1985,  Képzőművészet,  Színház

„Ekkora híre is régen volt határainkon túli magyar színház előadásának…”

A cianotípiát jellegzetes ciános kék színe miatt magyarul nevezik még kéknyomatnak is, avagy James Tiberius Kirk vajdasági utazása

Habár alapvetően a Családi Kör című hetilap Buksi-sorozatától, vagyis a Sajtótörténeti feljegyzések című ciklusától indultunk el itt, a Yuharon, néhány korábbi összeállításunkban, amikor a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek legendás vajdasági magyar gyermeklapjának „életútját” jártuk végig, de aztán időben és térben elkanyarodtunk, és visszafordultunk egy másik hasonló – időközben rovattá nemesedett – szériához, a Képhistóriákhoz. Jó okunk volt persze erre is, ami az előző ilyen tárgyú anyagunkból ki is derült… S most már ezen a mellékúton járunk! Az alábbi összeállításban éppen ezért sok mindenről szó lesz, de a legtöbbször talán mégis 1985 jelenik meg a feldolgozott cikkekben, hiszen akkor mutatta be a szabadkai Népszínház társulata a sokat vitatott, a maga nemében mégis különleges és csodálatos Madách-kommentárok című előadását, látványos és sokkoló, vagy inkább csak lenyűgöző megaprodukcióját, és ugyancsak ebben az esztendőben kereste meg az amerikai, Iowa állambeli Riverside település önkormányzata Gene Roddenberryt, a kultikus Star Trek tévésorozat alkotóját, kitalálóját és szellemi atyját azzal az elképzeléssel, hogy szeretné „örökbefogadni” mindannyiunk nagy kedvencét, James Tiberius Kirk kapitányt. Éppen ezért az oldalunk jobb szélén található kronológiánkban ezt az anyagunkat most 1985-höz soroljuk be. 

Korábbi hasonló összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

A szólamok, közhelyek és frázisok rugalmasságáról

Valóságos nemzedéki élményt jelentett az akkori vajdasági magyar kisgyermekek számára a Buksi című gyermeklap elindítása 1957 karácsonyán. A javarészt képregényeket közlő, és egykettőre hatalmas népszerűséget elérő újság történetét feldolgozó cikksorozat néhány részét már már olvashatták honlapunk látogatói. A Családi Kör című hetilapban közreadott Sajtótörténeti feljegyzések első ciklusának azonban lassacskán a végéhez érkezünk…

Az itt hivatkozott cikkünkben már felvázoltuk, hogyan indult a Családi Kör rovata, a Képhistóriák, amely a 2017. augusztus 3-i lapszámban jelentkezett második alkalommal. Erre a megjelenésre már eredeti, ide és ebbe a szériába szánt anyaggal készültem:

 

Az évszázad látványának nyomában

Akárhogy számoljam is, én nem találok semmi meglepőt abban, hogy szerb honlapokon is rendszeresen találhatunk magyar forrásokat, magyar vonatkozásokat, így tehát régi archivált cikkeket, különféle írásokat, tematikus összeállításokat is, különösen, ha vajdasági témákról, esetleg a szabadkai Népszínházról van szó. Így bukkantam rá néhány napja egy Belgrádban szerkesztett internetes felületen egy régi, harminckét évvel ezelőtt megjelent szövegre Az évszázad látványa címmel.
Az érdeklődésemet – jellemző módon 🙂 – először az keltette fel, hogy elbizonytalanított a forrásmegjelölése (ami persze nyelvi akadályokból is adódhat, hiszen elképzelhető, hogy a belgrádi szerb szerkesztő nem igazán érti az anyanyelvünket, ezért helyenként a fantáziájára, a feltételezéseire kell hagyatkoznia…): azt írták ugyanis, hogy a cikk 1985-ben jelent meg (pontos dátum megjelölése nélkül) a DM Magazin című lapban. Nomármost, sem délszláv, sem magyar nyelvterületen nem ismerünk DM Magazin nevű kiadványt, hacsak nem a Drogerie Markt üzletlánc akciós termékeit bemutató, ismertető reklámkiadványra nem gondolunk. Ilyen azonban messze nem létezett még Magyarországon 1985-ben, a rendszerváltoztatás előtt.
Beleolvastam a cikkbe: „Ekkora híre is régen volt határainkon túli magyar színház előadásának, legföljebb ha egy-két erdélyi produkció mérhető hozzá. Gyakorlatilag jó két hete Jugoszlávia színházi, sőt talán egész kulturális élete Szabadkára figyel: október 12-én együttesen mutatta be a Népszínház magyar és szerb tagozata az új igazgató, a jugoszláv színház Európa-hírű fenegyereke, Ljubiša Ristić rendezésében a Madách-kommentárok című produkciót.
Szabadka, vasárnap este. A már majdnem újjávarázsolt korzón árad a tömeg, a kávéházakból, presszókból igéző illatok szállnak, az ember meg kénytelen újra meg újra elámulni azon, mily megragadó harmóniába tudja öltöztetni egy város atmoszféráját a délies-mediterrán hatások és az ősi bácskai világ megőrzött színképeinek együttesével egy humánus, más népek-nemzetiségek jogait meghatóan tisztelni tudó társadalmi rendszer.” Ennyi egyelőre legyen elég a cikkből ízelítőként…
Felkeltette az érdeklődésemet továbbá, hogy a cikk alatt szerzőként egy ismerős nevet láttam: az anyaországi Domonkos László író Vajdaságban is ismert, ő ma a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum, vagyis a RETÖRKI munkatársa, de rendszeresen publikál különféle lapokban, folyóiratokban is, így a budapesti Magyar Hírlap szerkesztőségében eltöltött tíz évem alatt folyamatosan volt alkalmam szerkeszteni is publicisztikai írásait, tárcáit, jegyzeteit. Tehát talán nyugodtan, nagyzolás nélkül mondhatom, hogy viszonylag régről ismerem. Márpedig Domonkos László 1976-tól tizenkét éven át volt a szülővárosában, Szegeden megjelenő Délmagyarország című regionális, Csongrád megyei napilap munkatársa. Ebbe az időszakba pedig 1985 még bőven beleesik. Ha tehát azonosítani akarom a cikk eredeti forrását, akkor ezen a nyomon kell elindulnom.
S innentől számítva pillanatok alatt meg is lettek a pontos adatok. Domonkos László írása Az évszázad látványa címmel a Madách-kommentárok című szabadkai előadásról a Délmagyarország című napilap 1985. november 2-i lapszámában jelent meg – derült ki gyorsan.
Mi okozhatta hát a belgrádi honlapszerkesztő tévedését? Szombat volt, a Délmagyarország hétvégi mellékletének címe pedig abban az időszakban egyszerűen csak ennyi: Magazin. Így tehát a hetedik oldalon, amelyen Domonkos László cikkét kinyomtatták, ez állt az élőfejben is, vagyis ez volt olvasható a lap tetején a dátum és az egyéb szokásos tartalmak, adatok mellett. A keskeny csíkban pedig a DM megjelölés a Délmagyarország című újság nevének rövidítése volt. Teljesen logikusnak tűnik tehát, hogy a belgrádi szerb webszerkesztő, akinek persze fogalma sem lehetett mindezekről a háttérinformációkról, a fejlécben olvasható adatok alapján úgy kombinálta ki a dolgokat, hogy ez a cikk egy DM Magazin nevű kiadványból származhat.
„Aki azt hinné, a szó hagyományos, eredeti értelmében színházban voltam ezen a vasárnapon Szabadkán, annak csak azt mondhatom: is. Mert a Madách-kommentárok minden, csak nem tradicionális színielőadás, még akkor is, ha formabontáshoz, meghökkentő megoldásokhoz jócskán hozzászokhattunk már a mai teátrumok vidékén. Leginkább fantasztikus monstre show-nak lehetne nevezni ezt a négy teljes órán át tartó, öt különböző helyszínen (a színházban, a színház udvarán, a főtéren, a városházán és a zsinagógában) látható előadást, ha… ha nem találhatnánk Ristić gigantikus vállalkozásában több olyan elemet, amely a létrejött alkotást erőteljesen a látvány totalitására épített »bravúroskodás« és az öncélú eredetieskedés lapályai fölé helyezi” – írta Domonkos László 1985-ben a Délmagyarország hétvégi mellékletében. A cikk mellett megjelent felvételen pedig a produkció egyik, a főtéren játszódó jelenete látható.
Végül mondjuk még el, hogy a szerző hét évvel később, 1992 elején Csoóri Sándor költő hívására került Budapestre, a Magyarok Világszövetségének lapjához, a Világszövetséghez, amelynek főszerkesztője ebben az időszakban az újvidéki születésű vajdasági magyar író, újságíró, kritikus és szerkesztő, Hornyik Miklós (1944–2012) volt. Kettejük barátsága pedig már egy másik történet, ami újabb képek után kiált…

 

A következő lapszámban, 2017. augusztus 10-én, a Képhistóriák ismét két rövid írásból, vagyis kisebb anyagokból állt:

 

Novák Mihály, a Bácskából jött ember

Hétfőn nyílt meg a magyarországi Szentesen, a Galéria Kávéházban Novák Mihály szabadkai fotóművész Bácskából jöttem című kiállítása, amely október 2-ig tekinthető meg. A tárlatot az alkotó pályatársa, Nagy István fotográfus nyitotta meg.
Novák Mihály, a bácskossuthfalvai születésű operatőr, fotóművész és lomográfus jelenleg szabadúszóként dolgozik, és munkájában szívesen alkalmazza a sokszor talán már letűntnek is vélt történeti fotóeljárások néhány, mára szinte alig ismert technikáját. Mellékelt képünkön is egy ilyen palicsi felvétel, úgynevezett cianotípia látható a szentesi kiállítás anyagából.
Novák Mihály 1958-ban született Bácskossuthfalván, később az Újvidéki Televízióhoz került segédoperatőrnek, majd operatőri munkát végzett a Duna Televíziónál és a magyarországi közszolgálati csatornánál, az M1-nél is. Ezt követően a Subotičke novine, majd a Subotičke című hetilap fotóriportere volt 2009-ig.
Egyik alapítója volt az 1978-ban létrejött bácskossutfalvai 9+1 képzőművészeti csoportnak (9 festő + 1 fotós), amely ma is működik. A művész 2008-ban ismerkedett meg a lomográfiával, aminek alkalmazásával a filmet különféle fizikai és kémiai hatásoknak kitéve, különleges hatású fotókat készítenek. A lomográfiában a fotográfia szabályait elhagyva, filmre fényképezett, digitálisan nem manipulált képeket kapunk.

Cianotípia

A cianotípiát jellegzetes ciános kék színe miatt magyarul nevezik még kéknyomatnak is. Ez a legrégebbi fotográfiai eljárások egyike, Sir John Frederick William Herschel (1792–1871) angol csillagász és matematikus találta fel 1842-ben. Az egyéb régi fényképészeti eljárásokkal ellentétben a cianotípia nem ezüst, hanem vas alapú. A fotográfusok vas-ammónium-citrát és vörösvérlúgsó (kálium-ferricianid) keverékét ecsetelik vagy hengerelik a papírra, majd miután megszáradt – a negatívot közvetlenül az így érzékenyített papírra helyezve –, napfényben (vagy UV-fényben) exponálnak, végül pedig vízzel mossák le. Jellegzetes kék színét a vörösvérlúgsóban található cián adja.

 

A fiktív hősök születésnapját is illik megünnepelni…

Az Egyesül Államokban, Iowában, Riverside városában várhatóan kétszáztizenhat év múlva, 2233. március 22-én megszületik James Tiberius Kirk, az Enterprise csillaghajó későbbi (leendő…) kapitánya – tudja ezt jól minden fanatikus, vagy kevésbé elszánt, de mindenképp odaadó Star Trek-rajongó. Kirk kapitány szerepét a ma már klasszikus és legendás tévésorozatban és a korábbi mozifilmekben William Shatner alakította, az utóbbi néhány évben készült filmváltozatokban pedig Chris Pine éltette tovább alakját.
Riverside önkormányzata 1985-ben azzal kereste meg a Star Trek alkotóját, kitalálóját, szellemi atyját, Gene Roddenberryt (1921–1991) és a sorozat gyártóját, a Paramount Picturest, hogy szeretné „örökbefogadni” Kirköt, mint a város leendő híres szülöttét. (Ugyanígy járt el egyébként az Illinois állambeli Metropolis városa is Supermannel…) A Paramount ugyan hivatalosan nem válaszolt a város kérésére – mondhatni: a stúdió a füle botját sem mozdította –, de Gene Roddenberry igen, és támogatásáról biztosította az elképzelést. A település ennek nyomán megépítette az Enterprise űrhajó másolatát USS Riverside néven, valamint felállította a mellékelt képünkön látható emléktáblát is, ezzel jelölve meg James Tiberius Kirk kapitány jövendőbeli szülőhelyét.
Persze kiváló reklám is ez a településnek, amivel évről évre felhívhatja magára a figyelmet… A Riverside Area Community Club évente Star Trek-napot, Trek-ünnepségét szervez, amelyen előre megünneplik Kirk jövőbeli születésnapját. Isten éltesse hát!

 

A Családi Kör 2017. augusztus 17-i számában egy színháztól ugyan messze elvonatkoztatott, alapvetően mégis színházi témát dolgoztunk fel a Képhistóriák sorozatában:

 

A színházi világfotó mibenlétéről

Znamenák István fényképei, avagy vajdasági vonatkozások egy budapesti művészeti kiadványban

Fontos hangsúlyozni, hogy a budapesti Jump magazinról beszélünk. Fontos, mert ma is több ilyen nevű kiadvány működik különböző kontinenseken, egyáltalán nem elsősorban Európában. A budapesti, így hát magyar nyelvű Jump magazin egy rövid életű történet volt, az interneten ma már csak néhány írást találunk meg belőle, teljes lapszámokat nem. A kiadvány elődje 1991-ben alakult meg Hargitai Ákos táncművész kezdeményezésére, majd egy 1994-től számított csaknem egyéves kihagyás után 1995 őszén kezdte el megújítani és továbbfejleszteni az újjászervezett szerkesztőség. Később aztán a Fővárosi Önkormányzat Kulturális Bizottsága és a Nemzeti Kulturális Alap Színházi, Táncművészeti, Mozgókép és Fotóművészeti Szakmai Kollégiuma járult hozzá a lap kiadásához, de természetesen a Jump magazin barátai is támogatták alkalmanként a kiadvány megjelenését.
A Jump negyedévenként jelent meg, így hát valamikor ősszel kerülhetett az olvasók kezébe 1998-ban a hármas számozású lapszám. Valamikor szeptember-október táján…
Sok-sok vajdasági vonatkozása volt ennek a folyóiratszámnak, nem is csak azért, mert több elszármazott délvidéki művészember került be az újjászervezett szerkesztőségbe meghatározó egyéniségként, s nem is csak azért, mert Király Ernő, az ismert újvidéki zeneszerző portréja látható a címlapján erősen (cián)kékes árnyalatban. A Jump – kimondva vagy kimondatlanul, szándékosan vagy csak a sors furcsa fintorából adódóan, DE! mindenképp – továbbvitt egy nagyon is előremutató szellemiséget, egy haladó művészeti szemléletmódot, amely javarészt itt gyökerezett, ebben a vajdasági tájban. Vagy legalábbis gyökerezhetett (volna…) akár itt is…
Az 1998/3-as lapszám huszonnegyedik oldalán kezdődött egy nagyon furcsa, mindenképp említést érdemlő fotósorozat (ebből választottuk mai képünket is), összesen hét felvétellel. A folyóiratban szűkszavúan csak ennyit írtak róla: „»Színház az egész világ« – hangzik a jól ismert shakespeare-i mondás. Rovatunk ezúttal a színházi fotográfia egy szokatlan típusával foglalkozik. Znamenák István és Dusa Gábor képeit nevezhetnénk »színházi világfotónak« is, melyek nem az adott színházi előadást örökítették meg – a színházi fotográfia jellemző érzékeny, dokumentatív stílusában –, hanem a valóságot emelték át a színpad közegébe; a darab ismeretében a való világ egy-egy jellemző helyszínébe állították be a színészeket. Akik – szerepük szerint – azonosultak, beleivódtak e »valós színházi« térbe. Ezek a képek nem a színházról, hanem a színházhoz készültek.
A kaposvári Csiky Gergely Színház színész-rendezője, Znamenák István, Nyikolaj Koljada darabjához, a Murlin Murlóhoz készítette el »valóság-színházhű« képeit. A fotókon: Anger Zsolt (Alekszej), Szula László (Mihail), Ébl Helga (Irka, Mihail felesége), Csapó Virág (Inna, »Murlin Murlo« nővére), Varga Zsuzsa (Olga, »Murlin Murlo«).
Az előadás rendezője: Radoslav Milenković, díszlet: Boris Maksimović, jelmez: Cselényi Nóra, segédrendező: Váradi Szabolcs. Bemutató: 1997. december 12., Csiky Gergely Színház, Kaposvár.” Znamenák fotói tehát valós térbe helyezik a színházi előadást, kihozzák a kulisszák közül. Mintegy kézzel fogható, reális térbe helyezve a játékot, a cselekményt, a varázslatot, amit a színház jelent.
Znamenák ugyanebben az időszakban rendszeres vendég volt Vajdaságban, többször rendezett Szabadkán is. Az egyik legemlékezetesebb munkája az Örkény István Tóték című műve nyomán készült előadás volt. Ennek bemutatóját 2001. szeptember 24-én tartotta meg a szabadkai Népszínház magyar társulata. Szereplők: Kovács Frigyes, Vicei Natália, G. Erdélyi Hermina, Körmöci Petronella, ifj. Szloboda Tibor, Mess Attila, Pesitz Mónika, Szilágyi Nándor, Katkó Ferenc, Ralbovszki Csaba, Gábrity Nikola, Pálfi Ervin. A szabadkai előadás rendezőasszisztense Katkó Ferenc volt. A jelmezeket itt is Cselényi Nóra tervezte.

 

Domonkos László fönt hivatkozott cikke a belgrádi szerkesztésű szerb honlapon megtalált változatban:

 

A Délmagyarország 1985. november 2-i számát itt lapozhatják át olvasóink; Domonkos László ismertetőjét a szabadkai Népszínház előadásáról a hetedik oldalon találhatják meg:

 

A Jump magazin 1993/3-as, őszi száma:

 

A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatának 2017-ben megjelent epizódjait egybefűzött gyűjteményként itt találhatják meg olvasóink:

 

A mai összeállításunkban idézett cikkek a Családi Kör alábbi számaiban jelentek meg:

Megosztás
  • 13
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás