2001,  Irodalom,  Rádió

Az előadás zátonyára futott versek és más történetek

Tapsviharkabátban plébojgó újgazdagok, avagy az írónő, aki le tudott számolni gátlásaival: Bence Erika, Buda Ferenc és Fekete J. József a szín-, kép- és hangkavalkád turbózódásában – Hangoskönyv, 2001. augusztus

„Két szerző, két könyv – Kedves hallgatóink, a felelős szerkesztő Fekete J. József nevében köszönti önöket Pozsárkovity Erika. A hangoskönyv kortárs irodalmi folyóirat mai kiadásában két szerző két könyvét mutatjuk be. Bence Erika az Újvidéki Egyetemen tanít régi magyar irodalmat, szépíróként azonban teljesen új irodalmat művel, amit az olvasó a Forum kiadónál megjelent Ibolya utca című novelláskötetében tapasztalhat meg. A kötetről Fekete J. József mond ismertetőt, majd Győrffy Klára olvassa fel belőle A mi utcánkban tombol a nyár című novellát. Előbb azonban Buda Ferenc Árvaföld című kötetével ismertet meg bennünket az adás szerkesztője. Buda Ferenc a kecskeméti Forrás című folyóirat főmunkatársa, kötete a budapesti Kairosz kiadónál látott napvilágot. Ebből a könyvből Győrffy Sándor olvassa fel a Rigmusok a századra, századvégre című költeményt. Töltsék velünk a következő egy órát!”

A Zombori Rádió egykorvolt irodalmi műsorának, a Hangoskönyvnek a korábbiakban a Yuharon bemutatott adásaitól eltérően, a 2001-es augusztusi programban kivételesen nem a szerkesztő, Fekete J. József hangja köszöntötte a hallgatókat, helyette ugyanis Pozsárkovity Erika olvasta fel a felkonferáló sorokat. Így kezdődött ez a nyári egy óra…
Hamarosan azonban Fekete J. József is megszólalt, és különleges érdekessége ennek az adásnak, hogy a Buda Ferenc kötetéről, a költő később elhangzó verséhez írt felvezető jegyzetében, elemzésében, kritikájában – mondhatni: recenzensi alapossággal megírt soraiban – a Hangoskönyv szerkesztésének folyamatára is visszautalt:

„Gyakran előfordul, hogy a Hangoskönyv szerkesztése közben azt kell tapasztalnom, hogy egy-egy vers az előadás zátonyára fut, némelyik költemény egyenes vonalon, simán halad a fölvétel felé, némelyik meg már az előadónál fennakad, nehezen intonálható, vagy egyenesen ellene szegül az elmondásnak. Papíron papírra született, s noha a versszerűség hangzó elemeit is tartalmazza, versbeszéde keresettnek, megterheltnek bizonyul. Akad is olyan szerző, aki költeményét visszahallgatva vallotta meg, hogy soha nem is gondolkodott el versei mondhatósága fölött, s igencsak bajban lenne, ha egy felolvasóesten magának kellene interpretálnia a mondhatatlan verseit. A már működő és minduntalan hatványozódó sebességgel tért foglaló multimediális hálóvilág bizonyára számos műfaji sajátosságot megváltoztat majd a szépirodalomban. A Guttenberg-galaxis papír- és nyomdafestékdualitása, fekete-fehér kontrasztja ezen új világban egyszerre csak szín-, kép- és hangkavalkádba turbózódik, a mondatok textúrákba, fraktálokba ágyazottan, képi és hangi egyidejűségben jelennek meg, de esetünkben csupán arról van szó, hogy a vers alaptermészetét, énekelhetőségét, bár mondhatóságát elveszítve, már más címzetthez szól, és más eszközökkel szólít meg. Talán ez a tapasztalat is közrejátszhatott abban, hogy amikor beleolvastam Buda Ferenc Árvaföld című kötetébe, a versek élőbeszédet idéző spontaneitása, ragyogó belső ritmusuk, hol sámándalként doboló indulatuk, hol tépelődő ismétlődésekkel megakasztott sodrásuk, vagyis előadói szájra való kívánkozásuk szédített magához…”

 

Következő felvezetőjében pedig így fogalmazott a Hangoskönyv szerkesztője:

 

„Felismert és beismert szorongásaink, félelmeink száma rengeteg. A bevallatlanoké és a titokban működőké pedig még nagyobb. Félünk, hogy rosszul végeztük munkánkat, hogy belénk kötnek az utcán, hogy megsértjük szüleinket, hogy a gyerek nem felel meg az iskolai elvárásoknak, hogy egyszer megoldódik a nyelvünk és visszapofázunk a szemtelen bolti kiszolgálónak, hogy egyszer elfelejtünk nadrágot húzni mielőtt kilépünk az utcára, félünk, hogy egyszeriben felfoszlik az élet jónak tűnő szövedéke, és olyanok leszünk, amilyenek mindig is szerettünk volna, képmutatástól mentesek, elkülönböződők. Önmagunkat valljuk minden erényünkkel és gyengeségünkkel, szemben a közösség állította elvárásokkal, a szorongásoktól szabályozott életvitellel. Ilyen értelemben szabadon élni mindig is azt jelentette, hogy valamelyest bolondnak lenni, habókosnak, ütődöttnek, laza erkölcsűnek, beilleszkedésre képtelennek, de a legjobb eseteben is különcnek számítani.”

 

Fekete J. József az Imádságos kolostor című könyvében így írt Bence Erika Ibolya utca című kötetéről:

 

„Bence Erika a saját félelmeivel és a félelmeiből fakadó különcségével számol le az Ibolya utca tizenkét novellájában, amelyek tanulsága szerint azon ritka kivételek csoportjába tartozik, akik felismerték szorongásaik és félelmeik forrását, akik leküzdötték gátlásaikat, szellemi és morális értelemben szabaddá tették magukat, és a felszabadító reveláció nyomán erős vonzódás alakult ki bennük a rokon lelkeknek érzett »isten bárányai«, a lélekben szabadok, a bolondok, a különcök, a társadalmi normák helyett a maguk erkölcsi szabályai szerint élők iránt. A tizenkét novellába fogalmazott szociografikus jegyektől is terhes életgyónás ugyanis a világ e párhuzamos kettősségét szálazza szét: egyfelől vannak a család és a rokonság normális életvitelű tagjai, akiknek elvárásai folyamatosan gerjesztik a gyermek – fruska – felnőtt elbeszélő legalább önvizsgálatra serkentő szorongásait, aláássák önbizalmát és táplálják a durcásságban kifejezésre jutó elégedetlenségét, másfelől pedig a falu bolondjai, akik bizalmat, együttérzést, vonzalmat és megértést váltanak ki belőle. Megértéssel öleli magához az elkülönböződőket, hiszen a saját életét is a megértés váltotta meg, igaz nagy áron: a korábbi családjával való szakítás fejében. Akik szemében talán nem is változott semmi, a kis vadócból felnőtt különc lett, noha a szabadság felismerése minőségi változást hozott a két magatartás között.
Nem is igazán szépírói, hanem annál valami mélyebb emberi késztetésből írhat valaki olyan novellákat, mint Bence Erika. Lobog bennük a morál és a nemiség, az emberi lét két meghatározó tényezője, ám az ábrázoltak, beleértve a szerző-elbeszélőt is, mintha valami szenvedélytelen tükörből tekintenének vissza az olvasóra: az életgyónás és az elszámoltatás már bevégeztetett, ami a felszínen lebeg még, az már tükrös buborék, föld felett, ég alatt. De csak ebben a buborékban mutatkozhat meg a föld minden mélysége és az ég minden magassága, igaz, kissé sarkított perspektívából, amire szükség is van, különben a szövegek némelyikét nem nevezhetnék novellának. A látszólagos szenvtelenség mögött tehát mindvégig érezhető az elbeszélést létrehozó teremtő-romboló indulat.
A novellák vallomásos prózája hangsúlyos szociográfiai tartalmakat hordoz magában, a családtörténet mögött pedig markáns körvonalakban jelenik meg a vajdasági magyarság sors-képe, ám mégis inkább az én regénye az Ibolya utca. A kötet palástolatlanul tárja az olvasó elé a mezővárosok és falvak lakosainak képmutatását, személyes szemérmességét, feltárja a kis- és nyárspolgári moralitás alapértékeit, amelyek fonákságával a közösség tagjai talán nincsenek is tisztában, noha sejtik, hogy házasságban, szerelemben, anyagi boldogulásban csupán illúzióikat éltetik tovább. Bence Erika novelláiban a vallomás kegyetlen pontosságú feltárás, parttalan áradása az önsorsrontó gátak mögött tornyosult indulatoknak, szorongásoknak, szenvedélyeknek. Az elbeszélő a mássága felől szemléli a környezetét, mindaz hiányzik ugyanis belőle, amit a kisvárosi-falusi beidegződések alapján elvárnak tőle. A másságnak azonban egy másik értelme is van Bence Erika prózájában – a novellák a szó minden nemes és pozitív értelmében női írások, látásmódjukban, erotikájukban, érzelemgazdagságukban mindenképpen. Azzal a különbséggel, hogy a szerző egyenességben, szókimondásban, vaskosságban a dolgok vastagabb végét fogta meg. Aki tehát szabályosságot és sablonosságot keres az Ibolya utca novelláiban, nem a legjobb helyen teszi. Ám ha irodalmat vár, nem csalódik. Ha valaki le tudott számolni gátlásaival, aki ki tudta írni magából mindennapi félelmeit, akkor az Bence Erika. Talán éppen ez a leszámolás szüntette meg benne az igényt a prózaírás folytatása iránt.”

 

 

Rigmusok a századra, századvégre

Egemen műfények másznak,
műmicsodák planétáznak.
Lövöldöznek. Rakétáznak.
Vadludak harmonikáznak.

Ősök, ükök, tűnt elődök
titkain most eltűnődök.
Mélán nyomukba szegődök.
Egyszer magam is ledőlök.

*

Földünk kérge egyet pattan –
két kontinens összecsattan,
s ki tegnap még ült a padban,
ma már gyilkol lankadatlan.
Majd: ürül a lövészárok.
Hurkot vetnek a határok.
Mindenfelől jönnek rátok,
mohóbbak, mint a tatárok.

Ha gyalázat, hát gyalázat –
van rá annyi magyarázat!
Ez a század ilyen század –
mint egy birsalmát, lerázat.

*

Egyik felől: vér a sebben.
Másik felől: kéz a zsebben,
hadar egyre sebesebben
s hazudik, szeme sem rebben,
nem ismeri, mi a szégyen,
nincs benne csöppnyi szemérem,
köpi csak a szót ledéren –
nagykutya lesz, még megérem.

*

Úrral szegény nem komázhat,
Ha esik, hát bőrig ázhat:
alanyi joga, hogy fázhat.
Ki védtelen, nem pofázhat.

Ha gyalázat, hát gyalázat –
mindre akad magyarázat.
Ez a század ilyen század –
mint egy szem diót, lerázat.

*

Festett maszkok, mosoly-mázak.
Letapossák, aki lázad.
Szétdúlják a szülőházad?
Vájd ki szemed, varrd be szájad,

s ím: a csörtetők hadában,
idolok vak udvarában,
zengő-bongó utcabálban
ázunk tapsviharkabátban.

*

Bitang szőlő. Benne rókák.
Tar fejeken prém-parókák.
Zengzetes ódai strófák
mögött sorban – a bitófák.

Ilyen század hát e század:
ördögökkel paroláztat,
könnyben úsztat, vérben áztat –
a tied is rajta szárad.

*

Venyigeláng: forradalom –
rátalpal egy Birodalom.
Félkoporsó fekvőpadom.
Mindenható a Hatalom:
belesandít életedbe,
belerondít ételedbe,
belelapoz leveledbe,
belekukkant a beledbe.

Ha gyalázat, hát gyalázat –
mindenre van magyarázat.
Ez a század ilyen század –
akár egy makkot, leráznak.
Rögvest megérjük a százat.

Fel ne szökjön – mérd a lázad,
ám mint az eb, ha vadászhat,
nyulak nyomán nyargalászhat,
loholj, csaholj, el ne hallgass!
– Szabadhídvég, nem Tilalmas! –
S ha az etikád rugalmas,
dolgod lesz majd diadalmas.

*

Lám csak, lám: való a látszat –
friss hősöket nemz a század.
Félre innét, bölcs alázat –
aki mar, csak az kaszálhat.

Szólj, philosoph, tudsz-e jobbat?
S míg a Föld magmáig rothad,
szörfdeszkáin ím a jognak
újgazdagék plébojognak.

*

Malmot nem hajt a kanális,
az IC nem vicinális.
Kvarcórám még ha megáll is,
cifferblattja digitális.
Ibrány, Kunhegyes vagy Párizs –
interneten ott vagy máris.
Minden transznacionális,
sőt: globális – legalább is.

*

Mér´ vagy mán úgy megkukulva?
Csóró igric, csapja a húrba!
Tökmindegy, hogy mollba´, dúrba´ –
az a menő, aki kurva!

S ha gyalázat? Hát gyalázat!
Mire nincs itt magyarázat?
Ez a század ilyen század –
mint egy nyúlbogyót, lerázhat.

*

Jól sejtem? Jövő a mában
rejtőzik, mint füst a fában,
vagy: fenyőszál a csírában –
remény az idő falában.

Szültek kiket garmadában,
hátha nem éltek hiában.
Magot a szérű porában –
hagyj utódot a világban.

Megosztás
  • 9
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás