1944,  Irodalom

A börtönhistóriáktól a Károlyka utáni leselkedésig – és vissza

Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (6. rész)

Novella- és elbeszéléstémák az alkotó műhelyéből: ma már csak a elvéltári anyag őrzi azoknak az ötleteknek az emlékét, amelyeket a szerzőnek életében nem volt ideje, alkalma, lehetősége megvalósítani. A lapszéli jegyzeteibe, gondosan őrizgetett újságkivágásaiba pillantva azonban értesülhetünk arról, hogy milyen történetek foglalkoztatták, milyen témák keltették fel az érdeklődését… Mivel Laták István alább illusztrációként látható véradókönyvecskéjében a legkorábbi bejegyzés 1944. november 17-i, ezért a Yuhar kronológiájában most ehhez az évszámhoz igazítjuk mai bejegyzésünket. Az író abban az esztendőben még egyszer adott vért: december 18-án. A következő évben pedig hasonló rendszerességgel folytatta ezt a tevékenységét: 1945. február 4-én, április 17-én, május 18-án, június 21-én és augusztus 11-én is ezzel segítette a rászorulókat.

 

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

 

Elolvasatlan könyvek nyomában Danilo Kišsel és Laták Istvánnal

Mindössze huszonöt esztendő volt a korkülönbség a két író között, s ez a negyed évszázad bizony jelentős mértékben befolyásolta – megkülönböztette – pályájuk, pályafutásuk alakulását, s ha nagy általánosítással akár még pályatársaknak is mondhatjuk őket, ők ketten egészen bizonyosan nem érzékelték ennek semmiféle hatását, jelentőségét, vagy bármiféle vetületét.

 

A levéltári kutakodásaimat feldolgozó sorozat újabb része a Magyar Szó melléklete, az Üveggolyó 2012. április 30-i számában jelent meg:

 

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

Börtöntörténetek

„Hasonló novella-téma gomolyog bennem”, avagy a szerző, aki nemcsak álmodott a börtönről, de személyes tapasztalatából is ismerte a rácsok mögötti világot – Laták István (1910–1970) vázlatai a szökött rabról és a József Attila versében rejlő elbeszélés lehetőségéről

 

Ha fogságot említünk, vagy azt mondjuk manapság a vajdasági magyar irodalomban, hogy Börtönről álmodom mostanában, nos, akkor szinte mindenkinek azonnal Gion Nándor (1941–2002) és életműve lesz az első gondolata. Nem kell persze, hogy ebben bármi meglepőt keressen (és főleg találjon…) bárki is, hiszen az Újvidéki Rádió magyar műsorainak egykori főszerkesztője, vagyis – egy egészen más megközelítésben – a szenttamási születésű regényíró 1990-ben megjelent regényének a címe ez. A börtöntörténetek, a börtönélmények – s nem is csak jogi szempontból, hanem mint a bezártság, az elzártság, a kirekesztettség, a fenyegetettség –, s úgy is, mint a hatalommal való szembesülés lényegében a kezdetektől egyik kulcsfontosságú jellemzője a világirodalomnak, a témával foglalkozó művek felsorolására akár oldalakat is szánhatnánk.
S különösen érdekes, fontos szempont lehet ez olyan szerzők esetében, akiket a hatóságok több időszakban is folyamatosan zaklattak, vagy akik akár egzisztenciájukat is veszélyeztetve szembehelyezkedtek, szembekerültek a hatalommal, ahogy például Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költőt, prózaírót, publicistát is többször őrizetbe vették a királyi Jugoszlávia idején, illetve a magyar közigazgatás időszakában is. Hiszen olyan esetekben, amikor a szerzők maguk is börtönlátott emberek voltak, akik megtapasztalták a bezártságot, vagy legalábbis annak veszélyét – politikai meggyőződésük, vagy éppenséggel művelődésszervezői tevékenységük miatt –, mindig felmerülhet a kérdés, hogy műveik mennyiben fikciósak, s történeteik mennyiben gyökereznek a megélt valóságban.
Laták Istvánnak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában, az intézményben az író fia, Laták András által elhelyezett anyag hetedik, rendezett dobozában – amelyik a leltárív tanúsága szerint az író regényeit, színműveit és hangjátékait őrzi – több érdekes feljegyzést, elbeszélés- illetve regényvázlatot találtam, amelyek részben az író munkamódszerére is utalnak. Ezek egy része pedig a valóságban megélt, más része csak hallomásból ismert, de ugyancsak tényszerű, megint más esetekben viszont irodalmi alapokból, olvasmányélményekből táplálkozó börtöntörténetekre épül.
Laták István kézzel írott, esetenként újságkivágások szélére jegyzett kis vázlatai utalnak arra is, milyen módszerekkel gyűjtötte, és honnan merítette témáit, hogyan dolgozta fel azokat, miként viszonyult a mű alapötletét adó cikkekhez, jelentésekhez, tudósításokhoz. De mindezek utalnak egyúttal a szerző hétköznapi szokásaira is, hogy milyen újságokat járatott (vagy melyekhez jutott hozzá munkájából kifolyólag…), milyen rovatokat olvasott különös figyelemmel, hol talált ihlető témára, miben látott figyelemre és továbbgondolásra – s mintegy variálásra – érdemesnek ítélt ötletet. Ezek segítségével pedig beleshetünk hát az immár negyvenkét évvel ezelőtt elhunyt szerző dolgozóbájába, s talán a műhelytitkaiból, írói szokásaiból, s módszeriből is megsejthetünk valamit.
Külön figyelmet érdemelnek mindezek sorában a már említett, különféle börtöntörténetei, illetve elítéltekkel összefüggésbe hozható, a hatóságok éber figyelmével való szembesülést, a fenyegetettség érzését feldolgozó elbeszéléstervei, már csak azért is, mert a szerző a később készült (ön)életrajzaiban – mint már láttuk a korábbiakban –, fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a királyi Jugoszlávia idején többször is, majd pedig a visszacsatolás rövid időszakában is letartóztatták tevékenysége miatt.
A levéltári anyag hetedik dobozából került elő egy újságkivágás, amit a szerző egy cirill betűs lapból tett el. Hosszadalmas szerb nyelvű idézettel most mégsem terhelném az olvasót, de mivel a levéltári dokumentumokat alapvetően betűhív átírásban illik megadni, lábjegyzetben a szöveg eredetijét is mellékelem. A Laták István által félretett cikk címe A szökött rabot megölte a felesége – ezt most fordításban közlöm:

„Ipek, augusztus 9.
A đurakovaci Delimir Jovanovićot iszákosként és bűnözőként ismerték, már többször is letartóztatták és elítéltek. Legutóbb hat hónapos börtönbüntetést kapott. Egy hónappal azután, hogy megérkezett büntetésének letöltésére, szökést kísérelt meg, de elfogták. A sikertelen szökési kísérlet után Velimir[1] viselkedése teljesen megváltozott, és példás magatartást mutatott. Büntetése már a végéhez közeledett, »szabados«[2] lett. Ekkor már elhagyhatta a börtönkörletet az őrség kísérete nélkül is.
Kihasználva ezt, Jovanović egyik este ellopott egy puskát a börtön őrszobájáról, elvett száz darab lőszert, és megszökött. Még aznap este hazament és arra kényszerítette feleségét, hogy tartson vele. Három hónapos gyermekük otthon maradt.
Egy hétig bujkáltak a Đurakovac és Istok környéki erdőkben. Időközben Jovanović megtanította feleségét a puska használatára. Egy délután, amikor a szökött rab elaludt, felesége, akinek megparancsolta, hogy közben a puskával őrködjön, több lövést adott le rá, és megölte őt. Ezután a nő önként föladta magát a népi rendőrség legközelebbi állomásán, és elmagyarázta, hogy azért ölte meg férjét, mert vágyakozott az egyedül hagyott gyermek után.

T. M.”[3]

Laták István kézzel, piros színű ceruzával írt lapszéli jegyzete ehhez az újságcikkhez: „novella vagy regény-téma”. Ettől a feljegyzéstől kicsit távolabb, külön blokkban, hagyományos grafitceruzával pedig kicsit részletesebben is kifejtette elképzelését, illetve azt, hogy mi keltette fel a figyelmét és érdeklődését ebben a történetben: „Az asszony nagyon szerette a férjét is, de az anyai ösztön nagy tépelődés után győz” – írta. A cirill betűs újságból kitépett írás címét is piros ceruzával, mintegy a szöveg kiemeléseként húzta alá, az alatta található időjárás-jelentést pedig grafitceruzával húzta át vastagon, egy összefüggő, elnyújtott hullámos vonallal, ezzel is jelezvén, hogy az már teljességgel tárgytalan, illetve az már nem érdekli.
Az újságkivágáson, sajnálatos módon, semmilyen jelet, feliratot, nyomtatott vagy akár kézzel jegyzett szövegrészletet sem találtam, amelynek alapján meghatározhatnánk, pontosíthatnánk, hogy melyik évből, melyik időszakból származik ez a jegyzetben maradt elbeszéléstervezet. Illetve olyat sem, amelynek alapján azonosíthatnánk, hogy melyik napi kiadványból tette félre Laták István ezt a tudósítást.
Hasonló témát készült feldolgozni Laták István egy József Attila-vers alapján is. Egy A4-es papírlapon került elő – ugyancsak a levéltári anyag hetedik dobozából –, alig néhány oldalnyira az iménti feljegyzéstől, a következő, ugyancsak kézzel és grafitceruzával írt jegyzete:

„J. A.
Lebukott című verséhez

hasonló novella-téma
gomolyog bennem, megírni
persze abban több a történés
vagyis van cselekménye, ahol C. Pali
is mesélt annak idején Cseh Károly
és az egyetemisták [olvashatatlan szövegrész]
magkínzatásáról stb. és mások is
itteni [olvashatatlan szövegrész] …kaiak K. Pista, N. László, kis
ürge (eszkimó kinézésű). Dóczi dacos magatartása
Ne znam ništa, ne poznam tebe, ne znam nikoga, jebem ti boga! (Királyi börtöntörténet)”

Ezt a feljegyzését Laták István a saját, Szigeti élet című versének – írógépen készült – kéziratának hátlapjára írta. Saját költeményének versszakait azonban – mintegy érvénytelenítve immár azokat – a szerző grafitceruzával, X alakban, vastagon áthúzta. Mint jeleztem korábban, ezt az író többször is megtette, újabb vázlatait a korábban már megjelent, akkorra már publikált művei papírjának hátlapjára írta fel.
József Attila a Laták jegyzetében hivatkozott, a Lebukott című versét 1930. novemberére datálta:

„Megvallattak, hogy vérzett a husunk.
Elvtársunk, ki még sétálsz, mint a fény,
gondolj reánk, kik fel-le futkosunk
és messze nézünk cellánk szögletén.
Lágyult az izmunk, fekhelyünk kemény,
eledelünket kiköpi a szánk,
gyomor- s tüdőbajt ítéltek reánk
s ha nem pusztulunk, elpusztítanak.
Még harcolunk, de testünk oly sovány.
Testvér, segítsd a lebukottakat.”

