1987,  Film,  Interjú

A nap, „amikor a testvériség-egység veszélybe került”

Slobodan Milošević Koszovóban: „Nem azért jöttünk, hogy tájékozódjunk a gondokról, hanem hogy intézményes kereteken belül megoldjuk azokat”

Mai szemmel nézve már nehéz is lenne megmondani, hogy tulajdonképpen mikor kezdődött a koszovói válság, amelyik végül is, sok évtized múltán, háborúvá teljesedett ki… Ennek a történetnek ugyanis annyi előzményszámba menő korábbi, megelőző eseménye, mellékszála volt, hogy nagyjából lehetetlen is volna határozottan, megcáfolhatatlanul és a bizonytalankodás teljes kizárásával eldöntenünk, vagy pontosan meghatároznunk, hogy konkrétan melyiket kell(ene) a legelejének, az első képkockájának tekintenünk. Mi volt a kiindulópontja? Tény azonban, hogy a múlt század hatvanas éveiben Koszovóban a lakosság kétharmada már albán nemzetiségű volt, és nagyjából a népesség egyharmadát tették ki a szerbek, de azt is csak a más nemzetiségűekkel együtt. És igen, akkoriban a – hivatalos minőségében – autonóm tartomány függetlenségét szorgalmazni különféle politikai erők. Elsősorban persze az albánok…

 

Egyetemista tüntetések Prištinában, 1981-ben

A helyi diákság elsősorban a nem megfelelő körülmények – minőségen aluli menzakaja, kollégiumi elhelyezés – miatt kezdett demonstrálni, a megmozdulások azonban hamarosan zavargásokba torkolltak. A hatóságok pedig képtelenek voltak higgadtan, vagy legalábbis a kialakult helyzetnek megfelelő módon kezelni az eseményeket: ők egyszerűen csak kivezényelték a karhatalmi erőket. Valójában tehát nem foglalkoztak az események igazi hátterével és kiváltó okaival, „egyszerűen” csak fegyveres erővel elfojtották a megmozdulásokat.

Vélhetően keresve sem találhatnánk jobb okot és magyarázatot arra, hogy ezután már lassan, fokozatosan, de egyre biztosabban vált mind kezelhetetlenebbé a helyzet: egyre gyakoribbak lettek a szerb lakosság elleni – nemzeti/nemzetiségi alapon elkövetett – bűncselekmények, s habár nemi erőszakra, sőt gyilkosságra is volt példa, ezek elsősorban mégis leginkább a fenyegetések szintjén nyilvánultak meg, az elsődleges célpontjaik pedig a vagyontárgyak voltak.

Hatékony nyomásgyakorlásnak bizonyult ez, különösképp, hogy a hatóságok egyre kevésbé tudták garantálni a nem albán nemzetiségű lakosság biztonságát: sokszor kényszerítették a szerbeket házuk, földjük eladására. Ha pedig ez nem ment szép szóval, pénzzel és rábeszéléssel, akkor megoldották másképp: felgyújtották a terményt, rosszabb esetben a házat, kárt tettek az ingatlanokban, megrongálták az épületeket. Mivel azonban a rendőrség soraiban és a bíróságokon is az albánok voltak többségben, a helyi szerbek nem számíthattak arra, hogy ezek intézmények esetleg megvédhetnék őket. A gazdaságilag egyébként is erősen elmaradott vidéket így egyre több szerb család hagyta el.

 

Az első történelmi mondat

A nyolcvanas évek második felében Koszovó még megkérdőjelezetlenül Szerbia déli tartománya volt, kifejezetten nagy, a törvényekben rögzített autonómiával. A helyi lakosság jelentős többsége albán nemzetiségű volt, de éltek ott azonban szerbek is szép számban. Egy olyan, felettébb ellentmondásos helyzet alakult ki, amelyben a helyi szerbek elnyomottnak érezték magukat a tartományi kormányzat és annak szervei részéről, míg a koszovói albánok ugyanilyen elnyomást érzékeltek a köztársasági (szerbiai) kormány és annak szervei részéről.

Abban az időben Slobodan Milošević a Szerb Kommunista Szövetség Központi Bizottságának elnöke volt, emellett a Szerbiai Elnökség elnökének (Ivan Stambolić) helyettese. 1987 április 20-án Milošević elutazott Koszovóba, ahol tartott egy beszédet, amelyben elítélte a nacionalizmust (az albánra gondolva), de a helyi szerbek elégedetlenek voltak, ezért újabb találkozót kértek, amelyen a saját gondjaikról is beszélhetnek. Közvetlen találkozót akartak, a tartományi (albán) tisztségviselők közvetítése nélkül. Ez a második találkozó volt az április 24-i.

Dióhéjban összefoglalva így lehet leírni azt a közeget és hangulatot, amelyben Slobodan Milošević, a Szerb Kommunista Szövetség képviseletében 1987 áprilisában Kosovo Poljéba érkezett, hogy találkozzon a helyi szerbek mintegy háromszáz képviselőjével, akik sokat panaszkodtak neki az albánok részéről tapasztalt elnyomásra és represszióra. Milošević és a helyi szerbek delegációjának találkozója alatt az előtt az épület előtt, ahol a beszélgetés zajlott, összetűzés alakult ki a mintegy tizenötezer összegyűlt helyi szerb és a többségi albán rendőrség között, amikor a rendőrök, attól tartva, hogy erőszakba torkollik a gyülekezés, gumibottal igyekeztek oszlatni. Amikor Milošević értesült, hogy valami történik az épület előtt, kiment és megpróbálta lecsitítani a szerbeket.

A tömeg közelebb akart hozzá férkőzni, a rendőrök pedig igyekeztek ezt megakadályozni. Milošević megpróbálta lenyugtatni a tömeget, s ekkor az egyik demonstráló odakiáltotta neki, hogy a rendőrök verik az embereket: „Vernek bennünket! Miért vernek bennünket?” – kiáltozták. Ezt követően a tömegben, de újságírók előtt hangzott el az a mondat, amelyet az utókor Milošević egyik legfontosabb mondataként tart számon. Azt mondta ugyanis az egybegyűlteknek, hogy senki sem verheti őket. („Ne sme niko da vas bije!”). Erről több felvétel is készült: ezek egy része televíziós felvétel, egy része rádiós hanganyag. Viszont nem ez volt a beszéd, ez csak egy odaszúrt félmondat volt a dühös tömegben.

Mivel lehetetlen volt a teremben lefolytatni a beszélgetést, Milošević az épület ablakából intézett beszédet a tömeghez:

„Elvtársak és elvtársnők! Dolgoznunk kell, minden küldöttet meg kell hallgatnunk. Arról fogunk beszélni velük, amivel ti bíztátok meg őket. De tegyétek lehetővé, hogy értekezletet tartsunk, ne pedig nagygyűlést. A nagygyűlésekből nem lesz hasznunk, de az értekezletek eredményesek lehetnek.”

Ezután mégis megtartották az egyeztetéseket a küldöttekkel, egész éjszaka folytak a tárgyalások.

„Nem azért jöttünk, hogy tájékozódjunk a gondokról, hanem hogy intézményes kereteken belül megoldjuk azokat. Ma, amikor a testvériség-egység veszélybe került, győznünk kell. Nem akarjuk és nem is szeretnénk az embereket szerbekre és albánokra osztani. Egyfelől vannak a becsületes és haladó szellemű emberek, akik a testvériség-egységért és a nemzeti egyenjogúságért küzdenek, másfelől pedig az ellenforradalmárok és a nacionalisták. Csak így húzhatóak meg a választóvonalak. Elvtársak és elvtársnők, ha mi ezt a frontot nem hozzuk létre és nem erősítjük meg, nem lesz sem Koszovó, sem Szerbia, sem Jugoszlávia.

Ez a ti földetek, itt vannak a házaitok, a szántóitok, a kertjeitek és az emlékeitek. Nem fogjátok tán elhagyni a földeteket csak azért, mert nehéz az élet, mert nyomaszt benneteket az igazságtalanság és megaláztatás?

Nektek Koszovóban kell maradnotok, az elődeitek és az utódaitok miatt is. Az elődeiteket megszégyenítenétek a távozásotokkal, az utódaitok pedig csalódnának bennetek. De én nem azt javaslom nektek, elvtársak és elvtársnők, nem azt javaslom, hogy kitartsatok és tűrjetek, hogy elviseljétek a helyzetet, amellyel elégedetlenek vagytok. Éppen ellenkezőleg: a helyzeten változtatnotok kell, közösen minden haladó szellemiségű emberrel itt, Szerbiában és Jugoszláviában” – mondta Milošević ez alatt az egész éjszaka tartó egyeztetés alatt.

Utóbb kiderült, hogy Milošević a „Senki sem verhet benneteket!” mondattal nemcsak arra gondolt, hogy a rendőrség nem bántalmazhatja a tüntetőket, hanem arra is, hogy Szerbia átveszi a koszovói erőszakszervezetek feletti ellenőrzést. Ebben elsősorban éppen a Szerb Kommunista Szövetség vezetősége igyekezett őt megakadályozni. A belgrádi pártközpont a „fiatal és ideges elvtárs könnyelműen megígért gyorsaságáról” beszélt az ígéret kapcsán, figyelmeztetve, hogy a heves érzelmekkel dúsított szavak csak tüzet okozhatnak.

A pártelit azonban hiába tiltakozott, hiába igyekezett Milošević ígéretét az ifjonti hevületnek tulajdonítani – amikor a fiatal pártkáder szembesült azzal, hogy igyekeznek eljelentékteleníteni, egyesével „szedte le” a pártelit tagjait. A végső csapást azzal mérte a saját párttársaira, hogy eltávolíttatta posztjáról mentorát, barátját, esküvői komáját és felettesét, Ivan Stambolićot a párt éléről.

A Kosovo Polje-i látogatás alkalmával elhangzottakat később mindenki úgy értékelte és értelmezte, mint a pillanatot, amikor Milošević elhatározta, hogy gyorsan és hatékonyan kell megoldani a koszovói gondokat.

 

 

Forrásanyag:
Jović, Dejan (2009). Yugoslavia: A State that Withered Away. Purdue University Press. 258. old. ISBN 978-1-55753-495-8.

Megosztás
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás

A nap, „amikor a testvériség-egység veszélybe került”

Slobodan Milošević Koszovóban: „Nem azért jöttünk, hogy tájékozódjunk a gondokról, hanem hogy intézményes kereteken belül megoldjuk azokat”
bejegyzéshez
a hozzászólások lehetősége kikapcsolva