1989,  Film,  Interjú,  Irodalom

Amikor a Symposion megérett a börtönre…

„...nagy melléfogás, nagy csalás és öncsalás, ha valaki olyat mond, olyat állít, hogy túl nagy a szabadság, túl nagy a demokrácia; a szabadság és a demokrácia soha nem lehet túl nagy, az mindig kevés, az mindig többet igényel, többet követel ahhoz, hogy az alkotó ember többet tudjon produkálni...”

Ma már kevesen jegyezzük azt is, hogy egyáltalán létezett valaha egy Topolyai Film- és Videotábor néven szerveződő mozgóképes alkotói műhely Vajdaságban. Tizenhét éves, harmadikos középiskolás srácként azonban anno nekem ez volt az egyetlen komolyabb fogódzóm arra, vagy inkább csak afelé – annak irányába –, hogy filmezéssel foglalkozhassak. Amikor 1989 tavaszán megjelent a tábor forgatókönyv-pályázatának felhívása, minden olyan témát összeírtam, ami akkoriban foglalkoztatott, s amiről úgy gondoltam, hogy érdemes lenne filmnyelven is megközelíteni, körbejárni. Mai szemmel nézve már furcsának, érdekesnek, meglepőnek érzem, hogy – minden, az ellenkező irányba terelő korabeli friss élményem ellenére – nem játékfilmben gondolkodtam, hanem a dokumentarizmus volt rám nagyobb hatással… A beadott három filmtervem közül egy ment át a rostán, és a nyári szünidőben el is kezdhettük a forgatást. Mindebből persze soha nem készült rendes, végleges, befejezettnek mondható alkotás. De ma már nem is ez a fontos…

 

Most nem áll szándékomban elveszni a részletekben, túl sokszor is megtettem már ezt ezzel a filmmel kapcsolatban…

 

S most nekem igazából nem is az Új Symposion, hanem Koncz István személyisége, költői egyénisége a fontos ebben a történetben.
Siflis Zoltánnal, aki a Sympo-film egyik operatőre volt, 1989. augusztus 1-én kerestük fel őt fel a kanizsai ügyvédi irodájában. Akkor készült az alábbi beszélgetés, amelynek leirata először az ugyancsak kanizsai Orbis című folyóiratban jelent meg, majd rövidített formában az EX Symposion is átvette. Most csak ennyi a fontos…
Az Új Symposion máig sem kielégítően, máig sem sem elégséges mértékben (és főleg nem: módon…) letisztázott ügyeivel pedig, ha akarjuk, ha nem, elkerülhetetlenül foglalkozni fogunk még – elkerülhetetlenül foglalkoznunk kell majd – itt, a Yuharon is. Óhatatlanul is belebotlunk még ezekbe…

Habár a kanizsai Orbis időközben megszűnt, s a lap régi számai sem PDF-ben, sem más webes formában ma már nem érhetőek el, abban az időszakban szerencsére szoros együttműködés alakult ki a zentai zEtna webmagazin és olvasóterem és a folyóirat között. Ennek köszönhető, hogy néhány régi publikáció még mindig elérhető az irodalmi portál és könyvkiadó honlapján.
Habár nem is reménykedtem benne, itt találtam meg most a Koncz Istvánnal készült beszélgetés elsődleges változatát is:

 

Szabó Palócz Attila: Költőnek maradni a politika és az ideológia útvesztőiben – Beszélgetés Koncz Istvánnal a költészet és a világ viszonyáról a Symposion tükrében

Nagy biztatást adott aztán, amikor 1992-ben az akkor még létező Új Symposion szerkesztősége érdeklődést mutatott az anyag nyomtatott formában való közlésére. Akkor aztán újult erővel vetettem bele magam a munkába, nemcsak az elkészült interjúk lejegyzetelésébe, de az igen vaskos dokumentumgyűjtemény rendezésébe is. Az Új Symposionban megjelent két interjú mellé így már terjedelmes dokumentumválogatást is mellékelhettem.

 

Az interjú rövidített változata az EX Symposion 30-31-es duplaszámában jelent meg 2000-ben

 

EX

Hogy mennyire nem volt tér és terep az avantgárd számára, arra jellemző, hogy amikor első avantgárd stílusú írásaimat valamikor az ötvenes évek közepén leadtam az akkori Ifjúság szerkesztőségének (amikor Major Nándor volt a kultúrrovat szerkesztője), a szerkesztő azt magyarázta, hogy ez nem megy egy ifjúsági lapba, főleg hetilapba.

A videofelvétel alatt a beszélgetés leiratának teljes változatát olvashatják látogatóink, abban a formában, ahogyan az Orbis 2000/1-2-es, úgymond tavaszi számában megjelent.

 

 

Költőnek maradni a politika és az ideológia útvesztőiben

Beszélgetés Koncz Istvánnal a költészet és a politika viszonyáról a(z Új) Symposion tükrében

 

Ma már több mint tíz esztendő távlatából tekinthetek vissza arra a mindmáig befejezetlen munkámra, amelyet 1989 nyarán kezdtem el a topolyai Film- és Videotáborban. A forgatókönyv-pályázatra beadott filmterveim közül ugyanis a bírálóbizottság elfogadott egyet, és a nyári táborozás ideje alatt el is kezdhettük az Új Symposion című folyóirat szerkesztőségének 1983-as, igen kegyetlen módon végrehajtott leváltásának, likvidálásának körülményeit feldolgozó dokumentumfilm forgatását.
A forgatás az év őszén félbeszakadt, majd rövidesen, a következő év február 1-én Sziveri János, az 1983-ban menesztett szerkesztőség vezetője, tehát a volt főszerkesztő tragikusan elhunyt. Habár akkor még be lehetett volna fejezni a filmet, avagy legalább a már meglévő, addigra rögzített anyagokból össze lehetett volna vágni valamit, ami ugyan nem érhetett volna nyomába sem a tervezett tényfeltáró dokumentumfilmnek, de azért az eseményeket legalább hitelesen rögzíthette volna – erre mégsem került sor. Az objektív körülmények (az ország politikai, gazdasági és háborús lezüllése) is közrejátszottak abban, hogy erre akkor már nem kerülhetett sor, de jómagam is elbizonytalanodtam, mert Sziveri nélkül nem is igazán láttam értelmét ennek a filmnek, és a nélküle rendelkezésre álló anyagot sem találtam teljes értékűnek. Félmunkát végezni pedig nem érzetem késztetést, tehát megfelelő módon – tény és való! – utána sem jártam a dolognak.
Nagy biztatást adott aztán, amikor 1992-ben az akkor még létező Új Symposion soros szerkesztősége érdeklődést mutatott az anyag, vagyis az elkészített videóinterjúk nyomtatott formában való közlésére. Akkor aztán újult erővel vetettem bele magam a munkába, nemcsak az elkészült interjúk lejegyzetelésébe, de a témához kapcsolódó igen vaskos dokumentumgyűjtemény rendezésébe is. Az Új Symposionban megjelent két interjú mellé így már terjedelmes dokumentumválogatást is mellékelhettem. Azonban, amikor a harmadik beszélgetés közlésére kerülhetett volna sor, sajnos ezt a munkát is meg kellett szakítanunk.
A Sympo-film és a Symposion ügye azóta is egy lezáratlan történetként kísér, egy olyan elkötetlen szálként, amelyet már többször is szerettem volna berekeszteni, sőt, talán nem kicsinyesség bevallanom, hogy többszörösen is áthatott már az az érzés, hogy a legszerencsésebb az lett volna, ha bele sem kezdek. Olyan ügy ez, amelybe talán jobb lett volna bele sem ártanom magam.
De most már mindegy is, ezen így utólag nem változtathatok…
Az azóta már ugyancsak megszűnt Napló című hetilapban két kisebb cikksorozatban is foglalkoztam az Új Symposion témájával, és akkor újabb részleteket hoztam nyilvánosságra az elkészült interjúkból és a dokumentumgyűjteményből egyaránt. Talán kicsit nagyképűen, de ezeket az írásokat egyrészt (sajátos formában) Csorba Béla és Vékás János A kultúrtanti visszavág című, ugyancsak a Symposion-mozgalom és az Új Symposion folyóirat történetét és botrányainak körülményeit feldolgozó, két kiadást (egyszer szamizdatként, egyszer pedig „legális”, úgymond reguláris kiadványként) megért dokumentumkötete kritikai méltatásának, kiegészítő bírálatának is nevezhetnénk.
Kigyűjtöttem most Csapó Julianna rendszeren megjelenő bibliográfiáiból a fentebb említett cikkekre és írásokra vonatkozó adatokat, egyrészt azért, hogy ezúttal, mint tárgytalanokat, ne kelljen itt most részleteznem, s a film körüli kérdéseket és a Symposion-beli közlés megszakadásának/megszakításának körülményeit külön taglalnom, másrészt pedig azért is, hogy az ügy iránt érdeklő olvasóknak is pontos támpontokat adhassak, hol járhatnak utána részletesebben is az elmondottaknak:

„324. Sympo-film / Szabó Palócz Attila : ÚS, 5. sz., 7-16. p.
Interjú Csorba Bélával.

325. Sympo-film II. / Szabó Palócz Attila : ÚS, 6. sz., 21-32. p.
Interjú Balázs Attilával és más, a lappal kapcsolatos dokumentumok

(…)

327. Sympo-film helyett / Szabó Palócz Attila : ÚS, 7-8. sz., 47-48. p.”

(Csapó Julianna: A jugoszláviai magyar irodalom 1992. évi bibliográfiája, Magyar Tanszék – Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1996.)

„448. Adalékok egy mozgalom krónikájához [1-3.] / Szabó Palócz Attila : Np, okt. 12., 232. sz., 18-19. p.; Np, okt. 19., 233. sz., 18-19. p.; Np, okt. 26., 234. sz., 18. p.
Csorba–Vékás: A kultúrtanti visszavág. – Újvidék, 1994.”

(Csapó Julianna: A jugoszláviai magyar irodalom 1994. évi bibliográfiája, Magyar Tanszék – Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1998.)

„276. Adalékok egy mozgalom történetéhez [1-3.] / Szabó Palócz Attila : Np, máj. 24., 264. sz., 16. p.; Np, máj. 31., 265. sz., 16. p.; Np, jún. 7., 266. sz., 16-17. p.
Az Új Symposionról.”

(Csapó Julianna: A jugoszláviai magyar irodalom 1995. évi bibliográfiája, Magyar Tanszék – Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1999.)

Emellett a Családi Kör című hetilapban vezetett, Egy színinövendék naplójából című sorozatomban, valamint a Napló hasábjain a Purgatórium, illetve a Bölcselet helyett az akvárium című tárcasorozataimban is rendszeresen visszatérő témám volt a folyóirat meghurcoltatása, a Sziveri-féle szerkesztőség 1983-as leváltása, majd az 1989-es rehabilitációt övező bonyodalmak, sajtóviták, perpatvarok, provokációk, megbélyegzések, és minden esetben az elkészült interjúkra, és az azok mellé begyűjtött végeláthatatlan dokumentumgyűjteményre támaszkodtam.
Az Új Symposion időközben megszűnt létezni. A helyében keletkezett űrt az egykori szerkesztőség(ek)nek a folyamatos délszláv háborúk elől menekülve Magyarországra távozó tagjai által szerkesztett EX Symposion, valamint a Forum-házból kivált, itthon maradt szerkesztők által létrehozott Symposion Egyesület kiadásában megjelenő, Új előtagjától megfosztott Symposion című folyóirat (s csupán két szám erejéig 1994-ben az Ambrózia nemzetközi kulturális, művészeti, politikai és közéleti magazin) pótolta a mindkét új lap életében igen hathatósan jelentkező problémák és fennakadások ellenére is inkább többé, mint kevésbé.
Időközben a Forum-ház élén történt vezetőségváltásnak köszönhetően, a Maróti Miklós-féle igazgatás lezárásával a Symposion folyóirat jogfolytonosságának kérdése is megoldódott, így ettől a pillanattól kezdve ez az újonnan bejegyzett lap a valamikori, legendás Új Symposion jogutódja, szellemiségének örököse, még ha az új szerkesztők ettől (és a Symposion-hagyománytól is) több ízben nyilvánosan is elzárkóztak, elhatárolódtak.
Ezeknek a kérdéseknek a további részletezése most, ebben a pillanatban tárgytalan. Felvezetésként csak azért tértem ki minderre, mert az interjúsorozatban megkérdezettek egyike volt Koncz István (1937–1997) kanizsai költő, ügyvéd.

1989. augusztus 11-én készült vele a beszélgetés kanizsai ügyvédi irodájában.
Talán felmerülhet a kérdés, hogy miért került ő is a felkért irodalmárok és közéleti személyiségek, az ügy(ek) érintettjei közé, amikor ő egyik „félhez” sem tartozott igazán, sem a leváltó, sem a likvidált tábornak nem volt tagja, személyét nem érték konkrét atrocitások, nem sorolták az ügyben tevőlegesen is résztvevők közé. Mindez így igaz.
Ám akárkit kérdezzünk is a Symposionról és annak szellemiségéről, aki a kezdetektől fogva személyesen élte meg ezeket a számunkra már csak irodalomtörténeti eseményeket, mindegyikük elbeszélésében felmerül majd Koncz István személye és az a bizonyos ügyvédi iroda, amelybe – szerencsés körülménynek és megtiszteltetésnek mondhatom, hogy – még a költő életében betehettem a lábamat.
Koncz István költőként a Symposion körének barátja, jogászként a helyzetnek kiváló ismerője volt, akinek az értékítéletére mindig érdemes volt odafigyelni (s az interjúból ki fog derülni, hogy ez nem is csupán múlt időben érvényes…), és aki meglátásaival találóan kontextusba tudta helyezni a kusza szövésű események sokszor átláthatatlannak tetsző fonalát.
Már csak ezért is érdemes és mérvadó volt megkérdezni őt.

Az interjú operatőre Siflis Zoltán volt.

*

Koncz Istvántól én azt kértem beszélgetésünk elején, hogy próbáljon meg egy kor- és kórrajzot adni a Symposion történetének nehéz, problematikus pillanatairól, azokról a körülményekről, amelyek a hetvenes években egyes lapszámok betiltásához, 1983-ban pedig egy teljes szerkesztői gárda menesztéséhez vezettek, és ha már itt tartunk, értékelje is az történteket, a folyamatokat, milyen logikai rendszer szerint épültek fel, milyen logikai rendszer szerint következtek egymásból az események.
Így, utólag visszanézve a felvételt, talán be kell látnom, hogy újságírói, riporteri szempontból tizenhét esztendősen nem álltam a helyzet magaslatán, de ma már ezt is így kell elfogadnom, és természetesen vállalom, nemcsak ennek felismerését, de kölyökkori önmagamat is, nem tervezem, hogy a korommal takarózzak, vagy azzal mentegessem magam a szakmai hibák miatt. Nagy szerencse azonban, hogy lényegében már akkor sem volt, ma meg talán végképp nem lenne szükség a kérdéseimre, hiszen Koncz István szellemisége és felkészültsége maradéktalanul kipótolja az űrt, amit tapasztalatlanságom okozott az adott pillanatban.
Számomra itt most Koncz István költői egyénisége, személyisége az elsődleges fontosságú. Szeretném, ha így és ekként fogadnánk el tőlem az alább lejegyzett beszélgetést.

● Már a Symposion-melléklet körül is voltak problémák. Mennyire tarja jelentőseknek ezeket?
– Nem tudom, hogy pontosan mely problémákra gondol. Tény, hogy a Symposion körül problémák – méghozzá, sajnos, egzisztenciális problémák – mindig voltak. Elsősorban a beilleszkedésre és a fogadtatásra gondolok. Azonban mégis nagyon élesen elválasztható az az időszak, amikor a Symposion még mellékletként, később aztán folyóiratként, úgy-ahogy zavartalanul jelenhetett meg, úgy-ahogy zavartalanul valósíthatta meg koncepcióit és elképzeléseit az eredeti alkotások, vagy a kultúra közvetítése terén. Ha voltak is problémák a Symposion-melléklet korában, vagy később, az induló folyóirat korában, ezek nem jellemzőek, illetve nem lényegesek, mert nem befolyásolták a kiteljesedését annak a koncepciónak és annak az elképzelésnek, amivel indult. Nagy kár, méghozzá a magyar nemzetiségi kultúra és irodalomkutatás számára (de az egyetemes jugoszláv kultúra és irodalom számára is), hogy mindezidáig hiányzik a Symposion irodalomtörténeti értékének kutatása. Mindössze néhány közhelyszerű megállapításból áll ez a vizsgálódás, hogy egy új nemzedék lépett a színre, valami újat hozott, úgy mondanivalójában és üzenetében, mint a közlés formai-esztétikai tálalása tekintetében is. Mindössze csak ennyi. Ez véleményem szerint annak a következménye – amit már az első mondatomban is jeleztem –, hogy a Symposion valóban kezdettől fogva bizonyos értelemben egzisztenciális problémákkal küszködött. Itt nem anyagi értelemben gondolok egzisztenciális problémákra, hanem elsősorban a beilleszkedés, a fogadás, a fogadtatás problémáira.
Hogy ezt megértsük, szinte megkerülhetetlen, hogy ne beszéljünk a korról, arról a korról, amikor a Symposion indult; hogy ne beszéljünk arról a társadalmi, politikai, kulturális atmoszféráról, amikor színre lépett az a nemzedék, amelyik tulajdonképpen elindította és továbbvitte a Symposiont.
A nemzedék, amelyik elindította a Symposiont, az ötvenes évek második felében jelentkezett először. Tagjai az ötvenes évek elején adták le az első írásaikat az akkori ifjúsági hetilap kulturális rovatába. Az ötvenes évek második felére – ekkor már túl vagyunk a hatodik pártkongresszuson – jellemző egy rém nagy nyitottság, egy folyamatosan és meglehetősen hitelesen kialakuló demokratikus, liberális élet, úgy a közéletben, mint minden más területen – így természetesen a kultúra területén is. Itt szeretném aláhúzni ezt, hogy „demokratikus, liberális atmoszféra, légkör, demokratikus, liberális társadalmi viszonyok” a közéletben és az élet minden más területén, mert később a liberális fogalma már megbélyegzővé válik. Ebben a korban nemcsak és nem elsősorban a jugoszláviai magyar kultúra és irodalom területén, hanem az egész országban, valamennyi nemzet irodalmában és kultúrájában, valamennyi alkotóterületen éreztette a hatását ez a nyitottság, ez a folyamatos és egyre ütemesebb fölszabadulás a korábbi gúzsba kötöttség alól. Szép példája ez annak, hogy közösségben egy nemzetiség, egy nemzeti kisebbség mennyire kötött az egész közösséget alkotó nemzetek lehetőségeihez, és ahhoz, amilyen viszonyok között azok is élnek, azok is alkothatnak. Tehát itt az az idő, az a kor, amelyik az egész ország közössége számára, az egész ország nemzetei számára, egy liberális szellem számára felszabaduló, nyitott kor volt, a közösségben élő nemzetiség számára is ugyanazt jelentette. Egy óriási lehetőséget hozott. Később, amikor ez a nyitottság és fölszabadultság először stagnálni kezdett, majd végül a visszájára fordult, a közösség nemzetei ugyanúgy megsínylették ezt az antiliberális depressziót, akárcsak a nemzeti kisebbségek.
A Symposion indulása tehát egybeesik ezzel a korral, ezzel a demokratikus, liberális tendenciát hozó időszakkal, amely így egy roppant lehetőséget is jelentett azoknak a koncepcióknak, elképzeléseknek a felszínre jutására, amelyek egészen addig – akár azért, mert tabunak számítottak, akár azért, mert hozzáférhetetlenek voltak – nem juthattak kifejezésre. Nem jelenti ez azt, hogy már ebben a korban, illetve végig (ebben a korban és az ezt követő esztendőkben is) nem léteztek volna azok az erők, amelyek ezt a demokratikus, liberális irányvételt ilyen vagy olyan formában, burkoltan vagy kevésbé burkoltan ellenezték, szembehelyezkedtek vele, mert ezek a lehúzó erők akkor is hatottak. Nagyon jól emlékszem egy beszélgetésre – igaz, hogy ez már, ha jól emlékszem, 1970-ben történt –, amikor Szerda Sándor, aki akkor már, úgy tudom, a becsei bíróság elnöke volt (később – és azt hiszem, hogy ma is – a tartományi közvádló helyettese), azt mondta, hogy a Symposion megérett a börtönre. Tehát ezek az erők már ekkor is hatottak, kifejezésre jutottak, azonban a Symposion számára ez akkor még nem jelentett egzisztenciális problémát, csak érezhető volt, hogy fogy a levegő a folyóirat körül. Később aztán egy megtorpanás a gazdasági fejlődésben azt eredményezte, hogy felerősödött és egyre elterjedtebbé vált az a nézet, miszerint a gondokat és bajokat a tolerancia, a túl nagy szabadság, a túl liberális magatartás hozta magával, és egyre jobban, egyre intenzívebben vált a liberális tolerancia célpontjává – először a politikai színtéren, később aztán szinte minden szférában – azoknak az erőknek, azoknak a hatalmi struktúráknak, amelyek a hatalom kizárólagosságának visszaállításával képzelték el a problémák megoldását. Ezekkel az első ilyen reagálásokkal, ezekkel a liberalizmussal való leszámolás gondolatát erősítő megnyilvánulásokkal érdekes módon nem mindenki értett egyet, és voltak, akik óva intettek ettől. Ebből az időből származik Vlahovićnak egy – most már nem emlékszem, hogy hol, de egy rangos fórumon elmondott – felszólalása. Most már valószínűleg nem egészen pontosan idézem, de az volt az értelme, hogy nagy melléfogás, nagy csalás és öncsalás, ha valaki olyat mond, olyat állít, hogy túl nagy a szabadság, túl nagy a demokrácia; a szabadság és a demokrácia soha nem lehet túl nagy, az mindig kevés, az mindig többet igényel, többet követel ahhoz, hogy az alkotó ember többet tudjon produkálni, nagyobbat tudjon létrehozni a tradícióiból, az elveiből.
Talán már akkor is észrevehető volt, hogy mire az ilyen, és ehhez hasonló gondolatok és föllépések, mint amilyen Vlahovićé is volt, már hozzánk, Vajdaságba eljutottak, hatást nemigen tudtak kifejteni. Végül egy olyan kor következett, amely nyíltan megbélyegezte a liberalizmust. Nem elsősorban – és ez is egy érdekes és érthetetlen szituációt eredményezett – a valamilyen ideológiája miatt (tehát, hogy valamit vall, vagy valamit állít), hanem azért, mert tolerál. Ez egy szörnyű, egy elképesztő valami: felelőssé tenni valakit, valakiket, egy helyzetet azért, mert tolerálja, elviseli azt, hogy valaki a saját eszével gondolkozzon, hogy valakinek véleménye legyen, hogy valaki kritikusan fogadjon el valamit, ne pedig szolgamód ismételgessen mindig naprakészen hivatalos álláspontokat. Természetesen ezt a helyzetet, ezt az állapotot először is az alkotási szféra sínylette meg, és nemcsak az irodalom, de még a tudományok területén is kimutatható és észrevehető. Egyszerűen a hatalmi struktúrák ezzel az irányvétellel olyan helyzetbe, olyan pozícióba kerültek, hogy többé azt, hogy jó-e a vers, vagy nem jó a vers, nem az irodalomkritikus mondta ki, hanem a hatalmi struktúra. Hogy jó kép, nem jó kép, illetve, hogy ez a tudományos kutatás, az a tudományos kutatás kell-e, vagy nem kell, szintén a hatalmi struktúrák elbírálásának tárgya lett.
Ez egy képtelen helyzet, egy képtelen koncepció volt. Úgy látszik, hogy a történelem nem eléggé világos, nem eléggé érthető, avagy értelmes tanítómester. Nyilvánvaló, hogy amióta léteznek hatalmi struktúrák, amióta létezik állam, az jutalmaz, díjakat és rangokat ad, másfelől könyveket dob máglyára (sőt a szerzőket is), de soha nem volt a legkevésbé sem mérvadó az a díj, vagy az a megbélyegzés, az a kiátkozás, amivel ezek a hatalmi struktúrák ítéletet mondtak az alkotás és az alkotó fölött. Nyilvánvaló, hogy azt, ami rossz egy alkotásban, csak önnön törvényei szerint, csak önnön mércéivel lehet elmarasztalni, elbírálni – akár mint rosszat, akár mint jót. Ez a mérce nem elsősorban, eleve és program szerint adott ideológiai mérce.
Az Új Symposion indulásakor – annak ellenére, hogy jól emlékszem, rengeteget beszélgettünk az akkori fiatal, de az előttünk haladó generáció íróival és kritikusaival is – soha nem deklarált semmilyen koncepciót, semmilyen programot. Ez érdekes, ezen most tűnődöm csak el. Pedig másról sem folyt azidőtájt a beszélgetés, csak, hogy milyen irányultságú legyen, hogyan kell szerkeszteni. Ennek ellenére soha programot vagy koncepciót nem hirdetett meg, nem deklarált. Ez, azt hiszem, nagyon természetes, és másként nem is lehetett volna. Meg kell jegyezni, hogy a Symposionnak később sem, azóta sem voltak deklarált koncepciói. Ez végtelenül természetes, mert a Symposion soha nem volt sem irányzatelkötelezett, sem ideológiaelkötelezett. Azt hiszem, hogy ez tette kezdettől fogva minden hatalmi struktúra előtt gyanússá. Ugyanis a hatalmi struktúrák a közösséget mindig kétfelé bontják, és más képletekben nem is tudnak gondolkodni: a pro és a kontra, a lojális és az ellenzéki. És vagy engedélyezett az ellenzékiség, vagy nem engedélyezett, és akkor ellenségszámba megy. Az Új Symposion egyszerűen lehetővé tette mindenről a szabad, önálló, kritikus megnyilatkozást, nem támasztott eleve követelményeket olyan értelemben, hogy csak ilyen stílusban és formában szabad írni, csak ezt szabad gondolni, csak ezekről a dolgokról szabad gondolkodni. Egyszerűen, részben ténylegesen maximálisan liberális szerkesztési koncepció valósult meg, és természetesen azok a hatalmi struktúrák, amelyek csak ilyen leegyszerűsített képletben tudtak gondolkodni (hogy lojális vagy ellenzéki), nem tudták elfogadni a Symposiont, mert nem fért bele a képletbe.
Illetve: sajátos módon ideig-óráig mégis belefért, ugyanis érdekes módon ez a képlet ismeri a harmadik, az úgynevezett független pozíciót is, amelyik se nem pro, se nem kontra, és ezt bélyegezik aztán anarchistának vagy anarcholiberalistának, és utána ezzel riogatják a polgárt. Holott ez nem egyéb, mint véleményalkotás anélkül, hogy a véleményalkotó igényt támasztana arra, hogy bármilyen hatalmi harcba, érvényesítési harcba, küzdelembe belépjen. Ezt nevezik utólag destruktívnak, mert hát mindenbe beleköt. Persze, hogy beleköt, hiszen véleménye van, de ő nem politikus, nem politizál, és ilyen értelemben a Symposion apolitikus is volt. Annak ellenére volt az, hogy a benne megjelenő vélemények – amelyeket igazán még csak véleményeknek sem lehet mondani –, írások tartalmaztak álláspontokat. Még pontosabban: elgondolkodásokat! De olyan igény nélkül, hogy ezzel politizálni akartak volna, olyan szándék nélkül, hogy ezzel részt akartak volna venni a politika csinálásában. Ilyen értelemben a Symposion végig (és ezt 1983-ig értem) és következetesen apolitikus is volt, minden irányzati és ideológiai elkötelezettség nélkül.
Akadt utána még egy fölróható dolog, amit nem tudtak megemészteni a liberalizmusra vadászó erők: ez az Új Symposion etikája volt. Ugyanis ott, ahol a koncepció nem tartalmaz irányzati vagy ideológiai elkötelezettséget, a mérce elsősorban erkölcsi, etikai. Ahhoz, hogy valami beleférjen a lap koncepciójába, fontos volt egyfajta jó szándék, tisztesség. Tehát hátsó szándék, fölhasználási szándék kizárva. Csak egy ártatlan, önállóan, saját eszére és ihletére támaszkodó alkotó és alkotás fért bele. Ez volt a mérce az Új Symposionnál. És érdekes, annak ellenére, hogy nem volt soha deklarált koncepciója, deklarált programja, következetesen ebben a szellemben szerkesztette az összes szerkesztőség az Új Symposiont az indulásától egészen 1983-ig.
Tehát a Symposion, mint folyóirat, az a szellemiség, a munkatársainak gárdája kifejezetten az ötvenes években beinduló demokratizálódás, liberális tolerancia nyitottsága korának a szülötte, eredménye (méghozzá nagy eredménye), amely egészen 1983-ig tartani tudta magát, fenn tudott maradni ilyen vagy olyan megnyomorításokkal is, fönnállt és teret tudott adni az alkotásoknak, a gondolatoknak, az elképzeléseknek. Azonban, fokozatosan – mint mondtam –, ahogy a liberalizmust megbélyegezték hivatalosan is, egyre csak fogyott a levegő az Új Symposion körül, és végig egzisztenciális problémákkal küszködött a saját pozíciójából, a beilleszkedés kapcsolatainak pozíciójából pedig az elfogadás és az elfogadtatás szempontjából.
Itt lehetne arról is beszélni, arról is gondolkodni, hogy ez egy általános módszer: egy folyóirat elemzése, tanulmányozása közben valahogy tagolják, korokra osztják, és ez a tagolás, fölosztás, etapokra osztás általában mindig a szerkesztők személye alapján történik. Az Új Symposionnak rövid élete alatt egész sor főszerkesztője és szerkesztőbizottsága volt: Bosnyák István, Fehér Kálmán, Bányai János, Végel László, Tolnai Ottó, Danyi Magdolna és végül Sziveri. Azt hiszem, nem hagytam ki senkit, de ha mégis, hát elnézést. Ugyanúgy az Új Symposion körül csoportosuló munkatársak gárdája is változó volt. Nagyon jellemző, és mi sem bizonyítja jobban a folyóirat nyitottságát, pluralizmusát, hogy életkortól, tematikától, irányultságtól, irányzattól függetlenül mindenki megtalálta a helyét benne. Volt Sinkó, Krleža, Weöres Sándor, egészen a legfiatalabbakig, a szinte egészen kezdőkig.
Személy szerint mindig tiltakoztam az ellen, amikor időnként az is napirenden volt, hogy a Symposiont ifjúsági folyóiratnak minősítsék. Nem azért, mintha ez általános szempontból mérlegelve érdekes vagy fontos lenne, hanem valahányszor ez fölmerült és valahányszor egy-egy ilyen megállapítást kellet kinyilatkoztatni, annak mindig volt valami fölhangja, vagy mentegetőzés, hogy „nohát, fiatalok”… Vagy degradálás… Tehát nem volt soha etikus ez a minősítési szándék, és nem is lett volna igazolt, éppen a benne megjelenő szerzők névsorát nézve. Kétségtelen, hogy elsősorban fiatalok szerkesztették, hogy elsősorban fiatalok voltak a munkatársai, de soha nem tették mércévé, kritériummá azt, hogy milyen életkorúaknak az írásai jelenhetnek meg a folyóirat hasábjain, vagy, hogy alkotói fejlődésének melyik fokán áll az a szerző. Ezek soha nem voltak szempontok a szerkesztésben.
A másik érdekes jelenség – folytatva a tagolási lehetőséget, az időszakokra osztás lehetőségét –, hogy, azt hiszem, egyetlen főszerkesztőnek sem volt annyi ideje, hogy kifejezetten egy különválasztható profilt alakíthatott volna ki a szerkesztéspolitikában, persze nem politikai értelemben. Talán Tolnait lehetne kiemelni, aki így, azt hiszem, hogy az egyetlen – lehet, hogy némi túlzás is van benne, de mernék vitatkozni és kardoskodni emellett –, aki nem távolodott el az Új Symposion eredeti elképzeléseitől, attól a töltéstől, amit indulásakor magával hozott, és egészen 1983-ig képviselt, megvalósított. Többé-kevésbé ugyanazt érvényesítették irányzatelkötelezettség, ideológiai elkötelezettség nélkül, etikusan, elsősorban a szellem jóhiszemű, de kritikus szabadságát szem előtt tartva. Mégis, ennek ellenére nyilvánvaló volt (s különösen a nyolcvanas években vált szembetűnővé), hogy a korábbi – ahogy mi nevezzük őket: – „szimpozisták” közül mennyien eltávolodtak a Symposiontól, sőt úgy tűnik, hogy szembe is fordultak, szembe is kerültek a Symposionnal. Ez egy érdekes jelenség, és azt hiszem, nálunk ismét a társadalmi, közéleti folyamatokkal magyarázható. Azt hiszem, hogy lényegében azok, akik valóban szimpozisták voltak olyan értelemben, hogy sajátjuk volt az a szellemi és erkölcsi alap, ami a Symposionnak is sajátja, tulajdonképpen nem kerültek szembe vele, és nem távolodtak el. Az, ami mégis szembefordulás vagy eltávolodás, az egy egészen más jelenség. Itt elsősorban arra és azokra gondolok, akik időközben ezekben a hatalmi struktúrákban bizonyos hivatalt kezdtek betölteni. Ezeknek a hivataloknak a betöltésével abba a pozícióba, abba a helyzetbe kerültek, hogy – ezt hallottam is valakitől – tartaniuk kellett a hátukat. Legalábbis úgy érezték, hogy ők tartják a hátukat azok a kalandok és kalandozások miatt (vagy volt, aki úgy is fogalmazott, hogy felelőtlenségek miatt), amelyeket a folyóirat szerkesztése közben elkövettek. Elsősorban féltés, aggodalom jelentkezett. Tehát ennek a szembefordulásnak a forrása (és ugyanakkor annak az érzésnek a forrása, hogy ők tartják a hátukat a Symposionért) abból eredt, hogy valamilyen módon ügyük volt, a saját ügyük volt a Symposion. Másrészt ez objektíven is létezett, volt egy ilyen helyzet, mert valójában ezek a hatalmi struktúrák ezektől a hivataloktól – most azért beszélek személytelenül, mert függetlenül attól, hogy kik voltak ezekben a hivatalokban – számon kérték a történéseket, így a Symposion szerkesztési irányultságát is.
Így történhetett meg, hogy anélkül, hogy valóban eltávolodásra és szembefordulásra kerülhetett volna sor, ez a társadalmi-politikai konstelláció távolította el, vagy fordította szembe a hivatalnokokat és a szerkesztőséget, anélkül, hogy lényegében és tartalmilag ez a szembefordulás vagy eltávolodás megtörtént volna. Kicsit úgy hangozhat, mintha én esetleg azzal, hogy ilyen magyarázatot adok, egyben védeném vagy feloldanám ezeket a szembehelyezkedéseket. De ez nem jelenti a feloldást, nem jelent védelmet, csak a megértését, és ez nagyon fontos, mert a kettő nem ugyanaz. Nem mindegy, hogy hol keressük azt az erőt (vagy azokat az erőket), amelyek valójában és ténylegesen 1983-ban leszámoltak a Symposion gárdájával. Nem lehet azokban és azoknál keresni, akik kimondottan egy ilyen konstelláció létrejöttével formailag szembekerültek, és esetleg ténylegesen, de szintén formailag részt is vettek a Symposion fölszámolásában.
Véleményem szerint az az erő (vagy azok erők) rajtuk kívül esnek. Más lapra tartozik az erkölcsi felelősség. Általános szabály, hogy aki egy erkölcstelen struktúrában vállal hivatalt, az erkölcstelenség ódiumát is viselnie kell. Helyre vélem tenni ezzel a dolgokat: a Symposionnal való leszámolás tulajdonképpen azoknak az erőknek a leszámolása, amelyek itt nálunk a liberalizmussal, a másképp gondolkodás, az önálló, az egyéni vélemény megengedhetőségének a terepével számoltak le. Nem pedig esetleg egyes aktorok, akik valamilyen módon kerültek abba a helyzetbe, hogy ebben a leszámolási folyamatban ilyen vagy olyan módon szerepük volt.

 

A bitorlásról, avagy a távozás kényszerűsége

 

1983-ban lényegében meg is szakad, meg is szűnik az a folyóirat, amelyet a közvélemény, a jugoszláviai magyar kultúra közönsége, a jugoszláv közönség, az egyetemes magyar irodalom és kultúra közönsége Új Symposion név alatt ismer. 1983 óta az Új Symposion név alatt megjelenő folyóirat elsősorban tematikájában, hozzáállásában csak periférikus dolgokat közvetít, amivel nem hívhatja ki maga ellen a liberalizmus-ellenes erők támadását. De ha voltak is ilyen látszat-kísérletek, ezekről is nagyon könnyen kimutatható, hogy tulajdonképpen mennyire periférikusak és mennyire nem jelentettek – idézőjelben mondom – veszélyt az „eretnekségükkel” a közgondolkodásra.
A ’83-as eseményekről hírből tudok, annyit, amennyit a sajtóban lehetett olvasni, de elég sokat beszélgettem is az érintettekkel. Ezeknek az értesüléseknek alapján konkrétabbat felelőtlenség lenne mondanom, mint amit így, általában elmondtam arról, hogy véleményem szerint hogyan jutott el a folyóirat idáig. Érdekesek az 1983 körüli későbbi, az úgynevezett rehabilitálás közbeni és utáni mozgások, vélemények, sőt, mondhatnánk úgy is, hogy harcok, még ha elég siralmasak is ezek. Mégiscsak harcok… Az egyik dolog az 1983-ban behozott új főszerkesztő helyzetének és szerepének a megítélése. Kimondottan csak a sajtó közlésére szorítkozok, amikor az erről alkotott véleményemet elmondom. Purgernek az egyik sarkalatos tétele (amivel védekezik és a saját személyes tisztességét igyekszik bizonyítani), hogy kísérletet tett a leváltott szerkesztőségi tagok bekapcsolására a Symposion munkájába, és azok utasították el, ergo, ők a hibásak. A másik az, hogy ő nem tudott, illetve mit tudott arról, hogy miért kellett leváltani a korábbi szerkesztőséget. Ezek a nyilatkozatok képtelenségek, és talán hellyel-közzel cinikusak is, ugyanis amióta világ a világ, amikor valaki az elűzöttnek a helyét foglalja el, azt mindig bitorlónak nevezték, és az nem lehet más. Az elemi tisztességhez tartozik, hogy csak olyan helyet fogadok vagy foglalok el, ahonnan nem kényszerrel távolítottak el valakit. Az pedig, hogy ő megpróbálta bekapcsolni a régi, leváltott munkatársakat, szerkesztőket a folyóirat munkájába: ehhez meglehetősen cinikusnak kell lenni, hogy nekem egyáltalán képem legyen ahhoz fordulni, akit elűztek, hogy „gyere, aztán segítsél vagy támogassál az én pozíciómban”. Hát mit várt?! Azt, hogy azonnal jelentkeznek és körbetapsikolják?! Természetes, hogy nem kapcsolódtak be a munkába.
Az pedig abszurdum, hogy mit tudott vagy mit nem tudott… Elég lett volna, ha elolvassa a sajtóban a Symposion ellen felhozott bűnlajstromot, akkor láthatta volna, és tudomást szerezhetett volna róla. Talán nem is érdemelne ez annyi teret, és nem is kellene annyit foglalkozni vele – ez nyilvánvalóan az ő személyes ügye. Hanem most, az egyik legutóbbi, szintén sajtóközlés kapcsán szereztem tudomást arról, hogy olyan védekezéssel is előállt, miszerint maguk a Sympósok, köztük Tolnai biztatta volna. Hát, kérem szépen, amit én erről tudok, és amennyire Tolnai álláspontját és véleményét ismerem, ő közismerten lokálpatrióta. Egészségesen, nemesen, de szereti Kanizsát, és ha Kanizsáról indul valaki, azt igyekszik fölkarolni, annak igyekszik egyengetni az útját. Jól emlékszem: annak idején, amikor a Csend városa című könyv készült, illetve annak az elkészítéséről beszélgettünk – ez az Írótáborról készült gyűjteményes kiadvány Kanizsáról, és a Kanizsán, az Írótáborban vendégként résztvevő írók írásaiból állt össze –, ő nagyon amellett volt, hogy alkalmat kell adni. Kanizsáról, a város háború utáni fejlődéséről írjon Purger, ő most indult, tehetséges fiatal, föl kell karolni, az útját egyengetni… De mire a könyv elkészült, azt is tudom, addigra már negatív véleménye volt, Purger nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Tehát lehet, hogy Tolnai, abban az időben, amikor még Purger indult, minden előzetes átgondolás nélkül biztatta, útegyengetést ígért neki stb… Olyasmire azonban semmiféleképp sem adott biztatást, hogy az elűzött szerkesztők helyét foglalja el. Akkor, amikor felkarolta, Purger még induló volt, s ezt végigcsinálta Tolnai mindenkivel, nemcsak vele, hanem minden kezdővel. Ha jól emlékszem, Lukács Györgynél olvastam valahol azt a szellemes, kicsit görögös erejű parabolát, hogy minden kurva szűzen kezdi. Hát ez még nem jelent igazolást arra, hogy Tolnai erre biztatta volna.
Kicsit ez a háborúskodás, ami a Symposion rehabilitálása kapcsán kialakult, elkedvetlenített, ugyanis voltak olyan megfogalmazások – és többször ismételt megfogalmazások –, amelyek nemcsak, hogy nem elfogadhatóak, hanem szöges ellentétben állnak még az Új Symposion szellemiségével is. Vagy kimondottan, vagy körülírtan, többen megpróbálták a ’83-as attakot az akkori szerkesztőség személyes sérelmévé degradálni. Ez az ő személyes sérelmük, most már elég ebből…! Én sem voltam személy szerint ott, sőt, meglehetősen távol voltam, de nem az ő személyes sérelmüknek, hanem az én személyes sérelmemnek érzem. Ugyanis nem lehetünk közömbösek akkor, amikor egy alkotói szabad mozgás elzárásáról, egy szabad alkotói mozgási lehetőség elzárásáról van szó. Ez nem Sziveri ügye, ez nem Csorba ügye, ez valamennyiünk ügye. És ha nem érzik ezt, az végképp sajnálatos.
A másik dolog, ami aggasztó volt ebben a vita-háborúban – és szintén eltér a Sympo szellemétől és koncepciójától –, az az, amin éppen a Symposion ellenfelei lovagolgattak meg azelőtt: hogy ifjúsági folyóirattá, kezdő titánok poligonjává próbálják degradálni a folyóiratot. Hogy manipuláltan-e, vagy saját maguktól, de egyre aláhúzottabban hangoztatták, hogy mit akarnak, mikor mi, fiatalok… És néhányan, jól emlékszem, még az életkorukat is felhozták argumentumként, hogy: „ezért a mi kezünkbe kell, hogy kerüljön”…!
Én, ha szívem szerint döntenék, és ha engem bíznának meg, a Symposion szerkesztését Tolnainak adnám. Ő a legfiatalabb. A legszimpozistább Symposion-szerkesztő lehetne ma is, és biztos vagyok benne, hogy össze tudná kovácsolni ezt a munkatársgárdát – éppen ezeknek a fiataloknak a köréből is! – jobban, mint bármelyik más, szektáskodásra hajlamos, programokba kapaszkodó, önmagát programokkal gúzsba kötő jelölt. Talán erre nagy szükség is lenne ahhoz, hogy az Új Symposion tényleg azzá a fórummá, azzá a tribünné alakulhasson, ami indulásakor volt, ahol a mérce csak etikai, morális megfogalmazásban van jelen, nem pedig egy eleve ilyen vagy olyan irányzat, ideológia, program, törekvés, elkötelezettség szabja meg a szerkesztést. Ha ilyen lesz a további szerkesztés, akkor az már nem lesz folytatása annak a folyóiratnak, amelyik 1983-ban megszűnt. Lehet jó folyóiratot csinálni, lehet az sikeres folyóirat, de nem lesz ugyanaz.
Lehet, hogy egy kissé terjengősen, nem eléggé rendszerbe szedetten foglaltam össze meglátásaimat, de a kérdés kapcsán ezeket mindenféleképpen el kellett mondanom. Legfeljebb egy ilyen, egyébként csak egy hevenyészett bevezető igényességével elmondott monológ után lehetne talán egy elmélyültebb igényű vizsgálódást folytatni. Azt hiszem, hogy jelen pillanatban tér-, idő- és helyszűke miatt ez nem lehet aktuális.

● Miközben több fölmerült kérdésemre is egy szuszra válaszolt, a Symposion szerepe értékelésének hiányát említette a jugoszláviai magyar irodalom, a jugoszláv irodalom és az egyetemes magyar irodalom szempontjából egyaránt. Megpróbálkozhatunk most egy ilyen méltatással?
– Igen, ez is annak a kérdéskörnek az egyik – eddig nemcsak megválaszolatlan, hanem megválaszolhatatlan – területe, amivel az egész beszélgetést kezdtük, és amire azért nem kerülhetett sor, mert egyszerűen az elmondottakkal kapcsolatos kérdések tisztázása nélkül nem lehet eljutni egy ilyen vizsgálódásig. Azt hiszem, hogy erre forrásként – és többre nem vállalkozhatunk, mint ezeknek a forrásoknak az összegyűjtésére – csak azt használhatjuk, ami ezeken a kultúrterületeken, tehát Jugoszlávia közösségén belül, a sajtóban, a folyóiratokban megjelent: a Symposionra utaló írások, gondolatok, valamint a magyar értelmiségiek megnyilatkozásai.
Engem meglepett, amikor legelőször 1972-ben, ha jól emlékszem, részt vettem Budapesten, az Ünnepi Könyvhéten, a könyvvásáron, és a Forum standja körül állók, érdeklődők, aztán írók, költők, ismerősök, újak és régiek, mind azzal kezdték, hogy van-e Új Symposion, és hogy a Symposion-könyvek közül melyeket lehet megkapni. Egy számomra akkor érthetetlen érdeklődés volt tapasztalható. Később aztán megmagyarázták – és azóta is többször magyarázzák, ha jól emlékszem, legutóbb épp Esterházy utalt ilyesmire a Magyar Szóban közölt interjújában –, hogy azokban az években, amikor a magyar kultúra és szellemi élet izolált (és meglehetősen izolált) volt, egyedül az Új Symposion számított nekik kommunikációs lehetőségnek, kitekintési lehetőségnek Európára.
Jugoszláviában az Új Symposiont mindig számon tartották. Ezt is szokás elmondani: szerkesztéspolitikájában az Új Symposion volt az első olyan irodalmi folyóirat, amelyik a jugoszláv kultúra és a jugoszláv nemzetiségek irodalma integráns részének az igényével lépett föl, és úgy igyekezett beilleszkedni az egyetemes jugoszláv kultúrába. Ez érezhető is volt. Szintén személyes tapasztalat alapján mondhatom, hogy szinte nincs olyan, aki számít, és legalább minimálisan részt vesz a kulturális és irodalmi közéletben a jugoszláv nemzetek valamennyi irodalmában, és ne tudna az Új Symposionról, sőt sokan először az Új Symposion révén és kapcsán informálódtak a jugoszláviai magyar irodalomról és irodalmi törekvésekről. Tehát mindenféleképpen számon tartott, és olyan módon elfogadott és elismert – úgy a jugoszláv egyetemes irodalomban, mint a magyar irodalomban –, mint ami része annak az adott kultúrának. Itt nálunk a talaja ez a közösség, nem is lehet más, és nem is ez a nagyszerű, hanem az, hogy ezt a közösséget föllépésében, magatartásában és alkotásaiban legelőször az Új Symposion érezte és közölte is az alkotásokon keresztül. Tehát az a kisebbségi, provinciális érzés, amelyet az írások addig ilyen vagy olyan módon tükröztek, az Új Symposion írásaiból már eltűnik, és a közösség érzése, a közösség vállalása lépett a helyébe. Ugyanígy a magyar irodalom hagyományainak a bekapcsolása, integrálása ebbe az irodalomba: a folyóirat írásaiban megszabadult a provincializmus komplexusától, érzésétől. Vagy ha objektíven nem is így volt, mégis: talán most először kezdtük azt érezni, hogy nem vagyunk mi az a szegény rokon, akit csak úgy, illemből, ünnepi alkalmakkor megemlítenek.
Ismereteim szerint a legszabadabban működő, legkevesebb kötöttséggel szerkesztett Symposion-számok idejében meglehetősen kevés olyan írás futott be a folyóirat szerkesztőségéhez, amely szűkebb közösségünk vagy nemzetiségünk kérdéseivel foglalkozott volna. Ez nem éppen a legerényesebb oldala az induló Symposion profiljának. Véleményem szerint éppen az elemi fölszabadultság érzete, az európai színekkel való azonosulás lehetősége egy kissé egyoldalúan euforikussá tette ezt az időszakot. Vagy még azt is mondhatnám, hogy egy kicsit sznobbá. Divat lett egy kicsit valamiféle kozmopolita fölülállás a saját ügyek és problémák rovására. Ezt el kell mondani, és azt hiszem, hogy ha egyszer majd elkészül egy tudományos igényű vizsgálódás, akkor ezt föl fogja róni a Symposion első évfolyamainak: megfeledkezett a saját gyökereiről. Itt lehetett volna beszélgetni – és ez is nagyon fontos –, mert sokan (tévesen!) úgy képzelik el a Symposion színre lépését, mint egy tabula rasából született új nemzedéket, ami ezt és ezt hozta magával. Voltak kötődései, kapcsolatai – pozitív és negatív értelemben is! – az előző nemzedékkel. Érdekes módon történt ez akkor, és nem is nagyon történhetett volna másként, mert más terület nem is nagyon volt: aktívan toborzott, bujtogatott, lázított, és utána ennek a lázadásnak, ennek a színre lépésnek az első következménye az volt, hogy éppen erre a korra és erre a nemzedékre ütött vissza, azzal fordult szembe. Úgyhogy – lehet, hogy természetes, lehet, hogy szükségszerű volt, de – mindenképp felróható az első évek folyóiratának, hogy amikor lett volna lehetősége egy ragaszkodóbb, önnön talaját vállalóbb működésre, munkálkodásra, éppen akkor úgy viszonyult ezekhez a dolgokhoz, hogy minden, ami eddig itt történt, az provinciális valami és zsákutca, és mindent, ami európai, vagy legalább Európa színeit viseli magán, azt be kell hozni, azt közvetíteni kell, azt nekünk is művelnünk kell.

 

Az avantgarde zsákutcája

 

Emiatt – többször is említettem már, hogy nem volt irányzatelkötelezett az Új Symposion abban az időben sem, és később egészen 1983-ig sem – mégis hallottam olyan méltatásokat és olyan magyarázatokat, hogy avantgarde irányultságú volt. Kétségtelen, hogy az avantgarde az Új Symposion hasábjain kapott először teret, és emiatt ott is bontakozott ki, de nem volt elkötelezett az avantgarde mellett sem. Mint tudjuk, az avantgarde sem a saját talaját, nem a saját gyökereit kereső és vizsgáló irányzat, hanem az elszabadulás és fölszabadulás demonstrációja. Én magamban úgy szoktam mondani, hogy az avantgarde az a zsákutca, amelynek megjárása nélkül nincs felvágott nyelvű író és költő, nincs tájékozódni tudó író és költő, de ettől nem több.
Hogy mennyire nem volt tér és terep az avantgarde számára, arra jellemző, hogy amikor az első avantgarde stílusú írásaimat valamikor az ötvenes évek közepén leadtam az akkori Ifjúság szerkesztőségének (amikor Major Nándor volt a kultúrrovat szerkesztője), a szerkesztő azt magyarázta, hogy ez nem megy egy ifjúsági lapba, főleg hetilapba. De nagyon örült és biztatott. Nem tudom, hogy addig lettek volna ilyen jellegű írások itt, nálunk a háború után. Aztán később, amikor ugyanez a Major Nándor a Híd főszerkesztője lett, akkor azt magyarázta, hogy ez nem egy olyan szerkesztési koncepciójú folyóirat, amibe beleférne az avantgarde. Ekkor merült fel először, hogy kellene egy másik folyóirat, ahol nem ez – akkor mi úgy ironizáltunk, hogy népfrontos szerkesztésű – Híd, és nem a kimondottan ugródeszkaként létező ifjúsági hetilap egyoldalas kultúrrovata (és nem ezek mércéi!) jelentenék a kritériumokat. Hogy teret kellene adni a másnak. Tehát már ekkor is szó volt arról, hogy szükség van egy új folyóiratra.
De visszatérve az eredeti kérdéshez: végső soron nem merem határozottan állítani, hogy léteztek vagy nem léteztek, de nem hiszem, és ismereteim szerint nem futottak be olyan írások az Új Symposion szerkesztőségéhez az első években, amikor majdnem korlátozás nélkül tudott közölni, amelyek a mi talajunk, terepünk, gyökereink ihletésében fogantak.

 

Máglyán

 

Az interjú, mint látható, alapvetően a Symposion folyóirat botrányai kapcsán készült, és azok körülményeiről beszélgettünk, s mégis, azt kellett észrevennem sorain dolgozva, hogy Koncz István olyan globálisan tudta látni ezeket – és összefüggéseiben nem is csak ezeket – az eseményeket, hogy szavai a Symposiontól elvonatkoztatva, és az ügyben kevésbé jártas olvasók számára is tanulságosak, egyszersmind elgondolkodtatóak lehetnek. A költő bölcsességével úgy tudott a politika játszadozásairól, változásairól, a napi aktualitásokról beszélni, hogy szavaiban, de legfőképp meglátásaiban nyoma sincs az ugyanazokkal járó sekélyességnek, pitiánerségnek. Az összefüggésekre úgy tudott rámutatni, hogy azok mai szemmel nézve is érvényesek, könnyűszerrel a mára is aktualizálhatóak és átfogóak lehetnek.
Nagyon szép gesztusnak tartom, hogy az Orbis folyóirat szerkesztősége 1998 nyarán, III. évfolyamának 2. számát teljes egészében Koncz István emlékének szentelte, és meggyőződésem, hogy ennek az interjúnak is abban a lapszámban lett volna a helye. Sajnos, erre nem kerülhetett sor: egy újabb balkáni háború – amelynek később, szerencsére már csak a távozásom után, a NATO vetett véget, ha belátható időn belül egyáltalán véget érhet… – harcterein „kóvályogva” nem állt módomban sajtó alá rendezni a beszélgetés anyagát. Most talán bepótolható ez a mulasztás…
Még azonban nem szeretném, ha mindez így véget érne. Ugyanis videógyűjteményemben még egy, Koncz István nevéhez kötődő felvételt őrzök. Néhány hónappal a fenti interjú elkészítése előtt, 1989 tavaszán sugározta az Újvidéki Televízió az Ellen-máglya című irodalmi műsorát, amely teljes műsoridejében – egyfajta sajátságos portréként – Koncz István költészetével foglalkozott. A műsorban a költő verseit Jónás Gabriella, Árok Ferenc és Korica Miklós adta elő, valamint közreműködött még Koncz István névrokona, a publikációban Weiss Zoltánként is ismert, ugyancsak kanizsai, amatőr színész és rendező. Lengyel Gábor zeneszerző erre az alkalomra zenésítette meg a költő Élmény, in perfectum című versét, amit Jónás Gabriella énekelt. A rendező asszisztense: Bálint Mária. Operatőr: Rajko Ljubić. Rendezte: Vicsek Károly.
Az elhangzott verseken kívül természetesen Koncz István is megszólalt ebben a műsorban. A beszélgetésben ugyancsak olyan dolgokat fogalmazott meg, amelyek rokoníthatóak, illetve párhuzamba állíthatóak a fenti beszélgetéssel, az Új Sypmosion című folyóirat ügyei és botrányai kapcsán készült interjúban elmondottakkal, ezért mindenképp úgy látom, hogy igenis helyük van most ebben a szövegkörnyezetben. A két beszélgetés tehát ilyen tekintetben részben akár ki is egészítheti egymást, és egyik rámutathat a másikban kevésbé kifejtett, vagy kevésbé részletezett kérdésekre is, megvilágíthatja az adott pillanatban nyilvánvaló evidenciáknak, magától értetődőeknek tekintett, ezért egyúttal felületesebben is kezelt momentumokat, melyek az idő – egyelőre tizenegy esztendő – homályában valószínűleg már egyre kevésbé értetődnek önmaguktól.

● Ön az ideológiai-politikai normák helyett a morális normákra esküszik. Ön egy homo moralis.
– A vers és az írás értéke és értelme az írás és a vers hitelével mérhető, a vers és írás hitelében rejlik. A politika és az ideológia értékét és értelmét a politika és ideológia célja, célszerűsége adja. A mindenkori politika, a már afirmálódott hatalom, vagy az afirmálódásra törő politikai erő egy célt, egy programot deklarál, és ebben a célrendszerben a csúcson egy meglehetősen absztrakt definíciót határoz meg általában. Például a nagy francia forradalom az egyenlőséget, testvériséget és szabadságot hirdette meg, ezt deklarálta, és a későbbiek során a politika, az ideológia valamennyi cselekedetét, tettét vagy esetleg passzivitását is ehhez a deklarált célhoz, deklarált programhoz mérte. Ettől függetlenül nagyon véres, igazságtalanságokkal, tragédiákkal terhes esemény volt ez a dicső történelmi fegyvertény. És azt hiszem, hogy valamennyi dicső történelmi fegyvertény terhes ilyen politikai igazságtalanságokkal vagy tragédiákkal. Azt hiszem, pimasz cinizmus lenne az igazságtalanságok és a tragédiák áldozatainak a szemébe magyarázgatni a történelmi szükségszerűséget, a világok legjobbika felé való haladás ígéretét. De hozhatom ezt az illusztráló példát közelebb is, térben, időben, cselekményben közelibbre, és lehetek konkrétabb is. A mezőgazdaság szocialista átalakításának egyik epizódját ismerjük, az majdnem valamennyi szocialista államban egyformán játszódott le. Hol kegyetlenebbül, hol kevésbé kegyetlenül, de erőszakos kollektivizálással kezdődött. Ilyen eszköz volt a beszolgáltatás. Az, aki a félelem, a megfélemlítés vagy fenyegettetés terhe alatt összeroppant, öngyilkos lett, kétségtelen áldozata ennek. Kinek van képe a tragédia érintettjének a szemébe mondani, hogy hát ez történelmileg igazolt, a történelem által leigazolt folyamat, cselekedet volt? A politika ezt megteheti, az ideológia ezt megteheti, de a költő nem teheti meg. A politika, az ideológia mindig talál fölmentést az elkövetett erkölcstelenségek morális konzekvenciái alól. A költő számára ilyen alibi nincs. A költő hitelét veszti, ha nem igaz, ha nem igazság az, amit mond; ha nem igazság az, amit ír. És itt kerül konfliktusba általában a költő a politikával – végső fokon: a morál a politikával. A politika felosztja a világot ellenségekre és lojálisakra, az ideológia felosztja a világot hívőkre és eretnekekre. A költő nem nevezheti ki magának a fél világot, vagy a világ egy részét ellenségnek, a költő nem lehet ellensége a világnak. A költőnek el kell fogadnia, a költőnek meg kell értenie a világot, a költőnek a világ mellett kell állnia, nem pedig szemben a világgal vagy a világ egy részével. A költő tehát nem szegődhet a politika és az ideológia kiszolgálói közé. Egy adott politika, egy adott ideológia, a történelmi konstelláció váltásával, úgy eltűnik, mint egy rémálom. A vers azonban marad. A vers, ha hiteles, ha jó vers, ha igazi vers, az tudja, hogy túléli a politikát.

● Ön nincs folytonosan jelen irodalmi életünkben. Ön elszigeteltségben él. Ön egy remete, Koncz István.
– A remeteséget vállalom, az elszigeteltséget nem. A jelenlétemet a verseimnek kell biztosítania az irodalmi életben és az alkotói kapcsolataimban, nem pedig a nyüzsgés, szereplés. Az ötvenes évek végén a Symposion-generáció első nemzedékeivel szoros barátságban, szoros kapcsolatban voltam és vagyok azóta is. A Symposion – először, mint melléklet, később, mint önálló folyóirat – céljait, programját, ügyét személyes ügyemnek és programomnak is tekintettem és tekintem, de ugyanígy személyesen érintett az is, amikor 1983-ban, meglehetősen dicstelen hatalmi szóval, likvidálták a Symposiont. Egyébként a csoporthoz tartozástól egy kicsit irtózok. A csoport szó, bár nem ugyanazt jelenti, a szekta kifejezést juttatja eszembe. Minden csoportosulás lényege valamilyen lobbi, valamilyen érdek: védekező-defenzív, vagy érvényesülésre törés az indítéka. Normális az, hogy ilyen csoportosulásokra nem kell, hogy sor kerüljön. A csoportosulás mindig magában rejti a kizárólagosság veszélyét. A csoportosulás nagyon könnyen a mások, a másképp élők, a másképp cselekvők, a másképp gondolkodók ignorálásához vezet. Vagy egyszerűen azok nem tudomásul vételéhez.

Majd mindehhez Koncz István hozzátette még:

– Valamikor úgy fogalmaztam, hogy a vers, a versírás a poézis egyik aspektusa, méghozzá a legadekvánsabb aspektusa. Tulajdonképpen a poézis tetten érése és rögzítése.

Mindazt pedig, amit lexikográfiai szinten a költőről tudni illik, a műsorban a másik Koncz István, vagyis Weiss Zoltán foglalta össze:

– Koncz István 1937-ben született Kanizsán. A jogi kart Belgádban fejezte be. Kanizsán él, ügyvédi irodája van. 1967-ben jelent meg az Átértékelés című kötete, 1978-ban a kétnyelvű Pesme – Versek című könyv, 1987-ben az Ellen-máglya. Mindkét magyar nyelvű kötetéért Híd-díjjal tüntették ki.

 

 

Koncz István művei a színpadon

 

És mindehhez ma már hozzá kell tennünk azt is, hogy Koncz István költő, a vajdasági magyar irodalom kiemelkedő alakja, elhunyt 1997-ben…
1996-ban Molnár Zoltán színészkollégámmal és barátommal, aki egyben évfolyamtársam is volt az újvidéki Művészeti Akadémián, az Úgy és némiképp című vizsgaelőadásunkat készítettük, amelynek A vajdasági magyar irodalom nagy pillanatai alcímet adtuk, műfaji meghatározásában – vagy inkább definíciójában – pedig úgy jelöltük meg: Négy jelenet irodalmunk értékeiből. Egy egészestés versválogatás volt ez vajdasági magyar költők műveiből Thurzó Lajostól egészen Szögi Csabáig. A teljes névsorolvasás igénye nélkül jelzem itt, hogy elhangzottak előadásunkban Tolnai Ottó, Domonkos István, Böndör Pál, Bosnyák István, Cs. Simon István, Tóth Gábor, Ladik Katalin, Bozsik Péter, Podolszki József, Bata János, Bada „Dada” Tibor, Papp p Tibor és Tóth Ferenc költeményei…
Mivel az előadás véglegesített szövegkönyvében igen nagy számban voltak jelen Koncz István versei, a bemutató előtt felhívtam őt otthonában a 871-090-es telefonszámán. Akkor már betegségére hivatkozva nem akart kimozdulni Kanizsáról, nem sikerült kimozdítanom remeteségéből, így a bemutatóra sem látogatott el az Újvidéki Színház kistermébe. Szervezési okok miatt pedig úgy alakult, hogy Kanizsán nem vendégszerepeltünk ezzel az egyébként igen sokat utaztatott előadással.

A vajdasági magyar irodalom remekeinek nevezett válogatásban Koncz Istvánnak összesen négy verse szerepelt. Elsőként a Hallucináció című, melyet Molnár Zoltán adott elő.

 

Hallucináció

 

Minden, amire számíthat,
felidézi a szem s fül, és máris
falra mászik az obsitos törpe,
istenek s macskák képe,
a lázadó ösztön, menekül a reménytelenségbe,
mert
minden, amire számíthat,
embere volt, szép,
s hazudott, ugyanúgy
híve,
a patkány igazabb szerető,
vele osztja szorongását
s bolond miután már
mindent elmondott és
tisztán vet meg, –
patkánynak is csak egér.

Egyik kedvenc Koncz-versemet, a Fohászféle azért, hogy soha ne kelljen ölnöm címűt, az 1996-os előadásunkban én mondtam el:

 

Fohászféle azért, hogy soha ne kelljen ölnöm

 

Félek!

Zsidóház volt, ahol
lakom,
valamikor, a tiszaeszlári és a
Dreyfus-per idején, –
az apám keresztény, és
arra tanított, hogy a politika
nem erkölcsös dolog; –
(idősebb Koncz István, meghalt
1960. február 28-án, meggyőződését
fenntartotta utolsó leheletéig. –
Kívülem három tanú is van rá, –
hosszú élete során, amikor 1918-ban
Lublinban fejlövését kezelték,
vállalta, hogy bolsevik, pedig
nem is volt az, csak éppen megvetette
azokat, akik gyáván
letagadták)
Anyám még él,
őt féltem,
mert apámat s engem
elhagyni nem engedi a fátum,
vagy valami megszállott síri szerelem.

Hát ilyen házban
élek én. –
Ilyen volt apám és ilyen
az anyám.

Félek!

Évek óta leeresztett redőnyök
mögött rejtőzködöm,
– a tisztaság rezervátuma? –
Poncius Pilátussal élek bezárkózva, –
sört és bort iszunk néha,
de akadozik a vers, –
lám, az ihletre is átok
a tiszta lelkiismeret.

Félek.

Átgondolom: nem
loptam-e csirkét, vagy mit tudom én
milyen bűn leplezhetné
le esetleg, hogy nem is méltó
e fohász a meghallgatásra:

bár sose kelljen megölnöm
embert!

Az Unalmas élet című költemény Molnár Zoltán választása volt:

 

Unalmas élet

 

Különös bogarat vettem észre,
szaporán járt le s fel,
csipkés élén egy álmos
virág kihívó szirmának.
Megnyugtat a forma.
A forma, egy percre, egy órára,
vagy örökre ez a furcsa
rovar: róla mintázom
a verset, s a helyet
a tetves földön, ahol
senki sincs velem,
s közben a fény rézsút
megtörik a sötét bútorokon.

Üss vissza!

A fényben hintázva túloz
az árnyék, –
a bogárka céltalan élete,
s a fricska vagy szúrós grimasz
egy hajszálon függ vele, –
a szeretet nem elég,
mintha csak háború lenne,
a szeretet hazaárulás, és
halál jár érte!
Lám, ismét egy tetszhalott, –
a kis bogár most ügyesen egyensúlyoz,
s a halott vagy szeretet
megrohasztja az egész világot.

Üss vissza!

Nem ért a Kedves…
A Kedves nincs is; –
tudok titkot tartani.
A virág hervadtan
kókad, s múmia szirma,
tarka halál-papagáj
zörögve ismétel csak.
A kalandor forma túlél,
mint kövület,
tere egy virágszirom
csipkézett éle, s a hűvös
érintésű otromba potroh
az unalmas élet ürügye volt.

Üss vissza!

A produkció végére került az Élmény, in perfectum című vers, amelyet a vizsgaelőadás negyedik jelenetében én adtam elő, és azóta is rendszeresen, ha csak mód van rá, szavalom:

 

Élmény, in perfectum

 

Én mindig egyedül éltem.
És egyedül éltem át a Mást,
akiket kikerültem.
Én Mástól, egyedül, sosem féltem.

Történt a világ végezete előtt; –
ahogy az öntudat
számolja az Időt, –
törpe galaxis született, és megszűnt
nyomban, miután születéséről
a végtelen űrnek hírt küldött.

Ilyen csalás a létezés.
Pártos jövőre bujtogat,
öl, ölel és egyáltalán az erőszaknak
értelmet ad, és értelmet ad
az áldozatnak is, – a poéma maga
a színvonal és az öntudat.

Kellene gyerek, pénz, hatalom
s jövő! Mert semmire sem használható,
akinek túlélni nem érdemes, –
és embernek sem jó,
aki alkalomadtán nem elkeseredett,
és barikádra nem szólítható.

Jövő kellene! Gyerek, pénz s hatalom!
Minden kísérlet megbukik,
az idegen letagadott szerelem.
Hát fájhat a létezés! Én
nem akartam lenni, és nem akarva is,
egyedül, mind, ami van, átélem.

Én mindig egyedül éltem,
de biztonságban és szeretetlenül,
senkinek sem tartozom, csak épp, hogy
itt járt Koncz István, feljegyzem emlékezetül.

Ez itt nem a nekrológ helye. Ezek csak adalékok, talán irodalomtörténetünkhöz, talán csak személyes Koncz-élményemhez, amelyik, ha másnak nem is, nekem fontos. Adalék(ok) egy költő személyiségének megismeréséhez.
Koncz István, a remete, költőnek tudott maradni a politika és az ideológia útveszőiben. Igazán „csak” költőnek. S ez már önmagában is egy példamutatással felér.

Megosztás
  • 43
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás