1910,  Irodalom,  Képzőművészet

Madách Imre nemcsak a kortalanságból lépett ki…

Tág teret nyitva a félreértelmezési lehetőségeknek, avagy Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes közös palicsi kirándulása az interneten folytatódik

Újabb, időben és térben való szertelen, csapongó, buja kalandozásra csábítjuk olvasóinkat mai összeállításunkkal, amellyel egy korábban megkezdett szériánkat folytatjuk, persze a sorozatszerűség szándéka nélkül, nem feltétlenül és nem erőltetve, inkább csak a tényszerűség magyarázatával megadva a szükséges, tisztességes minimumot a ciklusosságnak. Visszatekintünk egészen Arany Jánosig, hiszen tavaly ünnepeltük a költő születésének kétszázadik évfordulóját, de ilyen tekintetben már sokkal inkább a jelenre és az emlékezésre, az emlékek tiszteletére összpontosítunk, ezáltal pedig egészen a jelenig jutunk. Igen, jól sejtik olvasóink, mai összeállításunk is a Családi Kör rovata, a Képhistóriák alapján készült, ez vezet vissza most bennünket a 20. század elejére, ugyanis, habár egyelőre nem ismert Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes palicsi kirándulásának pontos dátuma, a feltételezések szerint az valamikor a tízes években történhetett… Ezért is igazítjuk mai cikkünket a Yuharnak az oldal jobb oldalán található kronológiájában igencsak koránra, 1910-re.

Előző összeállításunkat itt érhetik el olvasónk:

„Ekkora híre is régen volt határainkon túli magyar színház előadásának…”

Habár alapvetően a Családi Kör című hetilap Buksi-sorozatától, vagyis a Sajtótörténeti feljegyzések című ciklusától indultunk el itt, a Yuharon, néhány korábbi összeállításunkban, amikor a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek legendás vajdasági magyar gyermeklapjának „életútját” jártuk végig, de aztán időben és térben elkanyarodtunk, és visszafordultunk egy másik hasonló – időközben rovattá nemesedett – szériához, a Képhistóriákhoz.

Mi tagadás, a Képhistóriák a Családi Kör 2017. augusztus 24-i lapszámában, a maga három kis nyúlfarknyi anyagával, amolyan szórakoztató jellegű, színes rovattá alakult:

 

Mi viszont tartozunk ennyivel Arany Jánosnak

Az idén júniusban kiadott ünnepi bélyegkisívvel tiszteleg Arany János születésének kétszázadik évfordulója előtt a Magyar Posta. A költő tizenkét évig dolgozott az Magyar Tudományos Akadémia titkáraként, s közben az intézmény levelezését is ő bonyolította. Ezekre a levelekre már Magyarországon gyártott bélyegek kerültek – emlékeztetett a bélyegkisív ünnepélyes kibocsátása alkalmából szervezett budapesti rendezvényen Áder János, Magyarország köztársasági elnöke. Mint mondta, Arany János valószínűleg tiltakozna, hogy bélyegen lássa viszont magát, hiszen az ő habitusától távol állt az ilyesmi, „mi viszont tartozunk neki ennyivel” – idézte az államfő szavait a Magyar Távirati Iroda. Az Arany János Emlékbizottság elnöki posztját is betöltő Áder János az ünnepségen úgy fogalmazott: a Magyar Posta kiváló bélyegkisívvel ajándékozza meg nem csupán a filatelistákat, de minden, az irodalmat, a művészetet kedvelő embert.
Illés Zoltán, a Magyar Posta Zrt. elnök-vezérigazgatója elmondta, hogy a magyar nyelv egyik legnagyobb ismerőjének tartott költő képmása már többször is bélyegre került. A kisív négy bélyege Arany János négy balladáját – A walesi bárdok, Ágnes asszony, Mátyás anyja, Bor vitéz – illusztrálja egy-egy grafikával, idézettel és az emlékév arculati elemeivel.

 

Mit nem mond, szomszéd?!

A meglepett elefántfóka, avagy egy fotópályázat, amelyre még mindig érdemes jelentkezni

Az idén is nagy lesz a tolongás az év legviccesebb természetfotója címért. A minden évben megrendezett Comedy Wildlife Photography Awards-ot két természetfotós alapította, de „természetesen nem egyszerűen csak a legviccesebb fotó kiválasztására jött létre, hiszen szervezői a Born Free Foundationnel együttműködésben az állatok élőhelyének, illetve állományának megőrzésére, valamint az ezért küzdőknek való adománygyűjtésre próbálják felhívni a figyelmet” – írta nemrég Vincze Miklós, a 24.hu szerzője. A szervezők az idén is késő őszig várják a fotókat, így tehát még egyáltalán nem késő, bárki jelentkezhet akár Vajdaságból is, ha felvételét elég viccesnek találja. Mi szurkolunk, hogy legyen díjazott résztvevő régiónkból is! (A pályázattal kapcsolatos részletek, no és persze a további fotók is elérhetők a Comedywildlifephoto.com internetes címen.)
Az idei kiírásra beérkezett versenydarabokból a szervezők nemrég tették közzé az első csomagot. Ezek közül választottuk most ki a barátja mondandóján meglepődött elefántfókát ábrázoló fotográfiát. Vajon mit mondhatott neki a társa? George Cathcart felvétele a Kalifornia állambeli San Simeon egyik partszakaszán készült.

 

Répaszeretet

Az interneten terjedő vicces fotók tulajdonképpen kimeríthetetlen tárházából választottuk az itt látható képünket, amelyhez nem kell különösebb magyarázat, egyszerűen úgy kedves, ahogy van, minden szó fölösleges volna.
A kép eredeti feltöltője csak ennyit írt hozzá kommentárként: „Imádlak, mami!”

 

A Comedy Wildlife Photography Awards fent hivatkozott honlapját itt érhetik el olvasóink:

 

Comedy Wildlife Photography Awards :: Comedy Wildlife Photography Awards – Conservation through Competition

Remember, we are all about conservation. We want you to take up our banner of wildlife conservation, bang the drum, beat the cymbal and make some noise, we need to spread the word – wildlife, as we know it, is in danger, all over the world and we need to do something to help save it.

S a Családi Körnek ugyanebben a lapszámban a Képhistóriák című rovat már két oldalra terjeszkedett (ez volt az első ilyen alkalom…), ugyanis egy nagyobb, a vajdasági magyarság színháztörténetére is visszautaló jegyzettel is jelentkeztünk:

 

Az örök Éva, avagy egy női arc rejtelmei

Madách Imre és Az ember tragédiájának a műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemessége

„Sosem voltam Star Wars-rajongó. Sci-fiben inkább a realista vonalat szerettem, amikor az űrhajósoknak meg kell küzdeniük a súlytalansággal, a távolsággal meg az egyéb kozmikus nyavalyákkal. Ezért, amikor a ’90-es években lehetőséget kaptam, hogy az Űrgammák című tévésorozatba epizódokat írhassak, ezt a vonalat próbáltam képviselni. Volt például egy rész, amikor az űrhajónak irányt kellett változtatnia, mert módosult az úti célja. Ezt egy csillag gravitációs mezejével valósítottam meg, mondván: az űrben nem lehet csak úgy lefékezni és másfelé fordulni, mint a Földön. A sorozat készítői ezt nem fogadták kitörő örömmel, mert arra ment el minden energiájuk, hogy a szponzorok termékeit valahogy beépítsék a cselekménybe. Ki is penderítettek hamarosan, pedig tűnjék bár nagyképűségnek, ha rám hallgattak volna, nézhető sorozatot lehetett volna gyártani ebből az egyébként sületlen baromságból.” (Majoros Sándor)

A női arcok mintha örökkön megfejthetetlenek lennének a férfiszemek, férfitekintetek, férfigondolatok számára… Nehéz szabadulni ettől az érzéstől, hiszen sok mindent gyakran csak mi képzelünk bele akár édesanyánk, akár kedvesünk, akár leánygyermekünk arcvonásaiba. Tág teret nyitva ezzel a félreértelmezési lehetőségeknek…
Nézem ezt a női arcot itt a mellékelt felvételen, nemcsak a szeme, nemcsak a vonásai kifejezőek, de tulajdonképpen a teljes lényét meghatározza a háttér, vagyis a környezete. Mitől sivár a lélek? – hangozhat a kérdés, amit az esetek többségében azonban fel sem tesznek ugyan. Honnan tudhatnánk hát egyáltalán, hogy választ kell találnunk rá… Vagy legalábbis illene mondanunk valamit. Illene megszólalnunk. Megszólítanunk ezt a nőt. Aki mintha egy lenne ezzel a lakótelepi lepusztultsággal. Mitől válik sivárrá a környezet, amelyből, úgy tűnhet, hogy nincs szabadulás, nincs kilépés, nincsenek kifelé vezető ajtók az aszfaltdzsungelekben? Csak a bezártság van. A lelket a testbe. Életfogytig. Innen, ebből a lakótelepi lepusztultságból aztán végképp nem nyílnak tág terek… Nézem ezt a női arcot, és igyekszem megfejteni az életét… Igyekszem megfejteni a lényét. Ezek a beikszezett ablakok között szocializálódhatott vajon? Ezekbe a falakba üvölthette bele bánatát? Ez a mögötte tátongó űr nyelte el sikolyát, örömét és bánatát, zihálását és nyögdécselését, könnyeinek csendes hangját?
A lakótelepek sivár lelki űrjében ugyanúgy megváltoznak a fizika szabályai, ahogyan a világűr ennél sokkal tágasabb terében is, pontosan úgy, ahogy Majoros Sándor, az 1991 óta Budapesten élő, egyebekben mégiscsak bácskossuthfalvai születésű József Attila-díjas vajdasági magyar író – az 1956-os nemzedékből – megfogalmazta itt nekünk, a mai mottónkul választott minapi kis Facebook-posztjában, kis krokijában, aprócska remeklésében. Gyémántokat, kincseket, gyöngyszemeket szórt elénk, mi meg mint a jámbor jószág…
Znamenák István, a kaposvári Csiky Gergely Színház színész-rendezője – aki többször dolgozott abban az időszakban Szabadkán, tehát neve ismert lehet a vajdasági közönség előtt is – „vitte ki” az 1997-ben bemutatott Murlin Murlo című előadás szereplőit a nagyon is valós, a bárki által megélhető térbe. A szerep tehát maradt, csak a környezet változott, a színésznő pedig beleivódott a sivárságba, eggyé vált a lakódzsungellel. Mintha épp itt, épp ezek a beikszezett ablakok között szocializálódott volna. Itt élte a színpadtól ekkor már meglehetőst távolt eső életét…
Én most nevet adok ennek a nőnek. Ő lesz most az én Évám. Éva – a madáchi Tragédiából.
A Tragédia Évája.
Domonkos László írta ugyanis a szegedi Délmagyarország című regionális napilap hétvégi mellékletének 1985. december 2-i számában a szabadkai Madách-kommentárok című előadásról: „Először is: a Tragédia, Madách világirodalmi rangú remekműve szinte-szinte csak ürügy, noha Ristić azt mondja, idestova másfél évtizede foglalkozik Az ember tragédiájával. Ez a különös, vibráló egyéniségű művész mindenesetre fölismerte a mi zseniális írónknak a közvetlen műtől elvonatkoztatható társadalomfilozófiai egyetemességét. S ezen a ponton Madách nemcsak a kortalanságból léphet ki, de a textus, a szereplők is teljesen szétfeszíthetik természetes kereteiket: a Madách-kommentárok heroikus kísérlet arra, hogy felmutassa nekünk – a huszadik század látványát. Már nem igazán a klasszikus nagy mű az érdekes, hanem a világtörténelem számbavétele. Ama bizonyos történelmi-társadalmi indíttatású Teljesség jegyében, melynek áhítása minden jelentős művészt mindenkor szembeállít önnön világának démonaival.”
Nézem ezt a női arcot, Éva pillantását fürkészem, aki épp most lépett ki a Tragédiából ide a lepusztult lakótelepi falak közé, és azt kémlelem a vonásaiban, hogy vajon egy távoli csillag gravitációs mezeje kimozdíthatná-e a veleszületett sivárság adott közegéből. S alighogy a világtörténelmet sebtében még számba veszem, az erre vonatkozó kérdést már nem teszem fel, így azt sem tudhatja senki sem, hogy válaszolnia illene rá.

 

Egyhetes kihagyás után, 2017. szeptember 7-én, két anyagból állt össze a Képhistóriák rovat, s bár ez így nem volt előre tervezett, mégis két, kultúrtörténeti vonatkozású anyaggal jelentkeztünk benne. A témák megválasztásánál nekem inkább az izgalmas részletek ragadták meg és kötötték le a figyelmemet…

 

Tisztelgés a művésznő emléke előtt

Maria Helena Vieira da Silva emlékezete

Az itt látható, Hommage a Vieira da Silva című mail-art alkotásával emlékezett 1994-ben az akkor már két éve elhunyt portugál festőnőre Kádár József – vagyis a nagyvilágban ismertebb nevén: Joseph Kadar – magyar festő, grafikus, szobrász és fotóművész.
Kádár József 1936-ban született Debrecenben, s harminchárom évesen, 1969-ben költözött Párizsba. Magyarországon akkor már erősen expresszív, figurális festőként ismerték. Korai párizsi korszakában inkább a szürrealizmus felé fordult, de hatással volt rá a konstruktivizmus és a különféle absztrakt irányzatok is.
Az első mail-art borítékait és könyvtárgyait (livres objets) 1969-ben alkotta meg, majd 1979-től készített művészi fotókat és fotogramokat, amelyeken izraeli, indiai, itáliai, görögországi és spanyolországi élményeit dolgozta fel. Ezeket a műveit igen nagyra értékelve Lucien Hervé méltatta munkásságát. Később, a nyolcvanas évek elején, tovább kísérletezve az ekkor már rendelkezésre álló modern technikákkal, a fénymásoló gépet is elkezdte művészeti célra használni: fotóit, kollázsait ezzel az eljárással másolta és sokszorosította, időközben pedig a gép megfelelő beállításainak alkalmazásával hol megnyújtotta, hol pedig zsugorította a képeket. Ezzel a beavatkozással ért el olyan művészi hatást, amely lenyűgözte fantáziáját. Talán éppen ezzel indokolható az is, hogy röviddel ezután, 1985-ben felhagyott a hagyományos értelemben vett festészettel, s ezután már csak fénymásolóval, számítógéppel hozta létre fekete-fehér vagy színes elektrografikáit. Olyan műveket is alkotott, amelyeket a hagyományos sokszorosító technikákkal nem lehet előállítani, köztük például háromdimenziós releif-elektrografikákat is.
Érdemes kiemelnünk, hogy Kádár Józsefnek az ebben az időszakában alkotott műveiben jelentős szerep jutott a fénymásoló hibás működésének is, amivel újabb vizuális hatásokat sikerült elérnie. Egy-egy kisebb nagyobb technikai hibát igyekezett tehát a művészi kifejezésmód szolgálatába állítani, mintegy a masina meghibásodását alkotói eszközzé, kellékké változtatva át.

 

Kosztolányi Dezső és Karinthy Frigyes palicsi kirándulása

Nyomozzuk ki együtt, hol és mikor készült ez a fotográfia!

Időről-időre, de több-kevesebb rendszerességgel feltűnnek az internet modern világában régi, letűnt korokat időző izgalmas felvételek, amelyek ilyen alkalmakkor megosztásról megosztásra vándorolva, apránként haladva ugyan, de ezrek és százezrek érdeklődését felkeltve végigjárják, bebolyongják, bebarangolják a világháló legrejtettebb zugait is. Így bukkant fel nemrég a legnépszerűbb közösségi portálon ez a felvétel is, amely valamikor a múlt század tízes éveiben készülhetett, 1910 táján, vagy röviddel utána, Palicson, ahová Kosztolányi Dezső hozta el kirándulásra pályatársát, Karinthy Frigyest. A kép készítésének körülményeiről nem sokat tudunk. Vagy még annál is kevesebbet… A képről, amely már az első felületes ránézésre, rápillantásra is olyan életérzéseket sugall (dokumentál…), amelyek miatt minden okunk megvan arra, hogy irigykedjünk a két irodalmi nagyság kortársaira, sok-sok érdekes, talányos kérdés felmerülhet, amelyre egyelőre, a legjobb esetben is csak találgatásokkal válaszolhatunk. Így például, mi tagadás, izgalmas lenne kinyomozni, hogy egyáltalán miért jártak ők ott akkor ketten együtt (talán fellépésre hívták őket, irodalmi estet tartottak, vagy Szabadka szülötte csak úgy, „ingyé”, spontán elhozta barátját a szülőföldjére… vagy mi cél vezérelte őket a Délvidékre…), s Karinthy vajon Kosztolányinál vendégeskedett Szabadkán, vagy kint lakhatott valahol Palicson – Palicsfürdőn, ugye. „Egészen pontosan hol készülhetett a kép? A háttérben üvegházak vannak, és a távolban fölsejlik egy nagyobb villa, talán tornyos, mint a palicsi villák általában” – elmélkedett egy bejegyzésében Dormán László a felvétel ürügyén, mondván, hogy „nagyon szeretem a régi képeket, de ennek különösképpen nagyon, de nagyon megörültem”. Ehhez bizony csatlakozom: én is! S ezért is van most itt…
„Az pedig, amihez Karinthy támaszkodik, valami ácsolt oszlop vagy kapu lehetett? Annak a része az a csonk, amire Kosztolányi rátenyerel? A háború előtt készülhetett a kép vagy már a háborús időkben? Csupa kérdés. Megszállott irodalomtörténész lehet, hogy tudja a válaszokat” – írta Dormán László a Facebookon. Nos, ha bárki is ismeri a választ a felmerült kérdések bármelyikére, kérjük, ne habozzon, írja azt meg nekünk e-mailben a szpray@gmail.com címre. A helyes megfejtéseket nemcsak könyvjutalomban részesítjük, de rovatunkban közre is adjuk. Nyomozzuk hát ki együtt, hogy hol és mikor, milyen körülmények között készülhetett ez a fotográfia!

 

Végül talán érdemes még elmondanunk itt, mindezekhez kapcsolódva, hogy Maria Helena Vieira da Silva portugál festőnő 1908. június 13-án született Lisszabonban. Tizenegy évesen kezdett rajzolást és festészetet tanulni a helyi Academia de Belas-Artes iskolában, ahol tizenévesen olyan tanárai voltak, mint Fernand Léger (festészet), Antoine Bourdelle (szobrászat), Stanley William Hayter (metszet), de együtt dolgozott Émile Othon Friesz (1879–1949) ismert festőművésszel is, a fauvizmus kiemelkedő alakjával. Vieira da Silva 1928-ban azzal a szilárd eltökéltséggel utazott Párizsba, hogy ott szobrászatot tanuljon, de alig egy évvel később már a festészet mellett döntött, 1930-ban pedig férjhez ment a magyar Szenes Árpád absztrakt festőhöz. A portugál művésznő így lett magyar állampolgár, és többször járt férje hazájában is. Habár Párizsban éltek – a francia fővárost csak a második világháború idején hagyták el, amikor egy ideig Lisszabonban húzták meg magukat, majd Brazíliába költöztek –, a francia állampolgárságot csak 1956 után vették fel. Szenes 1985-ben, felesége 1992-ben hunyt el. Kettejük munkásságát mutatja be Lisszabonban a Fundação Árpád Szenes – Vieira da Silva múzeuma, amelyet 1994 novemberében avattak fel.

 

A Délmagyarország 1985. november 2-i számában jelent meg Domonkos László fent idézett írása a szabadkai Népszínház előadásáról, a Madách-kommentárokról:

 

A budapesti Jump magazin 1993/3-as, őszi száma közölte Znamenák István fotósorozatát, amelynek egyik darabját a Képhistóriák című sorozatban is felhasználtuk:

 

A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatának 2017-ben megjelent epizódjait egybefűzött gyűjteményként itt találhatják meg olvasóink:

 

A mai összeállításunkban idézett cikkek a Családi Kör alábbi számaiban jelentek meg:

Megosztás
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás