1868,  Irodalom,  Képzőművészet

Tévelygések és kalandozások térben és időben

„Sohse nyugtalankodjatok . . . . a mi vérünket hányja”, avagy különböző korok rangos és neves művészeinek, tudományos elméinek síron túli találkozása

Azt hiszem, az alábbi összeállításunk a legszemléletesebb bizonyítéka annak, hogy a Családi Kör című hetilap valójában véletlenül, véletlenszerűen indult Képhistóriák című rovata 2017 októberének végére vetkőzte le kezdeti esetlegességét – és az ezzel tagadhatatlanul együtt járó esetlenségét is –, ekkorra alakult ki valamiféle körvonalazódó és értékelhető arculata, s ekkor már nem csak más, korábbi publikációkból – elsősorban a Szabad Magyar Szóból – átvett, átemelt írásokra és képekre támaszkodott, hanem egyfajta sajátos, a saját öntörvényűségére alapozó koncepció mentén kezdett működni. Immár önálló, saját, direkt ennek a rovatnak a számára készült írásokkal is. Az alábbi összeállításunkban például csak egy olyan anyag található, amelynek volt valamiféle előképe más helyeken is… Mivel az itt idézett egyik írás, afféle „gúnyirat”, amelynek Emich Gusztáv könyvkereskedő, kiadó és nyomdász volt a szenvedő alanya, 1868. június 28-án jelent meg a Borsszem Jankó című szatirikus lapban, a Yuhar kronológiájában ezt az összeállításunkat ehhez az évszámhoz időzítjük.

Előző összeállításunkat itt érhetik el olvasónk:

Egy furcsa, szokatlan és legfőképp kanalizálhatatlan kollegiális kapcsolat emlékképei

A Családi Kör című hetilap egyik rovata, a Képhistóriák nyomán megkezdett időutazásunk folytatódik: az alábbi összeállításunkban felkeressük Márai Sándor San Diego-i otthonát, s ha nem is ott helyben, a szomszédos templom udvarában, de egy kontinenssel idébb megtaláljuk a kulcs helyét is; Móra Ferenc költészete nyomán indulunk pajzán kalandozásra zsenge fiatal lányok ölelésében, majd pedig az amerikai Tennessee Williamsre emlékezünk; végül pedig Görgényi István festőművész alkotásait csodáljuk meg…

 

A Családi Kör 2017. október 26-i lapszámában például egy akkoriban még egészen friss, alig néhány hónappal korábbi eseményre reagált a Képhistóriák rovata:

 

A tiltakozás alakváltozásai

Elégedetten nyilatkozott a G20-csoport júliusi, hamburgi találkozóján elért eredményekről, de Angela Merkel német kancellár ezzel együtt is vállalta a felelősség rá eső részét a tanácskozás idején történt utcai zavargásokért. A politikus az idén nyáron egy tévéinterjúban elmondta, hogy nem egyedül határozott arról, hogy Hamburgban tartsák meg a csúcstalálkozót, de részt vett a döntés meghozatalában, a tanácskozást pedig az általa vezetett szövetségi kabinet a hamburgi kormánnyal – vagyis a tartományi rangú város vezetésével – közösen szervezte.
A balhét valakinek mindig „el kell vinnie” – jut eszembe minderről. Már persze, ha balhé van… Márpedig, szó se róla, mindig akad egynéhány bajkeverő, aki csináljon. Aki csak arra vár, hogy csinálhasson… Akármennyire is vállalta tehát Angela Merkel a felelősséget a történtekért, tény, hogy civilizált módon is lehet tiltakozni, protestálni. Akármiről legyen is szó… Vagyis nemcsak randalírozva, autókat gyújtogatva, egy egész várost és annak életét felforgatva, polgárháborús helyzetet teremtve fejezheti ki a(z ellen)véleményét az, aki valóban másként gondolja…
A hamburgi randalírozók persze nem gondoltak semmit sem másképp, s kifejezni is leginkább csak a tehetetlen dühüket akarták, amit képtelenek kanalizálni… Rovatunkhoz éppen ezért most egy olyan fotósorozatból választottuk ki az itt látható két felvételt, amely a méltóságteljes, civilizált, művészi értékű tiltakozás pillanatait, immár megrendezett jeleneteit örökítette meg. Ha valamit, hát ez az, amit igazán meg tudunk becsülni! Azt pedig, aki csak macskaköveket hajigálni, autókat gyújtogatni, a rendőrséggel háborúzni – magyarán: balhézni – utazott az idén nyáron a német városba, egyáltalán nem.
Art of Protest – olvashattuk júliusban a képek alatt. Vagyis magyarul: A tiltakozás művészete. S mennyivel szebb ez így, nemde? Érezhetően megvan benne az emberi méltóság, amit oly gyakran szeretünk feltételezni magunkról, még ha a legtöbbször a nyomába sem érhetünk; sőt, nemcsak az ellenfél, de önmagunk megbecsülése is. Ami a macskakő-hajigálásban és miegyebekben, kiegyebekben bizonyossággal fel nem lelhető…
A július elején történt zavargásokért, ezekért az „elfogadhatatlan dolgokért én is éppen úgy felelős vagyok, mint Olaf Scholz (Hamburg első polgármestere), és nem is bújok ki a felelősség alól” – mondta az említett tévéinterjúban Angela Merkel. Arra az újságírói felvetésre reagálva pedig, hogy Scholz bocsánatot kért a hamburgiaktól a zavargásokért, azt mondta, hogy határozottan elítéli a történteket, és köszönettel tartozik a rendőröknek a munkájukért. Történt mindez ugyanakkor, amikor Merkel pártja, a jobbközép CDU hamburgi szervezete épp Olaf Scholz távozását követelte. A kancellár ezért úgy fogalmazott, hogy az elnökség és a választmány – a hamburgi tagok kivételével – kiáll Scholz mellett. Hozzátette: pártelnökként személyesen is elmondta a hamburgi szervezet képviselőinek, hogy nem helyesli a követelésüket. Azonban a CDU „sokszínű párt”, amelyben mindenki önállóan alakíthatja ki álláspontját – jegyezte meg.
A tizenkilenc legnagyobb fejlett és felzárkózó gazdaságot, valamint az Európai Uniót összefogó G20-csoport vezetőinek találkozója „tartalmilag nagyon fontos volt”, mert a nemzetközi közösséget a párbeszéd-képtelenség fenyegeti, de Hamburgban mégis sikerült letisztázni sok fontos ügyet. Azokban a kérdésekben pedig, amelyekben mégsem tudtak konszenzust kialakítani, legalább nyíltan kimondták, hogy nincs egyetértés; politikai/politikusi körökben ez is ritkaságszámba megy. „Ennyiben nagyon elégedett vagyok a csúcstalálkozóval” – mondta Angela Merkel.
Az immár tizenkét esztendeje hivatalban lévő kancellárt az ARD országos német köztelevízióban júliusban sugárzott interjúban megkérdezték arról is, hogy kitölti-e a következő négyéves ciklust, ha a szeptemberi szövetségi parlamenti választások után is megőrzi a kormányfői tisztséget. Hát igen, ezen már túl vagyunk, a választási eredményeket is ismerjük, Merkel marad… A kancellár azonban már a nyáron megerősítette, hogy az újabb törvényhozási ciklus végéig, vagyis 2021-ig folytatni akarja a munkát. Mint mondta, senki sem ura teljes egészében az élete alakulásának, és senki sem tudja, hogy mit hoz a jövő, de mindenképpen további négy évre vállalja a megbízatást, ha tisztségében maradhat. Ehhez kívánunk most neki ezúton is jó egészséget!
A július 7-én és 8-án megtartott G20-csúcs idején zajlott zavargásokban csaknem ötszáz rendőr megsebesült, és a hatóságok őrizetbe vettek több mint kétszáz tüntetőt. Akárhogy összegezzük is a történteket, annyi mindenképp egyértelmű, hogy nem érte meg…
A tiltakozás méltóságteljes formáival és módszereivel sokkal többet értek el azok, akik az itt látható képeken szerepelnek, illetve, akik – rendezőként-e vagy szervezőként, egyre megy – megkomponálták ezeket a jeleneteket… Mert ezek teljes értékű jelenetek, még ha valóságból, a realitásból vettük is. Ugyanígy lehetnének akár egy filmből vagy színházi előadásból is. A művészet teret nyert az utcákon, és nemcsak azokkal szemben diadalmaskodott, akik ellen a valós tiltakozása szólt, hanem azok felett is, akik ugyanilyen célzattal, de elhibázott módszerekkel randalíroztak a külvilág, a kívülállók, a semlegesek elborzasztására.

 

Egy héttel később, 2017. november 2-án viszont több mint száz, vagy ha akarjuk, hát akár bő kétszáz évre is visszatekintett a Képhistóriák rovata a múltba:

 

„Feleljen róla Szent Péternek”

Egy magyar lapkiadó görbe tükörben, avagy Emich Gusztáv kigúnyolása

November 3-án, vagyis holnap ünnepelhetné kétszázharmadik születésnapját Emich Gusztáv (1814–1869) könyvkereskedő, kiadó és nyomdász, ha persze ennyire ritkamód hosszú életű ember lenne, illetve lett volna. Mint ahogyan nem volt… Isten nyugosztalja!
Őt ábrázolta az 1868. június 28-i számának címlapján publikált karikatúráján a Borsszem Jankó című szatirikus lap. S habár ez még csak az újság első évfolyama volt, bizony nemcsak a korabeli magyar lappiacon, de a közéletben is új, addig szokatlan jelenség volt ez a kiadvány, nem is mindig tudták hova rakni, hova tenni, hogyan értékelni már az indulása idején sem. Már a megjelenése, feltűnése pillanatában sem… Így hát önmaga szokásait, önmaga hagyományait (magyarán: az arculatát…) is magának – illetve a lap szerkesztői gárdájának – kellett kialakítania. A politikai megítélése pedig ezerféleképp változott fennállásának későbbi évtizedi alatt is, leginkább annak függvényében, hogy épp ki érezte találva, illetve sértve magát a karikatúrák, az élcelődés céltáblájává, vagy éppen gúny tárgyává válva. Ahogy mondani szokták, az 1868-ban indult „legnépszerűbb dualizmuskori élclap”, a Borsszem Jankó – amely Ágai Adolf főszerkesztő gondozásában került az olvasók asztalára – elsősorban művészi igényű karikatúráival és szatirikus írásaival hívta fel magára a figyelmet. Itt szólok: jelentős jubileumot ünnepelhet hát jövőre a magyar sajtótörténet, ugyanis 2018-ban lesz a Borsszem Jankó indulásának százötvenedik évfordulója. Kár, hogy akárcsak Emich Gusztáv kiadó sem élte meg a kétszázharmadik születésnapját, úgy az élclap sem tartott ki ilyen sokáig…
A Borsszem Jankó ötven év alatt több mint kétezer fős viszonylag állandó olvasótábort szervezett maga köré – szép, tiszteletet parancsoló példányszámmutató volt ez az adott kor viszonyai közepette –, később pedig a csökkenő népszerűség mellett is egészen 1938-ig rendszeresen megjelent. Ágai Adolf, az újság első főszerkesztője beszélt egy alkalommal arról, hogy a Borsszem Jankó születése az akkoriban kormányzó Deák-párthoz, egészen konkrétan Andrássy Gyula miniszterelnökhöz kötődött, aki látva az Üstökös és a Bolond Miksa című lapok baloldali – tehát ebben az időszakban ellenzéki – fordulatát, egy olyan élclapot szeretett volna létrehozni, amely válaszol a negyvennyolcas alapokon politizáló és a kormány munkáját bíráló körök támadásaira. Nos, másfél évszázad távlatából talán rámondhatjuk ma már erre, hogy tette ezt nem kis sikerrel…
Ennek szellemében minden szám címlapján egy-egy nagyméretű színes karikatúra jelent meg, amelyhez a kísérőszöveget a második oldalon találhatták meg az olvasók. Emich Gusztávról például ezt írták 1868. június 28-án: „Ezen eős nemes család létezése constatálva van mind Emewke (olv. Emőke) vára romjainak létezése, mind a »Budapesti Közlöny« junius 23-ki száma által – melynél fogva ezen várnak Emich Gusztáv senior által a majoresco többi ősi birtokaihoz való annectálása törvényesittetik.
Ezen aristocraticus múlt, jelen és jövő mellett is: Emewkey Gusztáv kiválóán szabadelvű gondolkozással bir, legalább a szabad sajtónak hű barátja, a mennyiben évtizedek óta szabadon sajtolja – az Írókat.
Vas Gereben – feleljen róla Szent Péternek – crudelis viczczet mondott egyszer Emichre.
Azon aggasztó hir járt, hogy a magyar nyomdászok legkiválóbbja, vérhányásba esett.
Nekünk, kik őszinte részvéttel említettük előtte a balesetet, igy felelt nedélyesen:
– Sohse nyugtalankodjatok . . . . a mi vérünket hányja.” Ezekért a sorokért, valljuk be, Emich Gusztáv vélhetően nem zárta a lelkébe szeretettel a Borsszem Jankó szerkesztőgárdáját…

 

A következő lapszámban, 2017. november 9-én pedig ismét két rövidebb anyagból állt össze a Képhistóriák rovata: ezek közül az első valóban eredeti, erre a célra készült friss írás volt, s csak a második volt addigra már valamiféle előképe a Szabad Magyar Szó oldalain:

 

Ének a sírkertben

La Fontaine, Édith Piaf, Jim Morrison és Molière szomszédságában, avagy séta a hírességek végső nyughelye körül

Így, röviddel halottak napja és mindenszentek után talán nem veszik zokon tőlünk olvasóink, ha egy temetői felvételt is beillesztünk mai összeállításunkba. Szöőr Annának tartozunk köszönettel ezért a nagyszerű fotográfiáért, amely 1990 novemberében készült Párizs híres sírkertjében, a Père-Lachaise temetőben. „Az első utam Édith (Gassion) Piafhoz vezetett. Együtt nyugszik a kétévesen elhunyt kislányával, akinek a halálát soha nem dolgozta fel” – mesélte a kép szerzője, amikor néhány nappal ezelőtt megosztotta felvételét a Facebookon. A francia főváros legnagyobb temetője negyvennyolc hektáron terül el, s olyan nagyságok nyugszanak itt, mint Jean de La Fontaine francia író, Clarence John Laughlin fényképész, Marcel Marceau pantomimművész, Amedeo Modigliani olasz szobrász és festő, Molière, a francia drámaírók (talán…) legnagyobbika, aki mellesleg színházi rendező és színész is volt egy személyben, Jim Morrison amerikai zenész és énekes, Frédéric Chopin lengyel zeneszerző, Frankel Leó magyar származású francia politikus, Zách János Ferenc magyar csillagász és még nagyon sokan mások…
A képen látható családi sírboltban az énekesnő és gyermeke mellett nyugszik még Louis-Alphonse Gassion, Édith Piaf édesapja is, hiszen talán elmesélnem is felesleges újra, hogy a Piaf egy utóbb felvett művésznév, ami a francia szlengben verebet jelent, s ezzel a művésznő vézna testalkatára utalt a névadója, vagyis az első menedzsere. A hányattatott sorsú családot így hozta össze végül a sors.
Nagyon remélem, hogy mindhármukért gyújtott legalább egy-egy mécsest valaki a múlt heti ünnepen.

 

A szörnyeteg születésnapja

A raszta hajú űrlény eljövetele, avagy a nap, amikor a hollywoodi tréfa forgatókönyvvé nőtte ki magát

Jelentős filmtörténeti évfordulót ünnepelt az idén nyáron a szakma és a közönség: harminc évvel ezelőtt, vagyis 1987. június 12-én mutatták be az amerikai mozikban a Predator című alkotást. Érdekességként jegyezzük itt meg, hogy évfordulós alkalmi cikkében a Port.hu internetes filmportál szerzője raszta hajú űrszörnyetegként határozta meg a címszereplőt, aki az időközben eltelt három évtizedben az egyik legnépszerűbb sci-fi ikonná nőtte ki magát az Alien és a Terminator mellett. Pedig a forgatókönyvíró testvérpár, Jim Thomas és John Thomas tulajdonképpen nem is csinált mást, csak összegyúrta a kor két kultikus háborús eposzát, a komolyabb mélységeket távolról sem érintő Rambót és a Kommandót, s ezekhez adta hozzá izgalmas, különleges fűszerként A nyolcadik utas: a Halál, vagyis az Alien-mítosz tudományos-fantasztikumát.
Szűcs Gyula úgy fogalmazott: „A Predátor ötlete egy hollywoodi poénból nőtte ki magát filmtervvé.” A Rocky negyedik részének 1985-ös bemutatója után ugyanis „mindenki arról beszélt Hollywoodban, hogy Stallone már mindenkivel összecsapott a ringben, akivel lehetett, így lassan már nem marad más ellenfele a folytatásokra, csak E.T.” Jim és John Thomas tehát komolyan vette a tréfát, és egy forgatókönyvben feldolgozta azt. Az ötletre pedig a Kommandó producere, Joel Silver mozdult rá elsőként.
Ebben a változatban azonban – az eredeti elképzelés szerint – Arnold Schwarzenegger egyedül szállt volna szembe az ekkor még Vadásznak (Hunter) nevezett Predátorral. De a főszereplőnek ez nem tetszett, meggyőződése volt ugyanis, hogy a filmben egy egész zsoldos csapatnak kell kísérnie őt a dzsungelben. Mindezt pedig azzal magyarázta, hogy az idegen lény akkor lesz igazán félelmetes, ha látványosan betojik tőle egy csomó izomhegy. Hát így történt…

 

A Borsszem Jankó című szatirikus lap 1868. június 28-i számában jelent meg az Emich Gusztávról készült karikatúra és a hozzá tartozó „gúnyirat”:

 

A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatának 2017-ben megjelent epizódjait egybefűzött gyűjteményként itt találhatják meg olvasóink:

 

A mai összeállításunkban idézett cikkek a Családi Kör alábbi számaiban jelentek meg:

Megosztás
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás