Célszerűbb lenne az általam publikált következő két anyagot – a 2008. novemberi Jelfolyam-performance-t és a 2009. júliusi Híd Kör-beszélgetést – időrendben tálalni, de most eltekintenék ettől. Egyrészt azért, mert a Jelfolyamos videóval kapcsolatban még néhány dolgot át kell gondolnom, másrészt, mert a Híd Körös anyagot technikai értelemben sokkalta könnyebb volt „leporolni”, nyilvánossá tenni.

Ha jól emlékszem, a Dombos Festen mutatkozott be először „istenigazából” a fiatal vers-, próza- és kritikaírókat tömörítő Híd Kör, néhány hónappal azután, hogy létrejöttünk, láthatóvá váltunk. A folyóirat 75-dik évfordulójának ünnepén, az Újvidéki Színház kistermében jelentette be az akkori főszerkesztő, Faragó Kornélia, hogy megalakult ez az új, ígéretes geometriai alakzat.

Arra is jól emlékszem, mennyire örültem, hogy egy lehetek a Híd Körös tagok közül, hogy nevem azután ott szerepelhet a lap hátsó fülén. Nem sokkal korábban törték le ugyanis a szarvam, csúnyán fogalmazva kiebrudaltak a Jelfolyam szerkesztőségéből. De ez egy másik történet… Elég itt annyi, hogy vágytam egy irodalmi közösségre, egy olyan alkotócsoportra, amely közös irodalmi-művészeti ügyek mentén szervezi meg önnön életét. Vágytam irodalmi barátságokra, amelyek természetüknél fogva elévülhetetlenek. Örömmel mondtam hát igent Virág Gábor kérdésére, hogy csatlakoznék-e.

Most, hogy visszanézem ezt a felvételt, az első dolog, ami eszembe jut az a magabiztosság hiánya, amelyet később meghozott sokunk számára a rutin, az újból és újból megismétlődő pódiumbeszélgetések, műhelymunkák, szakmai viták. Ezek nagyobb részét a Dombos Festnek köszönhetjük, amely az elmúlt kilenc évben a Híd Kör törzshelyévé, némileg otthonává is vált.

Persze, sok minden meg is változott azóta. A Híd Kör tagjai megszaporodtak, lett „képzőművészeti szekció”, az irodalmi csoport szervezetté, egyesületté vált, barátságok születtek, erősödtek meg, vagy épp lazultak a korábbi kötelékek. Esetemben sajnos inkább az utóbbi történt, amit nem tudok másnak a számlájára írni, mint annak, hogy

nem vagyok ott.

Sokszor gondolok arra, ha nem úgy alakulnak a dolgok, hogy elhagyom Vajdaságot, talán még ma is „sülve-főve” együtt lennék a Híd folyóirat mostani szerkesztőségének gerincét adó társasággal. Istenem, de jó is volna! De csitt, inkább térjünk át a videóra!

Szabó Szilvia a bemutatkozó kezdetén említést tesz arról, hogy a Híd folyóirat kapcsán szokás annak kettős híd szerepéről beszélni: egyrészt a magyarországi irodalommal, másrészt a délszláv irodalommal tart fenn kapcsolatot. Az új szerkesztéspolitika viszont igyekszik kiterjeszteni ezt a híd funkciót, egy generációk között átívelő hidat szeretne ugyanis kiépíteni. Ezt követően bemutatja azt, hogy a kör, mint geometriai alakzat számos tulajdonságával milyen érzékletesen képes leírni azt, ami az újonnan létrejött irodalmi csoportosulás lenni akar.

A kör olyan önmagába visszatérő görbe, amelynek minden pontja azonos távolságra van a centrumtól, így kell elképzelni a Híd Kört is – fejti ki Szabó Szilvia, hozzátéve: tagjai a centrumot képező folyóirattól mintegy azonos távolságra helyezkednek el, a központtal kiépített kapcsolatok, sugarak pedig nagyon változatos képet mutatnak.

A pódiumon helyet foglaló tagok bemutatása után Terék Anna és jómagam olvastuk fel egy-egy friss szövegünket. Mindez azért is érdekes, mert Anna Duna utca című versét olvassa fel, amely később kötetcímmé is vált, én pedig Maxim című prózámat, amely első könyvem címadó szövege. Az említett szövegek egyébként megtalálhatók a Híd honlapján is. Íme:

Terék Anna: Duna utca (családvers) | HÍD

HÍD | irodalom – művészet – társadalomtudomány

Barlog Károly: Maxim | HÍD

HÍD | irodalom – művészet – társadalomtudomány

A felolvasások után Berényi Emőke és Patócs László beszélget Lovas Ildikóval. A beszélgetés ötletét egy korábban a Híd Körben megjelent interjú adta, amelyet Emőke készített a szabadkai írónővel. S miközben e sorokat írom, eszembe jut, hogy ennek az interjúnak a hanganyaga is megvan nekem valahol egy mikrokazettán, mert anno én adtam kölcsön a diktafonomat Emőkének, hogy rögzíthesse a beszélgetést. Talán annyit most itt megígérhetek, ha előkerül ez a felvétel, akkor a nyomtatott interjúszöveggel együtt közzétesszük.

A beszélgetés kezdetén Berényi Emőke Lovas azon kijelentésére kérdez rá, miszerint sohasem lenne újra 18 és 30 év közötti, ezután a házassághoz fűződő viszonyáról faggatja őt, mígnem eljutnak a feminizmusig. A kritikus kérdése arra irányul, hogy Lovas Ildikót sokszor hozzák összefüggésbe a gender-mozgalommal, illetve a feminizmussal, noha ő tudatosan elhatárolódik ettől, tudatosan próbálja magát távol tartani e vonulattól.

Nem is ismerek ilyen idegen szavakat

– mondja erre nevetve Lovas, majd fejtegetésében arra a megállapításra jut, hogy a nőirodalommal szemben inkább a „férfiirodalmat” szereti, amelytől távol áll a csacsogás, meg erre-arra császkálás, meg nyarvogás, meg nyifogás”.

Azt is megtudhatjuk a beszélgetésből, a szerzőt milyen viszony fűzi az iróniához, és Miss Marple-höz. E kérdés-válasz párt (apróbb stilisztikai feljavítással) idézem a beszélgetésből:

Berényi Emőke: Az előbb említette ezt a Marguerite Duras-i szenvtelenséget, nemrégiben az egyik Literás interjújában pedig azt nyilatkozta, hogy idővel minden bizonnyal Miss Marple-ösödik a hangja, vagyis sokkal ironikusabbá válik. Mit gondol, mekkora az az időintervallum, ami eltelhet egy esemény és annak a lehető legironikusabb leírása között? Tehát mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy ironikusan tudjunk valamit feldolgozni?

Lovas Ildikó: Az csak egy menekülőmondat volt… Nem gondolom, hogy így van, hogyha pedig igen, tehát ha iróniával lehet és kell valamit megfogalmazni, akkor azt a Kijárat az Adriára című regényemben próbáltam meg, és talán sikerült is. Ami az iróniát illeti, többre nem vagyok képes, többre nem vagyok alkalmas. Abban a szövegben, amit most írok, teljes mértékben hiányzik az irónia, úgyhogy azt tudom mondani, hogy valószínűleg nincs olyan időintervallum, amit én meg tudnék határozni, hogy akkor innentől majd máshogy fogok írni. Nem emlékszem, mit mondtam erről a Miss Marple-ről… Biztos azt, hogy majd ilyen vénasszony leszek, és mindenféle lehetetlen történeteket, nyomozásokat folytatok, és általánosságban véve a nevetség tárgyaként a végén majd leleplezem a valóságot.

Patócs László kérdéseire elmondja, egy szöveg akkor működhet jól, ha az íróban megképződik a szükséges távolság önmaga és a leírni kívánt történet között. „Attól, hogy a mondatok összeállnak szöveggé, vagy akár regénnyé is, attól még nem biztos, hogy a szöveg megvalósítja azt a dimenziót, amit én elvárnék tőle” – fejti ki az írónő.

És akadt volna még kérdése a Körösöknek (például az újramondás kényszeréről), ha nem kezd el szakadni az eső. Szaggatottan, hektikusan ér véget a jövőre 10 esztendős Híd Kör első bemutatkozását konzerváló videofelvétel, de úgy gondolom, nem hagy bennünk hiányérzetet. Mi több, feltölt, gondolkodásra késztet. Remélhetőleg nem csak engem. Jó szórakozást hozzá!

Hozzászólások

hozzászólás