Sajnos, mindezek közül egyetlen olyan elbeszélést sem találtam a levéltári anyag átnézett, feldogozott részében, ami arra utalna, hogy ezeket a tervezett elbeszéléseket Laták István meg is írta volna, illetve bármilyen szinten elkezdte volna megvalósítani. Nyugodtan kimondhatjuk hát, hogy a felvázolt börtöntörténetek megmaradtak az ötlet szintjén, az ihletett pillanat hirtelenségében feljegyzett vázlatokban. Olyanok hát ezek a széljegyzetek, mint a puszta ötletek lenyomatai, amelyeknek kifejtésére, kibontására azonban a szerzőnek az időközben bekövetkezett halála miatt már nem adatott lehetősége. Hasonlatosak a már ugyancsak említett Száraz György (1930–1987) Kossuth- és József Attila-díjas budapesti író – aki a kortársa volt, még ha más és más közegben éltek is – 1956-os naplójegyzeteihez. A párhuzam pedig azért is releváns, s mintegy permanensen kínálkozó, mert ekkor már Száraz is belülről ismerte, megtapasztalta a rácsos börtönvilágot. Az író fia, Száraz Miklós György írta nemrég az édesapja naplóit feldolgozó sorozatában (Apám és a forradalmak, Magyar Hírlap, 2012. március 17.): „A jegyzetei egy töredékét »írásos gyorsfényképeknek« nevezte. Nem foglalt bennük állást, csak leírta, amit a forradalom napjaiban látott. Harminc évvel később így emlékezett vissza a keletkezésükre: »Pár hete szabadultam a börtönből. Az elszigetelt lét után zúgott a fejem. Tudtam, hogy nem abba a világba térek vissza, amelyikből 1952 őszén kiszakítottak; de nem tudtam, hogyan alakult ez a világ. Nem értettem, mert nem éltem meg. A folyamatosság érzete, amely biztonságot adott volna, hiányzott. Október 23-án reggel munkát keresni indultam otthonról, aztán két hétig nem keveredtem haza. Jegyzetfüzet nem volt nálam, a feljegyzések itt-ott fölszedett papírdarabkákra, kitépett füzetlapokra, szalvétákra íródtak: zsebeim a napok során megteltek a cédulákkal.«”
Ugyanilyen, zsebben hordott, szalvétákra készült feljegyzéseknek – vagyis írásos gyorsfényképeknek – tekinthetjük Laták István börtönhistóriákat rögzítő novella- és regényterveihez készült jegyzeteit, vázlatait is.

 

Lesekedés

 

Laták István a Lesekedés – így írta a szerző: Lesekedés; és nem Leselkedés (tekintsük ezt szándékosságnak) – című elbeszélésének elején ismét megtéveszti (persze jóhiszeműen…) olvasóját: azt a látszatot kelti, mintha cselekményének középpontjában egy párkapcsolati história állna, s hangsúlyát ekkor még a két főhős, a pár tüzes éjszakáira és délutánjaira, szerelmi együttléteire helyezi „a sűrűn befüggönyözött lakásban”. Bár már itt is jelzi, hogy kettejük története véget ért, túl vagyunk valamin, ami elmúlt, az asszony hiába várja vissza fiatal kedvesét. De az emlékek megidézése még mindig azt a látszatot kelti, hogy a szerzőt elsősorban a múlt erotikus eseményei foglalkoztatják. S a leselkedésben is esetleg arra számíthatnánk, hogy a nőnek a szobában aludni küldött kislánya fürkészi majd a történetben, ahogy „anyjáék sötétben heverésztek a konyhaablak alatt elhelyezett pamlagon”.
Nagyon érdekes az elbeszélés szerkezete is, amelyben egyrészt útjára indítja történetét, felvázolja/felépíti a szituációt, másfelől pedig zárójeles bekezdéseiben mintha kommentárokat fűzne hozzá, értelmezi, illetve kiegészíti az elmondottakat, ezáltal pedig más megvilágításba helyezi a történteket.
Érdekes megfigyelnünk azt is, hogy a szerzőtől megszokott tragikus fordulat – mint a Végzetes pillanat vagy A vagonajtó kilincse című elbeszélésekben – ezúttal elmarad, történetét egyszerűen zárja le, az elhagyott nő sorsa nem teljesedik ki soraiban, s vélhetően a leselkedés, a férfinak az egyre kínosabbá váló unszolása, s az új szerelem, a fiatal lány zaklatása is tovább folytatódik. Még. Immár teljesen értelmetlenül. Olvasójaként feltételezhetjük, hogy az egykor volt szerelmespár története ezen a ponton még távolról sem ér véget, csupán a szerző ennyit tartott belőle érdemlegesnek, ennyit tartott megörökítésre, elbeszélésre érdemesnek.

 

Laták István portréfotója a királyi Jugoszlávia idejéből származó munkakönyvében
Száraz György egy vándorcirkusz szervezőtitkáraként 1957 nyarán Tapolcán

 

Mint láthattuk is, a Lesekedés című elbeszélést ebben a 2012-es cikkben már részletesen elemeztem. Laták Istvánnak ezt az írását választottam ugyanis az Üveggolyó április 30-i számához:

 

Lesekedés

Jóideje észleli az asszony, hogy csinosképű szeretője le akarja rázni a nyakáról. Hiába várja a sűrűn befüggönyözött lakásban, ahol olyan észbontóan tikkasztó órákat töltöttek, s ahol mint a pióca szívta magához a bivalyerős szőke legényt.
(Pedig azt esküdte a hazug, hogy sokáig, nagyon sokáig nem felejtheti a csókjait, s a ráfonódó lázas testét. Ilyen hamar jóllakott volna vele? Mit ér akkor az eskü, s meddig tart a szerelem?)
– Ó, Matild, honnan van benned ez a pokoli forróság? – kérdezte néha félig aléltan a fiú, amikor újra és újra szerelmi rohamra késztette az asszony, s a fiú mindig újra lángolt az ő olthatatlan asszonyi tüzétől…
Tán még sosem szeretett ennyire Matild, s most ifjú szeretője mégis végét akarja szakítani az őrjöngő napoknak…
Kilencéves kislányát az asszony délutánonként a szomszédba küldte játszani, hogy szerelmi idilljeiket ne zavarja, amikor a fiú délelőttös volt a gyárban. Ha pedig este jött a legény, korán aludni küldte a gyanakvó kislányt a szobába…
(A kislány néha félóráig is szipogott, nem akart vagy nem tudott elaludni. Minden neszre ügyelt, amely átszűrődött a konyhából. Lábujjhegyen oda-odaosont az ajtóhoz, kissé félrevonta a függönyt, hogy valamit is lásson, anyjáék sötétben heverésztek a konyhaablak alatt elhelyezett pamlagon. Ott zavartalanul dédelgette anyuka az izmos Szerda Károlykát. A kislány még az árnyaikat sem igen láthatta.)
Micsoda drága idők voltak azok, emlékszik vissza rá égő szemmel Matild.
(A szomszédok csak kajánul kuncogtak mindig, vagy két esztendőn át, amikor a fiú a régies, alacsony kapun belépett és eltűnt a konyha függönyei mögött. Az asszony szívrepesve várta már. Gyorsan, megszokottan kiöntötte a lavórból a vizet az udvar füvére, s frisset, tisztát készített bele, majd a repedezett, külső faajtót is behúzta maga után, hogy a nappali mesterséges félhomályban egyedül maradjon a fiúval, egyedül lakása mélyén, a világ közepén.)
Matild asszony az egyik tejüzlet pénztáránál ül mostanában. A fiú nyugtalanvérű gyári munkás. Festő. Moziban ismerkedtek össze, és az asszony mindjárt egész szerelmét adta a kényelmesen legyeskedő fiúnak. Ahogy múltak a hónapok, az asszony kívánkozása egyre nőtt. Károlykának az érdeklődése pedig egyre csökkent. Úgy látszik, kihűlt a szerelme. Megunta talán a mohó asszonyt. De tehet arról Matild, hogy nem tud jóllakni a szerelemmel? Tobzódott, duskált. S most semmiféle praktikával sem tudja újra magához láncolni.
Lassan kezdett Károlyka el-elkésegetni, néhanap el is maradt. Aztán mind sűrűbben talált kifogásokat a távolmaradásra, s végül most már tájára sem akar jönni. Pedig az asszonynak a halvérű férje óta – akitől elvált – és szaladó szeretői után – akiknek kiadta az útját – ez a szívós legény jelentette a boldogságot. Barátnőjének, akihez boldogtalanságában most mindennap elszalad, sírva panaszolja, hogy nem tud lemondani Károlykáról. A barátnő is boldogtalan a szerelmében, mert egy nős embert szeret. Összebújnak és végtelen részletezéssel folyton csak a szerelmeseik tüzes öleléséről szipognak.
De elfogyott már a siránkozásban a türelme Matildnak. Beüzenget a fiúnak az utcájukban talált kisgyerekekkel, leveleket küld általuk. Bemenni nem mer hozzájuk, mert Károlyka szülei kiutasítanák. Nem tűrik őt. Mindenféle rosszat üzengettek neki már a fiuk viszonyának kezdetén is.
Lesbe állt hát néha a gyár előtt, ahol a fiú dolgozik. Egyszer gyorsan el is csípte. Károlyka kerek, világosbőrű arca sötétvörös lett a szőke hajáig, zöldes szeme mérges szikrákat szórt. Bosszúsan hívta félre, s mogorván kérdezte:
– Mit akarsz itt, Matild?
– Látni akartalak! Mért nem jössz hozzám?
– Nem fekhetek örökké a pamlagodon… Dolgom volt.
– Mindennap dolgod van?
– Ne faggass! Sose gondoltál arra, hogy esetleg szét is maradhatunk?
– Annyira szeretlek, hogy erre sose gondolok! Mindig érted imádkozok! Jaj, a végzetem lettél!…
És akkor nem hagyta magát elküldeni. Addig könyörgött a fiúnak, az alkonyatban addig tüzelt érte, hogy ismét elhúzta magához. Alig tudott akkor betelni vele. S éppen ez a telhetetlenség űzhette el újra Károlykát. Azóta megint feléje sem néz.
Újabban kerékpárt vett, s azon szökik előle. Kinézi, hogy a két gyári kijárat közül melyiknél várja az asszony, s kerékpárra pattanva gyorsan elkarikázik a másik kijáraton, messze, le a folyóhoz. Szégyenli munkatársai előtt, hogy így lesekszenek rá…
Valakinek biztosan udvarol Károlyka, töpreng az asszony. És beesett, fekete szeme kékesen, mélyen bekarikásodik. Sóvárgó, barnás arca megsoványodik a hiábavaló futkosás okozta fáradozásoktól. A folyónál, a betyárstrandon hiába kereste annyi ember között. Gyér, fekete haját is hiába fodorította újra villannyal. Pedig sokkal szebb akart lenni az eddiginél. Izgatóbb. De sokat átélt nők korai hervadtságát csak nem törölhette le.
(Kávéházi kaszírnő volt két év előtt. Aztán egy tejüzlet pénztárához jött át, hogy egyfolytában letölthesse munkaidejét. S munka után szívrepesve haza, hogy várja nagyerejű szerelmesét. Legalábbis így volt az utóbbi időkig.
Délutánjai és estéi szabadok lehettek. Így ugyan kevesebbet keresett, kalandja sem akadt, de Károlykát várhatta. Mással nem törődött már. Ilyen boldog még nem volt férfi után. Nagyon szeretett Matild moziba járni. De csak szerelmi kettesben. Azelőtt sok filmet néztek együtt Károlykával. Míg a mozi felé lépkedtek, büszkélkedett a szélesvállú, hamvasszőke fiúval. De ez a szórakozás is elveszett.)
Egyedül nem kívánkozik sehova. Kislányát is unja. Csak azért tartogatta magánál a gyereket, hogy családi lakását megőrizhesse, mert többen fenték fogukat a négyhelyiséges, régifajta lakásra. Így a kislánnyal kivédte mind a rohamokat. Csakhogy nagyon terhére van a gyerek, amikor ilyen boldogtalan.
Egyetlen gond gyötri csupán: minden szabadidejében a fiút lesi-várja.
Hosszas nyomozás után végre megtalálta a lányt is, akit Károlyka kísérget. Lám, ez van a dologban, új szerelem! (Vajon mindkét részről szerelem volt-e a régi?)
Összetalálkozott és erőnek erejével megismerkedett a lánnyal Matild. Már előzőleg megtudott róla egyetmást. Munkásnő volt azelőtt, most meg a tükörgyár bérelszámolójában dolgozik. Gesztenyéshajú, lágyarcú lány, komoly szürkéskék szemmel. Karcsú, mégis telthasú teremtés. Magasabb is, mint Matild.
Az asszony le akarta beszélni őt Károlykával való barátságáról.
– Az én szeretőm régen. Ne vegye el, hagyja nekem Károlykát – Mindjárt majdnem könyörgésre fogta a dolgot.
– Én azt sem tudtam, hogy maga a világon van – mondta nyugodtan a lány. – Nem vettem el én őt senkitől.
– Ahogy maga az utunkba került, mindjárt vége lett a boldogságomnak… Amíg magát nem kísérgette, mindennap ott ült nálam. Mit csinál vele, hogy így maga után bolondul?
– Úszok, sportolok és néha Károlykával együtt megyünk a folyóra. Ez az egész. Én nem kötöm magamhoz. Ha maga olyan jóban van vele, vigye. Egy kicsit ugyan tetszik nekem a fiú. De ez minden és több semmi.
Sírt, sírt csökönyösen az asszony és összetett kézzel, szégyentelenül rimánkodott:
– Károlyka az életem. Ne tegyen szerencsétlenné teljesen. Küldje el magától!
– Én nem parancsolhatok neki. Beszéljen vele maga. Hívja vissza. Tartsa ott. Akár sózza be, én nem bánom…
Ám Károlyka továbbra sem jött az asszonyhoz. A lányt újra csak fölkereste Matild. Esküdözött, hogy belehal, ha Károlyka végleg elhagyja.
Később már öléssel fenyegette a lányt. De ezzel sem ért el eredményt.
– Nézze, asszonyom, maga könnyű zsákmány volt. Én nem „estem bele” annyira ebbe a fiúba. Nő vagyok, igaz, hát tetszik, ha valaki csapja a szelet körülöttem. Ha Károlyka úgy akarja, már holnap elmaradhat tőlem. Nincs hozzám láncolva. Vele intézze el ezt. És hagyjon békén; engem ne okozzon semmiért – szólt ingerülten és elsietett.
Újra Károlykát lesi meg az asszony. És nyafog és átkozódik. Fenyegeti zsírszódával, vitriollal. A fiú csak neveti, Matild megragadja a karját.
– Nem tudok nélküled élni, egyetlenem! Ezt vedd halálos komolyan. A végzetem vagy!
– Volt neked már más szeretőd is, majd most is keresel másikat – jegyzi meg egykedvűen a fiú –, talán véletlen és meggondolatlan dolog is volt, hogy mi ketten összekeveredtünk…
– Nem volt ez meggondolatlan dolog!… És amióta te vagy az enyém, rá sem néztem másra! Esküszöm, amire akarod!
– Te tudod! – vonogatja a vállát a fiú. – Én sem vagyok mindig angyal. De már nagyon unom ezt a hajszolást. Ha hiszed, ha nem, éppen ezzel zavarsz el magadtól egészen… A gyárban röhögnek rajtam és azt sugdossák nekem, az oldalam bökdösve: Eredj szopni, öcskös, vár már a nénike…
Az asszonyt mintha vipera csípte volna meg.
– Az átkozottak – kiabált.
Amikor látja, hogy a kerékpárjára támaszkodó legény nem fél tőle, mert ha megelégelte a diskurzust, úgyis elkarikázhat előle gyorsan, újra alázatosan könyörög neki. Úgy esdekel, hogy a járókelők utánuk fordulnak. Aztán hirtelen azzal fenyegetőzik megint, hogy fölakasztja magát. Nem bírja tovább ezt a sivár egyedüllétet. Ő Károlykára tette föl az életét.
– Majd meglátom, hogy az a nő két év után hogy beszél veled! – sírja eszeveszetten. – Megérdemled majd, ha elhagy, mert ilyen kegyetlen vagy velem!… Fizet majd a sors!
Hogy lecsillapítsa a háborgó asszonyt, s hogy a jövő-menő társai közelében ne nyafogjon annyit Matild, egyszer még elmegy hozzá. Utoljára – mondja összeszorított fogai közt. Az asszony diadallal fogadja. De szerelmi enyelgés nem eshet köztük, olyan hidegen távol tartja magát a fiú.
A fenyegetőzés és rimánkodás ezután annyira állandóvá válik, hogy szilárdan elhatározza Károlyka, elmarad végképp az asszonytól, történjék bármi. S a kerékpárral ezentúl úgy elkarikázik, akárhol találkoznak, hogy még a fejét sem fordítja Matild felé.
Az asszony újra csak a lányt veszi elő. Pedig mostanában nem is igen találkoznak Károlykával. Az utcán furcsállva nézik Matildot és a lányt. Mert most már a lakásáig kíséri el vetélytársnőjét sírva, jajongva. Elzokogja századszor ismételt bánatát.
– Visszajött! Egy pillanatra azt hittem, boldog leszek. De nem szeret már. Olyan, mint egy jégcsap. És újra otthagyott. Még beszélni sem akar már velem. Miért, miért nem kellek neki?
– Tudja – feleli józanul a lány –, talán ott van a dolog nyitja: Károlyka 25 éves, maga 34, én meg 19 vagyok… És ő még a kisujjamhoz sem nyúlhatott soha… Házasságon alul nem adom én. De hogy Károlyka nekem való ember-e, azt még nem tudom. Amíg maga folyton csak lesi, én várhatok, hogy teljesen megismerjem…

 

Ehhez a lapszámhoz még a következő illusztrációkat küldtem meg e-mailben a melléklet szerkesztőjének, Gruik Ibolyának:

 

Laták István jellegzetes portréfotója
Laták István portréfotója 1951-ből, a főiskolai leckekönyvében
Laták István véradókönyvecskéje
Laták István véradókönyvecskéje
Száraz György egy vándorcirkusz szervezőtitkáraként 1957 nyarán Tapolcán
Száraz György egy vándorcirkusz szervezőtitkáraként a társulat egyik törpéjével 1957 nyarán Szigligeten
Szokatlan felvétel: egy negatív diakép Laták Istvánról a családi fotóalbumból
Újságkivágás a szökött rab történetével Laták István lapszéli jegyzeteivel

 

Száraz Miklós György fent hivatkozott írása Apám és a forradalmak címmel a Magyar Hírlap című napilap mellékletében, a Hullámtérben jelent meg 2012. március 17-én:

 

Fenti cikkünk a Magyar Szó 2012. április 30-i számában jelent meg:

 

________________________________

[1] Jovanović keresztnevének elírása a cikk eredetijéből való: a híradás elején még Delimirként szerepel, újbóli említésekor pedig már Velimirnek nevezi őt a szerző.

[2] A mai magyar börtönszlengben naposcsibének, diplomásnak és csocsesznek is nevezik a szabadulás előtt álló rabokat

[3]Odbeglog osuđenika ubila žena

Peć, 9 avgusta

Delimir Jovanović iz Đurakovca bio je poznat kao pijanica i razbojnik i više puta je hapšen i osuđivan. Poslednji put je osuđen na šest meseci zatvora. Mesec dana posle dolaska na izdržavanje kazne, pokušao je da beži iz zatvora, ali je uhvaćen. Posle neuspelog begstva, Velimir  je znatno izmenio ponašanje, i postao je primeran. Izdržavanje kazne se bližio kraju i on je postao »slobodnjak«. Kretao se van zatvorskog kruga, bez pratnje stražara.

Koristeći to, Jovanović je jedne večeri ukrao pušku iz zatvoske stražare, uzeo je sto metaka i pobegao. Iste večeri svratio je kući i naterao ženu da pođe sa njim. Kod kuće je ostao njihovo dete od tri meseca.

Nedelju dana oni su se krili po šumama oko Đurakovca i Istoka. Za to vreme je Jovanović naučio svoju ženu da rukuje puškom. Jedno po podne, kad je odbegli zatvorenik zaspao, njegova žena, kojoj je on naredio da s puskom čuva stražu, ispalila na njega nekoliko metaka i ubila ga. Posle toga ona se prijavila najbližoj stanici Narodne milicije i objasnila da je muža ubila zbog čežnje za ostavljenim detetom.

T. M.

Megosztás
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás