1986,  Irodalom

Van hely, és van igazság

Emlékezés egy méltánytalanul elhallgatott, mellőzött vajdasági magyar költőre – Nebojsza István (1953-1991)

Most egy számomra szokatlan és nehéz, ugyanakkor egy kívánt feladat előtt, kihívás előtt állok. Amikor feladatot írtam, az nem jelenthette a kötelezően eleve elvégezni való munkát. A kihívás pedig egy rég halogatott szándékot fed. Többszöri nekibuzdulás után azonban a kísérletek mindannyiszor elakadtak. Gátlásaim voltak, lévén nem vagyok sem irodalomkritikus, sem irodalomtörténész, nem éreztem a kellő elhivatottságot…

Pedig egy méltánytalanul elhallgatott, mellőzött művészről szeretnék megemlékezni, Nebojsza Istvánról (1953-1991), sokak számára csak Nebiről. Most talán az következhetne, hogy több műfajban is maradandót alkotó egyéniségről van szó, ám elsősorban költő volt, de vonzotta a zene, a képzőművészet, a fotózás is, és kísérletezett a lapszerkesztéssel, aktív résztvevője volt a topolyai művésztábornak.

Nebojsza István: Itthon

elindultam én más utakon is,
megpróbáltam elhitetni másokkal is,
hogy van hely, és van igazság.
     a legtöbben nyugtattak,
     a legtöbben fegyelmeztek:
     maradj a fenekeden!
          bár tudnám hol a szék,
          és máris leülnék,
               mert
               nem
               akarok
               a próféta
               lenni,
               ki
               messze
               földön,
               hirtelen
               arat.

A Yuhar szerkesztőjének, Szabó Palócz Attilának, többször is említést tettem róla. Így eshetett meg, hogy 2011-ben, egy topolyai irodalmi estet követően, a házigazda Náray Éva és Attila közösen, egy Nebojsza verseskötettel (1986) lepett meg. Létezéséről mindaddig nem volt tudomásom, a meglepetés erejével hatott. Később kezembe került Gerold László Vajdasági magyar irodalmi lexikona, amelyben egy rövid címszó erejéig szerepel, s a címszó egy megjegyzést tesz közzé Harkai Vas Évának az Üzenet című lapban közölt cikkéről. A topolyai Anonymus című folyóirat (1977-1981) ismertetéséből viszont kimaradt, az ismertető meg sem említi őt, habár az alapítóinak egyike, első szerkesztője volt. A lap munkatársai között ma már jelentős életművel rendelkező írók, költök is szerepeltek, mint Fenyvesi Ottó, Harkai Vas Éva, Majoros Sándor… A négynyelvű lap szerkesztését később Solymosi Lajos vette át.
Nebojszához szoros baráti szálak fűztek, és itt térek vissza a kihívás tételéhez. Vajon mennyire számíthat érdeklődésre a szubjektív meglátás. Attila biztatása és Nebojsza születésének évfordulója (november 1-én lett volna hatvanöt éves) talán elegendő indíték.
Megismerkedésünk időpontja 1974, a középiskola befejezése utáni egyetemi beiratkozási időszak. A BTK annak idején népszerű lehetett, hiszen a Njegoš utcai épület folyosóin, lépcsőházában tömeg sorakozott, a beiratkozni vágyók hada. Ebben a sorban közvetlenül előttem várakozott egy szőke fiatalember. Eleinte ügyet sem vetettem rá, hacsak nem irigykedtem, hogy ő is elém kerülhetett. Az adminisztrációs munka valahol a beláthatatlan sor elején csak igen lassan haladt, egyre nőtt a feszültség. Ehhez hozzájárultak az olyan ügyeskedők is, akik végigpásztázva a sort ismerősöket kerestek és szívességet kértek… Elkerülhetetlen volt, és dühítő. Ezenkívül a szükséglet is szorította az embert. Így kerülhetett sor arra, hogy végül szóba elegyedtünk egymással. Mire végül elrendeztük ügyünket, már egészen összemelegedtünk, dolgunk végeztével pedig betértünk egy kiskocsmába (a később Kisvatikán néven elhíresült csehóba) megünnepelni a jól végzett munkát. Majd ebédelni is magammal hívtam haza. A családból Nebi legelőször nagyanyámmal találkozott, aki éppen a kertben kapirgált, s köszönés helyett azonnal rákérdezett: „Mondja fiam, ki magának ilyen fehér? Az apja vagy az anyja?” Sértődés nem esett, ám találó volt, hisz egymás mellett állva első pillantásra is kifejezett ellentétei voltunk egymásnak. Termetre viszont megegyeztünk, Nebi világosszőke hosszú hajával, szakállával, bajszával szemben én szinte feketének tűntem.
Az előadások kezdete előtt még egy fontos dolgot oldottunk meg közösen, albérletet kerestünk, sikerrel, s aránylag olcsót találtunk, a közelemben levőt. Nebojsza két Laci társaságában költözött be, akikkel később közösen is csatangoltunk, jártuk a várost, buliztunk.
Emlékszem, az első kollokviumunkra is közösen készültünk fel, amit aztán sikerrel el is buktunk. Népes volt a tanszék, a létszám nem csökkent soha negyven fő alá, s ez az adott vizsgán is így volt. Mi nem kívántunk előre furakodni, inkább a Kisvatikánban ücsörögve gyűjtöttük a bátorságot és az erőt. Néha azonban felnéztünk a szemináriumba, megállapítottuk, hogy még sokan várakoznak, így visszatértünk törzshelyünkre. Végül a kiüresedett teremre akadtunk, de szerencsénkre még ott találtuk a tanár urat, aki aztán már kimerülten, nemes egyszerűséggel „kivégzett” bennünket.
Úgymond szabados életvitelünk ellenére azonban a tanulmányainkat sem hanyagoltuk mindig, sikereink is voltak, nemcsak a hivatalos anyagot, de a szabadon választott olvasmányainkat is megvitattuk egymással, Nebit, mondjuk, elkápráztatta Kassák költészete, amivel rám is erős hatással volt. Felhívta a figyelmem Juhász Ferencre… míg nekem nem igazán sikerült meggyőznöm őt Füst nagyságáról. Kassák megítélésében, mondjuk, könnyen megegyeztünk, Juhász Ferenc verseivel viszont csak nehezen tudtam megküzdeni, nagyságát csak később ismertem el, miután végigolvastam a Halottak királya című művét. A szóösszetételeit is elemeztem egy beszámolómban. De vitáink, beszélgetéseink más alkotókhoz is fűződtek, hosszasan sorolhatnám őket, hisz mind „tananyag” is volt. Közben a kortárs vajdasági irodalmat is követtük, szemléztük, mert magunkat is a részének tudtuk, vagy legalábbis szerettük volna hinni. Nebojsza némi ellenszenvvel viseltetett mindvégig az Új Symposionnal, tudvalevőleg a lap a hosszú versek idejét élte, és akkoriban a versekért is tiszteletdíj járt, soronként öt dinár (ha még jól emlékszem). És egy új sorba írt névelő így teljes sornak számított. „Nézd, hány dupla rumot ihatnék ezért…” – fakadt ki egyszer a Kisvatikánban.

A szertelen életvitelünkbe az is beletartozott, hogy egy időben egyazon lánynak udvaroltunk, s ezen a ponton érdemes elidőzni. Heten gyűltünk össze egy alkalommal az albérletben, a négy fiú és három lány, köztük a közös barátnőnk is. Valóban zajosak, hangosak lehettünk, hiszen túl kellett harsogni a bömbölő gramofont, a Led Zeppelint, Hendrixet, a Depp Purple-t, jó kis rockot hallgattunk. A falakat Nebi rajzai, lemezborítók, a KMV fejtetőst kifeszített plakátjai borították. Sokat ittunk, s a szoba megtelt cigarettafüsttel. Mi, fiúk, körülültük az asztalt, a barátnőnk a közepén ülve szalonnát szeletelt, a másik kettő hagymát aprított és kenyeret vágott. Ebben a helyzetben törte ránk ajtót a rendőrség és az UDBA.
Valaki feljelentett bennünket, mint fasiszta, irredenta, kábszeres összeesküvőket. Dermedten figyeltük a rögtönzött házkutatást, mindent elkoboztak (az ételt szerencsére nem), feldúltak, maguk is ordítoztak. „Vidi, vidi! Svi neki crnci…” (Nézd, figyelj, mind valami néger…) – jegyezte meg egyikük, miközben Nebit bekísérték. Ő a fogdán töltötte az éjszakát, engem másnap az egyetemről megbilincselve vittek kihallgatásra (a többieket nem zaklatták).
Ez a kellemetlen, többször is végigtárgyalt esemény, úgy mint a többi kisebb balhénk sem vetett véget barátságunknak. Azután sem, hogy Nebi anyagi gondok miatt később kénytelen volt tanulmányait megszakítani. Leveleztünk, és sűrűn látogattuk egymást. Aztán Nebi egy jó időre eltűnt, hiába kerestem, és akkor egy nap egy kopasz, angyalbőrbe bújt fickó csengetett be hozzám. Nem ismertem meg… „Tudod, szép, jó dolog a sereg, csak nem nekünk való” – közölte Nebi, és ezzel le is tudtuk a sorkatonai témát.
Ebben az időben megszaporodott a levélváltás, sűrűsödtek a telefonhívások Újvidék és Topolya között. Ezekből értesültem szándékáról, hogy az ifiszövetség támogatásával irodalmi lapot indítana. Tervét hamarosan meg is valósította, írásokat kért, és meghívott a vitaestekre, amik valójában szerkesztőségi értekezletek is voltak egyben. Ezeken Nebi magatartása kicsit megváltozott, s ez néha zavart. Akaratát, elképzeléseit mindenáron igyekezett megvalósítani, elfogadtatni. Kizárólagosságával sokszor került szembe a munkatársaival, parázs viták is voltak, s néhányan idővel el is hagyták a csapatot. Az Anonymus eredetileg egynyelvű magyar folyóiratként indult. Nebi pedig szerette volna ilyennek is megtartani, az alapítónak viszont más szándékai voltak, bővíteni szerette volna, s a lap fokozatosan négynyelvűvé vált. Anyagi gondok is kísérték a folyóiratot, megjelenése rendszertelenné vált. Végül szerkesztőváltásra került sor, de azt, hogy milyen körülmények között, nem tudom. A laptól hamarosan Nebi is eltávolodott.
A köztünk lévő távolság idővel fellazította a kapcsolatunkat, egyre bizalmatlanabbá váltunk egymással (bár esküvői tanúm is volt időközben), ami elvezetett a teljes elhidegüléshez a nyolcvanas évek elején. Válságos időszakot éltünk magánéletünkben mindketten. Talán a büszkeségünk nem engedte a további barátkozást. Nebiről az utolsó hír 1991-ben érkezett, éjjel csörgött a telefon, s egy (máig ismeretlen) női hang közölte velem kurtán a halálhírét. Személyesen 1982 őszén találkoztunk utoljára.
A fent idézett Nebojsza-vers talán nem a legjobb, de a kötet címadójaként programversnek, hitvallásnak kell értelmezni. A tömörség, pontosság, egyszerűség a legfontosabb jellemzői a verseinek. Miután Juhász Ferencet is felfedezte magának, a szövegekben megjelentek a sajátos és néha erőszakosnak is érezhető szóösszetételek, de nem távolodott el a kassáki örökségtől sem, megtalálható írásaiban a szociális érzékenység, és körbejárja sokszor a hűség fogalmát is.

Zárásként idemásolnám egy hozzá írt versem:

duhajok

(nebojsza istvánnak)

háborítatlanul
hagyod ömleni az álmot
magadba
és ülünk az egyik újonnan
épült kupola alatt kinyújtott összefont lábbal hintázol
iszod a söröd
halomszéked gumikoptatóinak sírását
feszes szűk nekünk ez a sugárút mondod hát igen
érdekel milyen is két lépcsőfokkal
az utca betonfolyama fölött
már-már úgy tűnne lebegsz
míg a közeli buszállomás hangosbemondóját figyeled
kigombolt kabátban a kötelező négyzetmintás
pulóver lélegzik
szólsz fogaid között mond milyen
hogy te megéltél egy új századot

te lötyögő katonazubbony nevetek
lám elhullott a hajad elhullott a szalmazsákon
csak bolhaalom miközben hatalmas kerekek
nyöszörögnek
kifordulva a hideg napfényben mellettünk
bűzfelhővel köszönnek a buszok s a vendéglős
fekete kötényébe törli ideges kezét
csorog a dupla rum
elnyújtott alig-mosoly

mi vagyunk a nappal és az éj mondod
s lásd legenda leszek benned
gondosan kovácsolt zárt temetőkapu
közös szeretőink emlékezz most ülik toruk
más ölében más földben virágba borultan

pedig valamikor
a tábla szalonna felett a riadt sóhaj
keservesen kínjától vas szegekkel veretett
csuklódra bilincs világra kilincs

a kupola alatt két kifagyott üres virágtartó
cserép között
vizsla kék szemek

 

A szerkesztő megjegyzése:

Nebojsza István kötete Itthon címmel, 1986-ban jelent meg a Topolyai füzetek sorozatának harmadik darabjaként, ezért az oldal jobb szélén található kronológiánkban ehhez az évszámhoz igazítjuk ezt a bejegyzésünket.

Nyitóképünkön: A Topolyai-tó építése (a felvételt Vass Károly gyűjteményéből kölcsönöztük)

Megosztás
  • 13
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás