1930,  Irodalom

„…anyja soha-ki-nem-élt szerelmét is elcsókolta mámorosan”

Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (3. rész)

Minden irodalomtörténeti kutatást, illetve annak prezentációját, minden kanonizációs folyamatot, valamint kanonizációs rendszert alapjaiban határoz meg – a kutatásban és a prezentációban vizsgált korszakkal ellentétben – az az  (irodalom)történeti pillanat, amelyben maga a kutatás, vagy éppenséggel a kánonképzés történik. Sőt, ez utóbbi, a kánonképzés tekintetében sokszor maga a kor (és annak társadalmi-politikai rendszere…) támaszt mindenféle, hol teljesíthető, hol meg jobbára csak teljesíthetetlen, nevetséges, gyermeteg, vállalhatatlan ideológiai igényeket. Ennek illusztrálásaként vagy példázataként gondoljunk csak arra, milyen munkásforradalmi, osztályharcos irodalomtörténetek születtek a kelet-európai, szovjet típusú, bolsevik, vagy marxista, baloldali, szocialista diktatúrák regnálása idején, akár Magyarországon (a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában et cetera…), de Jugoszláviában is, amikor klasszikus szerzők műveiből hagytak el olykor a rezsimnek nem tetsző, kínos, de teljes fejezeteket – ha már az adott művet, regényt, nem lehetett teljes egészében félretenni –, vagy éppenséggel egész életműveket szántak feledésre, mint osztályellenség, osztályidegen, „meghaladott” irodalmi műveket. Pusztító ideológiáknak rendelték hát alá az irodalomtörténetet, akárcsak a kánonképzést. Aki pedig az ideológiáknak nem felelt, az nem is számíthatott arra, hogy valaha is kanonizálják majd, akármilyen zseniális műveket alkosson is. A szovjet birodalom összeomlott, a diktatúrára épülő rendszerek elbuktak, Kelet-Európa országaiban átalakult a társadalmi berendezkedés, nincs többé egypártrendszer – a dolgok mégis (kísérteties módon…) ugyanúgy működnek…

Nem változatlanul, nem töretlenül tehát, de ugyanúgy…
Egyazon koordinátarendszerben bolyongva.
Egyazon koordinátarendszer rabjaiként.
A már megképzett kánonok fogságában…
A kánon kívülről pedig nem lehet (és nem is illik…) bekiabálni a játéktérre, amelyen a nagypályások játszanak…
Ezt várja el – ezt a visszafogott, csendes magatartást – ma is a politikum, akárcsak az irodalomtörténetet meghatározó kánonképző, kánonépítő rendszer.

A gondos kis kertészként a kánont locsolgató (és életben tartó…) öntözőrendszer.

Már elnézést, hogy ebbe az eszmefuttatásba így belegabalyodtam rögtön az elején, de hát egy ilyen gondolatmenetet indított el bennem az alább összeszerkesztett cikkválogatás. Álljon hát most itt a mottó, amit ma cikkem legelejére szántam:

 

„A közösségi rémképeknek ugyanis megvan az a szörnyű tulajdonságuk, hogy fantáziából születnek ugyan, de abban az arányban, ahogyan hisznek bennük, testet tudnak ölteni.” (Bibó István)

 

Augusztus óta két részletben elevenítettük fel, poroltuk le itt a Yuharon a 2012-ben indult, a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban megjelent cikksorozatom hat évvel ezelőtti darabjait.

Előző cikkünket itt érhetik el olvasóink:

Amikor az országhatárok színlelt érdektelenséggel csalják meg érzékeinket

Amikor néhány hónappal ezelőtt, augusztus végén először foglalkoztunk itt a Yuharon Laták István (1910-1970) költő és prózaíró, színházigazgató életútjával, életművével, és persze a zentai Történelmi Levéltárban a halála után a családja, leszármazottai, örökösei által letétbe helyezett hagyatékával, egy 2009-es, a Magyar Szó című napilapban éveken át vezetett Visszapörgetés című tárcasorozatomban megjelent írást választottam kiindulópontnak.

Egyebek mellett a Laták István hagyatékát feltáró levéltári vizsgálódásaim nyomán készült cikksorozat második részét olvashatták a fenti linken.

A szerkesztő megjegyzése

Száraz György író, akinek életművével és közéleti magatartásával párhuzamot vontam a mai összeállításunk végén, az oldal legalján található írásban, vagyis a cikksorozat harmadik részében, 1930-ban született, tehát pontosan húsz évvel volt fiatalabb Laták Istvánnál. Ez a korkülönbség azonban nem jelentős, szinte elenyészőnek tekinthető irodalomtörténeti szempontból, így fenntartások nélkül mondhatjuk, hogy ők ketten kortársak voltak. A különbség csak annyi, hogy Laták már kiforrott szerző volt Száraz indulásakor. Ettől a pillanattól fogva azonban egyre nyilvánvalóbbakká válhatnak a párhuzamosságok. Amennyiben hajlandóak vagyunk meglátni ezeket a két életműben…
Az alábbiakban idézett szövegekben szó esik korábbi (pl. 1918-as; de Seneca például a legvalószínűbbnek tartott források szerint Krisztus előtt 4-ben született…) és későbbi (pl. 1959-es; de a sorrendben immár tizenötödik Podolszki publicisztikai pályázat eredményhirdetését pedig 2012-ben tartották meg… szóval minden tényleg nagyon-nagyon viszonylagos…) eseményekről is. Vegyesen. Kicsit ide-oda ugrálva az időben. Ezért igyekeztem most egy köztes, mindkét végponttól nagyjából egyforma távolságra eső időpontot keresni. Így tűnt végül a legalkalmasabbnak Száraz György születési évszáma arra, hogy ehhez igazodva soroljuk be mai anyagunkat a Yuharnak az oldal jobb szélén található kronológiájában.

A levéltári anyagban feltárt, kötetbe nem sorolt szépprózai kéziratok közül a Gyászoló asszony című írást választottam a sorozat második része mellé:

Gyászoló asszony

Ismerős anya volt. Most összeszikkadt, gyászoló asszony. Alig lehet ráismerni. Termetben megrokkant, arcban megfonnyadt.
Hogy tud valaki néhány év alatt így megöregedni?
Egész alakja összeesett. Haja szürkéskopottan őszbevegyült. Egykor csinos arcáról még a szeplők is lehervadtak, amelyek olyan kedvesen kacérrá tették orcáját és finom metszésű orrát. Szája lilásbarna, ráncos képe fehéres szürkévé vált már. Az ő életkorában pedig ma nem öregszenek meg a nők.
De ez az anya porig sújtottan jár-kel. Nyughatatlan, bolygó lélek. Ilyen korán örökös gyászruhához szokni!
Hol is kezdődött a gyász, mely most szomorúságtól barázdált arcára kiül?
Érdekházasságot kötött. Vagy ő nem is, csak a férje, aki a házassággal hamarosan révbejutott? Ő csak engedelmesen tűrte, hogy menyasszonyi fátyolba borítsák. Nem volt már fiatal lány. Áldozatosan, hűségesen viselte egy sosem boldog házasság elmondhatatlan terheit. Valami csöndes mártíromságtól még mosolygós is lett az arca. Hiszen néhány év alatt véletlenül egy fiacskája született!
Rúgkapálós, víg és erőszakos fiúcska lett belőle. Nyűg és boldogság, határtalan boldogság az anyaságban.
Alázatosan szolgálta a kis zsarnokot. És közben szinte egészen megfeledkezett arról, hogy az igazi szerelem forró szélvésze még csak meg sem legyintette soha…
A fiúcska nőtt, iskolás gyerek lett, majd érettségit tett. Eszes, önfejű gyerek maradt, de olyan szép volt, hogy anyja csak néma imádattal mert rá gondolni. Mást már úgysem imádhatott, mert a férje, vidám asszonyok után futkosva, elhagyta.
Hogyan, mitől lett ennyire szép a gyerek? Sokkal szebb az anyjánál, apjánál. Olyan szép, mint az elérhetetlen szerelem – gondolta az alázatos asszony, s férje minden komiszságát megbocsátotta érte. Őérte, az egyetlenért.
Olyan sudár legény vált a fiából, amilyen ifjúról az asszony valaha, süldőkorában álmodott. Álmodta akkor, hogy eljön érte a szép lovag virághintón, elviszi őt és megváltja… Álmai helyett jött későn a fia.
S ezt a meseszép ifjút, az ő egyszülött fiát nagyon szerették lányok, asszonyok. Messze földeken járt, s minden lobogószívű fiatal nő boldog volt, hogy a szerelmét fölajánlhatta az élveket habzsoló ifjúnak, aki talán anyja soha-ki-nem-élt szerelmét is elcsókolta mámorosan.
Aztán egy viharos szerelem a végzetet szólította az ifjú tobzódó ágyához. Miként esett meg, hogy történhetett? Az örökre elhidegült ajkak nem beszélnek. Az asszony egyetlen fiát egyik gyönyörű szerelmese megölte.
Szerelmi tragédia? A törvény csak ítélhet, de halottakat meg nem szólaltathat…
Azóta elhagyatottan jár-kel az anya. Összetörten, sorvadó arccal kószál. Félőrülten végiglépked mindennap a városon, és valahová messze néz…
Férje vastaghúsú asszonyokat cserélget. Azok ölébe bújik, hogy rideg, fázós életét valahogy megmelegítse. De miként melegíthetné föl ő az életét? Ő, a fagyos egyedüllétbe taszított asszony, akinek az életben semmije sem maradt.
Érdekházasságot kötöttek egykor. Férje bolondul bevallja. S most nem mernek őszintén a tükörbe nézni.
Férje a legvidámabb asszonyokat kutatja, akik mindenért megvigasztalhatnák.
Az asszony meg a fia fakóra gyűrögetett képét nézegeti és a fényes papírt már cafatokra csókolgatja gyógyíthatatlan bánatában.
És már lassan sírni is képtelen…

(Magyar Szó, 2012. március 19.)

Laták István a Nyugtalan álmok című kötetét dedikálja 1952-ben

Lapozgatom most ezeket a hat évvel ezelőtti Magyar Szókat, és azt kell mondanom, hogy tartalmas lapszámok voltak, nemcsak sok-sok izgalmas és valóban érdekes olvasnivalóval, de olyan írásokkal is, amelyek most a mi szempontunkból, amolyan yuharos megközelítésben is említést érdemelnek. Vagyis olyan eseményekről tudósítottak, amelyek érdemesülhetnek arra, hogy kultúrtörténeti szempontból is feljegyezzük azokat. Itt van rögtön, kézenfekvő példaként, a 2012. március 19-i lapszám címoldalán Papp Imre tudósítása a Podolszki József publicisztikai pályázat immár sorrendben tizenötödik kiírásának kishegyesi díjátadójáról.

Hiányzott a kísérletező kedv

Mindannyian a közösségért dolgoztak – Átadták a publicisztikai díjakat – Bácsfeketehegyen megtartották a XV. Podolszki József Irodalmi Emléknapot

Az idei publicisztikai pályázatra 33 pályamű érkezett és közülük hetet emeltünk ki. Azt kell mondani sajnos, hogy a mennyiség sokszor nem jelent eleve minőséget is. Persze az is nyilvánvaló, hogy voltak ettől eredményesebb, de ugyanúgy kevésbé eredményes évek is. A munkák tematikailag sem mozogtak széles skálán, mintha hiányzott volna a kísérletező kedv. A saját gondolataikba burkolóztak a szerzők, és nem tudtak eljutni az egyetemesig, addig, ami már mindenkire vonatkozik. Zömmel interjúk érkeztek, mert sokan azt gondolják, hogy ez a legkönnyebb műfaj, holott a riportot követően ez a legnehezebb. Sokan elfelejtik, hogy nem elég egy jó alanyt választani, kérdezni is tudni kell. Kevés volt az olyan műfaj, mint a jegyzet, a tárca, vagy a glossza, amelyben a szerző saját véleményét, meglátásait mondja el egy-egy társadalmi jelenségről – a fentieket Molnár Krekity Olga, a Podolszki publicisztikai pályázat bíráló bizottságának elnöke mondta, aki Nagy Farkas Dudás Erikával és Sáfrány Attilával együtt bírálta el a pályamunkákat és döntésük alapján kapta az első díjat a szabadkai Balogh Anikó, a másodikat a királyhalmi Berényi Emőke, a harmadikat a doroszlói Lennert Tímea, a külön- díjat pedig a kishegyesi Bartus Bella. A díjakat Csóré Róbert kishegyesi polgármester, Bojtos Béla, a bácsfeketehegyi helyi közösség elnöke és Pál Károly, a bácsfeketehegyi művelődési egyesület elnöke adták át.
Az irodalmi emléknap szombat délután a bácsfeketehegyi temetőben kezdődött, ahol megkoszorúzták Podolszki József sírját, de ugyanígy virágot helyeztek el Vajda Gábor és dr. Juhász Géza, valamint Sárközi Ferenc helytörténész sírjára is. A síroknál Dudás Károly, a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnöke és Bordás Győző, a Magyar Szó Kft. megbízott igazgatója emlékezett meg az elhunytak munkásságáról, kiemelvén, hogy mindannyian a közösségért dolgoztak. A délutáni műsor keretében először a Podolszki József-emléktáblát koszorúzták meg a kultúrotthon udvarában. Beszédet Pál Károly és Bordás Győző mondott, a koszorút pedig Bordás és Kórizs József helytörténész helyezte el az emléktáblán.
A folytatásban Nemes Fekete Edit kerámiaművész megnyitotta a Vékony házaspár, Lajos és Irén munkáinak kiállítását. Irén textiltervezőként dolgozott és most selyemfestészetét mutatta be, Lajos pedig kerámiáit állította ki. Bordás Győző és Németh Ferenc, a Fórum Kiadó igazgatója a Fényképek Bácsfeketehegy múltjából és jelenéből című kötetet bemutatva kiemelte, hogy a fényképekkel talán a leghitelesebben lehet elmesélni a történelmet, mert a rabul ejtett pillanatot tartósan örökítik meg. A kötetet Kórizs József és Sárközi Ottília állította össze, elsősorban Sárközi Ferenc tanár és helytörténész hagyatékából, de több mint száz helybeli is a szerzők rendelkezésére bocsátotta képanyagát.
Az esti műsorban, a publicisztikai díjak átadása előtt a Podolszki Versmondó Kör tagjai léptek a közönség elé verses pódiumjátékukkal, amelyet Rónay György, Simai Mihály, Wass Albert, Lázár Ernő, Ács Károly, Radnóti Miklós, Pilinszky János, Pap József, Buda Ferenc és Szép Ernő verseiből állítottak össze. A műsort Hajvert Lódi Andrea rendezte.

P.[app] I.[mre]
(Magyar Szó, 2012. március 19.)

A díjazottak: Balogh Anikó, Berényi Emőke, Lennert Tímea és Bartus Bella (Papp Imre felvétele)

Az újság második oldalán a külpolitikai rovat is szolgált egy kuriózumértékű érdekességgel:

Elhunyt a magyarbarát tongai király

Meghalt az utolsó óceániai polinéz királyság, Tonga uralkodója – közölte tegnap egy tongai lap. A nagy magyarbarát hírében álló V. George Tupou egy hongkongi kórházban halt meg 63 éves korában. V. George Tupou rajongott Magyarországért és a magyar kultúráért, tavaly augusztus végén Schmitt Pál köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrenddel tüntette ki.
A király svájci és angliai egyetemi tanulmányai során behatóan tanulmányozta a magyar történelmet, magyarszeretete azonban részben udvari festőjétől, Doma-Mikó Istvántól származik. A festő egy 2007-es interjúban azt mondta, hogy 18 évig szolgálta V. Tupout. Azt állította, hogy a királyt nagyon érdekelték a magyar uralkodók, főleg Mátyás király történetei, és a magyar történelmi filmek is. Diplomáciai körökben elterjedt pletyka, hogy a király imádta a festője révén megismert magyar ételeket és a tokaji bort is.

(Magyar Szó, 2012. március 19.)

A negyedik oldalon Horváth Zsolt – Tádé barátom tudósított Fenyvesi Ottó, a vajdasági származású, de már évtizedek óta Magyarországon élő író, költő, képzőművész zentai estjéről.

Fenyvesi Ottó Zentán

Péntek este, a zentai Alkotóházban, a zEtna internetes folyóirat és könyvkiadó által szervezett Beszélgetések a vulkán alatt irodalmi előadássorozat keretében Fenyves Ottó szerzői estjén vehettek részt a zentai irodalomkedvelők. A gunarasi származású, jelenleg Veszprémben élő költő, szerkesztő és képzőművész estjén Beszédes István, a zEtna Kiadó vezetője üdvözölte az egybegyűlteket, majd pedig Danyi Magdolna író beszélt Fenyvesi pályafutásáról, alkotásairól.
Fenyvesi Ottó, mint ahogyan már megemlítettük, Gunarason született. Általános iskolába és gimnáziumba Topolyán járt, majd pedig Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén végezte a tanulmányait. 1975-től 1983-ig az Új Symposion folyóirat szerkesztőjeként tevékenykedett, 1991-ig pedig az Újvidéki Rádió magyar nyelvű műsorában lemezlovaskodott. Műsoraiban a punk és az alternatív zene magvait vetette el és gondozta a poros Bácskában, 1980-tól pedig az irodalmi műsorok szerkesztőjeként tevékenykedett. A nyolcvanas években Koko Kommando és Rudi Radiator néven szerkesztette a Képes Ifjúság egyedülállóan friss, akkoriban kultikus jellegű rockzenei rovatát, amit az elkövetkező időszakban is több-kevesebb sikerrel etalonként alkalmaztak a jelenleg a Magyar Szó mellékleteként megjelenő hetilapnál. Ezzel párhuzamosan a Magyarországon akkoriban még tiltott és üldözött punkmozgalom fontos segítőjeként tevékenykedett, majd pedig az induló Magyar Narancsban is futott maximumrockandroll rovata. 1991-ben települt át Veszprémbe, ahol több helyi médiumnál főszerkesztőként tevékenykedett, 2002-tól a Magyar Tudományos Akadémia Észak-Dunántúli Regionális Központjának a főmunkatársa. A veszprémi Vár Ucca Műhely folyóirat főszerkesztője. 2008-tól a várpalotai Palotai Hírnök főszerkesztője. Első verseskötetét Ezüstpatkányok áttetsző selyemzónákon címmel 1978-ban adták ki, azóta pedig 11 könyve jelent meg, amelyek közül többet lefordítottak szerb és német nyelvre is. Utolsó könyvét tavalyelőtt jelentette meg Soul Inferno címmel.
Verseket, esszéket ír, kollázsokat készít. Rendszeresen fordít horvát nyelvű műveket. Tagja a Magyar Írószövetségnek és a Szépírók Társaságának. Több közös és egyéni tárlata volt.

(Magyar Szó, 2012. március 19.)

Sajnos fényképet nem mellékeltek ehhez a cikkhez…
Lukács Melinda egy szabadkai rendezvényről tudósított:

Madarak, Krleža és Tina Turner

Ana Bešlić bajmoki származású szobrászművész születésének 100. évfordulójáról ünnepi műsorral emlékezett meg péntek este a szabadkai Városi Múzeum és a Vajdasági Horvátok Művelődési Egyesülete. A múzeum berkeiben Ana Bešlić alkotásaiból, valamint a műveit ábrázoló Augustin Juriga fotóiból készült tárlat, amelyet Katarina Čeličković, a VHME képviselője nyitott meg. A kiállítás április 16-áig látogatható, ez idő alatt pedig megtekinthető Rajko Ljubić dokumentumfilmje Ana Bešlićről. A tárlatmegnyitón Ljubica Vuković Dulić és Ninkov Kovačev Olga művészettörténészek tartottak előadást Ana Bešlić köztéri és portrészobrairól. Itt hallhattuk, hogy Ana Bešlić első szobrát 1930-ban készítette és apját ábrázolta, mivel azonban lerombolták, mi már soha nem tudhatjuk meg, hogyan nézett ki. Az első köztéri szobra az 1951-es Thália, amelyet viszont ma is teljes pompájában látni Palicson, a Szabadtéri Színpadon. Ana Bešlić egyébként előszeretettel kísérletezett a formákkal és az anyagokkal is. A poliészter megmunkálását 1967-ben sajátította el, és az akkori Jugoszláviában elsők között kutatta a szín és a szobor kapcsolatát. Néhány szobráról több verziót készített, így lehet, hogy a hetvenes évek végéről fennmaradt három Krležát ábrázoló poliészter szobor is – egyik hagyatéka részeként a szabadkai Városi Múzeumé, a másik magántulajdonban van, a harmadikat a belgrádi múzeumban őrzik –, sőt, nemrég előkerült egy bronzváltozat is. Művei között talán kakukktojásnak számít, de megformálta Tina Turner világhírű énekesnőt is, természetesen olyannak, amilyennek ő látta. Ana Bešlić köztéri szobrait képtelenség nem észrevenni, főleg Szabadkán és Palicson díszítik a panorámát, de találkozni velük Bajmokon és Tavankúton is. Palicson az 1957-ben készített Madarak és Szárnyak elnevezésű szobrai előtt szívesen fényképezkednek a turisták is.
Felvételünkön a Madarak látható, amelyek egyelőre szárazföld felett „repülnek”.

(Magyar Szó, 2012. március 19.)

(Lukács Melinda felvétele)

Verkli című tárcasorozatában – egyik kedvencemben, ha ugyan mondhatok ilyet a tárgyilagosság megőrzése, vagy annak legalább látszólagos fenntartása mellett – Sinkovits Péter költő, újságíró, a Magyar Szó 1985 és 1989 közötti főszerkesztője szokatlan témában vont nagy ívű történelmi párhuzamot:

A jellem tartózkodása

Nemrégiben egy divatszakértő arról beszélt, számos dúsgazdag személyt látott ízléstelenül öltözködve, ugyanakkor például megannyi olasz férfi, évtizedek óta, farmernadrágban és fehér ingben mindig csinosan néz ki. Azaz: nem a pénz teszi a ruhát. Magától értetődő természetesen, hogy néhány szakma, hivatás esetében szinte kötelező a kifogástalan megjelenés, vagy éppen a kihívó, különc viselet (és viselkedés). De mit tegyen a köznép? Seneca szerint kerülni kell a feltűnést. Merthogy ilyeneket tanácsol: „Semmit ne tégy, ami öltözékedben vagy életviteledben szembeszökő volna”. Szerinte kerülendő a lompos viselet, a bozontos fej meg az elvadult szakáll, alkalmazkodjunk a tömeghez, a használatos és olcsón beszerezhető dolgoktól menekülni pedig egyenesen őrültség. Praktikus, józan gondolatok. Ugyanakkor egy-egy személy egyedi, sajátos öltözködési módját vehetjük egyfajta jelnek is, a jelnek pedig – miként Heller Ágnes állítja – mindig jelentése is van. A szótő toldalékait nyelvünk is regisztrálja, figyelemmel kíséri: jel, jelzés, jelentés, jelölés, jelkép, jeles, jelbeszéd, jelentőség, jelleg – jellem. Mindezt kikerekítendő még egy szó okvetlenül ide sorolandó, bár más töltettel: jelmezbál. De térjünk vissza rövid időre Hellerhez, aki úgy véli, jel és jelzés megkülönböztetésénél mindenekelőtt az egyezményesség problémája vetődik fel, eszerint, magától értetődően: minden jel egyezményes, amennyiben mindenki ugyanazt érti vagy értheti alatta. Ilyen értelemben, hogy a divatnál maradjunk, az öltözet hírt adhat az illető személy vagyoni állapotáról, etikai felfogásáról, a közéletben elfoglalt (vagy elfoglalni óhajtott) szerepéről, bár persze ez már korántsem annyira egyértelmű, mint mondjuk a piros és a zöld szín használata a közlekedésben. Félretéve az alapmintákat (városban nem illik fürdőruhában járni, a talpig fekete a gyász jele stb.) a megjelenésben azonnal szembetűnővé válhat például, hogy az illető öltözéke egyfajta standardot követ-e (utánzat, klisé), vagy túlsúlyosak az egyéni megoldások – a vizuális jelekből ugyanis már következtetni lehet a viselkedési típusra is. Ily módon érkezhet válasz arra a kérdésre is, hogy az illető szeretné-e, ha azonosítanánk (nyilván az ő szándékának megfelelő módon), vagy inkább „rejtőzködne”, elvegyülve a tömegben. Mert mindig a személy dönti el, az adott szituációban milyen szerepet akar játszani. Az alkalomhoz „illően”. Tudnivaló például, hogy a 18. századig a nem nemes ember, akármilyen gazdag volt is (legyen szó egy tehetős kereskedőről és feleségéről), nem ölthetett magára nemes prémeket és textíliákat, bársonyt, brokátot, csak fekete posztót és megfelelő egyszerű prémeket. Időközben a szabályok változtak, illetve törlődtek, ma a rangkülönbség manifesztálódása, ha jól sejtem, egyszerűen pénzkérdés. Már persze ha ezt valaki láttatni is akarja. Bár ez idő tájt világunk kevésbé szabályzott, sokszínűbb mozgásterében inkább az a jellemző, hogy ugyanazt a szerepet sokan sokféleképpen játszanák el – a divat voltaképpen erre épül. Fehér Márta tudományfilozófus szerint manapság nem szenvedünk szerephiányban, a társadalom túlságosan is sok szerepet kínál fel, Pléh Csaba pszichológus értelmezésében azonban ez inkább csak látszat (például a főnök és beosztott viszonya változatlan), az viszont igaz, hogy az alapszerepeket minden korlátozás nélkül el lehet játszani. Hogy azok közül pedig ki mit választ (illetve mit próbál sejtetni), azt már az öltözködés is szimbolizálhatja. Hozzáteszi azonban a következőt: „Az, hogy a mai világban sokszor kell újra alkalmazkodnunk, valóban komoly nehézség, de ez nem a szerepekkel kapcsolatos, hanem a tudással és a készségekkel”. Ez esetben pedig – hogy a tárgyunknál maradjunk – a ruházat nem palástolhat. Hacsak az illető meg sem szólal… E körben járás után térjünk vissza a jó öreg Senecához, tapasztalásainkat bővítendő. Az államférfi, filozófus és költő egyik levelében barátjának tanácsként ezt írja: „Aki házunkba lép, inkább bennünket csodáljon, mint bútorainkat”. És megtoldja egy intelemmel: „Értékeid befelé tekintsenek.”

(Magyar Szó, 2012. március 19.)

Ez a kis intellektuális kalandozás után végső ideje, hogy visszakanyarodjunk eredeti témánkhoz, Laták István költő és prózaíró életművéhez, illetve a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékának feldolgozásához. A Magyar Szó 2012. március 19-i számát eredendően ugyanis „csak” azért lapoztuk most fel, mert abban jelent meg a  letétbe helyezett anyag áttekintéséről készült cikksorozatom második része, amelyet nemrég már olvashattak is itt, nálunk, a Yuhar olvasói is:

Amikor az országhatárok színlelt érdektelenséggel csalják meg érzékeinket

Amikor néhány hónappal ezelőtt, augusztus végén először foglalkoztunk itt a Yuharon Laták István (1910-1970) költő és prózaíró, színházigazgató életútjával, életművével, és persze a zentai Történelmi Levéltárban a halála után a családja, leszármazottai, örökösei által letétbe helyezett hagyatékával, egy 2009-es, a Magyar Szó című napilapban éveken át vezetett Visszapörgetés című tárcasorozatomban megjelent írást választottam kiindulópontnak.

A cikksorozat második részéhez a korábban publikált illusztrációkon kívül még a további képválogatást küldtem el Gruik Ibolyának, az Üveggolyó című melléklet szerkesztőjének:

Laták István feleségének, Laták Franciskának az útlevélképe
Laták István Öreg szerelmes című versének kézírásos változata
Részlet Laták István szerb nyelven írt önéletrajzi feljegyzéséből
Részlet Laták István szerb nyelven írt önéletrajzi feljegyzéséből
Laták István útlevélképe
Részlet a Jugoszláv írók lexikonából Laták István kézírásos jegyzeteivel a lapszélen
Részlet a Jugoszláv írók lexikonából Laták István kézírásos jegyzeteivel a lapszélen

Innen folytattuk hát történetünket, amikor egy héttel később, 2012. március 26-án megjelent a levéltári vizsgálódásaim nyomán készült cikksorozatunk harmadik része:

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

Kortársak más és más közegben

A rendszer tűrőképessége mentén meghúzott nem földrajzi határvonalak Laták István (1910–1970) életművében, avagy kimért, megfontolt lépésekkel eljutni addig, amíg a költő meggyőzéssel állíthatja, hogy az eredmény összességében előreviszi

„Apám könyvet akart írni ’56-ról. Feljegyzései több száz oldalra rúgnak. Hogy miért nem írta meg? Mert nem volt »igazi« író. Nem akart a fióknak írni. Gimnazista kölyök voltam, egy nyári éjen hosszan beszélgettünk, amikor azt mondta: »Nekem az írás pótlék. Politikus lettem volna. Ha nem ez a világ van.« Íróként is úgy működött, mint egy politikus. Azt vallotta, hogy el kell menni a határokig, mert az írás akkor használ, ha megjelenik. Az öngyilkos bátorság együttérzést igen, tiszteletet nem ébresztett benne. Csináld úgy, hogy el kelljen fogadniuk, hogy le kelljen nyelniük. Mondj ki annyit, amennyit még lenyelnek. De csak addig tégy így, amíg meg vagy győződve róla, hogy az eredmény összességében előrevisz. Ezért nem nyúlt ’56-hoz. »Ehhez nem lehet tisztességesen hozzányúlni – mondta. – Annyira rettegnek tőle.«”– írta nemrég a Magyar Hírlap hétvégi mellékletében, a Hullámtérben (ami nagyjából a Magyar Szó szombatonként megjelenő Kilátó című magazinjához hasonlítható…) Száraz Miklós György, Száraz György (1930–1987) Kossuth- és József Attila-díjas budapesti író fia, az édesapja naplóit feldolgozó sorozatában (Apám és a forradalmak, Magyar Hírlap, 2012. március 17.[1]).

Ha belelapozunk Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költő, műfordító és prózaíró 7087/51 számon, 1951. október 10-én kiállított főiskolai leckekönyvébe – amely a szerzőnek a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában, az anyag első dobozában lelhető fel–, láthatjuk, hogy a tanárai között volt többek között Penavin Olga (1916-2001), a kiváló nyelvész és néprajzos szakember, egyetemi oktató is, akinél magyar nyelvtörténetből nyolcasra vizsgázott. A beírás dátuma azonban – az annak hitelesítését jelentő – pecsétnyomat miatt, sajnos, olvashatatlan az indexben. Ugyancsak Laták Istvánnak ebben a dokumentumában jegyezték fel másik vizsgáját Penavin Olga tanárnőnél, ezúttal magyar nyelvből, de a dátum ezúttal is pecsétnyomatos, az időpontja tehát ennek is kivehetetlen. A költő és prózaíró tanárai voltak még a pedagógiai főiskolán [vagyis hivatalos nevén: Tanárképző Főiskola; Viša pedagoška škola u Novom Sadu]: Boškov Milena, Szabó György, Veselinov Ivanka, Adamović Petar, Jovanović Ivanka, Makarić Radomir, Pavlov Mijalo és Boškov Živojin. Szemesztereit pedig a következő tantárgyakból hitelesítették: Uvod u lingvistiku [Bevezetés a lingvisztikába], Gramatika savremenog jezika [Modern nyelvészet], Mađarska književnost [Magyar irodalom], Savremeni srpski jezik [Modern szerb nyelv], Pregled jugoslovenske književnosti [A jugoszláv irodalom áttekintése], Teorija književnosti [Irodalomelmélet], Pedagogija [Padagógia], Istorija jugoslovenke književnosti [Jugoszláv irodalomtörténet] első és második rész, Istorija Mađarske književnosti [Magyar irodalomtörténet], Istorija Mađadrskog jezika [Magyar nyelvtörténet], Gramatika savremenog Mađarskog jezika [Modern magyar nyelvtan] és Metodika. A Tanárképző Főiskolát azonban Laták István nem fejezte be, egyetemi oklevelet majd csak egy bő évtizeddel később, 1963-ban, az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett – hogy csak néhány nevet említsünk: ugyanabban az esztendőben, mint Szloboda János, Gerold László, Bányai János, Utasi Csaba, Mirnics Zsuzsanna, Gion Nándor, Draxler Zsuzsanna és még sokan mások. Laták István tehát a Magyar Tanszék első nemzedékének tagjaként végzett, s érdekességként – sajátságos életrajzi adalékként – említhetjük, hogy András fiával együtt iratkozott be az egyetemre. „Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke 1959. október 21-én Sinkó Ervin székfoglaló előadásával kezdte meg működését. A vajdasági magyarság művelődéstörténetének fontos dátuma ez, mert tudományos életünk ettől kezdődően intézményes és egyetemi szintű. […] A tanszék megalakítása előtt az újvidéki Tanárképző Főiskola képzett magyar nyelven oktató általános iskolai előadókat” – írta a fél évszázaddal később, az intézmény jubileumára készült alkalmi kiadványban Láncz Irén tanszékvezető.[2] Ugyanez a kiadvány közli a fényképet is, amelyiken Laták István – fia, s egyben évfolyamtársa, Laták András mellett ülve – Sinkó Ervin székfoglaló beszédét hallgatja.
Négy évvel a főiskolai leckekönyvének keltezése előtt, 1947. október 27-én állították ki Laták István nevére a szabadkai magyar népszínház hivatali igazolványát (Vojvođansko Mađarsko Narodno Pozorište – Službena legitimacija), az igazgató olvashatatlan cirill betűs aláírásával, amelyből, sajnos, utóbb a költő fényképét kitépték, a levéltári anyagban ez ma már nem található meg (vélhetően az író fia, Laták András, már így, megcsonkítva adta át megőrzésre ezt a dokumentumot 1971-ben, s nem ismert, hogy a portréfotót ki távolította el a hivatali igazolványból).
A levéltári anyag második dobozában fellelt novellakéziratok, kötetbe nem sorolt elbeszélések itt található sorrendje a következő: Lesekedés, Vicinálison, este, Végzetes pillanat, A vagonajtó kilincse, Más asszonya, A hibavadász álma, Az ajándék-gyermek, Gyászoló asszony. Ezekről szólva már említettem, hogy egyelőre nem tisztázott, hogy a szerző kezdte-e el kötetbe szerkeszteni írásait (s jeleztem azt is, hogy versei között megtaláltam ilyen félbemaradt, töredékes, befejezetlen munkáját is…), vagy már levéltári anyagként Dobos János és Keresztényi Márta, a hagyaték két gondozója rendszerezte ebbe a sorrendbe. Érdekes megfigyelni azonban a kéziratokban – csak egy kézenfekvő példát kiragadva a Végzetes pillanat című elbeszélés írógépes változatából –, hogy Laták István következetes nyelvérzéke azt diktálta, hogy elsődlegesen a villanyrezsó szavunkat ebben a ma használt formában írja le, majd a már elkészült, mintegy véglegesített, letisztázott változatban kézzel javította, „pontosította” helyesírását a korabeli szabályok szerint elvárt villanyresóra.
Az elbeszélések közreadásánál most kissé – távolról sem jelentős mértékben – eltértem a hagyatékban fellelt sorrendtől, részben az írásokon végigvonuló tematikai „állandók”, egységek és jellegzetességek miatt is, másfelől pedig annak érdekében, hogy egyfajta fokozatosságot vigyek ezek felépítésébe, kibontakozásba. Hiszen felettébb érdekes például Laták Istvánnak a magánéleti, intim témákhoz való nyílt, a kor közízlésének meglehetős tartózkodására egyáltalán nem jellemző viszonyulása, amit a Végzetes pillanat című elbeszélésének nyitójelenete is érzékletesen szemléltet. Ugyanennek kiváló időskori példája az Öreg szerelmes című verse, amelyik nyomtatásban a szerző életében nem jelent meg, s írógépes változatot sem találtam belőle a hagyatékban, csakis letisztázott, kézzel írott változata létezett, az pedig a nyilvánosság számára mindeddig nem volt hozzáférhető. A Gyászoló asszony egyfajta ellenpontozása volt mindennek, hiszen olyan témát érint, amelyben merészségként értékelhető nyitottságra tulajdonképpen nincs is szüksége a szerzőnek, a szeretetlenül elmúlt, megkeseredett élet, de tulajdonképpen – a korabeli viszonyok közepette – a női nemi kiszolgáltatottság tömör, lényegre törő, frappáns összegzése. Az elbeszélés fókuszában mindössze egyetlen, markánsan megjelenített idős asszony áll, mellékszereplői – akik részben már eltűntek a főhősnő látóköréből, s néhányan meg is haltak – mégis érdekesebbek, izgalmasabb életet élnek, mint a központi figura. Ezekre csatlakozik rá most a Vicinálison, este című novella, amelyben az elbeszélő én csupán egy statikus megfigyelő, aki nem vesz részt a cselekményben, ő csak hallott, kihallgatott valamit, elcsent egy beszélgetést, egy-egy beszélgetésfoszlányt, és azt továbbadja. Mintha a vonatfülkében ülő harmadik (negyedik-ötödik-hatodik…) utasként figyelné meg véletlenszerű útitársait és ad róluk, dialógusukról, viselkedésükről részletekbe menő leírást. A sorban tovább következő elbeszélésekben pedig olyan témákat dolgoz fel, amelyek nemcsak a szerzőről a köztudatban kialakult sztereotípiákat cáfolják, de egészen más megvilágításba helyezik írói magatartását is. Igaza lehet ugyanis Bori Imrének, amikor úgy fogalmaz: „A háború utáni Híd első öt évében elsősorban ideológiai folyóirat volt, és csak 1959-ben fogalmazódott meg az a követelmény, hogy a folyóiratnak elsősorban irodalmi jellegűvé kell válnia. Ezt a folyamatot tükrözték az egymást követő szerkesztőváltások is: Steinfeld Sándort 1948-ban Olajos Mihály váltotta fel, 1950-ben Ernyes György, majd Majtényi Mihály lesz a szerkesztő, s így az ő vezetésével vált a Híd irodalmi folyóirattá, amikor bátrabban tekintett ki a művészetek más területeire, mindenütt lehetővé téve az esztétikai szempontok érvényre juttatását is. […] Lőrinc Péter és Laták István válságos éveiket élték, Debreczeni József ellenben akkoriban lesz a folyóirat szívesen látott munkatársa. Sinkó Ervin munkássága is akkor terebélyesedik ki a Híd hasábjain: nevezetesen az Egy regény regénye is a folyóiratban jelenik meg folytatásokban.”[3]
Bori Imre tehát Laták István alkotói válságának nevezi a múlt század ötvenes éveitől számított időszakot, magam azonban – az anyag ismeretében – inkább hajlok arra, hogy a kiábrándulás esztendeinek mondjam ezt a korszakot a költő pályafutásában. Nemcsak kettejük – mint Laták levelezéséből egyértelműen kiderül – irodalomszemléleti-elméleti vitái és nézeteltérései miatt, illetve az ebből eredő szembekerülésük okán, hanem elsősorban azért, mert ebben az időszakban keletkeztek a novellista olyan témákat feldolgozó elbeszélései is, amelyek témafelvetése az adott korban már a rendszerben és annak eszméiben való csalódottságot képviselik. Olyan témákat „beszél ki” ugyanis, amelyek a rezsim és a kor tabui voltak, s még Laták István halála után is évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy ezekről az eseményekről nyíltan beszélni lehessen; az elhallgatott, elhallgattatott, elnémított köztudatban és sok-sok famíliában a családi emlékezetben – a kollektív amnézia cáfolataként – azonban továbbra is ott éltek, és a szerzőnek minderről lehettek is saját élményei.
Nagyjából ekkorra tehető, hogy a húszas-harmincas évek elkötelezett baloldali aktivistája kiábrándult a titói Jugoszlávia rendszeréből, az államszocializmusból. Mi mással is lenne magyarázható, hogy ekkoriban keletkezett elbeszéléseiben – s ne feledjük: a partizánkultuszra épülő társadalmi berendezkedésben – kigúnyolja a központilag működtetett propagandagépezet által dicsőített harcosokat. A Más asszonya című novellájában lényegében vicclapba illő jelenetben ábrázolja a „hős partizánt”, egy szánalmas bohózati figuraként, aki a saját lélegzetétől is rettegve lapul és remeg az ágy alatt, amikor hazaérkezik alkalmi kedvesének férje, tehát egy vígjátéki alakká töpöríti főszereplőjét. Majd pedig a „bátor harcos” a felszarvazott férj bosszújától tartva („Meg is verhetne talán” – mondja egy helyen…) gyáván menekülve egészen az ország másik végébe, legtávolabbi csücskébe kéreti át magát hivatalában. S a „legmesszebb” talán mégis Az ajándék-gyermek című elbeszélésében megy el, amikor olyan témáról ír, amelyről később majd csak a nyolcvanas évek végén jelentek meg az első cikkek a lapokban, és irodalmi feldolgozást is lényegében csak akkor kaphattak igazán: a második világháború végén Vajdaságba bevonuló szovjet katonák, s velük együtt a délszláv partizánok is, helyi, fiatal magyar nőket erőszakoltak meg. Mindezek nem tartoztak az ötvenes-hatvanas éves népszerű szépirodalmi témái közé.
Nem úgy kell ezt elképzelnünk – mint majd látni is fogjuk –, hogy a szerző hűbelebalázs módjára „fejjel menne a falnak”, vagyis éles publicisztikai, vagy szónoki eszközökkel fordulna szembe a hatalommal. Nem. Ellenben az irodalom finom eszközeivel, elbeszéléseibe szőve dolgoz fel olyan témákat, amelyekről az adott korban másképp vélhetően nem is lehetett volna megszólalni a nyilvánosság előtt. S lényegében ezért is érdekes számomra a szerzőnek a fent említett Száraz Györggyel való rokonítása, hiszen ők ketten kor- és pályatársak voltak, még ha más-más közegben, más országokban éltek is, más államhatárok között és részben eltérő, alapvetően azonban mégis azonos alapú, megegyező ideológiai gyökerű társadalmakban. (Sőt, ahhoz, hogy magatartásmintáik találkozzanak, még politikai meggyőződésüknek sem kell feltétlenül egybeesnie…) Nem kell hát öngyilkos bátorságot sem elvárnunk tőlük, sem feltételeznünk róluk. „Csináld úgy, hogy el kelljen fogadniuk, hogy le kelljen nyelniük.” Annyit mondtak ki, amennyit a kor ideológiai felépítményeivel még le lehetett nyeletni. Azt pedig, hogy egészen pontosan meddig voltak meggyőződve arról, hogy az eredmény összességében előrevisz, mai szemmel nézve nagyon nehéz és hálátlan feladat lenne megítélnünk, meghatároznunk. De akárhogy is legyen, ezt nyugodt lélekkel nevezhetjük egyszerre alkotói válságnak, illetve kiábrándulásnak is. Mert a kettő esetünkben teljességgel összefügg.

Vicinálison, este

Az udvarló legnagyobb gazdagsága az évi szabadsága. Lényegében egy szép szavakkal, bőbeszédű társalgással sikertelenül alkalmi kapcsolatra csábító férfi története ez az elbeszélés, aki egy helyi járaton – régies kifejezéssel: vicinálison – szemeli ki magának „áldozatát”. Tehát már az alapszituációban találkozik két, Laták István novellisztikájára oly jellemző elem, az utazás és a szexualitás leplezetlen megjelenítése. A kaland azonban, amit esetleg leplezni lehetne (vagy kellene…) ezúttal elmarad, a főhősnőnek, Jelenának tetszik, imponál ugyan az udvarlás, mégsem csábul el. Teljesen. Habár kacérkodik az alfahímmel ő is serényen. Hiszen képzelhetjük: lesz még folytatásuk az itt történteknek, régről ismerik egymást, találkozhatnak még főhőseink. Talán épp ugyanezen a vicinálison.
Érdekes megfigyelnünk, hogy Laták István szláv keresztnevet ad egyetlen nevesített szereplőjének. Az udvarló férfiról pedig annyit mond, hogy „hegyvidéki lágy kiejtéssel” beszél, talán bosnyáknak vagy montenegróinak vélhetjük. A szerző nagyszerű megfigyelőként, alapos részletességgel írja le viselkedésüket, mozgásukat, gesztusaikat, s ad róluk részletes jellemrajzot. Egy-egy mozdulatban, a viselkedésmintákban kis világképeket rajzol, amelyek tükrözik az „otthonról hozott” értékrendet is, s a szereplők hangulatának változásait ügyesen használja dramaturgiai elmeként: például az udvarló hevesen láncdohányzik, amíg van remény a nő elcsábítására, majd már hosszasan rá sem gyújt, amikor egyedül kénytelen továbbutazni. Az elbeszélő én pedig közömbös, mint végül a vonat zakatolása, ő csak megfigyel és feljegyez, tehát nem kommentál és nem sulykol olvasójára didaktikus véleményt.

(Magyar Szó, 2012. március 26.)

Laták István görbebottal a kezében Sinkó Ervin székfoglaló előadását hallgatja 1959. október 21-én; mellette fia, Laták András, továbbá Löbl Árpád, Gion Nándor, Sátai Pál, Torok Csaba
Laták István személyazonossági igazolójegye 1918-ból
Laták István fényképe az 1918-as személyazonossági igazolójegyének előlapján

Végül pedig álljon itt egy vers, amelyet ugyancsak ekkor, 2012 márciusában halásztam elő levéltári kallódásaiból:

Öreg szerelmes

Szakállam már őszbe keveredik
Mégis megkeresnek hevítő órák
Új vágyakra tüzelnek régi napok,
Piros szegfűk csillognak, mint gyémánt.

Puha éjszakákról álmodozok,
Mikor friss asszonyt űztem a kertben,
Szép szóval, csókkal kergettem bátran,
Most a kertbe újra betévedtem.

Kéjtől remegő ajakkal csókolt,
S itt nyújtózott a molett madonna
A hold megint vérben jár az égen
Hűs harmat hull a kerti padokra.

Csodás kertben köhécselt a lányka,
Csókba köhögte utolsó tavaszát
Újra olyan tüzeket várok én
Most a nőkben él-e még a parázs.

Az áradások úgy elsodortak,
Mint felhúzott zsilipek vízárja
Vágyakozva mindennek örültem,
S nem találok békés olajágra.

Pedig már pihentető szavakkal
A szerelmet újult kertben kérem
Szívem kalapál, várnak bús szatír,
Régi asszonyok fázó ölében.

A fent idézett cikkek a Magyar Szó alábbi számaiban jelentek meg:

 

___________________________

[1]    http://www.magyarhirlap.hu/hullamter/apam_es_a_forradalmak.html

[2]    Láncz Irén: Ötvenéves a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, in.  Ötvenéves a Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, szerk. Toldi Éva, Bölcsészettudományi Kar, Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék, Újvidék, 2009.

[3]    Bori Imre: A jugoszláviai magyar irodalom története, Forum Könyvkiadó – Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, Újvidék – Belgrád, 1998.

Megosztás
  • 5
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás