-
Amikor a Symposion megérett a börtönre…
„...nagy melléfogás, nagy csalás és öncsalás, ha valaki olyat mond, olyat állít, hogy túl nagy a szabadság, túl nagy a demokrácia; a szabadság és a demokrácia soha nem lehet túl nagy, az mindig kevés, az mindig többet igényel, többet követel ahhoz, hogy az alkotó ember többet tudjon produkálni...”
Ma már kevesen jegyezzük azt is, hogy egyáltalán létezett valaha egy Topolyai Film- és Videotábor néven szerveződő mozgóképes alkotói műhely Vajdaságban. Tizenhét éves, harmadikos középiskolás srácként azonban anno nekem ez volt az egyetlen komolyabb fogódzóm arra, vagy inkább csak afelé – annak irányába –, hogy filmezéssel foglalkozhassak. Amikor 1989 tavaszán megjelent a tábor forgatókönyv-pályázatának felhívása, minden olyan témát összeírtam, ami akkoriban foglalkoztatott, s amiről úgy gondoltam, hogy érdemes lenne filmnyelven is megközelíteni, körbejárni. Mai szemmel nézve már furcsának, érdekesnek, meglepőnek érzem, hogy – minden, az ellenkező irányba terelő korabeli friss élményem ellenére – nem játékfilmben gondolkodtam, hanem a dokumentarizmus volt rám nagyobb hatással… A beadott három filmtervem közül egy ment…
-
Lenni halott és fehér
Pashu, avagy egy macedón-szerb malevicsista portréja
Kazimir Szeverinovics Malevics orosz nagymester festészeti és elméleti[1] munkáinak sok tisztelője és követője volt Tito Jugoszláviájában. A hetvenes-nyolcvanas évek vajdasági/szerbiai magyar, szerb és horvát, nemzetközi elismertségű neo/avantgárd kísérletezői: a Bosch+Bosch csoport (Szombathy Bálint, Slavko Matković, Ladik Katalin, Kerekes László, Ante Vukov, Szalma László), Bogdanka Poznanović, Miroslav Mandić, Lazarov Miodrag, Vujica Rešin Tucić, Vladan Radovanović, később a fiatal titánok, Bada Dada és Máriás Béla is gyémántkeménynek tartották. Antracitfénye elhomályosította és bevilágította a 20. századi művészet horizontját. Értékelték, átértékelték, újragondolták nézeteit a homogén, „tárgynélküli világról”. „…a festők visszamennek végső következtetésükkel a minden alap formájához, a mértani formához, és színben a két alapszínhez: a fehérhez és feketéhez.” (Kassák Lajos,1922) 1987-ben a 24 órás…
-
Tito, Surda és Baltazar rágógumi
Barlog Károllyal és Szabó Palócz Attilával, a Yuhar című Jugoszláviai Magyar Archívum szerkesztőivel beszélgettünk
A nemrég indult Yuhar című Jugoszláviai Magyar Archívum weboldal egy különös időutazásra hív, olyan tripre, amit kár lenne kihagyni. Az oldal két szerkesztőjével, Barlog Károllyal, Szabó Palócz Attilával beszélgettünk a Jugo-nosztalgiáról, elfelejtett kincsekről és Jugoszlávia Kádár Jánosáról, Tito marsallról is. – A március elsején elindult Yuhar című, Jugoszláviai Magyar Archívum elfeledett kulturális kincsek nyomába ered, hogy azokat újból felszínre hozza. Az oldal kitalálásakor milyen szabályokat állítottatok fel a minél sikeresebb munka érdekében? Barlog Károly: Elsősorban technikai jellegű szabályokat állítottunk magunk elé, amelyek az oldal látogatottságáért, elismertségéért szavatolhatnak a jövőben, tehát azért, hogy a honlapunk élő legyen, kialakuljon körülötte valamiféle egészséges pezsgés, beszéljenek róla, az ott olvasható anyagokról stb. Blogot korábban…
-
A vajdasági magyarság múltjának nyomában
Egy új honlap tárja fel és gyűjti össze a közösségünk elmúlt évtizedeiben készült hangfelvételeket és mozgóképeket
Új, bár magyarországi domain néven elérhető, mégis elsősorban vajdasági magyar vonatkozású honlap tűnt fel ma éjféltől az interneten. A Yuhar.hu önmeghatározása szerint ugyanis Jugoszláviai Magyar Archívumként működik. A honlap két szerkesztője Barlog Károly és Szabó Palócz Attila, rajtuk kívül harmadik szerzőként egyelőre Szögi Csaba vesz részt a munkában, de a munkatársak köre a közeljövőben várhatóan még bővülni fog. Az első, röviddel éjfél után közreadott válogatásban öt archív anyagot publikáltak a vajdasági magyarság elmúlt fél évszázadának történetéből. A honlap elsősorban hang- és videóanyagokkal foglalkozik, célja pedig egyebek mellett az is, hogy a különféle magángyűjteményekben – vagy gyűjteményeken kívül –, szétszórtan és rendezetlenül kallódó, de közönségünk története szempontjából érdekes és izgalmas felvételeket…
-
A szobatudós
Bada Dada: Ja nisam ružan (Urbazone Trotorock, 1996)
Lényegében minden egyetlen emberre, a kiváló tehetséggel megáldott Miomir Grujić Flekára (1954–2003) vezethető vissza. (Reményeink szerint a jövőben neki is szentelünk majd egy terjedelmesebb cikket.) Ő volt a megálmodója és megalkotója az Urbazone mozgalomnak, ami nem más volt, mint a helyi, városi, művészeti és rock ‘n’ roll energiák tökéletes szimbiózisa. Koncertek, performance-ok, képzőművészeti tárlatok, színházi előadások, egyéb művészeti megmozdulások sorakoztak az Urbazone gyűjtőnév alá, amelyet Fleka gyakran így emlegetett: pirula az apátia és a letargia ellen. És bizony azokban a vészterhes időkben, a kilencvenes évek eleji, széthullni készülő Jugoszláviában ez a két fekete angyal ült az emberek jobb meg bal vállán. Aztán persze lett sokkal rosszabb is, de erről majd…
