1920,  Irodalom

A kín, a vágy és a hit hármas egysége

Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (12. rész)

Miután a királyi Jugoszlávia hatóságai kiutasították az országból, és Ausztriába zsúpolták át, a korabeli Vajdaságban sokáig halottnak hitték Somogyi Pált, a költőt és kommunista/bolsevik aktivistát. Olyan híresztelések érkeztek felőle, amelyek szerint „a Szovjetunióban nyoma veszett”. Ez azonban nem volt igaz: 1946-ban visszakerült Magyarországra, ahol szülővárosában, Kaposvárott telepedett le. Érdekes és izgalmas kérdésfelvetés lehet annak vizsgálata, hogy évtizedekig miért nem kereste a kapcsolatot egykori elvtársaival, de ezt a vizsgálódást későbbre halasztjuk… A vajdasági magyar közvélemény, az irodalmi nyilvánosság csak a múlt század hetvenes éveiben fedezte fel őt ismét, s akkor visszaemlékezéséinek kötete is megjelent Szabadkán. Somogyi Pál első verseskötete 1920-ban jelent meg „a jugoszlávok által megszállt Pécsett”, ezért a Yuhar kronológiájában mai összeállításunkat most ehhez az évszámhoz igazítjuk.

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

„Nem akarok többé katonát látni!”

Augusztus volt, 1919-ben, amikor százharminchárom véres és kegyetlen nap után Magyarországon elbukott a Tanácsköztársaság. Ekkor kezdődött el az a nagyjából egy évtizedre tehető időszak, amelyben a legtöbben, a legnagyobb számban tartózkodtak Vajdaságban olyan magyar – az anyaország fogalmával ekkor még barátkozni, ismerkedni kellett, annak valós, reális keretei csak jóval később alakultak ki és fogalmazódtak meg – értelmiségiek, akiknek menekülniük kellett a statárium elől.

A Laták-breviárium sorozatának tizenkettedik része a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban jelent meg 2013. január 21-én:

 

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

Somogyi Pál feltámadása

A Magyarországról az egykori SZHSZ Királyságba szökött, majd onnan is kiutasított költőnek, Laták István (1910–1970) barátjának, a sokáig fennálló hiedelemmel ellentétben mégsem veszett nyoma a Szovjetunióban

 

Vajdaságban sokáig halottnak hitték Somogyi Pál költőt és prózaírót, aki a magyarországi Tanácsköztársaság leverése után töltött el egy bő évtizedet a tartományban, kötetei jelentek meg Újvidéken, s aktív szervezője volt a művelődési-irodalmi életnek is. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság hatóságai azonban baloldali aktivista tevékenysége miatt később kiutasították az országból. Róla készített életrajzi feljegyzést Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költő, író és publicista, amelyik a Híd című folyóirat 1955-ös datálású 9-10-es kettősszámában jelent meg. A szerző így mutatta be az olvasóknak pályatársát: „Néhány vonással a Vajdaságban harminc év előtt föltűnt proletárköltő, Somogyi Pál működésével szeretnék foglalkozni. Írásait természetesen több megértéssel vehetjük kézbe, ha hányatott sorsát ismerjük a Vajdaságba kerülése előtti időszakból is. Írásain ugyanis határоzott nyomokat hagyott tipikus proletár életútja. Hányatott munkásélete erős kihatással volt világnézetének és költői arculatának kiformálódására.
Somagyi Pál elszegényedett kisiparos családban született Kaposvárott, 1894-ben” – írta hát Laták István a Somogyi Pált bemutató életrajzi jegyzetében. Pályatársának (és barátjának…) az országból való kiutasítását, illetve annak körülményeit pedig így foglalta össze: „A királyi parancsuralom rendőrhatósága igyekezett megszabadulni a magyar emigráció baloldali elemeitől. Újságírókat utasított ki Magyarországra, munkásokat toloncoltatott ki Magyarországra és Ausztriába. El akart távolítani az elpolgárosodott és megalkuvó emigránsok köreiből minden izgató elemet, mert a valóban baloldali elemek hatással bírtak a jugoszláviai magyarok viselkedésére is. A félig és egészen illegális baloldali sajtó terjesztésében való tevékenykedését használta föl a királyi rendőrhatóság formális oknak Somogyi eltávolítására. Kiutasították Jugoszláviából. Tolonc úton hurcolták egyik jugoszláviai fogházból a másikba. Még szerencséje volt, hogy tiltakozása sikerrel járt; nem Magyarországra dobták ki, ahol akkor statárium volt, és ahol Somogyit, mint szökött fegyencet kötéláltali halál fenyegette.
Hosszas huzavona után Ausztriába dobták át. Ott is börtönökben lakott egy ideig. A háborús és hadifogságos évek idején szerzett gyomorbaja a fogházi életben most elhatalmasodott. A Nemzetközi Vörös Segély szervezet segítette elő, hogy Somogyi már betegen a Szovjetunióba juthasson. Egyszer-kétszer aztán még hallottuk nevét és verseit a moszkvai magyarnyelvű rádióadásokban, s aztán 1936-37 táján az a hír terjedt el Vajdaságban, hogy Somogyi a Szovjetunióban elhalálozott. Azóta más megbízható hír, amely az ellenkezőjét bizonyította volna ennek, nem jött és újabb irodalmi működéséről sincs tudomásunk. Így azt kell hinnünk, hogy az a kevés idő, amit Noviszádon töltött s amikor írásai Vajdaságban napvilágra kerültek, volt irodalmi működésének legfontosabb időszaka.” Somogyi halálhírének vajdasági elterjedése és Laták itt idézett írásának megjelenése között közel két évtized telt el. Ekkor azonban a költő már rég otthon volt szülővárosában, Kaposvárott, nem veszett ugyanis nyoma a Szovjetunióban, őt később a Vöröskereszt segítségével találták meg egykori vajdasági ismerősei, sőt a későbbi felesége is a Délvidékről származott. S csaknem száz évet élt…
Sem újságíróként, sem Laták Istvánnak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékának kutatójaként, gondozójakét, vagy rendszerezőjeként nem tisztem ítélkezni Somogyi Pál költészetéről, életművének nagyságáról, illetve annak jelentőségéről vagy jelentéktelenségéről. Tény és való azonban, hogy elkötelezett baloldali, kommunista, bolsevik meggyőződésű ember és alkotó volt, a korszellemhez hűen hitt az osztályharcban, s mindez nyilvánvalóvá válik verseinek alig néhány sorából is. Ennek szemléltetésére készítettem egy kisebb válogatást néhány jellegzetes költeményének részleteiből:

„A tömlöcnek vasajtaját
Bús ökleim nem törik át,
Kezemre verve súlyos bilincs,
De lélekre bilincs itt sincs!”
(Éj a tömlöcben)

„Bár lenne láng, mely felbuzdul itt az ének,
S nagy panaszimban panaszok elégnének”

„A tüzet most szakadatlan szítom, szítom!
S győzve, mint űzi a sötétet, látva
Kiáltok bele a viharárba,
A viharba, mely bűnférges
Őstörzseket gyűjt, döntöget …”
(Pirkad)

Érdekességéként említhetjük, hogy Laták Istvánnak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában, ugyanabban a mappában, amelyikben a Híd folyóirat Őrtűz árnyékában című rovatában megjelent írást is megtaláltam, egymás mellett több változat, több átdolgozott, részben szövegazonos verzió is található ebből az írásból. A szerző tehát többször, mondhatni rendszeresen is visszatért témájához – hiszen Somogyi vajdasági évei alatt kettejük között lényegében baráti viszony alakult ki –, folyamatosan újraírta a róla szóló életrajzi feljegyzését. Vannak ezek között hosszabb és rövidebb változatok egyaránt. S előfordul, hogy helyenként két-három teljes bekezdést is átemel változtatás nélkül, majd pedig néhányat betold utólag, esetleg elhagy egy-két másikat, és újabbakat illeszt a helyükre, esetenként az elősorolt adatokat is módosítja – talán javítgatja, korrigálja; mindig csak épp olyan mértékben, amennyire azt újabban szerzett ismeretei megkövetelik, illetve amennyire az emlékek, emlékképek rendszerezése során szükségét látja a pontosításnak. S valószínűleg olyan mértékben is rövidít, illetve hozzáír a korábban már megfogalmazottakhoz, amennyire azt a tervezett (kért…) publikációk terjedelmi korlátai szükségessé, lehetségessé teszik. Mindezekben közös azonban, hogy Laták mindvégig halottnak hitte egykori barátját.

„De érezzük, téped már láncaid,
Szent korbácsod a kín, a vágy, a hit,
Agyunkba és vérző szívünkbe hasít,
Világít, szít, barikádra űz
A megváltó, átok-áldott Tűz!”
(Átok-áldott tűz)

Érdekes megfigyelnünk azonban akár ezekben a versekben is, hogy a húszas-harmincas évek proletár, szocialista mozgalmai nem feltétlenül voltak egyházellenesek, mint az a második világháború után kiépült és hosszabb évtizedekre konstituálódott, úgynevezett keleti tömbben később már uralkodóvá, jellemzővé vált a vezérelvű, önkényuralmi, személyi kultuszoktól terhelt kommunista diktatúrák társadalmaiban. Hiszen például Somogyi Pál is a kín, a vágy és a hit hármas egységét vallotta versében, másfelől pedig a költő olyan élményvilágot fogalmazott meg költeményeiben, amely a korszellemmel összhangban valóban képes volt megszólítani a „proletár” olvasót.

„Bíborvörös tüzét a mai hajnalpírnak
nem kormozta be a gyárpokol torka.
S a sápadt páriák félájult álmába
nem bődült ma riasztón a gyári kürt.
Hidegen lapulnak az izmos kazánok
és a sötét gépszörnyek is ezen a napon
oly büszke csillogó arccal merednek
tehetetlen gazdáik pöffedt képébe,
mint alkotóik: az izmos, rongyos proletárok.”
(Május elseje)

Somogyi Pálnak tehát nem veszett nyoma a Szovjetunióban, 1946-ban tért haza Magyarországra, ahol Kaposváron kollégiumigazgató, majd a Somogy megyei tanács népművelési osztályvezetője lett. Ebből a pozíciójából 1956-ban ment nyugdíjba. Visszaemlékezéseit már a visszavonulása után írta meg, s ezek két kötetben – a szovjet emigráció évei, és a vajdasági időszak – a szabadkai Életjel füzetek sorozatában jelentek meg: Máglya (1971), Kiderült az ég (1979). Somogyi Pált tehát a múlt század hetvenes éveiben fedezte fel magának ismét a vajdasági magyarság.
Az Egy életrajz vajdasági fejezetei alcímmel megjelent Máglyában a szerző így foglalta össze a korabeli Jugoszláviából való kiutasítása utáni életrajzi adatait:

„1919. szeptember – a Horthy-bíróság négyévi fegyházra ítélt.
június – megszöktem a börtönből át Jugoszláviába.
1920. május 1-én a jugoszlávok által megszállt Pécsen megjelent első könyvem: Terjed a tűz, versek, novellák.
1924—1932 – élettársam Kovács Anna munkásnő.
1933 tavaszán kiutasítottak Jugoszláviából.
1933 – Bécs, Prága és Berlin – illegalitásban.
1933. augusztus – a Vörös Segély útján Moszkvába érkeztem.
1934 – a moszkvai magyar rádióban és a magyar nyelvű lapokban megjelentek írásaim.
1934 – Moszkvában megnősültem. Feleségem Gruber Klára tanárnő.
1936. március 12-én kislányunk született, Erzsike.
1945 – feleségem szívbetegségben meghalt.
1946 nyarán kislányommal hazatértem a Szovjetunióból.
1949 – kollégiumigazgatóként dolgoztam.
1953 – a Somogy megyei Tanács Népművelődési Osztályának vezetője lettem.
1956 – nyugdíjba vonultam.
1970. október 5-én az Élet jel szerkesztősége megrendezte szerzői estemet Szabadkán.”

 

Düh

 

Apró morzsákban, szinte álcázva, mintegy észrevétlenül hint el Laták István szemernyi szürreális elemeket a Düh című elbeszélésében, egy-egy jelzős szerkezetbe ojtva, váratlan vonatkozásokra alapozó hasonlatokba rejtve, szokatlan párhuzamok mögött bújtatva el. Mintha nem is akarná, hogy olvasója számára mindezek észrevehető, vagy legalábbis szembetűnő, azonnal felismerhető stílusjegyek legyenek, nem. Ugyanis az említett elemeket elsősorban arra használja, hogy novellájának alaphangulatát megteremtse.
A hirtelen, váratlanul jött, kontrollálhatatlan düh, és az értelmetlen erőszak elbeszélése ez. A főhős haragjának kezdetben nincs konkrét, definiált, meghatározott, azonosítható célpontja, alanya. Dühe élethelyzetéből fakad, és a szerző már a kezdetektől sejteti olvasójával, hogy majdan arra csap le, aki elsőként a keze ügyébe akad, aki elsőként az útjába téved. Indokolatlanul, értelmetlenül. A magatehetetlen, mindenképp és mindenáron kitörni kívánkozó, csillapíthatatlan düh novellája ez. Ilyen megközelítésben pedig már egészen komoly értelemben vett osztálykérdéseket feszeget a mű.
A Düh című elbeszélés Laták István azonos című prózakötetének sorrendben tizenkettedik, s egyben címadó darabja. A novella főhőse, miután kanalizálhatatlan haragjában kitombolta magát, három halálos áldozatot hagyva maga után, tettének értelmetlenségét még tovább fokozva, az öngyilkosságba menekül. Káromkodásaiban, szitkozódásaiban, verbális megnyilvánulásaiban egyértelmű, hogy a főhős dühét az osztályharc – illetve saját magának az osztálykülönbségekben elfoglalt alacsony, kilátástalan helyzete – táplálja; s habár a szerző mindvégig szimpatizál vele, és megérti haragját, sőt annak vulkánszerű kitörését is – még véletlenül sem hitelesíti a gyilkosságokat, nem támogatja tettét, vagyis az erőszakot. Nem hitelesíti az értelmetlen öldöklést. Csupán leír, röviden összegez egy tragikus történetet, amelynek felvillantja az alapját, a hátterét, vagyis a kiindulópontjaként is definiálható kiváltó okát, majd pedig felteszi didaktikus, egyszersmind szónokinak szánt kérdéseit, amelyekre tulajdonképpen nem is vár választ.
Nem pártolja, nem támogatja, és nem is fogadja el az értelmetlen erőszakot, de mégis együtt érez a reményvesztett, kiszolgáltatott emberrel, ezzel az egyszerű kis mihaszna senkivel, akit önnön élethelyzetében elborult elméje hajszol bele előbb a hármas- majd pedig az öngyilkosságba. Nincs feloldozás, így tehát nincs megnyugvás sem. Laták István felvet, felvázol egy témát, de még csak a látszatát sem kelti annak, hogy ő szeretné, ő akarná – vagy ő tudná! – megválaszolni a problémát. Hiszen olyan kérdés ez, amelyre a mindenkori társadalmaknak kell tudniuk meglelni, kell képesnek lenniük megtalálni a lehetséges válaszokat. A megoldókulcsokat.
S történetét ugyan az elbeszélés végén valóban lezárja – s mintegy rövidre zárja –, de sejtetni engedi azt is, hogy az ilyen és ehhez hasonló tragédiák mindaddig folytatódnak, újratermelik önmagukat, amíg a közösség, a hatalom, az uralkodó rend, a társadalom – vagy bármi és bárki, aki képes lehetne erre –, nem orvosolja a problémát. Egyfajta örök tapasztalattá fejleszti/duzzasztja alapmotívumát, amelyet a szerzőnek anélkül sikerül kerek egésszé formálnia, elbeszéléssé teljesítenie, novellává kiszélesítenie, hogy beleesne a közhelyesség, a közömbösség, a sematikusság és a sablonosság kínálkozó csapdáiba.

 

Egy életrajz vajdasági fejezetei – Somogyi Pál Máglya című kötetének címoldala (Életjel, Szabadka, 1971)
Laták István Düh című elbeszéléskötetének nyitó oldala 1929-ből
Somogyi Pál otthonának udvarán, a fák alatt 1979-ben

 

Ez volt az első olyan anyag a Laták-sorozatban, amelyhez nem a levéltári hagyatékból, a szerzőnek a kötetbe nem sorolt írásai közül választottam egy prózamellékletet, hanem egy korábbi kötetéből, s abból is a címadó elbeszélést:

 

Düh

A falu csordultig tele volt vizenyős sötétséggel, kutyák vonítottak, igavonó barmok elbődültek, emberek hörögtek éhségtől, vagy zabálástól fuldokoltak…
Szurtos kocsmából fordult ki és kemény, zuhogó léptekkel ment az utcán. Araszos vállú, szálfamagas parasztlegény volt. Lépteitől még a bocskorban is dübörgött a föld. Ment a bús falu utcáin keresztül-kasul, a világos, alacsony ablakok vidámságára dühödten tekintgetett. Keresett valakit bizonyosan, valakiket. Cél nélkül, jóság nélkül, keserű bosszúra szomjazva. Keveset ivott és részeg lett? – Avagy a sok ivástól kijózanult? – Nem tudni.
Ment és keresett valakit, talán valakiket. Hogy halálba gyalázza, halálba zavarja őt, vagy őket. Vállán ganéjhányástól piszkos vasvilla remegett, de lehet, hogy újveretű, használatlan, hidegvasú villa volt. Csak imbolygó vállán látszott egy villa árnyéka.
Beszélt magában, úgy beszélt, mint akinek két énje van és azok civakodnak! Véres komolyan civakodnak, verekednek, tülekednek.
Egyszer röhögött, hahotázott, máskor jajgatva, esdekelve ordított.
– Azt hiszik, hogy bolond vagyok, azt hiszik, hogy alázatos kutya vagyok! Kenyerem se volt, pálinkám se volt: s az asszonyok is pénzért, jóság nélkül, ravaszul lettek az enyémek… kit verjek meg érte?… – Jajajajajajaj! – Beleordított az éjszakába, szívettépően ordított, a felhőkkel függönyözött, üres ég alja úgy kondult a bömbölő hangtól, mint nagy harang…
Birkózott a jó és rossz énjével. Egyik sírt, a másik kacagott s ő fülét hegyezve, mint figyelő juhászkutya neszelte a saját jajgató és röhögő hangját. Mindkettő az ő száján lobog ki?
Beszélt magában, mint aki beléndeket zabált.
– Hahaha! – Rosszabb vagy az alázatos, láncolt kutyánál! – Tűrted szó nélkül a háborút, jaj nélkül sebesültél és jaj nélkül sebesítettél!… Ha gyóntál is, nem érezted igazán a bűneid súlyát. Hol a lelkiismereted!? Most ölni akarsz, magadat, vagy mást is talán…? Ittál, keveset vagy sokat, nem vagy részeg, nem vagy józan, de hülye vagy… Mindig cafatokban lógott a gúnyád, mindig rongyos volt a bocskorod… Minden szeretőd rosszmájú asszony volt. Mert akik szerettek, sose kerested őket: szerencsédet mindig veszélynek nézted és bölcsességnek a butaságodat… Döglött féreg voltál a trágyadombon. Hahaha! – Most hegyes, szúrós vasvillát szorongatsz görcsös öklödben. Azt hiszed, fél tőled az élet? – Fél tőled a halál? – Dobd el nyomorult, feküdj a földre, a legpocsolyásabb árokba és aludj tovább, mint a disznó, eddig is úgy aludtál!…
–Jaj! ne röhögj síró ördög! – igaz, úgy éltem mindig, mint a disznó, még vályúm sem volt és a moslékételt valaki, gondos gazda nem öntötte elém… az éjjelek csak úgy hajszoltak munkába, mint a nappalok… De kit üssek le érte? – Magam szívébe kellene kést döfni… Én voltam a bűnös, én voltam a gyáva, minek vártam örökké a végtelenség szájbaröpülő sültgalambjára… Halott anyámat szidjam?… Aki istállók jászlába szült… igaz, a másik is életével lakolt, aki a jászolban látott napvilágot… Az is harminchárom éves korában. Ő keresztet cipelt a vállán, én vasvillát. Ő vigasztalt nehéz terhével, én rémíteni fogok. – Jaj nekem, jaj!…
Sem rendőr a földön, sem csillag az égen nem csendesítette a szomorú vadságot.
Ordított, mint éhes farkas a téli erdőn.
Valakik az utcán jártak még. Az utca közepén, a kocsiút kövezetén ment csattogó papucsban egy buja lány és két legény izgult, remegett mellette. És megtorpant az ordító vadlegény. Az ő nyöszörgésén azok kuncogtak, viháncolva, csipogva nevették az ő halálos-szörnyű tusáját.
Mint horkoló vad bika, ha vöröset lát, úgy bődült fel:
– Nevettek?… Nem fáj a nevetéstek! Csúfolódtok és lány mellett rángatódzik érte kívánkozó minden porcikátok… Csúfolódó latrok, pokol tüzében vinnyogjatok!… Mint ócska szalmát hánylak benneteket a halálba! – És rájuk rontott.
Sikoltott a lány, letérdelt a lány s amit soha életében nem tett: komolyán imádkozni kezdett, üvöltve imádkozott.
A két cingár legény gyáván egymásra pislogva kereste a szabadulás útját, de a halál ösvényén jártak s mozdulni se tudtak.
A részeg vagy józan, önmagát kínzó krisztusi harminchárom éves legény pedig a lányt földre teperte, a mellére lépett, a méhére taposott, nagyot fohászkodva káromkodott:
– Átkozott méhed sose szüljön, undok melled tejtől sose feszüljön, dögöket, parasztbéres koldusokat nevelni a világra!…
S a vasvillával úgy vágta szíven, hogy a lány ajkán fagyott a rémült imádság.
Aztán az ijedtségtől didergő legényekből szurkálta ki az életet. Taposta, rúgta, vágta őket, míg mozogtak a végtusában.
Szája tajtékot túrt, kiáltott:
– Bosszú!… Vér!… Háború!… Hol vagy Rend!… Pálinka! Pálinka!… Jézus!… Harminchárom esztendő… Futás a halálba… Gyilkos! Gyilkos!
És a véres vasvillát ölelgetve, az éjszaka kutyacsaholásos hangosságában rohant, mint üldözött vad a faluvégi örvényes folyóhoz.
Megállt, az égre nézett és beugrott a legnagyobb örvénybe. Ott bugyborékolt száján a jajgatás még néhány percig.

*

Talán tavasz volt, talán ősz, a fák kopaszan, árván virrasztottak, s a folyó áradt, duzzadt, mint egy terhes asszony.
Tíz óra lehetett, vagy tizenkettő, nem tudni, csak nagyon sötét volt és a lelkiismeret viaskodott.
Talán Borjú Mihálynak hívták a vadlegényt, de lehet, hogy másképpen; lehet, hogy csendesnézésű birkaszeme volt és soha, soha nem is gondolkozott. Talán a szeretője nem nyitotta meg ágyát, talán a bor vagy a pálinka savanyún, keserűn zakatolt a fejében… Lehet, hogy leköpködték a cimborái, lakóbéres vagy kanász is lehetett s kiverték a kegyelemmel kapott odúlakásból, az is lehet… nem tudni…
Csak egy ködbenyúló reggelen a bús falu egyik véres kövezetű utcáján egy lányt és két legényét találták megtaposottan, vérbefagyva.
S talán harmadnapra a város alatt egy nagydarab parasztlegényre bukkantak a vízmalom kerekei között. Oszlásnak indultan püffedt, foszladozó, feketés arccal, kilógó nyelvvel, egy rozsdás vasvillát szorongatva.
(Hol tanult ölni? – Talán a világháború véres zivatarában.
Ki érti meg az ő ősemberi, vadállati, paraszti, isteni részeg dühét?)

 

Ehhez az összeállításhoz még a következő illusztrációkat válogattam össze:

Laták István (az előtérben balról) díjat vesz át
Laták István az ünnepségre felsorakozott díjazottak között (a jobb szélen a második, görbebotra támaszkodva)
Mégsem veszett nyoma a Szovjetunióban – Somogyi Pál portréfotója hetvenöt éves korából, 1969-ből
Somogyi Pál a kaposvári szülőháza előtt 1979-ben
Somogyi Pál családja körében, vejével, unokájával és leányával a kaposvári otthonában 1962 karácsonyán
Somogyi Pál otthonában leányával és feleségével 1979-ben
Somogyi Pál vajdasági kiránduláson az Abrašević Művelődési Egyesület tagjaival 1930-ban

 

Laták Istvánnak a Somogyi Pálról készített életrajzi feljegyzése a Híd című folyóirat 1955/9-10-es kettősszámában jelent meg:

 

Somogyi Pál önéletrajzi kötete, a Máglya 1971-ben jelent meg a szabadkai Életjel gondozásában:

 

A fenti összeállításunkhoz felhasznált anyagok a Magyar Szó 2013. január 21-i számában jelentek meg:

Megosztás
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás