Elképzelek egy lakodalmas sátrat. Amolyan igazit, vajdaságit. Annál igazibbat úgysem termelt ki még a történelem… Amelyik akár az egész utcát is elfoglalja alkalomadtán, teljes szélességében, ott aztán néhány napig autó most el nem megy, de a bicikliseknek is kerülniük kell miatta; hosszában meg vagy tíz-tizenöt háznyit… Hogy a csodájára járjon a szomszédság, meg „hogy bámulják csupán”. Akinek gondja van vele, akit bosszant, akit idegesít, az a vendégünk lesz napokig bármire, ami szem s szájnak ingre. Szóval elképzelek egy ilyen sátrat gyermekkorom lakodalmaiból, amikor már nem is volt elég egy zenekar egy lagziba, mert nem tölthette be az egész teret: játszott egy zenekar a sátor végében, aztán közepén valahol lógott egy vastag, túlsúlyos függöny, amolyan térelválasztó jelleggel, ami hangszigetelésnek is ideális volt, mögötte pedig ott állt a másik zenekar… Így aztán mulathatott mindenki kedvére. S elképzelem most, ahogy felrobban ez a sátor. Nem, ne értsen félre senki sem, nem terrortámadást vizionálok a 21. század, mindennapi rettegéseink szellemében, nem, hanem „csak” valamiféle hangulati detonációt, inkább még a 20. századra jellemzőt, s ott is a kelet-európai rendszerváltoztatások, no meg persze a délszláv polgárháborúk kirobbanása előtti időszakból. Ez a detonáció pedig abban a pillanatban következik be, amikor a zenekarok egyike rázendít a közismert lakodalmas dallamokra, de nem ám az ismert változatban. Mert a pírmásnak, vagy a billentyűsnek, vagy épp a szaxofonosnak úgy hozta úri kedve, hogy latinos dallamokra hangszerelje át a vigasságot, a násznépet, a vőfélyt, de még az ifjú párt is.

 

Meg kellett hallgatnom Laki Ákos és zenekara, a Laki Latino lemezét, a Fiesta Vojvodinát ahhoz, hogy rájöjjek, felismerjem, hogy minden kétséget kizáróan képtelen vagyok elvonatkoztatni, képtelen vagyok megszabadulni az előítéleteimtől. Nekem a muskátli az muskátli marad, menthetetlenül, akármit kezdjenek is vele elszánt zenészek, komponisták, hangszerelők és hang szerelők… 🙂 Nekem a Kicsiny falum az szimplán csak a Kicsiny falum marad (ráadásul nem is faluhelyen születtem, no, basszus…), mindörökkön örökké, az ebből adódó gyermekkori traumáimmal és a 3+2-vel együtt, még ha Bugyi Zoli záptojástenorját ki is gyomlálják belőle…
Mert ezt a muskátliőrületet bizony mi, vajdaságiak zúdítottuk rá a világ mégiscsak jobb sorsra érdemes magyarságára, ezt a szégyent pedig soha nem fogjuk lemosni magunkról. (Teszem hozzá: mióta Magyarországon élek, soha nem szégyenkeztem amiatt, hogy vajdasági magyar vagyok. Kivételt csak két pillanat jelent ez alól. Az első az volt, amikor még a Magyar Hírlapnál a külpolitikai rovatvezetőnk, aki később főszerkesztő-helyettesé is előlépett, Szentesi Zöldi Laci egyszer a szerkesztőség túlsó végéből átkiabált hozzám nagy örömmel a kultúrára, hogy megmutasson valamit, amit akkor fedezett fel az interneten. Majd teljes hangerővel megszólalt, hogy mindenki, az összes kollégám és üzletfelem hallhassa, a 3+2 zenekar Sárgul már a coco jumbo című felvétele… Valami koncertvideó volt ez a YouTube-ról, én meg csak néztem kifele a fejemből, és nem hittem el, hogy ilyesmi létezhet. Szürreália. Azt hittem, a pofám leszakad… Ha abban a pillanatban nem nyílt meg alattam a föld, akkor sohasem fog. A második esetet nem mesélem el, egyelőre még nem, mert nem akarok feleslegesen sértődést okozni…)
Szóval nem is tagadhatom, hogy már a Fiesta Vojvodina lemezborítóján a dalcímeket látva is lúdbőrzött a hátam. Nem nagyon gondolkodtam hát azon, hogy mit lehet ebből kihozni, mert nyilvánvalónak tűnt, hogy semmit. Az előítéletek tehát remek munkát végeztek bennem. Meg hát valami olyasféle gondolatokra sarkalltak, hogy Laki Ákos mégiscsak remek zenész, régóta ismerem és kedvelem… Kevéssé tűnt hitelesnek a feltételezés, hogy ő most nagy hirtelenjében beállt volna muskátlizni.

Maradjunk röviden csak annyiban, hogy végül mégis meghallgattam a lemezt. A kíváncsiságom leküzdötte az előítéleteimet. S hagytam a lejátszón, hogy körbefusson, elölről induljon, s végül már teljesen összekavarodjon-keveredjen. Legfőképp a fejemben. A lejátszó pedig előzékenyen fogadta kezdeményezésem, hajlott erre a laza kis flörtölésre, barátian továbbfutott, újra és újra felhozott számokat, szigorú rendben ugyan, de egy idő után azonban már végképp szabadon, s éppen ez a lényeg…
Ez volt hát a rokonlelkek takarodója. Első hallásra felismertem ugyanis az olyan dallamokat, mint a Kicsiny falum eredetileg álságos, hamis nosztalgiája. Persze, hiszen a múlt század nyolcvanas éveiben nem lehetett úgy felnőni, nem lehetett még a középiskolát sem kijárni, hogy az ember ne ismerje meg, ne ragadjon meg a fejében kitörölhetetlenül, vagy ne hallja ezt a dallamot rádióban, házibuliban, nyilvános rendezvényeken, buszon vagy épp valamely kávéházban. Azonban nem beszélhetünk úgy egy-egy feldolgozásáról, hogy ne rokonítanánk az eredetijéhez, a Laki Latino tolmácsolásában pedig a rokoni szálak lassan, fokozatosan felbomlanak, vagy legalábbis felbomlani látszanak. A kérdés mindig csak az, hogy mennyire sikerül ellépni az eredetitől… S akkor beszélhetünk talán igazán sikeres feldolgozásról, ha az újonnan létrehozott változat immár csak hivatkozásokkal él az elődje/előképe felé, de ugyanakkor már célközönséget is vált, amelyikről feltételezi, amelyiktől elvárja, hogy – a régitől függetlenítve magát – befogadja megújult, leporolt önnönvalójában. Így például, aki szereti Demjén „Rózsi” Ferenc Sajtból van a Hold című számát, nem biztos, hogy élvezni tudja majd ugyanezt az Alvin és a Mókusok előadásában. Szóval ezek a művek, akármennyire is azonos alapból (alapműből…) táplálkozzanak is, már kevéssé szólítanak meg egyszerre olyan embereket, akiket esetleg még amolyan nagy általánosságban rokonlelkeknek mondhatnánk… A rokoni szálak itt bizony elszakadnak.

Leragadtam persze most a Kicsiny falumnál, de itt van az albumon a Lovamat kötöttem piros almafához kezdetű népdal is, ami, ugye, egészen más kategória, mégis rendre előkerül a menyegzőkön is, vagy a közismert sláger, a Homokóra, majd a Szomorú vasárnap Seress Rezsőtől, amihez sokakat kötnek mély érzelmi szálak. Valamint néhány olyan szerb dal is – Zvonko Bogdantól, Darko Kraljićtól –, amelyeket magyar lagzikban is rendre eljátszik a zenekar, hiszen annyira vajdaságiak, annyira általánosultan vajdaságiasak (ahogy az album címe is jelzi…), hogy a fene sem tudná már mindig kikutatni, felkutatni, előbányászni, hogy melyik nyelven szólaltak meg anno eredetiben. Mert itt már tulajdonképpen az eredetiség fogalma is megkérdőjeleződik, viszonylagossá válik…
Akkor fogja igazán élvezni Shakespeare műveit, ha eredeti klingon nyelven olvassa azokat – ahogy a klasszikus filmpoén mondja.
Kultúrkincsként valószínűleg épp ez az a mezsgye, amit közösnek mondhatunk anélkül, hogy lemondanánk bármiről is, ami a miénk, vagy elvennék bárki mástól valamit, ami meg eredendően az övé volna.
Tuđe nećemo, svoje ne damo!

Körbepörrrrrrrrrrrgött hát a lejátszó, ismétlődtek sorra ugyanazok a felvételek, véletlenszerű rendben, s amiben nem hittem volna még a kezdeteknél lúdbőrözve, mégis beigazolódott. Eljött a pillanat, amikor már tudtam úgy hallgatni Laki Ákosék felvételeit, hogy akármi álljon is a dalok címjegyzékében, nem kötöttem már az eredetihez. A pillanat, amikor már úgy tudtam hallgatni ezt az anyagot, mint valami friss, ismeretlen, újszerű dolgot. Hiszen például a Kicsiny falum hosszan elnyúló szólóinál már semmi értelmük sincs az előítéleteimnek. Amikor pedig Laki Ákos szaxofonján (vagy klarinétján…) befújja az alaptémát, akár viccként is értelmezhetjük.
A lemez nagy erénye, hogy instrumentális. A dalszöveg ugyanis vélhetően még ezeket a feldolgozásokat is visszarántaná a számok eredeti hangulatába és közegébe, nem is beszélve akkor még a lakodalmas életérzésről, ami nagyon rosszat tenne nekik. Szerencsére egészen nagy az elrugaszkodás, így méreteset kellene ahhoz zuhanni, hogy tényleg lakodalmasként szóljanak ezek a felvételek. A hagyományos menyegzői repertoárból…
Végül már csak egy megjegyzésem lenne: habár Laki Ákos is azt mondja, és a zenekar névválasztása is arra utal, hogy a vajdasági vircsaftot latin ritmusokra képezték le, a közismert vajdasági dallamokat latin hangulatokra hangszerelték át, hozzátenném még, hogy habár ez így igaz, ahogy mondva van, egy lépéssel mégis továbbmentek… Továbbgondolták/továbbhangszerelték ezt az egészet. Helyenként ugyanis ez már nem latin zene, hanem sokkal inkább jazz. És helyenként bizony annak is van olyan minőségi, hogy akár a kanizsai jazzfesztivál színpadán is méltó módon megállná a helyét.

Cikkünkre készülve arra kértük Laki Ákost, hogy néhány szóban ajánlja a Yuhar olvasóinak figyelmébe a Laki Latino lemezét, a Fiesta Vojvodinát. Azt kell azonban mondanunk, hogy a zenész egészen az Északi-sarkig menekült a kánikula, a hőguta, a hőségriadók elől. Mert valóban…
Az Északi-sarkon értük őt utol. Onnan küldte olvasóinknak az alábbi telefonos üzenetet:

Kell ide még egy vörös farok

Laki Ákos klarinétos és szaxofonista Zentán született 1967. február 8-án, már évtizedek óta Hollandiában él, de rendszeresen hazajáró lélek, erősen kötődik szülővárosához, évente többször is megfordul Zentán, de Budapesten is. A 2004-ben megjelent Fiesta Vojvodina című album elkészítéséhez egy remek nemzetközi gárdát gyűjtött maga mellé: a luxemburgi Benoit Martini dobol, billentyűs hangszereken a szlovén Erik Marenče játszik, kongán és más ütőhangszereken Stefan Brodte játékát hallhatjuk a felvételeken… Ugyancsak ütőhangszereken játszik a német Maxim Zettel, a zenekar nagybőgőse pedig a magyar Kém Sándor.

Egy képzeletbeli kalandra, fékevesztett mulatozásra hívom most az olvasót… Vessük magunkat alá a muskátli világába! Üljük körül együtt az asztalt a fent, még a bevezetőmben említett lakodalmas sátorban. Az utca széltében és hosszában egyaránt… Nyári éjszakán.
S képzeljük el, hogy a szerződtetett zenekarból valakinek egyszeriben csak adódik egy ötlete, elkezdi kiszínezni, egy kicsit másképp játszani a közismert és ilyen alkalmakkor kötelezően elvárt repertoárt. Visz bele egy kis fantáziát, némi kreativitást. Szép is lenne, ha egyszer, csak egyetlenegyszer az életben erre is ugyanúgy felrobbanna a sátor, a násznép legkitartóbb része, a közönség – a közösség, amely ezt a vállalhatatlan muskátliőrültet szégyenszemre rászabadította a világ magyarságára! –, akárha egy stadionokat megtöltő világsztár zenekar toppant volna be valamikor az éjszaka közepén, vagy talán épp a hajnali terítéshez. Valahol ott a „külvárosban”, egy félreeső kis zentai utcában, amelynek átmeneti lezárására az ünneplő család, a lányos ház megkapta a hivatalos hatósági engedélyt.
Hova is juthatnánk akkor?
És hova nem?
Gde bi nam bilo kraja?

A dalcímek listája pedig itt az alábbiakban se riasszon el senkit…

A Laki Latino zenekar Fiesta Vojvodina című albumát Laki Ákos engedélyével közöljük.

További részletekért KATT ide:

Laki Latino

Besides gaining experience as a teacher I have played in different orchestras: philharmonic, big band, opera, theater, ensemble, chamber etc. I did tours as a soloist on concerts, as a first clarinet and guest soloist (1989, Weber f-minor concert) performed and recorded CDs (West Side Story, Anatevka (Fiddler on the Roof). I have worked on Cruise Ships as well (Norwegian Cruise Line, Color Line)

Hozzászólások

hozzászólás