-
Tolerancia, ahogy azt Kanizsán elképzelik
Volt egyszer egy Jump fesztivál, avagy amikor a punkok a pap bácsit is szánkózni vitték a töltésoldalba – A srácok azt remélték, hogy „nem lesz ott az egész világ és a tehetség is mellőzhető”
Akkoriban a topolyai, de már huzamosabb ideje a magyarországi Szentesen élő Rakk László volt a Képes Ifjúság zenei rovatának szerkesztője, s ő már huzamosabb ideje együttműködött a Rockinform nevű szaklap szerkesztőségével is. Sőt, ez utóbbi képviseletében részt vett több anyaországi zenei tehetségkutató versenyen is, ahol rendszeresen zsűrizett, és mindig nagyon pozitív élményekkel tért vissza. Talán ez lehetett az oka, hogy egyre gyakrabban mondogatta, hogy szervezhetnénk már mi egy hasonló rendezvényt Vajdaságban. Így aztán 2003 tavaszán végül is úgy alakult, hogy engedtünk a rábeszélésnek, és belevágtunk: igyekeztünk kitalálni, hogyan is működhetne nálunk egy ilyen vállalkozás. A szervezés körülményeivel most nem foglalkoznék, s ha nem is voltunk ebben a tekintetben teljesen tapasztalatlanok,…
-
A tankok, amelyek helyrelőtték a szovjet-magyar barátságot
„A magyar munkások többsége nem vett részt a rendzavarásokban, sőt azt mondják, hogy a csepeli munkások, akiknek nem volt fegyverük, elkergették a provokátorokat, akik a zavargásokban való részvételre akarták rábírni őket”
Miután a Buksi-sorozatunk a Családi Körben 2017 szeptemberének végén egy kis pihenőre, afféle szólásszabadságra ment, a sajtótörténeti feljegyzések ciklusában több különböző kiadványt is fellapoztunk, régebbieket, újabbakat, mindenféléket… Október 5-én és 12-én – röviden, mindössze két részben – egy alig tizenegy esztendővel korábbi alkalmi kiadványról, a Szabadság Krónika című nyomtatványról írtunk. Közeledett október 23-a, az ötvenhatos magyar forradalom és szabadságharc évfordulója, így hát logikusnak tűnt, hogy ilyen témát vegyünk elő erre az alkalomra. Akárcsak az is logikusnak tűnik most, hogy ezt a bejegyzésünket éppen ezért 1956-hoz igazítsuk a Yuhar kronológiájában. Az előzményeket itt tekinthetik át olvasóink: Az összegzés ideje Nagyjából most érkezett el az ideje annak, hogy készítsünk valamiféle összegzést…
-
„Emberi jog nemet mondani”
A pillanat, amelyben „felforrt a keserűség”, avagy az addig megszokott életünk tulajdonképpen épp azokban a napokban hullott szilánkjaira
„Véres polgárháború dúlt Horvátországban, amikor 1991 októberének utolsó napjaiban minden addigi méreteket felülmúló mozgósítási hullám söpört végig a Tisza-mentén. A katonai behívók kézbesítése folytatódott mindenszentek és halottak napján is. A felsőbb katonai vezetés zentai, adai meg a többi, zömében magyarlakta település felnőtt férfi lakosságával akarta feltölteni a horvát frontvonalak első sorait. Ekkor »felforrt a keserűség«, az elégedetlenség, a békevágy spontán tiltakozó megmozdulásba csapott át, ami ha a hatóság meg nem akadályozza, végigsöpör egész Vajdaságon és talán Szerbián” – olvashatjuk annak a meghívónak a szövegében, amelyet tíz évvel később, 2001-ben készített Zenta város önkormányzata – Juhász Attila akkori polgármester aláírásával – az évfordulós megemlékezésekre és a az emléktábla felavatására. „A behívóparancs…
-
A szólamok, közhelyek és frázisok rugalmasságáról
A különféle tévésorozatok mai hazafias szövegelései és az ötvenes évek partizándumái között gyakorlatilag semmi különbség sincs, pontosan ugyanazt a célt szolgálják, csak a körülmények és a kontextusuk változott meg időközben
Valóságos nemzedéki élményt jelentett az akkori vajdasági magyar kisgyermekek számára a Buksi című gyermeklap elindítása 1957 karácsonyán. A javarészt képregényeket közlő, és egykettőre hatalmas népszerűséget elérő újság történetét feldolgozó cikksorozat néhány részét már már olvashatták honlapunk látogatói. A Családi Kör című hetilapban közreadott Sajtótörténeti feljegyzések első ciklusának azonban lassacskán a végéhez érkezünk… Ebből már csak két rész maradt hátra, amely az alábbiakban olvasható. Mivel ezekben az epizódokban már elsősorban a Buksi megszűnésével foglalkoztunk, ezért most nem a gyermeklap indulásához, hanem a kiadvány utolsó számának megjelenéséhez, vagyis nem 1957-hez, hanem 1962-höz igazítjuk az alábbiakban olvasható összeállításunkat a Yuharnak az oldal jobb szélén található kronológiájában. A történetnek pedig egy igencsak furcsa csavart…
-
„…anyja soha-ki-nem-élt szerelmét is elcsókolta mámorosan”
Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (3. rész)
Minden irodalomtörténeti kutatást, illetve annak prezentációját, minden kanonizációs folyamatot, valamint kanonizációs rendszert alapjaiban határoz meg – a kutatásban és a prezentációban vizsgált korszakkal ellentétben – az az (irodalom)történeti pillanat, amelyben maga a kutatás, vagy éppenséggel a kánonképzés történik. Sőt, ez utóbbi, a kánonképzés tekintetében sokszor maga a kor (és annak társadalmi-politikai rendszere…) támaszt mindenféle, hol teljesíthető, hol meg jobbára csak teljesíthetetlen, nevetséges, gyermeteg, vállalhatatlan ideológiai igényeket. Ennek illusztrálásaként vagy példázataként gondoljunk csak arra, milyen munkásforradalmi, osztályharcos irodalomtörténetek születtek a kelet-európai, szovjet típusú, bolsevik, vagy marxista, baloldali, szocialista diktatúrák regnálása idején, akár Magyarországon (a Szovjetunióban, Csehszlovákiában, Romániában, Bulgáriában et cetera…), de Jugoszláviában is, amikor klasszikus szerzők műveiből hagytak el olykor a…
-
„…szótlanok megnyíló szája voltam”
Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (1. rész)
Fussunk meg most becsülettel néhány nagyobb (tisztelet)kört, fenenagy nekiveselkedésünkben pedig gyűrjük fel az ingujjat, ha másért nem is – hogy ne vesszek el itt most hirtelen a fokozatosan, sorról sorra egyre inkább és egyre biztosabban magyarázkodássá silányuló indoklásban –, hát alapszinten legalább azért, hogy megrajzoljuk ennek, a Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz című ciklusunknak a hátterét, keletkezéstörténetét, de megvilágítsuk a mögöttesét, vagyis a mögötte megbúvó tartalmakat is… A kerettörténetét. Ez a história, habár a lényegi cselekménye – a Laták-hagyaték feltárása – három évvel később játszódott, voltaképpen mégis valamikor 2009-ben kezdődött, volt ugyanis akkoriban egy, a Magyar Szó hétvégi számaiban kilenc éven át hétről hétre rendszeresen megjelenő tárcasorozatom Visszapörgetés címmel, amelyben épp…
-
Csapatszellem, kitűzők és egy elfeledett ifjúsági szaklap
Egy lassan elkészülő könyv, lassan elkészülő fejezete
A cserkészet, bár Jugoszláviában hivatalosan a szerbhorvát „izviđači” mintájára felderítőknek nevezték, és a világszervezettől függetlenül működött, a jugoszláviai magyar ifjúság körében – nem minden évtizedben egyforma, de állandó – népszerűségnek örvendett. Ugyanakkor, a magyarországi mintával szemben Jugoszláviában nem történt egy olyan kikényszerített összeolvadás, mint a Magyar Úttörők Szövetsége és a Magyar Cserkészszövetség esetében, hiszen az utóbbi 1945-ben Vajdaságban megszűnt. Emellett a felderítők szervezetileg teljesen függetlenek voltak a Jugoszláv Pionírszövetségtől is. A magyar csapatok részei voltak a Jugoszláviai Felderítő Szervezetek Szövetségének, mindazonáltal azokban a községekben, ahol túlnyomórészt magyarokból állt a tagság, a hivatalos nyelv is magyar volt.[i] A cserkészeti struktúrákat és külsőségeket is megőrző szervezetnek még egy teljességében magyar nyelvű szaklapja…
-
A Cifra világban még az istenek is korán kelnek
Feketerigófüttyök a Tisza két oldalán, avagy Fehér Kálmán születésnapi köszöntése – Őrjárat a bánat csarnokában Bori Imrére emlékezve
Egy régi Magyar Szó élőújság jut eszembe gyermekkoromból, tehát valamikor a nyolcvanas évek elejéről-közepéről, amelyre apró kis csitriként még édesapám vitt el Zentán a színházba. Az Euzsénba, ahogy szülővárosomban mondták akkoriban… (Ma már ritkábban hallom ebben a formában, de könnyen lehet, hogy ez csak azért van, mert mostanában ritkábban vagyok otthon…) A helyi viszonyokban többnyire járatlan „messziről jött” vendégek közül pedig valaki egyszer csak azt találta mondani a rendezvényen, hogy „Zenta-Csóka alig tíz kilométerre van egymástól, s mégis…”, majd egy levegővételnyi szünetet tartott (legalábbis ő így gondolta…), az ekkor beállt csendben azonban valaki a közönségből bekiáltott: „Oda-vissza!” Amire természetesen az egész terem harsány nevetésben tört ki. A levegővételnyi szünet hossza…
-
Egy műsorvezető emlékei
Rádió Szubotica
Szeretem a rádiót. Gyermek- és ifjúkorom meghatározó élménye volt. Amikor családunk 1957-ben Oroszlámosról Szabadkára költözött, nagyapám rögtön vásárolt egy fadobozos, kilencfogú, varázsszemű Orion készüléket. Sokat hallgattuk együtt, főleg a híreket, a Kossuth Rádió kabaréit és a Szabó családot. Hétvégenként a szomszédok is átjöttek rádiózni és egy demizson homoki kadarka mellett politizáltak, káromkodtak és röhögtek. A pocsolyás Mlakában laktunk, a Csehország utcában, nyárutón hosszú esőzések árasztották el. Minálunk csak a konyha tocsogott, kipakolták a bútorokat, Tata az Oriont átmentette a nagyszobába. 1965-ben már a belváros peremén, a Miloš Obilić utcában vagyunk, egy hosszú, gangos parasztházban. Korán fekszünk, tíz körül, nagyszüleim a fatáblás duplaágyba, fejük felett vásári olajnyomat függ, Jézus intőn emeli…
