„Hogy ne vesszen el a szavunk és a zenénk”

Azt már nehéz lenne megmondani, hogyan jött velem szembe az Énekelt Versek Fesztiválja. Nem mozogtam ugyanis kultúrateremtő közegben, sőt, meg sem fordult a fejemben, hogy kéne. Talán a pályázati felhívást láttam valahol, talán megboldogult középiskolai magyartanárom hívta rá fel a figyelmem, akinek elmondhatatlanul sokat köszönhetek – tehát adja magát, hogy ezt a különös ajándékot is az ő nyakába varrjam. Tény, hogy abban az évben, 2001-ben egyik percről a másikra elkezdtem dallamokban gondolkodni, suta zenécskéket fabrikálni versekre. Ha ma visszagondolok erre az időszakra, azt kell mondanom, nem viseltettem kellő tisztelettel e versek irányába, hiszen a zene, amely létrejött egyszerű volt, hígított limonádé ízű. Semmicske dalok… De mentségemre szóljon, hogy számomra tágas…