• 1977,  Zene

    Egy himnusz mind fölött…

    A Jugoszlávia nevű tündérmese romjain, avagy: Kacatos lelkek világtalálkozója az utódállamoktól Szibériáig és egyéb furcsa földrészekig

    Nekem szinte hihetetlennek tűnik, hogy az egykori Jugoszláviának 1977-ig ne lett volna rendes, reguláris, hivatalos himnusza, hiszen zsenge gyermekkorunk óta a Hej, Slavenit hallhattuk minden jelentősebb sportesemény alkalmával, akárhányszor csak a  délszláv állam versenyzői érmet szereztek, vagy éppenséggel nemzetközi focimeccsek előtt… És ezt is énekeltük ünnepnapokon az iskolában, elhangzott a városközpontban a stafétaváráson (még, ha olykor el is áztunk…), no meg persze az ifjúság napján, lent a Népkertben, a nagy „szlett” alkalmával. (Igen, szlett lett belőle, mi csak így hívtuk…) Elvileg azonban ez a szerzemény, a Hej, Slaveni csak 1977-ben lett hivatalosan is az ország himnusza, addig sok mindennel próbálkoztak ugyan az elvtársak, de valahogy semmi más nem igazán akart…

  • 1979,  Irodalom,  Zene

    Ősz húrja zsong

    Szubjektív szólamok Domonkos Kupléjáról

    Tavasz volt, noha én őszi fényekre emlékszem. Na, jó, egyezzünk ki abban, hogy átmenet – konkrét és metaforikus értelemben egyaránt. Magam is valamiféle változáson mentem keresztül, most ez is eszembe jut, meg az a furcsa görcsös érzés a gyomromban, amely mindennapi társam volt akkortájt. Sétáltam haza a Telepre, a Lázár cár sugárúton (ezt a vonulást később meg is írtam valamelyik Maxim-szövegemben), és egy nem sokkal korábban hallott dal ritmusa pulzált a fejemben. „szólt a dal holla holla némán akár a pokolban dicső Magia Polla” Vajdasági magyar irodalom előadáson hallottam, a Tanszéken. Akkor már nem volt divatos azt mondani, hogy jugoszláviai magyar irodalom, de ebbe meg nem mennék jobban bele, megteszik…

  • 1989,  Zene

    „Merre mennél, kismalac, ha nem tücsök?”

    A Bokor együttes topolyai koncertje

    A Bokor együttes szabadkai középiskolások – Bakota Róbert, Francia Gyula, Karácsonyi Attila és Keszég László – zenekara volt a nyolcvanas évek végén, időnként a később színésznőként ismertté vált, tehetséges és sokoldalú Szemerédy Virág is fellépett velük. Alapvetően versmegzenésítésekkel tűntek fel, szerepeltek a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjén, később pedig mindnyájan az AIOWA csoport alapító tagjai lettek. Az együttes topolyai vendégszereplésének felvétele valamikor 1989 tavaszán, röviddel a KMV után készült. A zenekar még abban az évben meg is szűnt, több tagja ugyanis már ősszel megkezdte kötelező katonai szolgálatát, később pedig a délszláv polgárháborúk miatt a zenészek már soha nem éltek egy városban, de lényegében még egy országban sem… A felvétel minőségével kapcsolatban mindenképp…

  • 1972,  Rádió,  Zene

    A semmiből újjáépített Zeneiskola

    Weiner Leó egyik legjobb tanítványának rádiónyilatkozata

    „Közvetlenül a háború után kerültem a zenei intézmények élére, amikor úgyszólván a semmiből kezdtük kiépíteni a zenei életet. Káderhiány, a hangszerek hiánya, szóval ezen a vonalon is nagy küzdelem folyt. Szerencsém volt, hogy mindig voltak mellettem lelkes munkatársak, akik ebben a segítségemre voltak. Két évtizeddel ezelőtt Szabadkán élénk volt a zenei élet. Szabadkának akkor volt egy nagy, hatvan tagot számláló filharmonikus zenekara, amelynek állandó dirigense Arsić Milan volt, és amelynek koncertjein zsúfolásig megtelt a nagy színháterem” – így emlékezett vissza a második világháború utáni időszakra, az újrakezdés napjaira és hónapjaira Milkó Cora, a neves zongoraművésznő, aki több évtizeden át vezette Szabadkán az akkori és a mindenkori Jugoszlávia legrégebbi zeneiskoláját, és…

  • 1974,  Irodalom,  Zene

    Vén Pierre-nek maradni egy életen át

    Ivica Percl Perica, az utolsó jugoszláv trubadúr már a pályája kezdetén megénekelte önnön sorsát

    Szinte szabályszerű, hogy akkor történnek velem a legjobb/legérdekesebb dolgok, amikor otthon felejtem a BKV-bérletem. Persze előfordul ilyenkor az is, hogy bliccelek (kivel nem?), de az esetek túlnyomó többségében gyalog – ahogy boldogult nagyapám mondta: lábbusszal – közlekedek. Nem olyan nagy város ez a Pest, bárhová oda tudja varázsolni magát az ember rövid idő alatt. Így volt ez két hete is, otthon maradt a bérlet, és munka utánra találkozót beszéltem meg egy kedves barátommal a Fekete Kutyába. Elindultam hát, vettem sorra a megannyi akadályt, és midőn a Révay közön vágtam által, szembe jött velem egy lemezbolt, rajtam meg erőt vett a szerezhetnék. Elgyengültem. Valami jó kis lemezre volt szükségem, és lehetőleg…

  • 2004,  Zene

    Vajdasági fieszta latin módra

    Üzenet az Északi-sarkról: sátorrobbantó dallamok egy furcsa lagziban

    Elképzelek egy lakodalmas sátrat. Amolyan igazit, vajdaságit. Annál igazibbat úgysem termelt ki még a történelem… Amelyik akár az egész utcát is elfoglalja alkalomadtán, teljes szélességében, ott aztán néhány napig autó most el nem megy, de a bicikliseknek is kerülniük kell miatta; hosszában meg vagy tíz-tizenöt háznyit… Hogy a csodájára járjon a szomszédság, meg „hogy bámulják csupán”. Akinek gondja van vele, akit bosszant, akit idegesít, az a vendégünk lesz napokig bármire, ami szem s szájnak ingre. Szóval elképzelek egy ilyen sátrat gyermekkorom lakodalmaiból, amikor már nem is volt elég egy zenekar egy lagziba, mert nem tölthette be az egész teret: játszott egy zenekar a sátor végében, aztán közepén valahol lógott egy…

  • 1991,  Ínyencség,  Zene

    (This is not a) Requiem for a pub

    Szubjektív szólamok és barlangmélyi nyugalom a Mojo Club tulajdonosváltásának apropóján

    Tulajdonosváltás a zentai Mojo Clubban – olvastam a múlt héten. Meg azt is, hogy a tulaj Lučić Viktor a sajtónak is megerősítette ezt a hírt. Nem kellett sok, máris valami furcsa, nosztalgikus érzés lett úrrá rajtam. Aztán felnéztem a közösségi oldalra és rájöttem, ezzel nem vagyok egyedül. Bontottam egy sört, írni kezdtem. Szubjektív, emlékezős szöveget – nekrológszerűt. Némely szólama talán ma (egy héttel később) már nem is releváns. De abban biztos vagyok, hogy ez az emlékezőmunka nem (volt) hiábavaló. Ím, ígyen szól ez a múlt hét óta formálódó szöveg:   Van egy életem, amit hátrahagytam, egy vidék, amelyhez egyre kevesebb közöm van. Már csak azért is, mert változunk. A vidék is, meg…

  • 1992,  Zene

    Sikoly’s Not Dead

    A topolyai Sikoly zenekar hevenyészett története (1,5.)

    Az ember tervez – van, hogy előre látja az események láncolatának ívét, vagy legalábbis matematikai előtudásának köszönhetően ki tudja számítani azt. Nagyjából ez történt, amikor elhatároztuk, szentelünk egy cikksorozatot a vajdasági punk zenének, különös figyelemmel a topolyai Sikoly zenekarra, amelynek az elmúlt időszakban több hanganyagát, sőt, videofelvételét is sikerült megszereznünk. Ismételten köszönetet kell mondanom ezért Vadóc Arnoldnak (Kori), aki őslakosként elkalauzolt bennünket ebben az egzotikus világban! Az első anyagunk alcímébe optimistán bele is írtam az egyes sorszámot, hiszen nem volt kérdés, hogy folytatódik ez a történet. Sőt, akkor még az sem volt kérdés, hogy hogyan. „Mi lesz, ha hazajövünk – HÁBORÚ!!” Egy olyan történet kezdetét fogjuk itt most felvázolni, amely…

  • 2001,  Irodalom,  Zene

    „Hogy ne vesszen el a szavunk és a zenénk”

    Terítéken az Énekelt Versek V. Zentai Fesztiváljának versenyprogramja

    Azt már nehéz lenne megmondani, hogyan jött velem szembe az Énekelt Versek Fesztiválja. Nem mozogtam ugyanis kultúrateremtő közegben, sőt, meg sem fordult a fejemben, hogy kéne. Talán a pályázati felhívást láttam valahol, talán megboldogult középiskolai magyartanárom hívta rá fel a figyelmem, akinek elmondhatatlanul sokat köszönhetek – tehát adja magát, hogy ezt a különös ajándékot is az ő nyakába varrjam. Tény, hogy abban az évben, 2001-ben egyik percről a másikra elkezdtem dallamokban gondolkodni, suta zenécskéket fabrikálni versekre. Ha ma visszagondolok erre az időszakra, azt kell mondanom, nem viseltettem kellő tisztelettel e versek irányába, hiszen a zene, amely létrejött egyszerű volt, hígított limonádé ízű. Semmicske dalok… De mentségemre szóljon, hogy számomra tágas…

  • 1996,  Színház,  Zene

    István, a király

    Kényszerpályán a világ... de aztán jön a szélvihar, az áradat, és nekiront a háznak, majd hirtelenjében több lesz a temetés, mint a keresztelés

    „Kedves közönség, tisztelettel köszöntök mindenkit! A millecentenárium évében vagyunk, ma, Szent István király ünnepén. Amikor e kiváló esemény, műsor rendezője fölkért arra, hogy mondanék valamit bevezetőként egészen röviden, akkor a délelőtt fölolvasott evangélium jutott az eszembe a sziklára, illetve a homokra épült házról. Volt egy ember, aki homokra építette a házát, jött a szélvihar, az áradat, nekirontott a háznak, az összedőlt, mert homokra épült. Egy másik ember sziklára építette a házát, hiába jött a zápor, a hömpölygő áradat, hiába rontott neki a háznak, nem dőlt össze, mert sziklára épült. Kedves közönség, a mai nap ünnepeltje, Szent István, első apostoli királyunk nem homokra építette a házát, hanem sziklára. Íme, hogy ennyien…