1972,  Film

Félelem és rettegés a karanténban

Egy zarándokút súlyos mellékzöngéi, avagy hogyan oldották meg okosba' a védőoltás mellékhatásainak elkerülését negyven emberélet árán

Ezekben a mai, a koronavírustól való rettegéstől terhelt napokban vélhetően a megszokottnál is gyakrabban jutnak eszünkbe régebbi, korábbi hasonló járványok, más esetek, amelyek emberéleteket követeltek, és közben mindenki mindvégig az orvosoktól, az orvostudománytól várta nemcsak a segítséget, hanem a végső megoldást is. Az ő munkájukat pedig egyik-másik (túl)buzgómócsing párttitkár bűnös módon tudta hátráltatni… Negyvennyolc esztendővel ezelőtt, amikor még 1972-t írtunk – vagyis írtak a szüleim, meg a náluknál is idősebbek, mert én akkor bizony még egy éves sem voltam, hanem csak alig néhány hónapos csecsemő, tehát sem a naptárral, sem az írásosság rejtelmeivel nem igazán foglalkoztam –, és ereje teljében fennállt még az önigazgatású Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság, nos, akkor teljesen váratlanul egy feketehimlő-járvány söpört végig Szerbián. A hatóságok és az orvosok akkor már úgy hitték és úgy tudták, hogy ezt a betegséget régi kiirtották, negyvenkét esztendeje nem látott ilyet senki sem, azt sem tudták hát az első pillanatban, hogy mivel is állhatnak szemben. Ezt megelőzően ebben a térségben 1930-ban jelent meg legutóbb a fekete himlő, amelynek aztán évtizedeken át nyoma sem volt… Már csak ilyen nagyképű az emberiség: mindenki úgy hitte, hogy felülkerekedtek ezen a szörnyű fertőzeten. Úgy hitték, végképp sikerült eltüntetni a világtörténelemből. Aztán 1972 márciusában – tehát négyhónapos koromban – a fekete himlő ismét bekopogtatott a titói Jugoszláviába, hogy magával vitt negyven emberéletet: huszonhatot Koszovóból, hetet Belgrádból, ötöt Novi Pazarból, egyet Čačakból, és egyet Vajdaságból, a Szávaszentdemeter (Sremska Mitrovica) melletti Nagylemzsérről (Ležimir). Az országban összesen száznyolcvanegy regisztrált megbetegedés volt, ebből harminckettő Belgrádban. Ezekben a mai, a koronavírustól való rettegéstől terhelt napokban tehát előkerestem most Goran Marković rendező tíz évvel később, 1982-ben készül Variola vera című filmjét (cikkünk alján teljes terjedelmében megtekinthető…), amelyben feldolgozta ezeket az eseményeket. Apró kis érdekesség, hogy a film cselekményével ellentétben az úgynevezett nulladik beteg – vagyis az az ember, aki behurcolta az országba a fertőzést, és ezzel másik negyven ember halálát okozta –, túlélte a járványt.

 

Történt pedig, hogy 1972 elején egy akkor harmincöt esztendős koszovói albán férfi, bizonyos Ibrahim Hoti – a filmben Halil Redžepi néven jelenik meg, szerepét Dzemail Maksut (1933–2001) alakítja –, az Orahovac (albánul Rahovec vagy Rahoveci) város melletti Danjane (Dejnë) faluból a haddzsra, vagyis a mekkai zarándoklatra készülődött, ami, mint tudjuk, az iszlám ötödik pillére, amit minden muszlimnak kötelessége legalább egyszer életében elvégezni. Akkor még nem is sejthette, hogy utazása negyven ember életébe kerül majd…

Hónapokig készülődött az utazásra. A vallási elkötelezettsége megvolt a zarándoklathoz, és abban az időben az ehhez szükséges pénzt sem volt túl nehéz összegyűjtenie. Azonban az iszlám iránti szent kötelezettségének megvalósításához szüksége volt két dokumentumra is: egy útlevélre és egy fekete himlő elleni oltási bizonyítványra. Az előbbit könnyűszerrel beszerezte… Az oltásról szóló igazolásért azonban meg kellett dolgoznia.

A végzetes pillanat, amikor a zarándok megfújja a frissen vásárolt furulyát (Jelenet a Variola vera című filmből)

A jugoszláv szövetségi egészségügyi szervek ugyanis elfogadták az egészségügyi világszervezet, vagyis a ma is létező WHO ajánlásait, amelyek értelmében mindenkinek, aki olyan országba utazott, ahonnan korában fekete himlős megbetegedést jelentettek, az indulása előtt fel kellett vennie a védőoltást. Ibrahim számára ez azt jelentette, hogy Szkopjéba kellett utaznia, annak ellenére is, hogy gyermekkorban már kapott vakcinát, ezúttal tehát csak az úgynevezett emlékeztető oltást kellett – volna! – felvennie..

A szkopjei váróteremben azonban 1971. december 20. kora reggelén egy végzetes találkozás alapozta meg a későbbi járványt, az országos pánikot, negyven ember keserves halálát: Ibrahim Hoti ugyanis szinte csak véletlenszerűen, de összefutott egy hatvanévesforma férfival, aki azt tanácsolta neki, hogy „oldja meg okosba’” a dolgot. Ez az idősebb idegen beszélgetést kezdeményezett, és közben arról csevegett, hogy Hotinak akkor sem kell aggódnia, ha a védőoltás felvétele után kiütések jelennek meg az arcán és a testén. Az idősebb férfi ezzel alaposan ráijesztett a leendő zarándokra, aki szó szerint halálra rémült ettől…

A Prometej könyvkiadónál megjelent Bez obdukcije (Boncolás nélkül) című kötetében Nikola Bura részletesen összefoglalta az ezután történteket. Az idegen férfi szavait Hoti később így idézte fel:

 

„Hallod, hagyd te a csudába ezeket az orvosokat meg a vakcináikat. Egy ilyen erős emberrel, mint amilyen te vagy, a himlő úgysem bír semmit. Neked most csak az a fontos, hogy szerezz egy igazolást arról, hogy felvetted a védőoltást. Amíg várunk, ugorj ki szépen a patikába, itt van a kórházzal szemközt, vegyél egy kis alkoholt meg vattát, és amint beadják neked a vakcinát, menj a budiba, hogy senki se lásson, és tisztítsd ki a szúrást. Egészséges maradsz, intézd az ügyeidet.”

 

Ibrahim Hoti (Nikola Bura archívumából)

 

Néhány évvel ezelőtt a belgrádi Vreme című hetilap terjedelmes cikkben dolgozta fel az 1972-es jugoszláviai feketehimlő-járvány történetét és körülményeit:

 

Upozorenje na koje niko nije obratio pažnju

40 godina od epidemije velikih boginja Pune 42 godine verovalo se da je variola iskorenjena. Poslednji slučaj velikih boginja na našim prostorima zabeležen je 1930. godine. U martu 1972, međutim, bolest se vratila. Odnela je 40 života – 26 na Kosovu, sedam u Beogradu, pet u Novom Pazaru, jedan u Čačku i jedan u Ležimiru kod Sremske Mitrovice.

 

Az orvosok sem tudták, mivel állnak szemben, a tüneteket penicillin-allergiának vélték: a nulladik beteg, Halil Redžepi halála az 1982-ben készült filmben (jobbra: az ifjú Rade Šerbedžija Grujić doktor szerepében)

 

Hoti úgy tervezte, hogy néhány napot Szkopjében tölt, mert – ha már úgyis a macedón fővárosba kellett utaznia – megbeszélt néhány találkozót különböző üzletfeleivel, akikkel búzával és liszttel kereskedett, a legkevésbé sem hiányoztak hát neki holmiféle unalmas kiütések, sem az, hogy belázasodjon. Gyorsan döntött. Egy órával a titokzatos idegennel folytatott beszélgetése után már rohant is a kórházi vécébe, ahol egy orvosi alkoholba áztatott vattával nyomkodta ki a bőre alól az épp felvett védőoltást. Két hónappal később pedig hazahozta Jugoszláviába a fekete himlőt – ő maga azonban csak a fertőzés enyhébb változatában betegedett meg. Az átoltottságról szóló nemzetközi igazolást azonban – ahogy az öreg mondta – így is megkapta, a hatályos előírások ellenére úgy is, hogy nem vizsgálták a vakcináció sikerességét.

Annak érdekében, hogy megfékezzék a fekete himlő továbbterjedését azokból a közel-keleti országokból, amelyekből ebben az időszakban ilyen megbetegedéseket jelentettek, a WHO azt javasolta, hogy mindenki, aki Mekkába vagy Medinába készül zarándokútra, kizárólag repülőgéppel utazzon Szaúd-Arábiába. Igen ám, de hiába értesítette erről körlevélben az illetékes korabeli jugoszláv szövetségi egészségügyi titkárság a köztársasági és tartományi szerveket, az információ útközben valahol elsikkadt, és éppen csak azokhoz nem jutott el, akikre vonatkozott. Nem értesültek erről az utazási irodák sem, amelyek a zarándokutakat szervezték, így a bitolai Transkop sem, amelynek autóbuszával – huszonnegyedmagával – 1972 januárjában Ibrahim Hoti is elindult a haddzsra.

Karantén 1972-ben (Nikola Bura archívumából)

Nikola Bura azt írja kötetében, hogy az utazás körülményeiről nem maradtak fenn dokumentumok. Csak az utasok visszaemlékezéseiből, az utóbb elvégzett epidemiológiai vizsgálatban adott nyilatkozataiból tudhatjuk, hogy a mekkai és medinai látogatás után az utasok további öt napot Irakban töltöttek, ahol  a dervisek szent helyeit keresték fel Kerbelában, Nedzsefben és Bagdadban. Innen visszatérve a BT 162-07-es rendszámon regisztrált autóbusz a macedóniai Kriva Palankánál lépte át a jugoszláv határt Bulgária irányából, 1972. február 15-én, éjfél után, hajnali két óra tájban. Ezután Ibrahim Hoti délelőtt tíz óra tájban érkezett meg koszovói falujába, ahol már a népes család, a közeli barátok, a szomszédság várta ünnepleve, hogy gratuláljon neki a zarándoklatához.

A történet innentől átmenetileg idillikusan folytatódott, Hoti napokon át látogatta a barátokat és a rokonságot, ajándékokat hozott nekik az utazásáról, és ezeket személyesen vitte el nekik. Saját magának csak két furulyát vásárolt, ezeket azonban mindenkinek megmutatta, aki ebben az időszakban felkereste őt, dicsekedett vele, sőt, egyeseknek azt is megengedte, hogy belefújjanak, megszólaltassák.

A film cselekménye a leginkább talán azon a ponton tér el a valós eseménysortól, hogy a mozivásznon – immár nem Hoti, hanem Redžepi – a WHO ajánlásainak megfelelően valóban repülőgéppel utazik haza a zarándoklatáról. Kiutazásának körülményeit a filmből nem ismerhetjük meg, annak első jelenete ugyanis már valahol Irakban, egy közelebbről meg nem határozott településen, vélhetően a dervisek szent helyeinek valamelyikén játszódik. A zarándok itt bolyong a helyi zsibárusok között, akik mindenféle, akár szuvenírként is értelmezhető emléktárgyakat akarnak eladni neki. Gyűrűjükből szabadulva megpillant a tömegtől kicsit távolabb egy titokzatos, elfedett arcú furulyást, aki törökülésben a földre kuporodva folyamatosan egy dallamot ismételget. Mellé guggolva, szavak nélkül egyezkedik vele arról, hogy megvenné a hangszerét. Viszonylag gyorsan és egyszerűen kialkudják a vételárat, amit Redžepi menten ki is fizet – majd a szájához emeli a furulyát, és ott helyben megszólaltatja ő is.

Ahogy a zarándok távozik, a földön kuporgó férfi utána fordul, és ekkor láthatjuk, hogy kiütések borítják az arcát. Goran Marković rendező ezzel meglehetősen didaktikusan és szájbarágósan jelzi nekünk, hogy a fertőzés megtörtént…

 

Szóval ezekben a mai, a koronavírustól való rettegéstől terhelt napokban rengeteg ilyen és ehhez hasonló híradást, tudósítást, beszámolót olvashatunk:

Koronavírussal fertőzött a San Franciscónál veszteglő hajó szerb pincére

Az eddig megvizsgált utasok harmadánál mutatták ki a betegséget

A Grand Princess nevű hajó (a Szabad Magyar Szó illusztrációja)

A Grand Princess nevű óceánjáró szállodahajó egyik, szerbiai állampolgárságú pincéréről kiderült, hogy koronavírussal fertőzött. A hajónak az Amerikai Egyesült Államok hatóságai nem engedték meg, hogy lehorgonyozzon a San Francisco-i kikötőben, ezért a nemzeti gárda helikoptereivel szállították a fedélzetre a teszteket.

Az utasok és a személyzet tagjainak eddig elkészült hatvan tesztjéből kiderült, hogy huszonegyen fertőzöttek. Köztük van a huszonkilenc éves Ivan Sofronijević is, aki pincérként dolgozott a hajón.

„Három napig beteg volt, amit jelentett a közvetlen főnökének is, aki azonban nem hitt neki, úgy gondolta, hogy nem akar dolgozni, csak ki akarja húzni magát a munka alól, ezért nem engedélyezte neki, hogy jelentkezzen az orvosnál. Azt mondta, megfázott, bedugult a füle, lázas, legyengült, de mégis dolgoznia kell” – mesélte a Szerbiai Rádió-Televíziónak Milena Sofronijević, a beteg fiatalember édesanyja: „Amikor délután végre eljutott az orvoshoz, azonnal izolálták. A doktornő megvizsgálta, és rögtön látta, hogy ez koronavírus. Az elkülönítőben azt sem tudták, hogy ki fertőzött és ki nem, de nem léphetett ki onnan, az ételt is az ajtóhoz hordták nekik. A doktornő azt mondta nekik, hogy ne szedjenek semmilyen gyógyszereket, mert ez a vírusfertőzés magától visszahúzódik, elmúlik, mint egy nátha, és majd csak annyi fog történni, hogy a szárazföldön tizennégy napot karanténban töltenek” – idézte fel a fiával folytatott telefonbeszélgetést a beteg hajópincér édesanyja.

Időközben megkezdődött a nem fertőzött betegek evakuálása a hajóról. Az Amerikai Egyesült Államokban eddig százötven koronavírus-fertőzést diagnosztizáltak a megerősített adatok szerint, és tizenhét beteg hunyt el.

Az Amerikai-izraeli Tanács bejelentette, hogy a nemrég megtartott washingtoni konferenciájának résztvevői közül legalább ketten ugyancsak korvírussal fertőződtek meg.

A koronavírust eddig kilencven országban regisztrálták hivatalosan, a fertőzöttek száma már meghaladja a százezret, a halottaké pedig háromezer-négyszáz körül mozog. A fertőzésből mintegy ötvennégyezer ember gyógyult ki.

A Grand Princess szállodahajó San Francisco mellett vesztegel a tengeren, mintegy háromezer-négyszáz emberrel a fedélzetén, ők az utasok és a személyzet tagjai.

(Szabad Magyar Szó, 2020. március 7.)

Koronavírussal fertőzött a San Franciscónál veszteglő hajó szerb pincére

A Grand Princess nevű óceánjáró szállodahajó egyik, szerbiai állampolgárságú pincéréről kiderült, hogy koronavírussal fertőzött. A hajónak az Amerikai Egyesült Államok hatóságai nem engedték meg, hogy lehorgonyozzon a San Francisco-i kikötőben, ezért a nemzeti gárda helikoptereivel szállították a fedélzetre a teszteket. Az utasok és a személyzet tagjainak eddig elkészült hatvan tesztjéből kiderült, hogy huszonegyen fertőzöttek.

Persze ezekben a mai, a koronavírustól való rettegéstől terhelt napokban a számok mindig esetlegesek, mert, ami érvényes volt tegnap-tegnapelőtt, ma már bizonyosan nem lehet az… De talán most nem is ez a legfontosabb a számunkra, amikor egy negyvennyolc évvel ezelőtti járvány hátterét igyekszünk feltárni.

 

Ibrahim Hoti egyik barátja, az akkor huszonkilenc éves tanárember, Latif Mumdžić, a szandzsáki Tutin (ez a település egyébként a vajdasági Zenta testvérvárosainak egyike…) melletti Dobri Dub faluból nem tudott ott lenni 1972. február 21-én, a nagy ünnepségen, amikor a zarándok részletesen beszámolt a kiválasztottaknak az útjáról. Így hát aznap nem tudta őt összeölelgetni, és nem tudott gratulálni sem a barátjának. A hamarosan ezután megejtett találkozójuk azonban az életébe került: tizenegy nappal azután, hogy végighallgatta Hoti élményeit, éjszaka erős hasi fájdalmakra ébredt, s ugyanakkor a hátát is fájlalta. Hányt is néhányszor, majd hirtelen felment a láza, és a feje is fájni kezdett. Másnap, a helyi buszjárattal beutazott Novi Pazarba, a körzeti orvoshoz.

A Novi Pazar-i egészségházban bephenicolt írtak fel neki, ami azonban semmit sem segített. Latif Mumdžić ezért másnap felkeresett egy másik orvost, aki  torokgyulladásra gyanakodott, ezért penicillint adott a betegnek. Annak érdekében, hogy az előírt mennyiséget fel tudja venni, Latif a városban maradt a testvérénél, Nedžibnél. De ahelyett, hogy a penicillintől jobban lett volna, kedden, március 7-én délután megjelentek az első kiütések a bőrén. A testvérek ekkor már együtt mentek be az egészségházba, ahonnan penicillinallergia gyanúja miatt Latifot a területileg illetékes čačaki kórház bőrgyógyászati osztályára irányították tovább. Az orvosok tehát gyakorlatilag tulajdonképpen mindenben az akkoriban hatályos protokoll szerint jártak el, csak hát nem is sejthették, hogy mivel kerültek szembe, hiszen fekete himlőt akkor már évtizedek óta nem is láttak a térségben. És a rémálmaiban sem gondolta volna senki sem, hogy egyszer még majd visszatérhet…

A Variola vera című film adatlapja az IMDb.com-on:

 

Variola Vera (1982) – IMDb

Cast overview, first billed only: One pilgrim, infected with an unknown illness, enter the country. Relocated from place to place is dying, and disease spreads. The moment they realize that they are responsible for the disease was considered eradicated, but it is too late.

 

A téma kutatója: Nikola Bura (a Vreme felvétele)

 

Ha valakinek sikerült felkeltenünk az érdeklődését, további részleteket, érdekességeket olvashat a témáról itt:

 

Scourge

A Washington Post Best Book of 2001, Scourge provides a definitive account of the dramatic story of smallpox by a leading “expert on biological and chemical weapons” (The New York Times). Jonathan B. Tucker traces the history of the smallpox virus from its first recorded outbreak around 3700 B.C.

 

Engem komolyan meglepett, hogy a Variola vera című filmet több adatbázisban is horrorfilmként jegyzik. Mert hát akármilyen tragikus és szörnyű eseményeket dolgozzon is fel, ez mégsem egy Texasi láncfűrészes gyilkos, vagy nem is a Péntek 13-a akármelyik folytatása…

Van tehát ebben a műfaji besorolásban egy jelentős aránytévesztés!

Mindenképp elismerést érdemel Goran Marković filmjének történeti hűsége, de ez ne tévesszen meg bennünket, mégsem dokumentumfilmet készített a rendező. Ahogy mondani szokták: megtörtént események alapján…

Mint fentebb már többször utaltam is rá, a cselekmény több pontján is eltér a valós eseménysortól, ami 1972-ben lejátszódott az országban. A cselekményt tehát „sűrítették”, végeredményében pedig a film elsősorban a karanténról szól, az összezártságban eltöltött napokról, a félelemről, a gyilkos kórtól való rettegésről, és az emberi jellemeknek az ilyen körülmények között megnyilvánuló „visszásságairól”. Itt van például az igazgató főorvos, aki a film elején még – tévesen – a penicillinallergia kivételes eseteként diagnosztizálja Redžepi megbetegedését, majd pedig, amikor kiderül, hogy sokkal nagyobb baj van, mint sejtették, gyáván az irodájába zárkózik és ellopja a gyerekeknek szánt oltóanyagot, amit saját magának ad be. De a haldokló szeretőjéhez, a fiatal ápolónőjéhez sem merészkedik ki, hogy legalább még egyszer láthassa… A jelenetben, amikor a karanténban raboskodók végül mégiscsak kirángatják az irodájából, tulajdonképpen azt várnánk, hogy mindjárt meglincselik, de ez nem az a film… 🙂 Itt csak kilökdösik a karantén területéről, hogy kezdjenek vele az őket őrző rendőrök, amit akarnak.

 

De nincs több szpojler, kezdődjék a film:

 

 

Nyitóképünkön: Életkép a palicsi karanténból, 1972-ből (a Gradsubotica.co.rs archivumából)

 

Variola vera – karantin u hotelu Jezero

Cela zemlja je stala, granice su zatvorene, svi na koje se sumnjalo da su bolesni stavljani su u karantin, a objekte je čuvala vojska. Bila su blokirana čitava naselja, a na snazi je bila i zabrana javnih skupova. Ovako je izgledala Jugoslavija pre 40 godina. Te 1972.

Megosztás
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás