2008,  Rádió,  Zene

Újvidék: jazzváros

Két rádiós műsor a 2008-as Újvidéki Jazz Fesztiválról

Ha az embernek több otthona van, számtalan alkalommal kerítheti hatalmába a megtalálás öröme. Örül, ha a hátrahagyott tárgyak a helyükön várják őt, de még jobban, ha a ritkán nyitogatott fiókok, szekrények mélyéről előkerül egy-egy régen látott könyv, lemez, apró csecsebecse.

Legutóbb balatonendrédi „otthonunkba” tértünk vissza pár napra, s midőn szokásomhoz híven leltározgattam kacatjaim között, két elfeledett sajtóbelépő-kártya akadt a kezembe. Az egyik a 2008-as Interzone Kortárs Zenei Fesztiválon, míg a másik ugyanebben az évben az Újvidéki Jazz Fesztiválon fityegett a nyakamban. Erről meg az jutott eszembe, hogy nevezett eseményekről az Újvidéki Rádiónak tudósítottam 10 évvel ezelőtt, és a hangfelvételeknek meg is kell lenniük valahol.

Meglettek!

Jelen cikkemben a 2008-as Újvidéki Jazz Fesztivál rádiós hanganyagát, két felvételt adok közre. Beszámolóim a Mihajlo Vukičević „Vuki” által vezetett Zenemánia és Zeneparti című műsorokban hangzottak el november 17-én és 18-án. Mivel az egyik beszámoló írott változatát is sikerült előbányásznom, azt teljes terjedelmében, változtatás nélkül adom alább közre.

Ahogy az korábbi Yuharos írásaimból is kikövetkeztethető, 2008 ősze számomra igencsak mozgalmasan telt: ekkoriban kezdtem el szárnyaimat bontogatni a zenei újságírás terén, ugyanekkor teljesedett ki a Jelfolyam online folyóirat, amelynek szerkesztője voltam, ezen a nyáron rögzítettük az Újvidéki Rádióban A mutatványos című lemez hanganyagát, amelyből egy rádiós műsor is született, na meg számos fellépés határon innen és túl.

A Doors egyik dalából kölcsönöztem magamnak jelmondatot. We want the World and We want it NOW! – üvöltötte a fejemben folyton Jim Morrison. És valóban eszerint is éltem – mindent akartam és azonnal, noha többen is felhívták a figyelmem arra, hogy ez lehetetlen. Na, és a később történtek is ezt igazolták…

Az Újvidéki Rádióhoz Skorutyák Veronika révén kerültem, ennek előzményeiről néhány mondatot írtam is a december 6-i cikkemben. És leszámítva azt, hogy a zenei szerkesztőség vezetője mindvégig csak ígérgette, hogy munkaszerződést kapok – ezzel együtt fizetést sem igazán láttam –, egészen jól éreztem magam ott. Vuki, a mentorom a szakma kivételes tehetsége volt, bár sajnos néhányan nem így kezelték. Mindenesetre mi nagyokat tudtunk beszélgetni bluesról, jazzről, príma vinylekről, a UK Top 40 Singles Chart-ról, vagy éppen közös kedvencünkről, Van Morrisonról (na, tessék, még egy Morrison!).

Szabad kezet kaptam a zenei köntösök összeállításában, és a szöveganyag elkészítésében is, ami akár mehetett volna a műsorok kárára is, de hál’ istennek nem ez történt. Nem számítva azt a néhány nyelvtani bakit még ma is vállalhatónak érzem ezeket a műsorokat.

Következzenek hát a hangfelvételek. A lejátszó alatt – ahogy említettem is – a Zenemánia című műsorba írt beszámolóm teljes szövege is olvasható, amelyet a fesztivál fotóarchívumában talált képekkel illusztrálok.

Zenemánia – 2008. november 17.

 

A fesztivál első estéjén valóban három nagyszerű előadást hallhattunk. Ehhez nagy mértékben hozzájárult az, hogy a zenekarok közül kettőnél (az East Affair-nél, és az Eldad Tarmu Jazz Ensemble-nél) olyan hangszerek jutottak fontos szerephez, amelyek eddig a jazz zenében kevésbé voltak ismeretesek – történetesen a cimbalom és a vibrafon.

Eldad Tarmu

Az East Affair zenéje egy igen sokszínű közép-európai képet tár elénk, mivel rendkívül szerencsés módon ötvözik a szerb, a cseh, a lengyel és a német zenei elemeket. A felhangzott darabok, mintha egy egységes történetet mutatnának be, amelyben Jura Wajda mágikus cimbalom-improvizációja a mesélő szerepét tölti be. A mesélő időnként rámutat egy szereplőre, aki folytatja a történetet a maga sajátos módján. Fontos kiemelni Kim Efert gitárjátékát, mely néhol selymesen lágy és beszédes, másutt progresszív, „haragosan” perlekedő. De a tapasztalt hatást nagy mértékben fokozzák az újvidéki származású Fedor Ruškuc nagybőgőszólói is.

Az Eldad Tarmu Jazz Ensemble zenéje is egy széles motívum-skála reprezentánsa. Az izraeli származású amerikai frontember szerzeményeiben ugyanis közép-keleti ritmusokat és dallamokat vegyít akusztikus jazzelemekkel. Többek között török, perzsa és görög, vagy például zsidó, kubai, és brazil népzenei motívumokat is feldolgoz zenéjében. A szerdán hallott produkciójában talán egy kicsit a háttérbe szorult Eldad Tarmu vibrafonjátéka, és a hangsúly Gyárfás István gitárszólóira tevődött át.

Az est fénypontja vitathatatlanul a James Carter vezette kvintett volt, mely a maga dinamizmusával, csodálatos fúvós párbeszédeivel, leleményes zongora- és nagybőgőszólóival hihetetlen módon feltüzelte a közönséget.

James Carter

James Cartert sokan csodagyerekként emlegetik, aki egészen fiatalon, mintegy 17 évesen üstökösként robbant be a jazz világába. A kritikusok számos helyütt kiemelik stiláris sokszínűségét, virtuóz technikáját és robbanékony előadásmódját. A jazz klasszikusai megvallottan nagymértékben hatottak zenei világára, mégsem csatlakozott a neokonzervatív irányhoz, helyette egy saját utat talált magának, melyben a hagyományokat az avantgárddal ötvözi.

És most hallgassunk meg még egy szerzeményt James Carter előadásában.

Természetesen egyetértek. Véleményem szerint, a háttérben egy kiváló szervezőmunka húzódott meg, mivel a fesztivál minden estéjén nagyjából – ha szabad ezt a szót használom – megegyező fajsúlyú együttesek léptek színpadra. Ezért nehéz lenne arra a kérdésre választ adni, hogy melyik este volt a legjobb.

A fesztivál második napján a Maja Jaku – Saša Mutić páros remekbeszabott ballada-összeállítását hallhattuk elsőként. Zenéjük műfaji szempontból közelebb áll a swinghez, vagy sokkal inkább a blueshoz, mintsem a jazzhez, ám egy olyan produkciónak lehettünk részesei, hogy úgy érzem, ezért igazán nem érheti szó a ház elejét. A szerzőpáros önálló szerzeményei mellett ismert darabok is felhangzottak, mint például Billie Holiday: God bless the child című dala. Amit hallhattunk tökéletes felvezetője volt mint az estének, mint pedig a közvetlenül ezután következő Cedar Walton Quartet koncertjének.

Cedar Walton Quartet

Cedar Waltonék egy szokványos repertoárral álltak közönség elé, abban az értelemben, hogy nem szakadtak el a jazz-koncertek mindenki által ismert forgatókönyvétől, miszerint az egyes hangszerek szólójátékai meghatározott módon és „szigorú sorrendben” követik egymást. Ettől eltekintve hatalmas élmény volt hallgatni a 74 éves frontember zongorajátékát, David „Happy” Williams fenomenális nagybőgőszólóit, és Javon Jackson édes-keserű szaxofon-betétjeit.

És most következzen Cedar Walton…

Az estét a Nicholas Payton Quartet koncertje zárta. Azt hiszem, örök emlék marad számukra az idei Újvidéki Jazz Fesztivál, mert nekik aztán kijutott a jóból. Gépük több órás késéssel landolt a belgrádi repülőtéren, így a hangpróbán sem tudtak részt venni. Erre közvetlenül a koncert előtt került sor. A hosszúra nyúlt szünet alatt érzékelhetően megcsappant a hallgatóság száma, és a koncert második szerzeménye után ez a szám továbbra is csökkent. A hallgatók létszámának csökkenésére magyarázatul szolgálhatna az a tény is, hogy a zenekar igen passzívan viszonyult a közönséghez, mondhatni egyáltalán nem kommunikált vele.

Nicholas Payton Quartet

Bizonyosságot nyert azon mondás igaz volta is, miszerint: nem a ruha teszi az embert. Bőröndjeiknek ugyanis a reptéren nyoma veszett, így például az egyik dobosuk kénytelen volt szabadidőruhában fellépni. Ez a teljesítményre azonban nem volt különösebb hatással, esetleg a frontember énekprodukcióját illetően merülhetett fel bennünk, hogy a hangját az elveszett zakója belső zsebében felejthette.

És most hallgassuk meg a Nicholas Payton Quartettet…

Péntek este elsőként a görög Nukeleus Trio lépett színpadra. Produkciójuk precíz megkomponáltságában tért el a fesztivál többi koncertjétől. Amit hallhattunk ugyanis nem más, mint egyetlen körül-belül 70 perces zenemű, amely több tételből áll. Az egyes tételek számos más zenei irányzat „termékeit”, elemeit használják fel. Így a teljes koncertmű rendkívül széles skálán mozog az egészen lágy dallamoktól a végletekig nyers, disszonáns zenei megnyilvánulásokig.

Az őket követő The Blazin’ Quartet idén alakult olyan fiatal zenészekből, akiket a jazz zene iránti mérhetetlen vonzalom tart össze. A tagok szerint a jazz zenében nem léteznek korlátok, amit azonban mégis figyelemben kell tartani, az a kompozíciós tisztaság és a ritmikai sokszínűség. Zenéjükben a balkáni melódiák és ritmusok dominálnak. Mindez mögött egy tökéletes jazz háttér húzódik meg, beoltva egy kis elektronikával. A különböző számítógépes effektusok használata, valamint a fúvós hangszerek eltorzítása lebegőbbé teszi a zenét, mintha egy gondolatfolyamot hallanánk. Itt említeném meg, hogy a zenekar első albuma idén decemberre várható.

Az estét a Take 6 vokál szextet zárta. A csapat nemcsak örököse a doo-wop és az ötvenes évek béli gospel hagyományának, hanem vezetője a jazz második hullámának, előhírnöke a kilencvenes években jelentkező popénekes csapatoknak. Munkáikkal eddig 6 Grammy díjat sikerült begyűjteniük, ami vitathatatlanul szép teljesítmény. A zenekar számos jazz hírességgel dolgozott együtt, mint amilyen Quincy Jones, Ella Fitzgerald és Stevie Wonder.

Take 6

Pénteki előadásukban a számos ismert gospel mellett olyan zenekarok dalainak feldolgozását is hallhattuk, mint pédául a Taj Mahal, ugyanakkor említést érdemel David Thomas tökéletes Michael Jacksont idéző ének- és táncprodukciója is. Egy minden tekintetben csodálatos produkciót láthatott az újvidéki közönség.

És most következzen egy-két dal a Take 6-től…

A fesztivál záró estje igen sokszínűnek mondható. A koncertek közül kettő valójában nem is tekinthető a szó szigorú értelmében jazz-koncertnek, így talán csak az első volt az. Az NS – E Connection-nek már a neve is sejtet valamit. Mintha ezzel is jeleznék, hogy tulajdonképpen Újvidéket (vagy tágabb értelemben Vajdaságot) szeretnék bekapcsolni az európai jazz áramba. És bátran mondhatjuk, hogy ez egy valóban sikeres próbálkozás. Produkciójuk annyiban tekinthető rendhagyónak az előbbiekhez képest, hogy nem alkalmaznak különösebb formai újításokat, sokkal inkább igazodnak a jazz iskolás sémáihoz. Mindent összevetve egy igazán kellemes koncertnek lehettünk fültanúi.

Ellenben az őket követő Karl Ratzer és együttese a Scars fellépése számomra hatalmas csalódás volt. Az első két szerzeményből még arra következtethettünk, hogy egy kellemes kis blues koncertet fogunk hallani, ám ezután minden elvárásunk derékba tört. A koncert szörnyen darabos volt: végig azt éreztem, hogy mindez egy ügyetlen kollázs-munka eredménye, melyben össze nem illő zenei elemeket vegyítettek. Láthatjuk, hogy a múlt, és a név még nem minden…

Habib Koité

Ám a gyógyír problémánkra egyenesen Afrikából érkezett el hozzánk, Habib Koité személyében, aki Bamada nevű együttesével lépett színpadra. Dalai rendkívül bensőségesek. Ez talán abban is látható, hogy Habib hihetetlenül közlékeny. Mintha nem is a közönséghez – mint csoporthoz – szólna, hanem mindenkit személy szerint szólítana meg. Ebben valószínűleg a Maliban élő apró törzsi közösségek világlátása, életmódja, egyénszemlélete is tükröződik.

És most következzen Karl Ratzer, majd pedig Habib Koité.

Megosztás
  • 9
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás