1932,  Irodalom,  Képzőművészet,  Színház

Egy furcsa, szokatlan és legfőképp kanalizálhatatlan kollegiális kapcsolat emlékképei

Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még, hogy egyszer egy szép napon talán majd ki is állíthatná alkotásait

A Családi Kör című hetilap egyik rovata, a Képhistóriák nyomán megkezdett időutazásunk folytatódik: az alábbi összeállításunkban felkeressük Márai Sándor San Diego-i otthonát, s ha nem is ott helyben, a szomszédos templom udvarában, de egy kontinenssel idébb megtaláljuk a kulcs helyét is; Móra Ferenc költészete nyomán indulunk pajzán kalandozásra zsenge fiatal lányok ölelésében, majd pedig az amerikai Tennessee Williamsre emlékezünk; végül pedig Görgényi István festőművész alkotásait csodáljuk meg… Az alábbi történeteink közül talán a legizgalmasabbak egyike Móra Ferencé, az agg író ugyanis 1932-ben, balatonföldvári nyaralásán ismerkedett  meg és létesített rögvest intim kapcsolatot is egy feltűnően vonzó és intelligens nővel, aki azonban huszonhárom évvel fiatalabb volt nála… Nem szeretnénk itt és most prüdéria bűnébe esni, de az intim részletek felesleges hangsúlyozása vagy felhánytorgatása helyett talán beérhetjük annyival, hogy ez a kis liaison adja most az okot arra, hogy a Yuhar kronológiájában ehhez az évszámhoz igazítsuk mai bejegyzésünket…

Előző összeállításunkat itt érhetik el olvasónk:

Egy haditudósító emlékei és más történetek

Időben és térben is szédítő sebességgel szelünk át korokat és országhatárokat az alábbi összeállításunkban, amelyben tovább követjük a Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatának alakulását, illetve témaválasztásait az elmúlt néhány évből, ahogy tettük azt már tavaly is több yuharos bejegyzésünkben.

 

A Családi Kör 2017.  október 5-i jelképesen mintha egy csokor virágot vittünk volna Márai Sándor egykori lakhelyére, az ingatlan új tulajdonosainak összezavarására – utána pedig a kulcs „igazi” helyét is rögvest felfedtük:

 

Purgatóriumi időben

Márai Sándor San Diegó-i otthona a magyar irodalom egyik kiemelkedően fontos helyszíne volt

Van egy ház a tengerentúlon, Kaliforniában, az amerikai San Diegóban, amely a magyar irodalomnak különösen kedves. S azt hiszem, túlzás nélkül mondhatjuk, hogy irodalmunk egyik központi helyszíne volt a múlt század nyolcvanas éveinek végéig. „A szomszédos templom udvarának kerítésén tábla, amely figyelmezteti a híveket, hogy a parkolóhelyre tilos kocsival behajtani, csak »a püspök és a segédpap parkolhatnak a kertben«. Jézus Krisztus ezt nem így gondolta” – jegyezte fel egyszer Márai Sándor, aki a huszonnyolc évvel ezelőtt, 1989. február 21-én elkövetett öngyilkosságáig itt élt, ebben a házban, amelyet Furkó Zoltán fényképezett le, és felvételét később a Márai Sándor üzenete című, a Püski Kiadó gondozásában megjelent kötetében adta közre. A szerző felidézte könyvében az íróval folytatott beszélgetésének egyik részletét: „Azt hiszem, le kell telni a purgatóriumi időnek minden író halálát követően, míg meg lehet mondani, mi az, ami megmarad belőle – fogalmazott az agg Márai. – Halála után derül ki az emberről, mit akar mondani.” San Diego a magyar irodalmi áramlatoktól és irányzatoktól kifejezetten távol esik, mondhatni, a perifériájukról is szinte alig látszik, mégis úgy lehetett hosszú időn át az irodalmi folyamatok egyik „kihelyezett” központja, hogy máig is azt mérlegeljük, ebben a purgatóriumi időben, hogy mennyit tudunk felfogni és a magunk hasznára hajtani abból a nagyszerű életműből, amit írónk hátra hagyott, mielőtt a zárt ajtók mögött meghúzta volna a ravaszt. S Márai szavai jutnak majd eszünkbe akkor is, ha egyszer egy szép napon, jártunkban s keltünkben eljutunk San Diegóba ezt a házat turistaként bolyongva felkeresni. És egy koszorút hagyunk majd az ajtajánál. Akárki lakja is manapság ezeket a falakat, csak remélhetjük, hogy a gesztust ő is megérti és értékeli majd.

 

Megtaláltuk a kulcs helyét!

A különös üzenet két éve, 2015 nyarán keletkezett

Nem várt sikerrel szerepelt az idén nyáron a Szabad Magyar Szó internetes felületén, A nap fotója című rovatunkban közreadott felvétel, amelyet a múlt hónapban lapunkban is bemutattunk (A kulcs helye, Családi Kör, 2017. szeptember 14.), s mint akkor már mondtuk is, az internetes humor útvesztői kifürkészhetetlenek… Bizony, hogy azok!
S az internetes humor útvesztőit járjuk most tovább, már csak azért is, mert még augusztusban jelentkezett szerkesztőségünknél a fénykép eredeti feltöltője is, aki a világhálón közkinccsé tette ezt a furcsa kis remeket, s ezért már akkor úgy döntöttünk, hogy még egy bőrt lehúzunk/lenyúzunk a témáról. 🙂
Mint kiderült, a felvétel és a rajta látható különös üzenet két éve, 2015 nyarán keletkezett. Az olvasónktól megkapott újabb fényképen pedig immár a híressé vált rózsafát is meg tudtuk mutatni, amelynek tövénél kezdődik a sóder, ami alatt pedig van egy nejlon…
Az „ajtónyitó eszköz” rejtekhelyét így már sokkal egyszerűbb megtalálni… Немде?
A sajátságosan vajdaságias tikosítással megfogalmazott üzenet szerepelt nyereményfeladványunkban is, amelyet oromi olvasónk, Sándor Ibolya így oldott meg: „Figyelem! Arra (ara) az esetre, ha ti(k) előbb jönnétek (gyünnétek), az ajtónyitó eszköz el van rejtve a rejtekhelyre. A rejtekhely a következő: a rózsafa mellett, ahol kezdődik a sóder, van alatta nejlon, oszt a nejlon alatt lesz az ajtónyitó eszköz. Remélem, tudtok cirillül (tyirilül) mert (mer’) ha nem, nem mész be. Mi(nk) majd jövünk (gyüvünk) olyan nyolc-kilenc táján. Szevasz!”
A helyes megfejtésért könyvjutalmat kap:

● Kanyó Hajnalka, Kúla;
● Kovács Tibor, Királyhalom;
● Sándor Ibolya, Orom.

Gratulálunk! Kérjük nyerteseinket, akik még nem tették meg, hogy postacímüket a könyvek kézbesítéséhez küldjék el a szpray@gmail.com címre.
Bízunk benne, hogy olvasóink is legalább olyan frenetikusan szórakoztak, mint a felvételünkön látható társaság ezen a kiránduláson, amelyet – reményeink szerint – örök emlékként őriz meg emlékezetében, az akkor gyűjtött emlékekkel együtt!
És a rózsafának is hosszú boldog életet kívánunk!

 

Egy héttel később, 2017. október 12-én Móra Ferenc balatoni kis kalandjáról írtunk, de egy jópofa fotó Tennessee Williamst és művészetét is felidézte bennünk:

 

Balatoni románc

Móra Ferencet irodalmunkban egyedülálló módon – botlásai ellenére is – famíliacentrikus költőnek ismerjük, és akként is fogadjuk el

„Kis szivem, még az erdőnek se mondd: / Felgyújtogatná titkunk a vadont!” – ilyen pajzán, erotikus versekben szólította meg az idős Móra Ferenc balatoni szerelmét, Kalmár Ilonát. „Az 1879-es születésű, 1902 óta nős férfi ugyanis 1932 nyarán, balatonföldvári nyaralása során megismerkedett és rögvest intim kapcsolatot is létesített egy feltűnően vonzó és intelligens nővel, a nála huszonhárom, feleségénél, Walleshausen Ilonánál huszonkét évvel fiatalabb, leányuknál, Pankánál mindössze egy évvel idősebb Kalmár Ilonával” – írta nemrég kettejük liaisonjáról (Lengyel András kutatásaira hivatkozva…) Mórocz Gábor. A Móra Ferenc Múzeum tulajdonában lévő, Kalmár Ilonát és az írót együtt ábrázoló felvételt az Irodalmi Magazin tette közzé tavalyelőtti első, a Balaton és az irodalom kapcsolatait fürkésző/feldolgozó számában. Móra Ferenc néhány hónappal később már halálos kórral küszködött, így mindenki megítélheti magának, hogy utolérte-e méltó büntetése, vagy csak egy izgalmas irodalmi intermezzo volt ez a balatoni románc az író élete végén. Nagy valószínűséggel Sík Sándornak, az író halála után egy évvel, 1935-ben, a Katolikus Szemlében megjelent méltatása határozza meg a legpontosabban a költő karakterét: „Ha Móra költészetének központi ihletét keressük, azt kell mondani, hogy ő elsősorban és lelke szerint a család költője. Ha vannak egocentrikus költők, Mórát bízvást lehetne famílaicentrikus költőnek nevezni. A legjellemzőbb, amit egész lírájáról (…) mondani lehet: hogy a család ablakából nézi a világot.” S ezzel együtt neki is lehettek botlásai, vagy emberi gyengeségei, amelyek életművének nagyságát ennyi év után sem homályosítják el.

 

Macska a forró (motorház)tetőn

Adj esélyt az efemerségnek a snassz bunkósággal szemben!

Tennessee Williams (1911–1983) Amerika fenegyereke volt, s ha túlzás is lenne azt állítanunk, hogy műveivel meghatározó módon átformálta a 20. jelentős részét, mindenképp nagy hatást gyakorolt az ötvenes, hatvanas és hetvenes évekre, s azok irodalmi-művészeti irányzataira. A keze nyomát, úgy bizony, kitörölhetetlenül rajtuk hagyta. Nem kell ahhoz helyszínelőnek, hidegsebésznek lennünk egyik amerikai, hollywoodi tévésorozatban sem, hogy ezt ellentmondást nem tűrően megállapítsuk. Hatása persze elsősorban odaát, az Óperenciás tengeren túl volt mérhető… Mérföldekben is akár! De ez már egy gyors számítás szerint is (a fenébe is, hogy a digitronom?…) minimum három évtized. S lesz ez még bőven több is… Hiszen azóta is folyamatosan, holtában ezt teszi, nyomást és hatást gyakorol, megkérdőjelezhetetlenül, ugyanis alkotásai rendszeresen szerepelnek különböző színházak repertoárján világszerte. Ad notam – írta a minap latinos műveltségével Várkonyi Balázs barátom, egykori kollégám, akivel a Magyar Hírlap publicisztikai rovatán dolgoztunk együtt néhány éve még. Nagyon furcsa, szokatlan és legfőképp kanalizálhatatlan – de a köztünk lévő, akár jelentősnek is mondható korkülönbség ellenére is szép emlékű – kollegiális kapcsolat volt a miénk, amely képes volt a legváratlanabb pillanatokban is a legelképesztőbb fordulatokat produkálni.
Ad notam – írta tehát Várkonyi Balázs a Facebookon, amikor megosztotta az itt látható felvételt (ezúton is jelzem, hogy köszönettel elvettem!…), hiszen Tennessee Williams egyik legismertebb műve a Macska a forró bádogtetőn című színmű – váljék örök dicsőségére! –, 1955-ben Pulitzer-díjjal is jutalmaztak érte a szerzőt. Vagyis eredeti címén: Cat on a Hot Tin Roof. De a magyar irodalommal ellentétben az újvilágban elképzelhető az is, hogy egy színmű annyira közéleti és aktuális legyen, hogy újságírói díjat ítéljenek meg neki. Ők bizony (a tengerentúli szerzők…) nem rettegnek betegesen attól, hogy beleszóljanak a közéletbe, illetve, hogy állást foglaljanak bármi mellett vagy ellen, akármi legyen is a véleményük az adott politikai kérdésekben; s nem riasztja őket az efemerség nálunk immár csak pejoratív felhanggal emlegetett fogalma sem annyira, hogy sikítva riadjanak fel (fél)álmukból az éjszaka kellős közepén, ha ilyesmi jelenne meg képzetükben…
Számukra természetes dolog, hogy az alkotók naprakészen reagálnak műveikben az aktuális társadalmi jelenségekre és különféle folyamatokra, politikai eseményekre, forradalmi jégzajlásokra, forgószelekre és földindulásokra…
Ez a cica pedig itt a képen ugyancsak talált magának egy tetőt, amely – jobb esetben – talán nem bádogból készült ugyan, de nem is a ház, nem is egy otthon meghittségét védi a reája leselkedő természeti hatásoktól, esőtől, hótól, széltől, miegymástól. Az analógia pedig már első ránézésre is „adja magát”, ledéren felkínálkozik, hogy szinte zavarba jövünk tőle… Jaj, csak nehogy efemer legyen!

 

Október 19-én pedig már nagyon közeledett az ötvenhatos forradalom és szabadságharc évfordulója, vagyis a nemzeti ünnepünk, így talán azt sem tekinthetjük véletlennek, hogy aznap épp Görgényi Istvánról írtunk Képhistóriáink sorozatában:

 

Egy különleges életmű feltárulása

Görgényi István évtizedeken át titokban festette, portréi és tájképei alatt rejtette el ötvenhatos képeit

Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még, hogy egyszer egy szép napon olyan fogalmak kerülnek majd be a köztudatba, mint a peresztrojka, a glasztnoszty, no és persze az ezekhez kapcsolódó rendszerváltoztatás. Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még sem ő, sem bárki más a környezetében, az öröknek és megváltoztathatatlannak, megmásíthatatlannak vélt létező szocializmus világában, a kádárizmusban, hogy egyszer még majd nyíltan lehet beszélni Magyarországon is az ötvenhatos eseményekről, s lehet esetleg majd másképp is megnyilvánulni róla, mint ellenforradalomról; esetleg forradalomnak és szabadságharcnak is nevezni, a résztvevőit pedig hősöknek nevezni, hősökként ünnepelni. Szobrokat állítani, utcákat és tereket elnevezni, emlékműveket avatni… Nem, nem, mindez akkoriban még teljességgel lehetetlenségnek tűnt, légből kapott marhaságként hatott volna, ha bárki is ilyen dumával áll elő. S aztán mégis…
Egyáltalán nem csoda, nem meglepő hát, hogy Görgényi István festőművész életében jól megbújt a középszerű vidéki tájképfestő álcája mögött. Ha vágyott volna is ennél komolyabb művészi és szakmai elismertségre, mégis nagyon jól tudhatta, hogy az nemcsak végzetes, de halálos is lenne a számára. Görgényinek ugyanis megszállottságává vált ötvenhat, az akkor látottak, az akkor átélt események. S talán a kádári megtorlás időszaka, a szovjet tankok bevonulása, lánctalpaik csattogása is, hiszen ha az őstörténettel összefüggésben beszélhetünk a kettős honfoglalás elméletéről (amelyet tudományos körökben oly sokan vitatnak, joggal vagy ok nélkül, nem tisztünk itt eldönteni…), akkor 1956 novemberében már a második ütemébe lépett a kettős megszállás. „Görgényi művészetét áthatotta mindaz, amit mesterétől, Rudnay Gyulától tanult. Mély tónusú, szenvedélyes megfogalmazású festményeit felfoghatjuk akár a romantika, a nemzeti realizmus folytatásaként is. Ha előképeket kívánunk még kiemelni, elsősorban Munkácsy, Goya, némely portréját tekintve Rembrandt neve említendő” – jegyzi a festőművész munkásságáról P. Tóth Enikő művészettörténész, de több forrásmunkában is ott olvashatjuk a neve mellett azt a meghatározást is, hogy „a magyar Goya”. Habár nem kedvelem túlságosan az ilyen viszonyításokat, az ilyen összehasonlítgatásokat, hát erre most mégis azt mondom, hogy sebaj, hadd legyen…
Görgényi István (1915-1973) ugyanis tatabányai vidékies elvonultságában válhatott az ötvenhatos forradalom és szabadságharc nagyszerű festőjévé, talán azáltal is, hogy nem volt Budapesten, a fővárosban, a centrumban, így tehát annyira a figyelem középpontjában sem. Hiszen az talán már életveszélyt is jelentett volna a számára. Így azonban a maga kis színlelt vidékiségében, a világ szeme elől elzárt visszavonultságában, titokban megfesthette az ötvenhatos forradalmi eseményeket, és a megtorlást megörökítő műveit. Amikor Görgényi István festőművész 1973-ban elhunyt, nem is sejthette még, hogy egyszer egy szép napon talán majd ki is állíthatná ezeket az alkotásait.
Ötvenhatos témájú festményei halála után évtizedekig egy pincében porosodtak. És senki sem sejthette akkor még, hogy lazán felkent portréi és tájképei alatt több mint félszáz, a forradalmi eseményeket és a megtorlást ábrázoló, allegorikus, drámai hatású művét rejtette el a művész. S ma már – alkotásai nagy részének restaurálása után – a központból a csodájára „vidékre” járó művészettörténészek is egyetértenek abban, hogy az 1956-os forradalom képhagyatékának legnagyobb kollekcióját alkotta meg Görgényi István.
A rejtőzködő életmű feltárásában pedig igen nagy szerepe volt Rigó Erik tatabányai vállalkozónak és mecénásnak, aki a festőművész hagyatékát megvásárolta. De Görgényi ötvenhatos képei csak lassan, fokozatosan tárulnak fel a restaurátorok aprólékos munkája nyomán, ahogy a portrék és tájképek alól előtűnnek az ötvenhatos jelentek, folyamatosan újabb és újabb alkotásokat téve elérhetővé és megélhetővé számunkra. Hiszen, s ezt ne tévesszük szem elől, a művész – aki sem a saját korában, sem a saját hazájában nem lehetett próféta – a saját szemével látta a forradalmi eseményeket, krónikásként örökítette hát meg mindazt, amit átélt, az eltitkolt alkotásain.

 

A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatának 2017-ben megjelent epizódjait egybefűzött gyűjteményként itt találhatják meg olvasóink:

 

A mai összeállításunkban idézett cikkek a Családi Kör alábbi számaiban jelentek meg:

Megosztás
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás