajdasági magyaroknak, némi alamizsnát…
Nagyszerű alamizsnát!
Olyat, amit ma is nagy élvezettel olvasunk, és nem sajnáljuk érte a pénzt, ha a régi, és főleg ha a gyűjteményünkből még hiányzó példányokhoz hozzájuthatunk. A Buksi története azonban jóval rövidebb volt ennél a hatvan évnél: 1957-től mindössze nagyjából négy éven át jelent meg. Hetente. Az én nemzedékemnek tehát – akik a múlt század hetvenes éveinek elején születtünk – a Buksi már valójában „csak” egy legendaként jelent meg a gondolkodásmódjában, a világképében – s tulajdonképpen ez vezetett a lap felmagasztalódásához, „apoteózisához” is –, hiszen mi csak elvétve beszerzett régi, szakadozott, agyonolvasott példányait forgathattuk olykor, véletlenszerűen, s a szüleink, az „öregek” elbeszéléséből szerezhettünk a lapról információkat. Úgy csipegettük fel a morzsákat a földről, mint madarak a szabadban terített nyári asztal mellől… Édesapám is, aki 1957-ben, a Buksi indulásának évében még csak tizennégy esztendős kisfiúcska volt, többször mesélt arról, hogy gyermekkorában járatták a lapot, izgulva várták, hogy csütörtökönként megérkezzen.
Tavaly novemberben így emlékezett a Buksira a Facebook internetes közösségi portálon publikált bejegyzésében Lennert Géza fotóművész, aki több évtizeden át volt a Jó Pajtás című gyermeklap munkatársa, szerkesztője, főszerkesztője, igazgatója – mindenese; mindig épp abban a funkcióban, amiben kellett, amiben szükség volt rá, s amiben segíthetett: „Én is Buksi-olvasó voltam, meg is van bekötve az egész. A Buksi (vagyis az »anyalap«, a Kekec) pont azon bukott meg, hogy túlságosan is »vonalas« lett, rátelepedett a Harcos Szövetség. A képregények viszont valóban megelőzték a szocYU-kort, de ez nem zavarta az olvasót (mást sem). Azért »halt meg« fiatalon a Buksi, mert kezdett dögunalmas lenni a fárasztó partizándumákkal, és az olvasók elpártoltak tőle. Egyébként egy téves gyermeklap-készítési koncepció mintapéldája volt: leereszkedni az olvasó szintjére vagy még az alá, nem pedig oktatva nevelni. Ilyen magyar nyelven kiadott, de nem magyar, hanem fordításlap volt a bukaresti Jóbarát (Cutezatori) is, csak ott nem a szerb Kekecet fordították Buksivá, hanem a román Cutezatorit Jóbaráttá. De ez már egy hosszú mese: a Buksi (sajnos) nincs, élt kb. 4 évet, a Jó Pajtás pedig most készül megünnepelni a 70. születésnapját.” Tegyük hozzá gyorsan: Lennert Géza 1952-ben született, tehát édesapámnál kilenc esztendővel fiatalabb, így hát a Buksi indulásának évében alig ötéves volt.
Nagyon fontos azonban Lennert Gézának ez a fél kézzel – vagy inkább csak visszakézből – elejtett, „odakent” hozzászólása. Ugyanis a Buksi legfontosabb képregényeit – mint a szemközti oldalon látható Vakarcs és társait is – a mi nemzedékünk már a Jó Pajtásban olvashatta. Én már abból a lapból téptem ki a képregényoldalakat és rendeztem katonás sorba egy mappában. Amikor pedig végül összeállt egy-egy szériából a teljes gyűjtemény, akkor a nagyanyámtól – aki mielőtt rokkantnyugdíjassá vált volna, egy zentai nyomdában dolgozott ólomszedőként – tanult módszerrel könyvvé kötöttem. Én sem lehettem idősebb akkoriban, mint édesapám, amikor ő a Buksi olvasója volt.
Sajnos, ezek a régi, saját kötésű képregénygyűjtemények időközben elvesztek, elkótyavetyélődtek, kidobódtak, megsemmisültek. Pedig mit nem adnék, ha egyszer még a padlás porából előkerülnének…
Van a vajdasági magyar sajtónak egy olyan hagyománya, hogy ha új lap indításában gondolkodnak az emberek, akkor az első évfolyam első számát igyekeznek az év végére, karácsony környékére időzíteni. Így volt ez a Magyar Szóval, és így történt évtizedekkel később a Családi Kör esetében is. Ennek jegyében a Buksi első száma is 1957. december 26-án jelent meg. Mi a jelentősége ennek? Mindig úgy képzeltem, hogy van ebben némi turpisság, hiszen – főleg egy hetilap esetében – így már a második lapszámra is azt lehet (mellesleg teljes joggal…) kiírni, hogy második évfolyam…
Így történt ez a Buksival is 1958. január 2-án.
Impresszuma szerint az 1957-es évfolyam egyetlen lapszámának fő- és felelős szerkesztője Novica Gyukics volt. Már a név írásmódjának is van egyfajta érdekessége, hiszen ez még az az időszak volt, amikor a vajdasági magyar sajtóban muszáj volt Noviszádot írni Újvidék helyett, ellenben a délszláv – és elsősorban a szerb – neveket magyaros fonetikus átírásban használták. Így lett Novica Đukićból is Novica Gyukics. A magyar szövegért Bogdánfi Sándor felelt. „Kiadja a Borba lapkiadó vállalat és a Magyar Szó lapkiadó vállalat”. A szerkesztőség székhelyeként is két cím volt megadva: egy belgrádi („Beográd, Mosa Pijade 31.”) és egy újvidéki („Noviszád, Vojvode Misicsa 1.”). Egy érdekesség: „Nyomatott a Magyar Szó lapkiadó vállalat nyomdájában”. Valamint egy kötelező elem: „Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza”.
Igazi, műfaji szempontból is elfogadható, értékelhető vezércikkről nem beszélhetünk, az első évfolyam első számában csak Kicsodák ezek? címmel egy kis jegyzet jelent meg a harmadik oldalon, aláírás, illetve szerző megjelölése nélkül, amely beharangozta, hogy milyen elvek és célkitűzések mentén szerkesztődik majd a továbbiakban a lap: „EZEK ITT LAPUNK HŐSEI: Csapa, az indián fiúcska, és kísérője Gru-gru. Érdekes, furcsa alak mindkettő. Kalandjaikat éber figyelemmel kísérjük lapunkban.
Azután jobb- és baloldalon, lapunk színes oldalain:
egy leleményes vitéz, a csetlő-botló Till Ulenspiegel;
egy valódi hős, Davy Crockett, aki két indiántörzs háborújának központi alakja;
egy szép mese a csodahegedűről, hazai rajzfilm alapján;
még egy izgalmas, fantasztikus sztrip a Vénusz bolygóról;
és még sok érdekes olvasmány jobb- és balodalon, lent és fent, az olvasó kíváncsiságának, képzelőerejének kielégítésére, szórakoztatására, pihenésére, mivel csakugyan azt szeretnénk, hogy az olvasó jól szórakozzon és pihenjen a BUKSI-t olvasva.”

(Folytatjuk)

A Buksi első számnak címoldala
A Buksi első számának képregénye

A Buksi történetét feldolgozó sorozat második része 2017. augusztus 3-án jelent meg a Családi Körben:

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
Az olvasó barátja
Villám kutya vészjósló csaholása, avagy: Volt egyszer egy Buksi (2. rész)
Az idén lenne hatvanéves a Buksi című gyermeklap, amelynek első száma 1957. december 26-án jelent meg. Az újság azonban ennek a kornak csak egy szerény töredékét élte meg fennállásának nagyjából négy esztendeje alatt az ötvenes évek második felében. Sorozatunkban a lap történetének néhány izgalmas pillanatát, momentumát, érdekességét igyekszünk felvillantani az emlékezés jegyében.
„Jövő csütörtökön is kérje a BUKSI-t lapárusától.
A BUKSI érdekes nyereménypályázatot rendez. Új sztripek, érdekfeszítő riportok várnak a szerkesztőség fiókjában.
A BUKSI az olvasó barátja akar lenni” – olvashatták hatvan évvel ezelőtt a korabeli gyerekek (vagyis jószerivel a mai nagymamák és nagypapák, sőt dédszülők…) és az akkor még fiatal szüleik karácsony másnapján egy olyan korban, amikor a hivatalos állami vezetés, a társadalmi-politikai berendezkedés nem igazán szívlelhette a vallási ünnepeket, a vallásos embereket. Így hát akkoriban december 25-e vagy egyszerűen csak egy átlagos szürke munkanap volt az év vége felé közeledve, az újévezésre készülődve, vagy – hogy még inkább megnehezítsék a potenciális ünneplők dolgát – pártgyűléseket, munkahelyi évi leltárokat, esetleg más „kihagyhatatlan” eseményeket, történéseket időzítettek erre a napra az „illetékesek”.
A mi szempontunkból, ezúttal a Buksi történetével összefüggésben pedig ez most csak azért érdekes, mert a múlt héten már jeleztük, hogy a szép emlékű gyermeklapot így utólag visszatekintve manapság már igen sok bírálat éri azért, mert – ha gyermeklap volt, ha nem; ha szórakoztató kiadványként működött, ha nem; ha a könnyed olvasmányosság jellemezte, ha nem – „rátelepedett a Harcos Szövetség”, vagyis túlságosan „átpolitizálták”.
A kor szellemétől persze ez sem volt idegen – egyáltalán nem! –, hiszen valamilyen módon minden kiadvány meg kellett, hogy feleljen az „uralkodó széljárásnak” (s igen, azon belül a Harcos Szövetség elvárásainak is…), ellenkező esetben ugyanis esélye sem lett volna a megjelenésre. Éppen ezért, miután sorozatunk első részében áttekintettük a lapindítás legfontosabb körülményeit, érdemes lehet most egy pillantást vetnünk arra is, hogyan igyekezett a korabeli gyermeklap megszólítani a potenciális, a kiszemelt, a megcélzott olvasóközönségét. Ebben pedig nagyban megkönnyíti a dolgunkat, hogy a korabeli gyermekekhez hasonlóan, mi, jóval később születettek is olvashatjuk ugyanezeket a fent idézett sorokat a gyűjteményünk régi, mára már jócskán megvetemedett, megsárgult, mégis féltve őrzött oldalain. Nagy szerencse hát, hogy a régi példányok nyomán készült, a hatvanéves jubileum tiszteletére digitálisan újranyomott változatok is elérhetőek ma már a lapszámokból. Még ha felettébb foghíjasan is…
A Buksi legelső száma például részletet közölt Dobrica Ćosić (1921–2014) író, és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, vagyis a miloševići Kis-Jugoszlávia (jóval…) későbbi elnökének regényéből. Mint már jeleztem is, akkoriban a délszláv – és elsősorban a szerb neveket – egyfajta torz, kvázi a magyar fonetikus átírás szerinti, de lényegét tekintve azonban annak sem megfelelő átírásban használták. Rögtön látható ez a regényrészlethez mellékelt kis bevezetőben is: „Az alábbi kis történet Csoszics Dobrica MAJD MEGVIRRAD MÁR című regényének egyik érdekes részlete. A regény a szerbiai Jasztrebác hegységben harcoló partizánok életét és küzdelmét ábrázolja. A körülzárt partizánok visszavonulva küzdenek a hóborította erdőséggel és a túlerőben lévő ellenséggel.” Dobrica Ćosić helyett tehát Csoszics Dobrica, Jastrebac helyett pedig Jasztrebác… Majd pedig a történetben egymás után sorjáznak a Pávlek és Sztánkók, akiknek nevét ma már semmiképp sem használnánk ebben a formában: „Először villám kezdett tompán és dühösen ugatni. Ugatása messzire hangzott a hegyvidék dermedt levegőjében, és valahol a völgyi patakoknál csendesedett el.
Aztán vonítani kezdett és dühösen kaparta a havat Pávle és Nikola arcába hányva, akik az állás jobbszélén guggoltak fedezékükben egy bükkfa mögött. A partizánok mind egyetértettek Ucsával és Pávleval abban, hogy ez sorsdöntő helyzet, most kell begyógyulnia a tegnapi vereség sebének, most kell majd lőszerhez jutniok és akkor egyszerre elérik azt az ellentétes célt, melyért egyrészt Pávle, másrészt Ucsa küzdött.
A kutya újra beleugatott az alkonyatba.
– Jönnek! – súgta Nikola.
Pávlet különféle előérzetek borzongatták. Fagyott ujjaival fegyverét tapogatta. Nikola és Malisa, akik mellette guggoltak, szintén megfogták fegyverüket. Sztánkó kikapcsolta a golyószórót és annak vaslábait még keményebb talajra helyezte.
Néhány pillanatig csend volt, aztán a kutya még dühösebben és elkeseredettebben kezdett ugatni, Nikola kinyújtotta a kezét és megpaskolta a kutya hátát.
– Elárul bennünket… Nikola, fogd meg, a fene egye meg! – súgta Pávle.
– Hallgass, Villám, hallgass!
Fölöttük két idegen kutya kezdett ugatni, aztán ugatva lerohantak a hegyről. Villám elhallgatott.
– Német kutyák!
– Biztosan!
– Ha megtámadnak, lövünk. Az egésznek ez a te dögöd az oka! Most mondd meg, mit tegyünk? – mérgelődött Pávle és maga se tudta mit tegyen, ha ezek a kutyák, melyeket bizonyára erre a célra idomítottak, rájukrontanak. Maga sem tudta, lőjjenek-e vagy hallgassanak. Ha lőnek, elárulják a leshelyet.
A német kutyák gyorsan közeledtek. Ugatásuk úgy terjedt el a hegyekben, mint a szél.
– Na, itt van! Hát cipeld csak magaddal azt a kutyát! Tudd meg, hogy először őt lövöm le! – mondta Sztánkó elkeseredve.
Amikor a német kutyák közelebb értek, az alkonyatban olyanok voltak, mint két rohanó, sötét árny. Erre Villám újra felüvöltött, aztán megrázta magát és kiugorva a fedezékből, feléjük rontott.
– Most vége! – súgta Pávle.”
Akármilyenek legyenek is azonban a benyomásaink a most felidézett korabeli olvasmányok alapján – távol álljon tőlem, hogy ebben ítélkezzek –, annyit mindenképp el kell ismernünk az egykori Buksi magyar szerkesztőségének, hogy törekedett az irodalmi igényességre. Hiszen például ennek a regényrészletnek is egy olyan jeles vajdasági magyar irodalmi nagyság volt a fordítója, mint Herceg János (1909–1995).

(Folytatjuk)

A Buksi második számában, 1958. január 2-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása
A Buksi első számának illusztrációja Dobrica Ćosić regényrészletéhez

 

A Buksi történetét feldolgozó sorozat harmadik része 2017. augusztus 10-én jelent meg a Családi Körben:

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
A fordító visszaemlékezései
A nyomdagépek nyomában, avagy: Volt egyszer egy Buksi (3. rész)

Ha meg akarjuk ismerni, fel akarjuk tárni egy-egy lap történetét, talán a legbiztosabb tájékozódási, igazodási pontjaink lehetnek az egykori munkatársak, aki részt vettek az újságkészítésben. Ezért is különösen fontos most számunkra az idén hatvanéves Buksi című gyermeklap históriájának feldolgozásában, hogy Kovács József újságíró-szerkesztő, a képregények és a rövidebb írások egykori fordítója néhány évvel ezelőtt, 2008-ban egy nagyobb cikkben idézte fel emlékeit.

„A Magyar Szó 1956-ban költözött át régi szűkös helyiségéből a mai székházába, fölvette a Forum nevet és saját nyomdát is szervezett. Ennek munkatársai a zágrábi nemzetközi vásáron beszereztek” egy négyszínnyomásra alkalmas, vagyis színes gépet. „Ez volt az egykori Jugoszlávia egyik legkorszerűbb nyomdagépe” – írta Kovács József, az egykori Buksi című gyermeklap utolsó, akkor még élő munkatársa a Magyar Szó 2008. december 1-i számában, az Üveggolyó című mellékletben. Így folytatta: „Körülbelül ezzel egy időben, 1957-ben a szerbiai Gornji Milanovacon két tanító arra a közös nézőpontra jutott, hogy a gyerekeknek szánt korabeli sajtó érdektelen, unalmas. Kidolgoztak egy tervet, hogyan lehetne egy egészen újszerű, a gyermekeket valóban érdeklő színes hetilapot létrehozni, amit a kis olvasók várnak és szívesen olvasnak. Első lépésként megalapították a Dečje novine kiadót, majd tervükkel kutakodni kezdtek, hogyan is lehetne azt megvalósítani. A belgrádi Borba kiadónál találtak megértésre, ott vállalták a segítséget. Mindenekelőtt szerződést kötöttek egy nyugati szerzői jogvédő irodával, hogy tőlük rendszeresen kapjanak rajzregényeket, és megszervezték a sokoldalú szerkesztőségi támogatást. De tüstént figyelmeztették a szervezőket arra, hogy nekik nincs megfelelő nyomdagépük, és ilyet csak Újvidéken találnak. Ekkor a két agilis tanító elutazott Újvidékre. Itt is megértésre találtak, a Forum nyomda egy egész csoportot szervezett, hogy maradéktalanul kiismerjék a gépet és hogy eleget tehessenek a kívánalmaknak. […] A főbb adatok: 1957 nyarán indult meg, a kezdeti nehézségek leküzdése után, a Kekec cirill és latin betűs változata nagy sikerrel: hétről hétre ugrásszerűen nőtt a vásárlók száma” – írta hát Kovács József a 2008-ban kelt visszaemlékezéseiben.
Nem szívesen pontosítok, főleg nem így utólag, a partvonalról bekiabálva – én, aki akkor még nem is éltem, sőt a szüleim is kisgyermekek voltak, vagyis a Buksi célközönségének soraiba tartoztak – egy szemtanút, valakit, aki részt vett egy nagyszerű lap létrehozásában és működtetésében; de vagy őt csalta meg az emlékezete, vagy a rendelkezésemre álló adatok, példányok, bekötött évfolyamok, elérhető internetes források hiányosak. Kovács József szerintem valami próbanyomatokra, próbaszámokra emlékezhetett, amikor a fent idézett sorait lejegyezte, de itt van a kezemben a hatvan évvel ezelőtti Kekec cirill betűs kiadásának legelső száma, s a rajta és benne található adatok alapján ennek a lapnak az induló kiadása, vagyis az első évfolyam első száma ugyanakkor jelent meg, mint a Buksié: 1957. december 26-án.
„»КЕКЕЦ« жели да буде ваш пријатељ” – olvasom most itt, ahogy sorozatunk előző részében a Buksi beköszöntőjéből már idéztük is szinte szóról szóra ugyanezt: „A BUKSI az olvasó barátja akar lenni.” Tehát szó szerint ugyanaz a szöveg jelent meg a két újságban, ahogyan a különböző nyelvű testvérlapokhoz ez illik is. A Kekec főszerkesztője pedig az itt fellelhető adatok szerint ugyanaz a Novica Đukić (Новица Ђукић) volt, akinek nevét a Buksi impresszumában Novica Gyukics írásmódban találtuk meg. A két lap tehát a rendelkezésemre álló információk szerint ugyanazon a napon indult, ugyanakkor került a trafikokba, egyszerre jelent meg, és a további története is szorosan egybefonódott… Korabeli ára harminc dinár volt.
Kovács József írásában a Kekec iránti nagy olvasói érdeklődéssel magyarázta, hogy felmerült az ötlet, hogy ezt magyar nyelvű változatban is ki kellene, ki lehetne adni: „Erről is megállapodtak, mégpedig olyan kedvező feltétellel, hogy a magyar változatért nem kellett külön jogdíjat fizetni, csak a képregények és a többi szöveg fordításához kell munkatárs. Bogdánfi [Sándor] előzőleg éveken át az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének megszervezésén dolgozott. Ott ismert meg kettőnket: Hornyik János lektort, aki emellett regényeket is fordított, és e sorok íróját” – fogalmazott visszaemlékezésében Kovács József, majd így folytatta: „Kettőnket kérdezett meg, vállalnánk-e egy ilyen lap fordítását, amelynek ő már nevet is adott – a Buksit. Ebben kezdetben volt folytatásos regény és több kisebb szöveg. János bácsi ezt vállalta, nekem jutottak a képregények és a rövidebb szövegek – főleg érdekességek. Rajzregényt ugyan még nem fordítottam (nem is nagyon olvastam), de ezt a feladatot kihívásnak tekintettem és igyekeztem ennek eleget tenni. Nem volt könnyű feladat – az apró, néha csak körömnyi »buborékokba« – kihagyott fehér mezőkre – minél tömörebb szövegeket beírni úgy, hogy az folyamatos és érthető legyen.”
És talán most érkeztünk el a legfontosabb részhez Kovács József beszámolójában: „a Buksi első száma 1957 karácsonyán jelent meg és nagyon hamar elérte a tízezres példányszámot. Kezdetben 16 oldalon jelent meg, részben rotációs gépen készült fekete-fehér oldalakon, amelyeket külön kellett egyenként behelyezni. De hamarosan az egész újság színes lett, az első folytatásos regény, amit szerbből kellett fordítani, véget ért. Ekkor Hornyik János bejelentette, hogy visszalép és ettől kezdve Bogdánfi Sándorral ketten maradtunk. Ő a rejtvényoldalt, időnként a nyereménypályázatokat gondozta, továbbá az olvasókkal tartott kapcsolatot. A Buksi a 37. számtól kezdve lett 24 oldalas, még több rajzregénnyel egészen a 249. számig, amikor hirtelen megszűnt” – írta visszaemlékezésében Kovács József 2008-ban.

(Folytatjuk)

Egy régi címlap, vagyis a Kekec cirill betűs kiadásának első száma, 1957. december 26.
A Buksi harmadik számában, 1958. január 9-én jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása

Az alábbiakban olvasóink, vagyis a Yuhar látogatói átlapozhatják a Buksi első három számát, tehát egyet 1957-ből és kettőt 1958-ból, de ha már a cikksorozat illusztrációi között szerepelt, ide teszem a Kekec cirill betűs kiadásának első számát is, ugyancsak 1957-ből, vagyis összevethetik, ellenőrizhetik maguk is mindazt, amiről az itt idézett, most felújított, felfrissített tavalyi cikkekben beszéltem.
Továbbá a Buksi című gyermeklap történetét feldolgozó sorozat 2017-ben megjelent epizódjainak egybefűzött gyűjteményét is megtalálhatják itt az alábbiakban.

Jó szórakozást és kiváló nosztalgiázást kívánunk mindezekhez!

A cikksorozat fent olvasható három epizódja a Családi Kör alábbi számaiban jelent meg:

Megosztás
  • 10
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás