1929,  Irodalom

Amikor az országhatárok színlelt érdektelenséggel csalják meg érzékeinket

Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (2. rész)

Amikor néhány hónappal ezelőtt, augusztus végén először foglalkoztunk itt a Yuharon Laták István (1910–1970) költő és prózaíró, színházigazgató életútjával, életművével, és persze a zentai Történelmi Levéltárban a halála után a családja, leszármazottai, örökösei által letétbe helyezett hagyatékával, egy 2009-es, a Magyar Szó című napilapban éveken át vezetett Visszapörgetés című tárcasorozatomban megjelent írást választottam kiindulópontnak. Persze a magam szempontjából jó okom is volt erre: akkor foglalkoztam először Latákkal, s ennek a cikknek nyomán kezdtem néhány évvel később a levéltári anyag vizsgálatába, feldolgozásába. Haladjunk hát továbbra is időrendi sorrendben! S mivel Laták István viszonylag korán kezdett el – rendszeresen! – publikálni, s első írásai már tizenhat éves korában megjelentek a Szervezett Munkás című lapban, a Yuhar kronologikus archívumában most ehhez az újsághoz kötjük mai összeállításunk besorolását: a kiadvány utolsó száma ugyanis 1929. január 13-án jelent meg…

Korábbi cikkünket itt érhetik el olvasóink:

„…szótlanok megnyíló szája voltam”

Fussunk meg most becsülettel néhány nagyobb (tisztelet)kört, fenenagy nekiveselkedésünkben pedig gyűrjük fel az ingujjat, ha másért nem is – hogy ne vesszek el itt most hirtelen a fokozatosan, sorról sorra egyre inkább és egyre biztosabban magyarázkodássá silányuló indoklásban -, hát alapszinten legalább azért, hogy megrajzoljuk ennek, a Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz című ciklusunknak a hátterét, keletkezéstörténetét, de megvilágítsuk a mögöttesét, vagyis a mögötte megbúvó tartalmakat is…

A levéltári anyagot feldolgozó, Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz című cikksorozatom első része a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyó 2012. március 12-i számában jelent meg (ez az írás megtalálható a fent linkelt augusztusi összeállításunkban). Gruik Ibolyával, a hétfőnként megjelenő melléklet szerkesztőjével, még a széria elindítása előtt abban egyeztünk meg, hogy minden héten egyoldalnyi terjedelemben adok le írásokat gazdag képanyaggal, a szemközti oldalon pedig minden alkalommal egy-egy Laták-szöveget teszünk közzé. A levéltári anyagban ugyanis találtam egy kötegnyi, a szerző egyetlen könyvében sem közreadott, kötetbe nem sorolt prózát. Ezek javarészt kisebb elbeszélések, novellák voltak.
Az első részhez Laták István hagyatékából a Végzetes pillanat című írást választottam:

 

Végzetes pillanat

Reggel nagyon álmos volt – előző nap nagymosást csinált – és csak úgy muszájból és erőltetve ölelte meg férjét, aki ma is korán ment munkába, mint már évek óta.
Mikor a sötétbajszos, kevés beszédű férfi öltözködni kezdett, dörmögve kérdezte:
– Mi volt veled ma? Olyan akarom is, nem is voltál…
– Nagyon kifáradtam tegnap… Tudod, a mosás… És a nagyobb gyerek után minden nap többet kell szaladni, ha be nem zárom a konyhába – mondta ásítozva. De azért ő is fölkelt és kissé fénytelen szőke haját csomóba fogta, majd magára rántotta háziruháját. A villanyrezsón tejet melegített. Míg ő mosdott, az ember indulás előtt már lehörpintette a bögréből a langyos italt, és elköszönt. Még látta, hogy az udvar végébe néz a férje, nyilván a galambok felé. (Azokat most úgysem láthatja!) Kerékpárjára ugrott, aztán a ködös reggeli szürkületben elmerült.
Az asszony kimosta gyorsan a gyerekek tegnap levetett harisnyáját és a kisebbik fia hosszúszárú nadrágját (aki néha ebben a hideg időben is bepisilt). A mosott darabokat a ház előtti orgonafa ágaira kiterítette, majd szenet és fát készített a főzéshez. Mire bejött, a nagyobb gyerek az egyik széken gubbasztott. Nagy barna szeme megörült az anyjának.
– Anya, azt hittem, már elmentél!
Az asszony a tüzet megrakta, de nem gyújtott alá.
– Még nem mentem el. De el kell mennem kenyérért. Gyere, öltözz fel!
Segített a gyereknek meleg nadrágjába bújni és a cipőjét befűzni. Pulóverét és kabátját a gyerek maga öltötte föl, be is gombolta.
– Desko, elmegyek a boltba. Te addig játssz itt a kis autóddal. Vigyázz, ne zörögj nagyon, hogy öcsi föl ne ébredjen, mert akkor sír. Jövök én egy-kettőre!
Az ajtót rájuk zárta. A fáskamrából kihozta női kerékpárját.
– Ejnye, ez jócskán sáros. Tegnapelőtt eső volt, és én nem töröltem meg azóta.
Egy olajosféle ruhát húzott elő a fáskamra ereszéből, és letörölgette sietősen a kerékpárt. Közben már olyan fátyolos ködösen ki is reggeledett.
A sorompón túl van a fűszerüzlet, ahol kenyeret vesz, meg ami még kell a főzéshez. A házban lakó másik asszony is zárja az ajtót.
– Merre, merre szomszédasszony? – kérdi tőle, mert egy perc előtt még arra gondolt, hogy a kulcsot őnála hagyja, és megkéri, vigyázzon a gyerekekre. Nézzen be egyszer-kétszer hozzájuk, ha soká jönne. Sokszor várni kell a boltban.
– Megyek a betegsegélyzőbe – mondta a szomszédasszony. – Ki kell cserélni a szemüvegemet. – És már sietett is a közeli autóbuszállomás felé.
– No, majd meglesznek a gyerekek – gondolja –, jövök én mindjárt…
Benéz az asszony az ablakon: fia kedvenc piros autójával játszogat. Egy gyufaskatulyát tapos el vele éppen az asztalon.
Az üzletben jónéhányan állnak sorban. Egy asszony előbbre engedi, a segéd gyorsan kiszolgálja. Ismerik, tudják, hogy várják őt a gyerekek otthon. Gyorsan elrakja a visszajáró aprópénzt az asszony. Indul is vissza, polivinil szatyorját a kerékpár kormányához szorítva. Odaér a sorompóhoz. Le van eresztve. És egy hosszú tehervonat áll az egyik sínpáron. A szerelvény nem mozdul. Kicsit vár az asszony. Ejnye, mi lesz már? Néha olyan hosszan gondolkodnak a vasutasok, hogy merre is tolassanak. Nehéz kivárni a kedvüket. Azóta az a kis pufók fölébredhetett már talán. Az mindig enne, a bátyját meg gyakran úgy kell hajtani az evésre…
No, indul-e a vonat? Dehogy, csak pöfög.
Nem vár tovább. A köd nem volt vastag, de nem látott benne arrább semmit. Átbújik az asszony a sorompó alatt, kerékpárját maga előtt tolja. S ahogy fölegyenesedne, zúgó rohanást hall egyszerre, egy borzasztó ütés még, amit érez, s vége a világnak. Fejét egyik oldalt szétveri a könnyű ködből előtűnt sínbusz. A tehervonat csak pöfögött nyugodtan arrább. Nem is látta ezt a másik vonatot, jaj, sikoltása is bennragad a torkában. Csörög a kerékpár. A villámgyors kerekek összezúzták, hajlították, csak a gumibele lóg a keréknek. És az asszony félredobva, eszméletlen vérzik a sorompókaró tövében. Mellette a lehullott piros kenyér fekszik, meg a szétszóródott fűszereszacskók.
Sivító fékezés. Ijedten kapkod a kocsivezető. De már jó messze futott a motoros szerelvény.
Elsőnek a sorompóőr veszi észre a bajt a síneken túl. Átugorva az asszonyhoz rohan és hőkölten megáll. A motoros vonatból milicista ugrik ki és rohanva a sorompóhoz tart ő is. Odaér. Megemeli az asszony vállát.
– Telefonáljon, elvtárs – szól a sorompóőrhöz –, telefonáljon a mentőknek! – Aztán a maga hatóságát ő értesíti telefonon. – Azt hiszem, vége – mormogja a vasutas felé.
Összeszaladt néhány asszony, egy öreg férfi és néhány suhanc. Odaért a boltból az az asszony is, aki előre engedte az előbb a kereskedőnél a sérültet.
A milicista karjait széttárva arrébb tuszkolja az egyre szaporodó kíváncsiakat, akiknek borzadály görcsöl az arcukon. – Hátrább húzódjanak!
– Minek is engedtem előre a boltban! – sírja az asszony. – Ha nem engedem oda, talán még élne, mert elment volna előbb a vonat – sikongatja egyre riadtan. Odaért a kenyérosztó segéd is. – Ó, ha ki nem szolgálom olyan gyorsan!…
– De miért sietett annyira! – sóhajtoznak mások. – Rettenetes!
– Én is ismerem – jajgat egy harmadik. – Két kis gyereke van otthon…
– De hogy nem látta a motorost? – csodálkozik valaki.
– A ködtől, meg a tehervonattól nem látta. Talán nem is hallotta. Nem sokkal előbb kaptam a jelentést, hogy a sínbusz jön. Nem is emeltem föl a sorompókat. De ezt nem gondoltam volna, hogy így átbújik alattuk valaki. Csak a nagy csörömpölésre figyelek föl, s futok ide… – magyarázkodik izgatottan, szinte magának is a sorompóőr.
Jön a mentőautó, a rendőri bizottság is. Késő. Halott az anya. Elvérzett. De az ütés is szörnyű volt. Mégis kocsiba emelik a gyors fényképezés után a tetemet és elviszik.
Egyre gyülekszik a tömeg. Most már több milicista tartja fönn a rendet a tömegben. Mérések, a helyzet fölbecslése. Jegyzőkönyv készül a leletről…
A férjet értesítették. Félőrült tekintettel közeledik a véres helyhez. Csak a kerékpárroncsokat látja. Feleségét már elvitték…
Fölemeli a kenyeret és visszaejti… A munkáról hívták el. Mit is tegyen?…
Ismerős áll mellé. Kezét a kidagadt szemű férfi vállára teszi:
– A két gyerek otthon vár egyedül…
Koros asszonyok állnak mellé, a kenyeret a kezébe nyomják, segítik hazamenni a férfit. Mert innen alig viszi a lába…
A gyerekek éhesen sivalkodtak már, a nagyobbik az ajtót verte dühösen, amikor az apjuk kisírt szemmel, kerékpárját vezetve hazaért, s kinyitva az ajtót a konyhába betámolygott…

(Magyar Szó, 2012. március 12.)

Aracs (Révész Róbert felvétele; eredeti illusztráció a Magyar Szó 2012. március 12-i számából)
1939-ben jelent meg Laták István szürke napok című novelláskötete
A Híd című folyóirat 1957 májusi számában jelent meg Majtényi Mihály méltatása Laták István három évtizedes költői jubileuma alkalmából
Laták István édesanyja Koós Viktória 1914-ben
Laták István személyi igazolványa 1967-ből
Laták István személyi igazolványa 1967-ből
Laták István útlevele
Laták István útlevele
Laták István útlevele

Az, hogy gazdag képanyaggal adom le a cikkeket, ebben az esetben azt jelentette, hogy a sorozat minden részéhez tíz illusztrációt válogattam össze, és ezeket küldtem el e-mailben az Üveggolyó szerkesztőjének. Azért ennyit, s azért ilyen sokat, hogy aztán ő még tovább válogathasson közülük, vagyis, hogy ő dönthesse el, milyen képeket enged be az újságba.
Augusztusi összeállításunkban már a Yuhar olvasói is láthatták, hogy milyen fotók kerültek be a lapba az első rész mellé, itt fent pedig, az aracsi fénykép alatt, a további kimaradt nyolcat tekinthetik át.
Hangsúlyozom azonban, hogy az általam válogatott képek minden esetben a cikksorozat mellett jelentek meg, a szemközti oldalakat pedig, amelyeken a Laták hagyatékából előkerült, kötetbe nem sorolt írásokat közölte a lap, Gruik Ibolya külön illusztrálta – esetünkben most Révész Róbert 1997-ben készült felvételével.

Feleségem, aki akkoriban még a Magyar Szó budapesti tudósítója volt, ugyanebben a lapszámban néhány pályázati lehetőségre hívta fel a figyelmet:

Új pályázati kiírások

Budapesti tudósítónktól

A Bethlen Gábor Alapkezelő meghirdette A magyar kultúráért és oktatásért központi és regionális pályázati felhívásait – tette közzé a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkársága.
Az érdeklődők hat kategóriában pályázhatnak. A kiírás szerint ugyanis oktatási és nevelési intézmények számára, felsőoktatási, valamint felnőttképzési és kutatási programokra, intézmények és civil szervezetek eszközfejlesztésére, ifjúsági, illetve hagyományőrző programok támogatására, továbbá sajtókiadványok, könyvkiadás, színházi programok, dokumentumfilmek készítésére lehet támogatást kérni. Újdonság a tavalyi pályázati lehetőségekhez képest, hogy az idei évtől magyarországi szervezetek (lap- és könyvkiadás esetén gazdasági társaságok) is pályázhatnak. A külhoni magyar óvodák évére való tekintettel pedig kiemelt figyelmet fordítanak a határon túli magyar óvodákra. A négy legnagyobb régióban (Erdély, Felvidék, Vajdaság és Kárpátalja) kis összegű pályázati kiírások is megjelentek.
Ugyancsak a KIM Nemzetpolitikai Államtitkársága közölte, hogy megjelentek a Határtalanul! program pályázati kiírásai. Ebben a programban magyarországi közoktatási intézmények pályázhatnak külhoni tanulmányi kirándulások megszervezésére, illetve anyaországi és határon túli iskolák együttműködési programjaira. A pályázat kiírói általános iskolás, gimnazista és szakképző iskolás diákok számára kínálnak lehetőséget, hogy eljussanak Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja, valamint Horvátország és Szlovénia magyarlakta területeire. Utóbbi két régióba az idei évtől nyílik lehetőség a program keretében elutazni. A hetedik évfolyamos diákok tanulmányi kirándulások keretében utazhatnak a határon túlra, míg a gimnáziumokban, illetve szakképző iskolákban tanuló 9–12. évfolyamos diákok számára külhoni partneriskolák magyar diákjaival közösen megvalósított együttműködésekre, kölcsönös látogatásokra nyílik lehetőség – tudatja a KIM közleménye.
Március 15-étől lesz elérhető a Szülőföldön magyarul pályázati felhívás, amelynek célja a Kárpát-medencei magyarság nemzeti azonosságtudatának erősítése a szülőföldön folyó magyar nyelvű oktatás és nevelés támogatása révén. A pályázatokat április 30-ig várják a lebonyolító szervezetek. A határon túli magánszemélyek jelentkezésével kapcsolatos kérdésekről bővebb tájékoztatást lehet kapni március 14-étől a Bethlen Gábor Alapkezelő és a pályáztatásban közreműködő szervezetek honlapján.

(Magyar Szó, 2012. március 12.)

 

A sorozat második része az Üveggolyó 2012. március 19-i számában jelent meg:

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

Széljegyzetek egy lexikon szócikkéhez

Baloldaliság, és az adott korban lehetséges kisebbségi létformák a társadalmi átrendeződések közepette egy változó világban, mint a Laták István (1910–1970) alkotói eszmélésére ható tényezők

Laták István (1910–1970) délvidéki magyar író, költő, publicista, műfordító zsenge gyermekkorának mindössze első tíz esztendejét élte meg a korabeli, egységes Magyarországon. Adán született, majd Zomborban nevelkedett, később Szabadkán tanult. S időközben megköttetett a trianoni békeszerződés, átalakult a régió politikai és társadalmi földrajza (részben pedig az etnikai is…), eltolódtak az országhatárok, amelyek aztán válogatás és szelektálás nélkül egyaránt átgázoltak a hétköznapi – nagy általánosságban kicsinek mondott – emberek és a cseperedő fiatalok, a parasztság és a polgárság feje felett – az alanyok politikai meggyőződésétől teljességgel függetlenül –, s Délkelet-Európában új államalakulatok jöttek létre.

A költő tehát, mire tizenéves fiatallá cseperedett volna, a hazáját, amelyben született, az első eszmélésétől számítva hazájaként megismert országot, amely gyermekkorát meghatározta – máris elvesztette. Az új keretek között, az új rendszerben, immár a kisebbségbe szorult magyar közösség tagjaként élte meg nemcsak személyes ifjúkori, emberi, de irodalmi kibontakozását is.
Az adott élethelyzetek pedig alapvetően predesztinálják az embert, nemcsak alkotói munkásságában, de lehetőségeiben, mozgásterében, látókörének alakításában, a reálisan meghatározható, elérhetőnek tűnő célok definiálásában is. Így hát Laták István első írásai már viszonylag korán, tizenhat éves korában megjelentek a Szervezett Munkás című újságban. Ez a lap a Jugoszláviai Szakszervezeti Tanács Közlönye volt, először még Belgrádban szerkesztették és ott is jelent meg. Előbb 1923-ban két száma hagyta el a nyomdát (január 6-án és június 10-én), majd pedig kétesztendei szünet után indult be folyamatos megjelenése, ekkor már Szabadkán, hetilapként. S ekkorra már Laták István is Szabadkára költözött. A lap utolsó száma 1929. január 13-án jelent meg (majd betiltották…), s habár Gerold László lexikonjában[1] úgy fogalmaz, hogy „a szerkesztő személye titkos volt”, úgy tudja, ezt a munkát Haraszti Sándor (1897–1982) végezte. Ebben az időszakban Laták István – fokozatos irodalmi kibontakozása mellett – az úgynevezett munkásszínjátszás, vagyis az adott keretek között egyetlen lehetséges műkedvelő tevékenység egyik szervező egyéniségeként is feltűnt a nyilvánosság előtt. (Ezt a munkát folytatta, illetve emelte magasabb, hivatalos szintre később a szabadkai magyar színház alapító igazgatójaként, illetve színikritikai tevékenységében.) Írásait pedig a húszas évek második, valamint a harmincas esztendők első felében olyan, többnyire igen rövid életű, elsősorban baloldali politikai beállítottságú folyóiratokban közölte, mint az Őrtűz, a Kritika, a Vajdaság és a Tovább, amelyek egyik közös jellemzője volt, hogy gyakorta már az első szám megjelenése után betiltották azokat.
Az adott közegben, és az adott lehetőségek mellett tehát egyáltalán nem meglepő, hogy a szerző a korabeli baloldalhoz sodródott, hiszen a királyi Jugoszláviában magyar kisebbségiként nagyon szűkösek voltak a pályakezdők kibontakozási lehetőségei. Korán kialakult szociális érzékenysége, és formálódó politikai meggyőződése mellett – vasutascsaládból származott – hamar kapcsolatba került a szerveződő mozgalmakkal, amelyek teret és lehetőséget biztosíthattak az eszméikkel azonosulni tudó, pályakezdő fiatalok számára is. Ahogy az Őrtűz 1932-es májusi számában (sokszorosításban készült előtörténete után ez volt a lap első olyan kiadása, amelyet sikerült igazi nyomdába adni…) közzétett bevezető önmeghatározása, öndefiníciója is megfogalmazta, „tanítani akarta azokat, akiknek nem volt módjuk tanulni vagy anyanyelvükön tanulni, és egyben szellemi közösséget kívánt teremteni a jugoszláviai magyar ifjúság számára, s bizonyítani szerette volna az itteni fiatalok tehetségét, irodalom iránti fogékonyságát, érdeklődését.” (Gerold)
Mint már jeleztem is, Laták István elégedetlen volt az újvidéki Matica Srpska jugoszláv írókat bemutató – a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékának első dobozában fellelhető – lexikonjában 1962-ben róla megjelent szócikkel[2], s a tizennegyedik és tizenötödik oldal lapszélére kézzel írt jegyzeteiben sorolta fel, mivel látta még szükségesnek kiegészíteni az ott összefoglalt adatsort. „Külföldi megjelent írások” – írta grafitceruzával az oldal nyomtatott szövege mellé. Majd pedig: „Literatura bővebb”; továbbá „New York-i Antifasisztában és kolozsvári Korunkban”; illetve függőlegesen elforgatva a kiadványt, folytatólagosan: „A Kanadai Munkás és néhány versét [az utóbb ugyanezen a felületen fölé írt, vastagított betűk miatt olvashatatlan szövegrész] szerbre”; alatta: „novelláját szerbre [olvashatatlan szövegrész] és románra is lefordították”.
Laták István sérelmezte azt is, hogy a lexikonszerkesztők kihagyták könyveinek felsorolásából az akkor megjelent, 1962-es, Kavargó sorsok című novelláskötetét, s utólagos kiegészítésként ezt is hozzáírta a jegyzékhez. A kiadvány így fogalmaz: „Od 1934, stalno sarađuje pod raznim pseudonimima u časopisu Híd (Most) koji od 1936. postaje organ napredne levičarske omladine u Vojvodini. Sa glavnim urednikom Otmarom Majerom (Mayer Ottmár) uređuje ovaj časopis do 1940, a posle hapšenja Majera i policijske zabrane Hída, postaje odgovorni urednik časopisa Világkép (Svet u slikama), koji je pokrenut umesto Hída. Za vreme okupacije živi u Subotici povučeno, za vojsku nesposoban, često uznemiravan od okupacijskih vlasti.” Itt, ugye, fontos megjegyeznünk, hogy a magyar világkép szavunk természetesen távolról sem azt jelenti, amit itt szerb változatban visszaadtak belőle, Svet u slikama formában…
Másfelől pedig Laták István fontosnak érezte, hogy ide is beszúrjon egy kiegészítést: a „nesposoban” szót húzta alá, és a grafitceruzás bejegyzés ehhez csatolja az észrevételt, miszerint „jedanput uhapšen”. A felakasztott Mayer Ottmár (1911–1941) példája is jelzi, hogy az adott pillanatra vonatkoztatva ez egyáltalán nem volt, illetve nem lett volna egy mellékes adalék… A betiltott Híd szerkesztői – politikai meggyőződésük miatt – valóban életveszélyben voltak a visszacsatolás idején.
De nem lehetett ez akkor már meglepő, szokatlan élethelyzet a számukra, hiszen rendőrségi/karhatalmi zaklatásokban korábban is volt részük éppen elégszer. „Szótlanok megnyíló szája voltam…” című írásában, amelyik a költő harmincéves irodalmi jubileumára jelent meg a Híd 1957-es májusi számában, Majtényi Mihály is utalt arra, hogy Laták Istvánnak politikai meggyőződése és társadalmi szerepvállalása miatt már a királyi Jugoszláviában is többször meggyűlt a baja a hatóságokkal:

„S most egyszerre végzetesen érzem a kort, melyben láthatatlan mandátumlevelét ez a költő megszerezte. Közhely lenne így leírni »az elnyomottak és szegények mellett«; közhely lenne, ha igazság is. Ő szebben mondta el, a költő, hogy kinek ír és miért.

Ezeket az éveket
Át kellett élnem
Ezeket a könnyeket
El kellett sírnom.
Bajokat s érzelmeket
Osztottak velem
Akiknek e verseket
Régóta írom…

A költő láthatatlan mandátumlevele – valamint az, hogy költővé választották százan és ezren – a huszas évek végéről datálódik.
Ha naplót vezettem volna életemről, abban ezt a bejegyzést olvashatnám »1928. október. Ma megjelent a szerkesztőségben nálunk Laták István. A DÜH című novelláskönyvét szedik odakint a nyomdában (már van egy verseskönyve, KOLDUSLÁZAK, az idén jelent meg). Csodálatos ember. Fiatal, kerekarcú, van benne valami paraszti életerő, pedig munkásfiú. Vagy alkalmazott az apja? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy könnyen jön-megy… kis görbebotját a hóna alá kapja… eltűnik és valahonnan a Tisza-mentéről jön tőle levelezőlap. Maga árulja könyveit, azt írja, hogy kellemetlenségei voltak (Kommunista?). Elhatároztam, hogy novelláimat én is kiadom«.
Ezt írtam volna a naplómba akkor Zentán, 1928-ban. Ha akkor mellettem marad, akkor talán én… de hagyjuk, most már mindegy. Eltűnt és akkortól már megint csak versek és írások nyomán követhetem jóideig további sorsát, harminc esztendejét.”

A Matica Srpska gondozásában megjelent lexikon Laták István hat szerzői álnevét említi: az édesanyja, Koós Viktória leánykori vezetéknevéből származó Koós Illés, T. Kaláts Iván, Almádi Antal, Bakos Dávid, Csúzdi Viktor és Fehér Vince. Utóbbi kettőt Gerold László is jegyzi, aki még eggyel egészíti ki a felsorolást: Vigyázó István. Már ez így önmagában is jelzi, hogy a szerzőnek sokszor rejtőzködnie kellett, nem adhatta ki saját neve alatt az írásait. (Összevetettem Laták Istvánnak a levéltári anyagban fellelt néhány, írógépen készült, szerb nyelvű önéletrajzát a széljegyzetelt lexikon szócikkével. Ezeket olyan esetekben készítette, ha be kellett adnia valahová, hivatalosan benyújtania különböző hivatalokhoz. Habár ezek elemzése is megérne egy alaposabb vizsgálódást, adatsorainak, és a felsorolt, rendszerezett életeseményeknek a változása is jelzi a szerző hozzáállásának, értékítéletének változásait, illetve utal arra is, hogy melyik alkotói időszakában mi volt számára a legfontosabb, s mi szorult olykor háttérbe.)
Senkinek a fogadatlan prókátora nem leszek, s nem áll szándékomban senkit mentesíteni semmiféle ideológiai eszmék által – vagy alól. Már csak azért sem, mert a vajdasági magyar irodalomtörténet nagy általánosításban – és végtelenül felületesen –, hajlamos Laták Istvánt „egyszerűen” csak baloldali, munkásmozgalmi, avagy proletárköltőként „elkönyvelni”. Béhelyezzük hát őt a megfelelő kis polcra, és hagyjuk is ott aztán évtizedekig porosodni. Megfeledkezve időközben arról, hogy remek, és nagyon erős – főleg, vagy legalábbis részben időskori – szerelmi költészete is van (ennek egyik nagyszerű darabja az Öreg szerelmes című verse, amelyet a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyaték harmadik dobozában találtam meg, kézzel írva, többszörösen javítva, jegyzetelt, részben letisztázott formában; s amelyik a szerzőről kialakult összes sztereotípia erőteljes cáfolatát mutatja fel); a gyermekverseit szinte sehol sem említik. S nem kellene szem elől tévesztenünk azt sem, hogy elbeszéléseiben és novelláiban a maga korában – 1970. január 3-án hunyt el, tehát mindenképp úgy kell fogalmaznunk, hogy: –, a múlt század hatvanas éveiben már olyan témákat dolgozott fel (mint majd látni fogjuk…), amelyekkel még két évtizeddel később is merészség volt foglalkozni Vajdaságban. Nem véletlenül maradtak hát ez utóbbi írásai közöletlenek, illetve kötetbe nem soroltak…
Tény azonban, hogy a húszas-harmincas évek kommunizmusát, baloldali mozgalmait nem szabad összetévesztenünk, összemosnunk a második világháború után térségünkben konstituálódott életellenes és emberellenes sztálinista, szocialista rezsimekkel; így hát a királyi Jugoszlávia idején aktív tevékenységet kifejtő mozgalmárokat is tévedés volna azonosítanunk a későbbiekben a diktatúrák kiskirályaiként hatalmaskodó párttitkárokkal. Mert való igaz, hogy a visszacsatolás időszakában ők ideológiai síkon szembekerültek a magyar közigazgatással is – lásd Mayer Ottmár tragikus példáját –, de korábban (és részben utána is…) a délvidéki magyar, a Trianon után kisebbségbe szorult közösség művelődésszervezésének az adott pillanatban lehetséges útját járták. (Jusson csak eszünkbe ismét az Őrtűz fent idézett beköszöntőjének frappáns öndefiníciója…)
Ha párhuzamokat, kapcsolódási- és viszonyítási pontokat keresnék nemzedékem és Laták István generációja, vagyis a húszas-harmincas évek pályakezdői között, mindezeket épp abban találnám meg, hogy mindkét korcsoport, mindkét alkotói közösség úgy élte meg első zsenge eszmélését, hogy mire felcseperedett, mire alkotó ereje és kedve kiteljesedhetett volna – kihúzták a lába alól a talajt. Vagyis eltűnt az ország, amelyben nevelkedett, amelyet kisgyermekként a hazájaként megismert. Pályakezdése pedig lényegében egybeesett a változások időszakával, amelyben eltorzultak az értékek, összeomlottak a tartósnak vélt struktúrák. A századelőn ez az elvesztett táptalaj, az elillant haza-fogalom a korabeli, az egységes Magyarország volt, utóbb, a múlt század kilencvenes éveiben pedig az akkori Jugoszlávia. A helyszín azonban változatlan maradt: Ada, Zenta, Szabadka, Újvidék… Az országhatárok pedig – színlelt érdektelenséggel – csalják meg az érzékeket, tovább nehezítve a pályakezdők útkeresését, a hatalmi rendszerek pedig hol erélyesebben, hol meg inkább csak burkoltan, rejtetten, de módszeresen gátolják a kibontakozásukat.

GYÁSZOLÓ ASSZONY

Laták István Gyászoló asszony című írása – amelyet a hagyaték második dobozában, a kötetbe nem sorolt elbeszélései között találtam – formailag tárcaként jelent meg a Magyar Képes Újság 1958. október 1-i számában, a Szürke borulatok című szövegével párban – páros tárcaként – Két miniatűr összefoglaló címmel. Műfaji megközelítésben A gyászoló asszony legközelebb talán a tárcanovellához áll, annak jellegzetességeit mutatja, s a levéltári anyag sorrendjében utolsóként szerepelt a – vélhetően véletlenszerű – „válogatásban”.
Ezt az írást azért hoztam most mégis előre, rögtön a Végzetes pillanat című elbeszélés után, mert az itt megrajzolt markáns nőalak a Laták novellisztikájára leginkább jellemző jegyeket szinte mind magában hordozza, s ilyen megközelítésben árnyalja is az egyéb, semmilyen történetvezetési szállal, illetve összefüggésrendszerrel ehhez nem kapcsolható műveiben megrajzolt nőalakok jellemábrázolását, motivációs hátterét.
A Gyászoló asszony a szeretetlenség és a magányosság novellája. És az öregkoré. Öregségé. (Talán ez befolyásolhatta annak a döntését is, aki a paksaméta végére csoportosította az írást.) A jellegzetesen bekövetkező tragédia ebben az elbeszélésben csak másodlagos, vagyis amikor a novella elkezdődik, az esemény már megtörtént, arról csak a szerző tájékoztat bennünket, de cselekményszerűen nem adja elő. S megkülönbözteti ezt az írását Laták egyéb elbeszéléseitől még az is, hogy ezúttal (tőle teljesen szokatlan módon…) az elbeszélő személyes hangnemben szólal meg, együttérez a magányos asszonnyal, szánalmat mutat és ébreszt vele szemben.
„Egy sosem boldog” érdekházasságba kényszerített asszony – akit időközben „vidám asszonyok után futkosva” a férje is elhagyott – egyetlen, „véletlenül született” gyermekét is elveszíti. A szerző nagyon ügyesen, rövid bekezdésekben építi fel a szituációt, s egy frappáns megoldással, mondatról mondatra adagolt eseményfoszlányokkal, töredékekkel gazdálkodva építi fel elbeszélését. Egy másik fontos, és rendszeresen visszatérő latáki elem, az utazás is jelen van a szövegben, de most ez is csak tömörített formában, amikor azt beszéli el, hogy a fiú messze földön járt, hogy „anyja soha-ki-nem-élt szerelmét” elcsókolja mámorosan. Majd pedig a tragédiát is szinte csak jelzésszinten adja elő, hogy egy gyors váltással máris visszatérhessen alapszituációjához, amelyben végül nem oldozza fel főhősnőjét, nem ad neki megváltást, nem hoz rá megkönnyebbülést, mindez nem is célja, csak bemutatja őt, és megelégszik ennyivel. Úgy mesél el tehát egy történetet, hogy cselekménye statikus, már minden megtörtént, a légvégéről indul és ott is marad, mozaikkockái adottak, elemei már ismertek – mintha felesleges is volna szót vesztegetni rájuk.

(Magyar Szó, 2012. március 19.)

Laták István osztályának iskolai tablókepe – a magyar királyi állami főgimnázium tanfolyamának érettségizett tanulói 1943-1944
Laták István Öreg szerelmes című versének kézírásos változata

 

Laták István novelláskötete, a Szürke napok 1939-ben jelent meg:

A Híd 1957 májusi számában jelent meg Majtényi Mihály méltatása Laták István három évtizedes költői jubileuma alkalmából:

A fent idézett írások a Magyar Szó alábbi számaiban jelentek meg:

________________________________

[1] Gerold László: Jugoszláviai Magyar Irodalmi Lexikon (1918–2000), Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2001.

[2] Biografsko-bibliografski leksikon jugoslovenskih pisaca, Matica Srpska, Novi Sad, 1962.

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás