1936,  Irodalom

Egy „magyarrábódult tótparaszt” nyomában

„Ő rajongott a földért, én is szerelmes vagyok a rögbe”, avagy a „Bábel, ahol én születtem öszvérnek” – A régi Híd sajátságos, mondhatni igencsak személyes ébresztgetése – Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (14. rész)

Nem volt elégedett a Híd című folyóirat első évfolyamainak anyagából készült, évtizedekkel később, szerb fordításban megjelent válogatással Laták István író, költő, ezért feljegyzéseiben hosszasan elemezte, hogy mi mindent mulasztottak el felmutatni a korabeli szerkesztők, milyen színekről nem kaphat semmiféle benyomást a délszláv olvasóközönség: „…a most megjelent gyűjteményben csak vajdasági magyar irodalmi alkotásokból adtunk válogatást. De nem hoztunk semmit a jugoszláviai, az akkor kortársi és klasszikus magyarországi, valamint külföldi emigráns magyar irodalomból; sem a világirodalomból közölt írásművekből. Pedig csak azok összevetése, együttismertetése mutathatna rá, hogy milyen irodalompolitikát követtünk, csak a teljes irodalmi anyag ismeretében mutathatnánk meg a HÍD gazdag szempontú irodalmi válogatását és tanítását” – fogalmazott akkor. Ma már nyugodtan hozzátehetjük, hogy a soraiban kívánt elemzéssel azóta is, továbbra is, immár a 21. század második évtizedében is még mindig adósunk – adósa a vajdasági magyar szakmai és laikus publikumnak egyaránt – a vajdasági magyar irodalomtörténet; és hát, igen, „az összes HÍD-évfolyamok anyagát, egyik kritika sem mérte föl”. Évtizedek távlatából én persze már egészen könnyen beszélek… De nagyon is meg tudom érteni azt a szerkesztői elképzelést, koncepciót, amelyik egy ilyen, reprezentatívnak szánt válogatásban elsősorban a saját művek bemutatását tekintette elsődleges céljának és feladatvállalásának. Mint Laták is megjegyzi itt idézett írásában, „1936 elejétől teljesen baloldali” folyóirattű vélt a Híd, ezért a Yuhar kronológiájában a mai összeállításunkat ehhez az évszámhoz igazítjuk.

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

Az „új szentszövetség megint vad Metternich-ek lába alá tiporná a pár évtizede megéledt kelet-európai kisnemzeteket…”

„Vojvodina szellemi életében, irodalmában, kulturális harcaiban akaratlan élcsapat vagyunk; nyitottszemű állásfoglalásunktól sok minden függ” – vallatta az író a múlt század harmincas éveinek végén. Mivel a Kanadai Magyar Munkás című lap 1939. február 11-i lapszámában vette át Laták Istvánnak a Híd című folyóirat ötéves jubileumára készült alkalmi írását, ezért a Yuhar kronológiájában most ehhez az évszámhoz igazítjuk mai bejegyzésünk datálását.

 

A Laták-breviárium sorozatának tizennegyedik része a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban jelent meg 2013. február 11-én:

 

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

Nemcsak vallomás, harc, tanúságtétel volt a Híd…

Régi Ignác belépője, avagy Kukucska Timót mindent megold! – Nagybugyogó Dávid találkozása Csekély Pongáccal és Földtúró Konttal – A lehetséges főhősök alakváltozásai: fel nem használt irodalmi nevek Laták István (1910–1970) hagyatékában, amelyeket a szerző azért írt össze, mert tervezett elbeszéléseiben és regényeiben szerette volna életre kelteni őket

 

Laták István (1910–1970), az adai születésű vajdasági magyar író és költő, a szabadkai magyar színház alapító igazgatója, a Híd című folyóirat korai történetének egyik kiemelkedő alakja – habár nyilvánvalóan látta a szerkesztői munka szükségszerű szűkítéseit és elhagyásait, valamint mindezek okát, és tisztában volt a tömörítést indokló kényszerű objektív körülményekkel is –, nem volt egyértelműen elégedett a lap első évfolyamainak anyagából készült, évtizedekkel későbbi, szerb fordításban közreadott válogatással. Mint írta: „Pl. a most megjelent gyűjteményben csak vajdasági magyar irodalmi alkotásokból adtunk válogatást. De nem hoztunk semmit a jugoszláviai, az akkor kortársi és klasszikus magyarországi, valamint külföldi emigráns magyar irodalomból; sem a világirodalomból közölt írásművekből. Pedig csak azok összevetése, együttismertetése mutathatna rá, hogy milyen irodalompolitikát követtünk, csak a teljes irodalmi anyag ismeretében mutathatnánk meg a HÍD gazdag szempontú irodalmi válogatását és tanítását” – jegyezte fel A régi HÍD ébresztése című méltatásában Laták István, aki fontosnak tartotta hangsúlyozni azt is: „Nemcsak »vallomás, harc, tanúságtétel« volt a HÍD átfogó munkássága, s különösen az 1936 elejétől teljesen baloldali HÍD-é nem. Éppen az a kénytelen egyoldalúsága a mostani válogatásnak, hogy valóban csupán a vallomás, harc, tanúságtétel, vagyis egyszóval: az állásfoglalás HÍD-ját tükrözi, s szinte alig érzékeltet valamit abból, hogy milyen jelentős törekvéseket ébresztgetett akkoriban, hogy a szűkös középosztályi topogás atmoszférájából – melyet pl. a Kalangya képviselt itt Szenteleky halála után – szélesebb horizontok felé tájékozódjunk; attól az egyoldalú, halvány polgári humanizmustól és liberalizmustól, amelyet tulajdonosai megbízásából a legelterjedtebb lap, a Bácsmegyei Napló képviselt magyar nyelven Jugoszláviában egész a második világháború kitöréséig, annak langyos szabadelvűségétől demokratikusabb, igazán demokratikus, szabadon szárnyaló és minden humanista értéket becsülő európai szellemhez közeledjünk. Ami talán állásfoglalása mellett legfontosabb a HÍD szellemi törekvéseiben.”
Laták István itt idézett, A régi HÍD ébresztése című alkalmi méltatásának írógépen készült kéziratát a költőnek a zentai Történelmi Levéltárban a családja, vagyis a leszármazottai által az író halála után elhelyezett hagyatéki anyagának nyolcadik, Keresztényi Márta által rendezett/rendszerezett dobozában találtam meg. A fentiek mellett, írásában érzékeny pontra tapint a szerző akkor is, amikor részletezi: „Ezzel egyik kritikus sem foglalkozott, még aki belelapozott is a kezdő HÍD két teljes évfolyamába. Ezt nem tekintették át a HÍD későbbi évfolyamaiban. Az Európa felé való tájékozódás és kitörés igyekezete kevéssé látszik ebből a gyűjteményből, de ezt, az összes HÍD-évfolyamok anyagát, egyik kritika sem mérte föl. Pedig a vajdasági magyar irodalmi művek távlatot és teljesebb irodalmi visszfényt kapnának, mélyebb hatásuk jobban kivillanna, ha az összes közölt irodalmi munkák sorában látnánk meg helyüket. Azonkívül az is érezhetőbbé válna, hogy a szűkös közlési tér kényszerén kívül vajdasági irodalmi munkákat kis számban azért is közöltünk, mert nem akartuk elvenni a helyet más írásművektől, nem akartuk szűkkörűvé tenni a folyamatosan közölt irodalmi anyagot” – méltatta tehát a szerző immár nemcsak a szerb nyelven megjelent válogatásba beszerkesztett anyagot, de a folyóirat történetéhez való – általa még személyesen is megtapasztalt – irodalomtörténészi, irodalomtörténeti viszonyulást is. Utóbb pedig leginkább annak a fényében válik mindez igazán érdekessé és szemléletessé (Laták vonatkozásában pedig személyessé is…), ahogyan – mint láthattuk – a vajdasági magyarság korabeli irodalmi közéletét már az 1929-ben megjelent Düh című elbeszéléskötetéhez készült Elöljáró beszédében is értékelte.
Habár Laták István is nagyra értékelte Oskar Davičo (1909–1989), a zsidó származású szerb író és költő – az egyik legfiatalabb, azonban Jovan Deretić (1934–2002) irodalomtörténész értékelése szerint mindenképp a legnagyobb hatású délszláv szürrealista szerző – munkáját, aki vállalta, hogy előszót ír a Híd folyóirat korábbi évfolyamainak anyagából készült szerb nyelvű válogatáshoz, ugyanakkor nyilvánvalóvá tette azt is, hogy a kötet bevezetőjének szerzője nem láthatta át annak teljességében feladatul kapott és vállalt témáját. Hiszen Davičónak – megfelelő nyelvismeret hiányában – csak egy eleve szűrt, szűkített válogatás állhatott rendelkezésére (amit talán több korábbi szelekció alapján is…) lefordítottak a délszláv nyelvekre, és amit ily módon a saját anyanyelvén kézhez kaphatott. A korabeli Híd teljességét, működését, szerveződését, világlátását, minden fontosabb vonatkozását tehát ő maga nem láthatta át – vagyis nem is ismerhette megfelelő alapossággal. Laták István így fogalmazta meg aggályait: „Oskar Davičo is csak néhány kiválogatott vajdasági irodalmi munkáról írhatott az előszóban, mert csak ezt fordították szerbre, s az egész közölt irodalmi anyag nem ismeretes előtte, még névfölsorolást sem kapott a kezébe” – rótta fel a munkájában közreműködő magyar szerkesztőknek/tanácsadóknak is, akik – ha figyelmesebben és körültekintőbben járnak el, vagyis következetesebben látják el a feladatukat – talán hatékonyabban is segíthették volna a vajdasági magyar irodalmi alkotások értékelésére, illetve az olvasóknak való ajánlására vállalkozó szerb szerző munkáját. Aminek köszönhetően pedig Oskar Davičo is sokkal alaposabb munkát végezhetett volna. Szorosan ehhez kapcsolódva Laták István hozzáteszi még: „A jugoszláv irodalomból akkor nemcsak Minderovićot, hanem Krležát is közöltük. Nemcsak a munkásíró Kocsó Racint, Milka Zicinát, és a macedón, horvát és szerb parasztírókat, hanem a finom européer Aleksandar Vučót is. Nemcsak a baloldali szerb írókat, de Vladislav Petković-Dist, Jovan Jovanović Zmajt, Miloš Terovićot és Ante Cetineot is megszólaltattuk. A magyarországi népi írók mellett József Attilát és Bálint Györgyöt, az intellektuális és modern hangú irodalom élvonalbeli alkotóit hoztuk. Népszerű könyvkiadvány sorozatában Fazekas: Ludas Matyija mellett Ady és József Attila verseit külön brosúrákban, nagy példányszámban adta ki a HÍD. Majakovszkijtól Móricz Zsigmondig, az amerikai Irwin Shaw-tól és Albert Maltztól a német Johannes R. Becherig, a szatirikus Zoscsenkótól Rabindranáth Tagore-ig hoztuk a világirodalom kiváló képviselőit. Ezt nem tudtuk bemutatni a szükségszerűen lecsökkentett oldalszámú jelen HÍD-gyűjteményben. Hiszen kb. ötszáz kisebb könyvoldalon 2800 nagyobb folyóiratoldal anyagát teljes sokoldalúságában és mindenre kiterjedően még így kiszeletelve, kihagyásokkal sem lehet átvetíteni” – összegezte végül keserűen Laták István a szerb nyelven megjelent válogatás értékelésében.
Ugyancsak Oskar Davičónak – nagyrészt szövegazonos – előszava jelent meg Ács Károly fordításában az 1964-ben kiadott, egyszerűen csak Híd 1934–1941 című, immár magyar nyelvű kötetben is (Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1964.; sajtó alá rendezte: Kovács János; szerkesztő bizottság: Kovács János, Lévay Endre, Laták István, Major Nándor, Malusev Cvetko; a kötésterv Hangya András munkája; technikai szerkesztő: Kapitány László). „Szép a Forumnak az elgondolása: három évtizeddel az első Híd megjelenése után az olvasó kezébe adni egy válogatást a háború előtti Hídnak, az akkori fogalmak szerint a legjobban szerkesztett baloldali, haladó, legális társadalmi és művészeti folyóiratunknak évfolyamából” – írta ennek a szövegének a nyitó bekezdésében Oskar Davičo.
A levéltári anyag sorrendben hetedik rendezett dobozában találtam meg Laták István néhány lapnyi feljegyzéseinek mappáját, amelyben leendő, tervezett – már készülő, vagy még csak vázlatos – prózai műveihez talált ki és gyűjtött össze lehetséges neveket a történetek főhőseinek és más szereplőinek. Hiszen, mint életművéből láthatjuk is, az író különösen kedvelte az érdekes hangzású, részben beszélő, részben jellemábrázoló neveket, amelyekkel már első említésükkor bemutathatta olvasójának egyik-másik főhősét. Hogy csak a Düh című, első elbeszéléskötetéből idézzünk most ide néhány emlékezetes nevet, illetve szereplőt: Párnás Gazsi, Szép András, Nagybugyogó Dávid, Gödrös Pál, Bogár Péter és még sokan mások… Látni fogjuk ugyanakkor azt is, hogy Laták István előszeretettel adott fiktív alakjainak jellegzetesen vajdaságias neveket, amelyek valamilyen formában tartalmazták egyik-másik délvidéki település, vagy jellegzetes terület, esetleg városrész nevét.
Előre is az olvasó elnézését kérve a minden bizonnyal hosszú,  esetlegesen azonban talán unalmasnak tűnő – alább következő – felsorolás miatt, annyit kérnék, hogy böngésszék úgy ezeket a neveket, mintha közben azt ízlelgetnénk és méregetnék, mérlegelnék, milyen jelleműek, kicsodák és micsodák lehetnének az így megszólított személyek, ha netalán ismerhetnénk őket elsősorban a hétköznapokból, másfelől azonban – bármilyen – irodalmi alkotásokból. Laták István azt írta a jegyzéke fölé: „Irodalmi nevek”.
Lássuk hát, tárjuk fel a gyűjteményét: Tornyosi József, Kevi Bálint, Asszonyfalvi Tódor, Peszéri Dávid, Osztrovai Mihály, Budzsáki Gábris, Hajtó Gábor, Pernyési László, Oromvégi Tamás, Bánorcai Andor, Bakos Dávid, Koós Illés, Kosaras Kornél, Fehér Vince, Almádi Antal, Dobai Mátyás, Csúzdi Endre, Istvánfi Dezső, Ispán Vince, Hajtsai Sándor, Bakai Dániel, Tanyai Félix, Fontányi Sámuel, Kaláts T. Iván, Kültelki Balázs, Sánta András, Járási Nándor, Baraparti Ferenc, Látó János, Savanya Frigyes, Ürmös Gáspár, Kesergő Demeter, Tószegi Kamilló, Keserű Flórián, Gölöncsér Flóris, Joó Gereben, Szőke Attila, Bába Máté, Borongó Pál, Csődörös Kálmán, Földtúró Kont, Zsellér Ágoston, Pápista Ödön, Ismerős Rudolf, Kukucska Timót, Nehéz Levente, Borbíró Anasztáz, Szabados Ipoly, Kaponyai Béla, Tiszai Oszkár, Csupasz Olivér, Hajas Gyula, Bámuló Áron, Szlovák Géza, Tót Gellért, Könyves Lipót, Csekély Pongrác, Gyalogos Gergely, Szemes Jób, Zentai Lehel, Régi Ignác, Kapás Előd, Szilaj Tas, Bakos Huba, Szűgyi Imre, Kevély György, Szegény Márton, Borbély István, Vályogvető Móric, Harisnyás Jenő, Bús Alajos, Cipész Mór, Kiskondás Tibor, Kőhányó Árpád, Szentes Jolán, Babonás Ábel, Szigeti Lajos, Ügyvéd Vilmos, Zabola Izsák, Világító Lőrinc, Tabáni Zsigmond, Uborka Domokos, Szárvágó Csaba, Árva Jakab, Dallos Győző, Borongó Bence, Látó Kázmér, Csupasz Miksa, Bámész Vencel, Kegyes Ervin és Ügyes Ede.
Laták István névsora itt véget ér, s kicsit mintha a szerző műhelytitkaiba is belelestünk volna, amikor áttekinthettük jegyzékét. Érdekes lehet azonban még a fentebb említetteken kívül megfigyelnünk azt is, hogy az író kivétel nélkül férfineveket írt össze, és mai szemmel nézve már csak sajnálhatjuk, hogy soha nem tudhatjuk meg, milyen történeteket tervezett, milyen cselekményszálakat gondolt el Laták István a jegyzékbe szedett főhősök életútja és jellemrajza köré.

 

Néha így álmodom

 

„Ősapám kalandos vérű, nyugtalan, rögtúró, idegenbevágyó, nagy terveket kovácsoló, magyarrábódult tótparaszt lehetett…” – ezzel, a szerzőtől szokatlan, s mégis izgalmas, kicsit talán gúnyos – keménységében és durvaságában is őszintén ható – felütéssel indítja a műfaji szempontból leginkább talán tárcaszerű kis elbeszélését Laták István. Írása talán azért is rendhagyó, mert prózáját javarészt (főként az első néhány bekezdésében…) költői képekben fogalmazza meg, amikor azt mondja: „…pirospozsgás képű leányt hurcolt vad apaságot-kívánó szerelemmel a kunyhójába s a szabad földek egy szűz darabját kezdte ugarolni”. Írása olyan, mint egy tüzetes önvizsgálat, még ha cselekményét, a széles, jellegzetes, markáns vonásokkal elbeszélt családtörténetet mindenképp fiktívnek is kell tekintenünk. Mégis, visszautal Vajdaság többszöri újratelepítéseire, a sokfelől és sokféle összeverődött népre, népcsoportra, a származás és a keveredés sokszori kibogozhatatlanságára, s talán a mindig packázó hivatal előtti igazolhatatlanságára is. Az elbeszélő én ismert és nem ismert felmenőihez méri magát, az ő sorsukban – vagy abban a kevésben, amit ismer belőle – igyekszik meglelni, felfedni saját magát. És megfelelni önmagának, a saját elvárásainak. Önigazolás volna ez? Vagy csak egyfajta magyarázkodás önmaga felé? Önigazolás önmaga előtt? Történetének élét pedig végül azzal üti – tompítja – el, hogy mégis csak az álmok szintjére utalja vissza a kételyeket.
„Én is beálltam ide a Tisza-Duna közére ugartörőnek” – mondja egy helyen, majd pedig egy gyors és szikár fordulattal tereli immár saját magára az olvasó figyelmét: szegénységére, pénztelenségére, ami megakadályozza az elbeszélő ént abban, hogy továbbvigye a korábbiakban homályosan felvázolt, vélt vagy valós származástörténetet, álomszerű családi históriát. Itt már a hangneme sem költői, leginkább csak hétköznapian, póriasan fogalmazza záró, s mintegy lemondó, önmegadó, önfeladó gondolatmenetét.
Ahogyan tehát korábban a harcias, az elkeseredett dühtől terhelt szegénységet fogalmazta meg a második világháború előtti írásaiban – mint az Utcai jelent, illetve a Düh című novelláiban is láthattuk már –, úgy ezúttal, a Néha így álmodom című elbeszélésében a nincstelenségbe beletunyult állapotot jeleníti meg. Azt a kiszolgáltatott, reményvesztett embert avatja főhősévé – ezúttal név nélkül, egyes szám első személyben elbeszélve –, aki fejet hajt a sorsa, a mindörökkön örökre rászabott pénztelensége előtt, s ezért fordul gondolataiban és álmaiban az ősök felé, ezért méregeti magát hozzájuk. Hasztalanul.

Laták István igazgatói irodájában a szabadkai színházban

 

Ehhez a cikkhez ismét választottam egy elbeszélést Laták Istvántól, amelyik a Breviárium-sorozathoz kapcsolódva a melléklet egy héttel későbbi, 2013. február 18-i számában kerülhetett az olvasók elé:

 

Néha így álmodom

Ősapám kalandos vérű, nyugtalan, rögtúró, idegenbevágyó, nagy terveket kovácsoló, magyarrábódult tótparaszt lehetett…
S ez a színtelen arcú, révedező szemű, sokmagú, szikár tótlegény elindult a sovány termésű felvidéki hegyek közül, zúgó patakok mellől délre, hogyan, hogy-nem – éppen Bácskába. Talán drótozott-foltozott az úton repedt fazekakat, csöbröket, vödröket, míg idáig gyalogolt vagy szekerezett. – – Itt az akkor még csekély népességű és dúsan termő kalácsos, kolbászos, boros, paraszti-életű, soklányú egyik tiszaparti faluban megfeneklett. Egy pirospozsgás képű leányt hurcolt vad apaságot-kívánó szerelemmel a kunyhójába s a szabad földek egy szűz darabját kezdte ugarolni.
Akkor kezdhettek itt a törökök elűzése után alakulni a szabadabb pusztán apró, védtelen falvak, miket addig eltaposott a többször átvonuló katona-csorda.
Mindig szomorú lehetett ez az öles, gólyalábú, szikár, földszerelmes, megszaporodott, zagyvanyelvű paraszt. Egész életében túrta a földet, mint bujkáló vakondok. Hízott a földje, hízott az asszonya és nagy sereg lett a családja, csak ő mindig soványabb, szomorúbb.
Hiányzott neki a havasok tündöklése, hegyek vad levegője, nagy örökzöld fenyveseken ugráló, pajkos mókus. Minek neki a szelíd Tisza? – Örökké zúgó, falvakat-sodró patakok mellett aludt otthon. Hiányzott a pásztorok hegyi tüze, mi úgy világlott magasan a hegycsúcsok tetején, az eget, az ég csillagait égetve, mint ígéretes mennyország. S a tótszüzek siráma, ez fájt a magyarrávedlett tótfejében.
Szlávos álmodozása nem talált megértésre a kurjongató Bácskában. S egyszer kiment a földjére, egy tavaszi napon… Mi vitte ki? – Talán a meglódult, mindennel végezni akaró öregség, mert a megáradt Tisza elé feküdt. Talán azért tette, hogy az áradást megállítsa? Ekkora hatalomért könyörgött az égnek? – Mindegy. Akkor eszébe juthatott a hegy alatt gubbasztó, örökre elhagyott tótfalu, esti énekével a mindentsirató tótszüzeknek.
Fiai mind szomorúak lehettek, a nevetés csempe, rosszkiejtésű szájukat sose aranyozta. De túrták a földet lankadatlan szorgalommal s házasodtak. Ám a tüzes borokat sose itták s apjuk se itta, csak a kesernyés pálinkát.
Lányai a halott ősapámnak talán sose kaptak férjet. Penészes, könnyes vénlányságban hervadtak s nótázásra nem nyílott az ajkuk.
De az unokák valamelyike már elrikkantotta magát borosan és jókedvűen. Annak már piros volt az arca, sötét a haja s talán az is megáldotta, hogy sokat fürdött, sokat ivott a Tisza hullámaiban.
– Néha így álmodom. – –
És akkor kutatni kezdek magamban. Tükröt ragadok s arcomat úgy vizsgálom. Marcangol a belső tükörtelenség, szeretném ott is jobban látni magamat, hogy másnak is mutogathassam.
Színtelen ősömet cáfolom a piros arcommal, de szőke hajam az ő fejéről tépődött. Ő magas, csontos, szikár lehetett, én inkább alacsony, tömzsi vagyok. Ő rajongott a földért, én is szerelmes vagyok a rögbe. Különös visszaütés régvolt őseimre, a késő unoka, én is beálltam ide a Tisza-Duna közére ugartörőnek, ha nem is éppen ekével. Pálinkát nem ízleltem a bor miatt, ő nem vidult soha bor tüzén. Neki idegen volt mindig a magyar csuhajos duhajság s talán a halott ükapáim felemás szíve dobog fel a mellényem alatt, mikor a vontatott, siralmas szláv melódiákat hallom.
Mindig vágyódom a hegyek közé és jaj, lekötött a tehetetlen bénaság: a pénztelenség. A nyugati nagy, hideg városokba szeretnék elzarándokolni s néha úgy érzem, képzeletem vad lovon száguld velem Ázsia mezőin. Ez csudálatos, mert félek a lovaktól, nem merek a közelükbe menni, bár gyönyörködni tudok egy szép ló látásán és egyébként nem vagyok gyáva. A tótok sose voltak lókedvelő nép.
Nagyon szerelmes vagyok a földbe, vagy talán a földembe. Mikor jószagú hajnalokon vonaton vagy szekéren átrohanok a rónán, akkor szeretnék akkora tüdőt, hogy a táj minden édes levegőjét fölszippantsam!
Azonban úgy hiszem, valamelyik tenger partján, a Szahara közepében egy oázis földjén, Brazília mocsarai közt egy vaderdős, regényes vidéken, vagy a pápuák földjén is megcsókolnám a kenyértermő rögöt.
Ez Bábel, ahol én születtem öszvérnek, hogy annál kitartóbban rúgjam az itteni port. Bácska, mostohát-játszó, édes szülém, szerbjeid, németjeid és tisztátalanvérű, alvó magyarjaid közepette mennyire nem vagyok itthon!
Néha elkurjantom magamat, talán magyarosan, vagy csak bácskai magyarosan, néha szepegő, siralmas szláv dallamokat dúdolok… Gondolok sok szépre, jóra és eszembe jut, hogy nekem, annak a szikár, szomorú tótember utódjának, aki délre jött kalácsot enni és pirospozsgás menyecskét ölelni – olyan hatalmas vágyam jön családot alapítani és nincsen asszonyom és kenyerem.

Laták István egy szokatlan, rendhagyó portréfotón

 

Ehhez az összeállításhoz még a következő illusztrációkat válogattam össze:

A Magyar Szó szerkesztősége által kiadott hivatalos igazolás arról, hogy Laták István a lap munkatársa volt, mielőtt színidirektorként Szabadkára került volna
Eperszagú falu – regényrészlet Laták István Düh című elbeszéléskötetéből (1929)
Jegyzet a szerzőről Laták István Düh című elbeszéléskötetében (1929)
Laták István, a szabadkai magyar színház első igazgatója
Laták István Düh című elbeszéléskötetének tartalomjegyzéke (1929)
Laták István sajátkezűleg írt szerb nyelvű önéletrajzi piszkozata (jegyzet egy későbbi, a hivatalnak beadandó önéletrajzhoz)
Laták István szeretett játszani az érdekes nevekkel: Nagykalapú Csifer balladája – egy írás a szerző Kavargó sorsok című elbeszéléskötetéből (1962)
Laták István tagsági könyvecskéje a jugoszláv újságírószövetségben
Laták István tagsági könyvecskéje a jugoszláv újságírószövetségben

 

A fenti összeállításunkhoz felhasznált anyagok a Magyar Szó alábbi számaiban jelentek meg:

Megosztás
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás