„Viarnak égette talpát a por, s néha megállt egy pillanatra. szétnézett, hallgatózott, majd újra megindult. meztelen volt. az öreg helyére telepedett, aki ismét a távolban őrjöngött, s Viar összeszorított állkapoccsal figyelt. dühös lett, amikor észrevette, hogy ő is ütemesen a mellére csapkod. a fűbe markolt, mintegy biztosítékként, de lassan egyre nyugodtabb lett, egyre ismerősebb minden. karját kinyújtotta, s ráhajtotta a fejét. egy darabig nézett még, majd mintha elaludt volna. valaki a tenyerében tartotta az arcát.”   Vannak furcsa véletlenek, amelyek összességéből előbb-utóbb végül azonban mégis, és mindenek ellenére, de mindig összeáll a nagyobb léptékű kép… a stukkó, a triptichon, a freskó… Így például nemrég írtunk itt a Yuharon arról a…