1928,  Irodalom

A vajdasági magyar irodalom ott van „a porban, sárban, füstös kávéházak feketekávé löttyei mellett”

Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (15. rész)

Talán túlzottan is kiszélesítették a szervezők a meghívottak körét, amikor 1928-ban Becsére, az első Becsei Helikonra invitálták a korabeli vajdasági magyar írókat, így hát ott volt „minden faluesze poéta és városi újságíró-mesterember”, s közülük bizony egynémelyek „frakkal, röhejtverő szójátékokkal, undorkeltő vigyorokkal, fintorokkal meghiúsítottak minden közeledést a komolyabb íróemberek között” – fogalmazott később, az eseményre visszaemlékezve Laták István író, költő. Hat és fél évtized alatt persze jelentősen megváltozott a helyzet, átalakultak a bennünket körülvevő, az életünket és annak minőségét (sőt, a biztonságát…) meghatározó társadalmi tényezők, mégis, az 1993-ban megtartott azonos nevű, immár tehát második találkozón a vajdasági magyar irodalomnak gyakorlatilag ugyanazokkal az önszerveződését gátló tényezőkkel kellett szembesülnie, még ha azok esetleg időközben más köntöst is öltöttek. Frakk helyett farmert húztak… Mivel az első Becsei Helikont 1928-ban tartották, a Yuhar kronológiájában a mai összeállításunkat ehhez a dátumhoz igazítjuk.

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

Egy „magyarrábódult tótparaszt” nyomában

Nem volt elégedett a Híd című folyóirat első évfolyamainak anyagából készült, évtizedekkel később, szerb fordításban megjelent válogatással Laták István író, költő, ezért feljegyzéseiben hosszasan elemezte, hogy mi mindent mulasztottak el felmutatni a korabeli szerkesztők, milyen színekről nem kaphat semmiféle benyomást a délszláv olvasóközönség: „…a most megjelent gyűjteményben csak vajdasági magyar irodalmi alkotásokból adtunk válogatást.

 

A Laták-breviárium sorozatának tizenötödik része a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban jelent meg 2013. február 25-én:

 

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

A megismételt irodalmi találkozó

Egyszer volt Budán kutyavásár, kétszer volt Becsén Helikon, avagy két összejövetel, amelyik komolyabb eredményekre ugyan nem vezetett, és mélyebb nyomot sem hagyott irodalomtörténetünkben, mégis érdekes színfoltja volt a délvidéki magyarság közéletének

 

Laták István (1910–1970) délvidéki magyar költőnek a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatéki anyagában, s annak is a sorrendben hetedik dobozában találtam meg a szerzőnek Eső szemel címen a Kalangya című folyóirat 1934-es márciusi számában publikált regényrészletét. A tervezett teljes nagy prózaműből (amelyik önálló regényként a szerző életében soha nem jelent meg…) való részlet, a lapból kitépett mindössze négy oldalon mégsem az alkotó soraival indul, hanem Fekete Lajos versével, a Vad fájás, egy kis szédület című költeménnyel indul:

„Valaki szólt: nézd azt a cselédet
az ablak félfáján, szinte lóg;
és ugy nótázik mint egy vörösbegy
piros ruhában, fenn, fenn, kevélyen,
magasan, a kék ég és a füstös
tető alatt, a legmagasabb emeleten.

Fölvetem fejem; szinte szédít
a magasság s gondolkozom:
ki lát ott be az üvegen,
az ablakon s mért kel ragyogni
a tető és kormos szarufák
alatt annak a vaksi üvegnek.

A cseléd dolgozik… Egyre leng
a piros ruhácska oda fent,
s ahogy mélyebben kihajol
az ucca fölé (mint égő házból
a piros láng kicsap) akkor látom,
hogy várandós, terhes a szegény.”

Fekete Lajos (1900–1973) költő, publicista és szerkesztő is egy izgalmas és érdekes – átmenetileg itt tartózkodó – alakja volt a Délvidék magyar irodalmának a két világháború közötti időszakban, aki több hasonló sorsot megjárt társával együtt – mint láthattuk már Somogyi Pál esetében is – a magyarországi Tanácsköztársaság bukása után keveredett az akkori Vajdaságba. Fekete – aki egyébként az 1920-as évek avantgarde költői csoportjához tartozott – Budapesten érettségizett, majd jogra iratkozott, azonban 1919-ben már a magyar Vörös Hadsereg tisztjeként esett román fogságba, s majd csak az onnan való szabadulása után emigrált a királyi Jugoszláviába. A délszláv állam hatóágai végül 1929-ben utasították ki az országból. Egy évvel korábban, még a Délbácska című lap irodalmi rovatának szerkesztőjeként vett részt a Becsei Helikon néven ismert írótalálkozón.

 

Virágok alatt

 

A Virágok alatt sorrendben a könyv hetedik elbeszéléseként jelent meg Laták István első prózakötetében, az 1929-es Düh című kiadványban. Mint korábban már jeleztem is, a kötethez készült Elöljáró beszédében a szerző hosszan és alaposan ostorozta a Délvidék magyar irodalmának korabeli helyzetét, s áttekintésében részletesen kitért az útkeresésében eltévelyedett, illetve félresiklott próbálkozásokra is, mert – mint ő maga fogalmazott – a vajdasági magyar irodalom ott van „a porban, sárban, füstös kávéházak feketekávé löttyei mellett”, illetve a „girbe-görbe utcák aszfaltján […] mindenkitől számkivetetten”. Ez is csak arra utal, hogy vajdasági magyar irodalom „létezik, csak nem található ott, ahol egyes jóakaratú, vagy rosszakaratú fölfedezőcskék vélik megtalálni” – ahogy idéztük már korábban az akkor lejegyzett sorait. Ezek egyik legfontosabb érdekessége – s egyszersmind Laták alaposságára is jellemző –, hogy az azóta eltelt nyolc és fél évtized múltán sorai szinte semmit sem vesztettek aktualitásukból. A Fekete Lajos kiutasításának évében, vagyis 1929-ben felvázolt helyzetjelentés nagyrészt ugyanúgy érvényes ma is, az útkeresés pedig, ha nagyobb kitérők után is, de ugyanúgy folytatódik tovább, ahogyan egykoron: hol ámokfutás-jelleget öntve, hol önfeladóan, hol harciasan és előre törve, hol pedig csak csendesen megbújva vidéki (vidékre szorult…) alkotói műhelyek intim közegében.
Laták István élesen bírálta Elöljáró beszédében az egy évvel korábban megszervezett írótalálkozót, a Becsei Helikont is. Úgy fogalmazott: „1928-ban nagy lépésre készülődött a vajdasági magyar irodalmi mozgalom. Nemes igyekezetű emberek lekopírozták erdélyi mintáról a marosvécsi Helikon találkozóját és Becsén hasonló eredményt iparkodtak elérni. Egy volt a bökkenő. Összehívtak minden olyan személyt, aki valamilyen módon a sajtó útján forgalomba hozta a nevét. Megjelent a becsei helikon-on minden faluesze poéta és városi újságíró-mesterember; frakkal, röhejtverő szójátékokkal, undorkeltő vigyorokkal, fintorokkal meghiúsítottak minden közeledést a komolyabb íróemberek között; borba, porba, sárba, muzsikaszóba, tiszavízbe, ünnepi beszédekbe, ünnepi misékbe fulladt minden cselekedni-akarás.” Becsei Helikon néven kétszer tartottak írótalálkozót Vajdaságban. Ezek rövid történetét így foglalta össze lexikonszerűen Gerold László:

Becsei Helikon (1928; 1993): írótalálkozó. – A becsei Népkör fennállásának 60. évfordulójára rendezett irodalmi találkozó, melyre a kultúregyesületeken kívül a vajdasági magyar írókat is meghívták, hogy azok »egymást megismerjék, panaszaikat, terveiket és problémáikat közösen megbeszéljék« (Délbácska). A találkozón felmerült a fölöttébb szükséges vajdasági magyar írótársaság megalakításának gondolata. – Ugyancsak ~ néven került sor 1993. okt. 29-én Becsén az 1928-as hagyományra hivatkozó írótalálkozóra, amelyet a Magyar Írószövetség jugoszláviai (vajdasági) szekciójának létrehozása céljából szerveztek meg, de a szándéknyilatkozat aláírása ellenére a szekció létrehozása nem történt meg.[1]” (Gerold László: Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon 1918–2000, Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2001.)

Breviáriumunknak már a kezdetek kezdetétől jelzett személyes arculatát erősíti, hogy jómagam az itt jelzett második írótalálkozó résztvevője voltam. S bár Latákhoz hasonló bíráló és méltatlankodó sorokra nem ragadtattam el magam (megtették ezt helyettem mások…), mintegy az irodalmi/irodalomtörténeti folytonosság jegyében, hatvanöt esztendő távlatában, háborús hátországgá degradált körülmények közepette tartottunk ott és akkor egyfajta (sereg)szemlét önmagunk felett. Lehet, persze, lehet vitatni az eredményeket, de az adott pillanatban talán nem is ez volt a legfontosabb. Szépen példázza ezt a helyszínen, a találkozó szünetében Tornai Józseffel, a Magyar Írószövetségnek a második, az 1993-as Becsei Helikonon jelen lévő elnökével készült interjúm is, amelyik a Keszég Károly által szerkesztett Napló című szabadelvű hetilap 1993. november 10-i számában jelent meg. Mint az alább következő rövidebb részletéből láthatjuk is:

„Mintegy hatvanöt évvel ezelőtt, 1928 őszén, találkozót tartottak Becsén a vajdasági magyar írók. Ennek a rendezvénynek az évfordulóján Tari István kezdeményezésére és az összes észak-bácskai VMDK-s többségű önkormányzat támogatásával 1993. október 29-én ismét összegyűltek Becsén azok a vajdasági magyar írók, költők, kritikusok, esszéírók, akik még mindig kitartanak az itthon maradás mellett. A tömegközlekedésben mutatkozó fennakadások ellenére szép számban jelentek meg a rendezvényen.
Mivel a vajdasági írók véleményét jórészt ismerjük, Tornai Józsefet, a Magyar Írószövetség elnökét kérdeztük a benyomásairól.

– Nagyon meglepett az, hogy milyen sokan eljöttek, mert azt hittem, hogy egyrészt a közlekedési viszonyok miatt, másrészt pedig a megosztottság miatt, amiről már többször is hallottam, sokan távol maradnak. Olyan értesüléseim voltak, hogy táborokra osztódott a vajdasági magyar irodalom, esetleg Újvidék és Szabadka között, vagy olyan értelemben, hogy Vajdaság és Délvidék között – szóval, valami ilyesféle fogalmakat hallottam emlegetni. Ennek megfelelően azt hittem, hogy vagy nem jönnek el, vagy véres ellentétek lesznek, ezért nagyon meglepett, hogy meglehetősen sokan voltak, mindenki ismeri egymást, és valamiféle közös vállalásnak a hangulatát éreztem az irodalmi est folyamán.
● Mit tapasztalt az említett ellentétekből?
– Itt azért úgy látszik, hogy mégiscsak határozott az elképzelés, hogy meg kellene alakítani valamilyen egyesületet vagy szövetséget, tehát itt, a Vajdaságban – vagy ha úgy tetszik, a Délvidéken –, amibe a horvátországi és a szlovéniai magyar írók is beletartozhatnának, tehát egy tágabb kategória volna. Némelyek részéről valamiféle nagy aggodalom mutatkozik, mert úgy érvelnek – ahogy hallom imitt-amott –, hogy hát akkor ki kellene lépi a Szerb Írószövetségből, de azt is hallom, hogy sokan egyénileg már kiléptek onnan. Én kezdetben arra gondoltam, hogy ne legyen emiatt olyan nagy szakadás, mondjuk a szerbekkel, esetleg csak a Jugoszláviai Magyar Pen Klubot kellene megalakítani, éppen úgy, mint ahogy Romániában két évvel ezelőtt a román Pen Klub mellett megalakították a Romániai Magyar Pen Klub centrumát. Ez sokak számára elég érdekes gondolatnak számított, de aztán kiderült, hogy ők többet akarnak. Ahogy hallom, éppen most folyik egy egyesület megalapítása. De talán ez nem is jelent olyan nagy szakadást, mert ismereteim szerint a Szerb Írószövetség úgysem működik. Ha itt egy olyan írószövetség létezne, amely képes volna valami módon magába foglalni azokat az írói, költői vagy esszéírói erényeket, amelyek a Vajdaságban léteznek, akár Szabadkán, akár Újvidéken, akkor talán több lenne a remény az emberekben.
Amikor odahaza beszélgettem egy egész sor áttelepült vagy éppen látogatóban lévő vajdasági íróval vagy értelmiségivel, az a kép alakult ki bennem, hogy itt voltaképpen teljesen föl kellene adni az összes magyar pozíciókat. Most itt – és ez a fő benyomásom – mintha a többség nem úgy látná, hogy föl kellene adni ezeket a pozíciókat, sőt mintha sokan még mindig úgy gondolnák – és ennek nagyon örülök –, hogy itt, a saját hazájukban, a saját szülőföldjükön még létezhet magyar nyelvű irodalom.” (Politikai nemzet helyett kulturális nemzet – Tornai József, a Magyar Írószövetség elnöke a második Becsei Helikon vendégeként nyilatkozik, Napló, 1993. november 10.)

Az itt idézett interjúrészlet egyik érdekessége számomra, hogy – a breviárium személyességétől immár elvonatkoztatva – beszélgetésünkben Tornai József, a Magyar Írószövetség akkori elnökeként, javarészt olyan gondolatokat és tapasztalatokat fogalmazott meg, amelyek az akkor mért hatvanöt esztendő távlatából is könnyűszerrel párhuzamba állíthatóak Laták Istvánnak az Elöljáró beszéd címen az elbeszéléskötete bevezetőjeként közreadott értékelésével, helyzetelemezésével. S ugyanakkor tegyük hozzá most sebtében, hogy ma, 2013-ban, tehát immár a második becsei írótalálkozónak is a huszadik évfordulóján – ami, akárhogy vesszük is, jeles jubileumnak tekinthető –, még mindig ugyanolyan eleven valóságként élnek irodalmi köztudatunk, közgondolkodásunk. Hiszen az akkor felvetett problémák továbbra is kezeletlenek és megoldatlanok, és legmarkánsabb jellemvonásaiban a felvázolt helyzet jelentősebb változásairól sem számolhatunk be.
A Düh című kötet alaphangulatát tehát már az elöljáró beszéde is meghatározza, habár ez az írás elsősorban épp annak az irodalmi életnek az aktuális problémáit elemzi, amelyik a könyv méltó fogadtatásra volt (illetve csak lett volna…) hivatott. Ez az irodalmi közeg azonban, mint felettébb sajnálatos módon az időközben eltelt nyolc és fél évtizedben már messzemenően beigazolódott, a valóban értékes műveket, irodalmi alkotásokat vajmi kevéssé tudta méltóképp fogadni.
S ugyanez az írói attitűd érhető tetten Laták Istvánnak a Virágok alatt című kisprózájában is. Ebben az írásban ugyanis a virágok bármik lehetnek, csak épp azok nem, aminek a felszínes, közhelyes gondolkodás képzelné azokat egy ilyen cím után. Önmaguk visszájára fordított jelképek, a felismerhetetlenségig torzult/torzított sematikusság jellemzi az írónak ezt a munkáját. Mindenben mindennek (ugyanannak…) az ellenkezőjét is meglátja, s habár mindez a fiatal szerző – ne feledjük, a könyv megjelenésekor Laták István még csak tizenkilenc éves volt – szárny- és erőpróbálgatásait is jelzi, mégis bölcsen és letisztultan szólal meg, tiszta képekben fogalmaz, mintha egy tapasztalt mester igazítaná el az irodalom útvesztőiben. De erre a témára még majd visszatérünk…

 

Mint a fentiekből már kiderülhetett olvasóink számára, ehhez a cikkhez ezúttal Laták István Virágok alatt című elbeszélését választottam az 1929-ben megjelent Düh című kötetéből:

 

Virágok alatt

A kémény hiába okádja a füstöt, egyszer a tűz mégis csak kialszik: hiába szívom az éhes, kívánó tüdőmbe, egyszer mégis csak jóllakok örökre a levegővel, azért jövök bujkálni a kamaszkodó kertbe, hogy ettől a félelemtől korbácsolt lázat csillapítsam.
Szelíd ember a virágok közt nem vadul meg, de akinek a tengeri szélcsönd a béke, az árboc a fája, a sok szerszám a virága, az a csendes virágágyak közt nem pihenhet.
Aki a beteg, végelgyengülő alkonyt szereti, hiába beszélnek annak a hiú, harmatos hajnalról; aki az őszi fanyar illatokhoz igazítja lyukas, sípoló tüdejét és gyöngülő szívverését, annak hiába mondom, hogy a friss tavaszi vetések orvosságos levegőjében az alvó vér bolond versenyre kel.
Az őszi lehulló levelek ütik a koppanó perceket, amik lehulltak az idő fájáról, kényszerít látni az elmúlást. A megejtő tavaszban nem tehetsz mást, mint te is palántolod a reményeket át a szíved üres kertjébe, míg a napsugarak szemérmetlenül tiporják a szűz liliomokat.
Azért senki sem mondhatja, hogy egyformán örülhetünk a tavasznak. Olyan is van, aki sötét gyászkocsiknak látja a virágokon száguldozó méheket, amint szállítják a virágok elhalt jövendő gyermekeit. A virágba borult fák alatt is az elfonnyadt szirmokon sajnálkozik, és ha egy ijedten meglapuló béka lábára lép, akkor az egész napját elrontotta.
Ne feledkezzünk meg a télről sem, amikor emésztjük az újszülött illatokat, mert a tél is jön, zord, hideg, de a sorsunk, de a mienk.
Mégiscsak jó: édesség után az émelygés, keserűség után az étvágy, a savanyúság után a fogelvásolás.
Ha az élet arculköp, kérd meg, hogy tegye meg még egyszer, mert oly jó az, ha nem is áll velünk szóba, csak legalább találkozhatunk vele.

 

Ehhez az összeállításhoz a következő illusztrációkat válogattam össze:

 

1926-ban jelent meg Újvidéken Fekete Lajos Béklyózott erők feltámadása című verseskötete
A Kalangya című folyóirat 1934-es márciusi számában jelent meg Fekete Lajos verse és Laták István regényrészlete
A Napló 1993. november 10-i számában jelent meg a Tornai József költővel és műfordítóval, a Magyar Írószövetség akkori elnökével a második Becsei Helikonon készült interjú
Egy régi esküvői felvétel a Laták család fényképalbumából
Egy régi felvétel Latákék családi fotóalbumából
Eső szemel címmel jelent meg Laták István regényrészlete a Kalangya című folyóirat 1934-es márciusi számában
Fekete Lajos sajátkezű aláírása a Béklyózott erők feltámadása című kötetéből
Laták István szabadkai színházigazgatói irodájában
Laták István színházigazgatóként az egyik munkatársával a szabadkai irodájában
Részlet a Napkelet című folyóirat kritikusának a Fekete Lajos Szent Grimasz című kötetéről készült méltatásából

 

Fekete Lajos verseskötete, a Béklyózott erők feltámadása 1926-ban jelent meg Újvidéken:

 

A Kalangya 1934-es márciusi számában egyszerre jelent meg Laták István regényrészlete és Fekete Lajos verse:

 

A fenti összeállításunkhoz felhasznált anyagok a Magyar Szó 2013. február 25-i számában jelentek meg:

 

_________________________________

[1] Ugyancsak Gerold László jegyzi lexikonában:
„Ir. SZENTELEKY Kornél, Új életformák felé, 1928 = Sz. K. Új életformák felé, Újvidék, 1999; FARKAS Geiza, Az írói találkozó elnöki megnyitó szava, 1928 = Ugart kell törni, Újvidék, 1983; LUCIA /TÖRÖK Béláné/, Elkésett gondolatok a ~ról, VÍ 1928/14; Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933, s. a. r., bev. Bisztray Gyula, Csuka Zoltán, Zombor–Bp., 1943; n. n., Irodalmi találkozó Délb 1928. okt. 19.; MAJTÉNYI Mihály, Érzelmes utazás a ~ra. A magunk nyomában, Újvidék, 1961; HORNYIK Miklós, A Délbácska története 1920–1929, uo., 1985; DÉR Zoltán, A Bácsmegyei Napló és a ~. Ismeretlen Szenteleky-levelek, Üz 1986/9–11. – Írótalálkozó a ~ évfordulóján, Híd 1993/10; TOROK Csaba, ~, CsK 1993. nov. 4.; LAJBER György, Íróink szemléje, MSzó, 1993. nov. 7.; BORI Imre, A jugoszláviai magyar irodalom története, Újvidék, 1998.”

Megosztás
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás