2018,  Önkontroll

Mentéskényszerből digitális adattár

Március elsejétől érhető el a YUHAR – Jugoszláviai Magyar Archívum

„Nem volt célunk, hogy egy kész, lezárt, a teljesség igényével megszerkesztett adattárral álljunk elő, hiszen erre nem is lettünk volna képesek, sem annyi szabadidőnk, sem kapacitásunk nem lett volna. Ha ezt az utat választjuk, akár még évekig halogathattuk volna a honlap elindítását. Ezért tulajdonképpen az adatbázis mértékét, nagyságát sem tudjuk, nem is próbáltuk meg felmérni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy elővettük a meglévő anyagot, vagyis annak csak egy töredékét, és elkezdtük feldolgozni, nyilvánossá tenni, publikálni” – meséli a Vajdaság Mának Szabó Palócz Attila, aki Barlog Károllyal egy rendhagyó adatbázis létrehozásán dolgozik, amelyben biztosan mindenki talál kedvére valót. A két szerzőt a YUHAR nevű adatbázis létrehozásának alapötletéről, koncepciójáról, tartalmáról kérdeztük.

● Mit jelent a YUHAR?
Szabó Palócz Attila: Megnéztem a Wikipédián, a juhar a Kárpát-medencében őshonos ugyan, de Amerikából származó invazív fajai is előfordulnak nálunk, jellegükből adódóan, egyre több helyen. Sok érdekességet találhatunk vele kapcsolatban, de a mintegy kétszáz faja minden más tulajdonsága mellett a sokszínűségre is utal, amire mi is törekszünk. S máris találtunk egy hivatkozási alapot, egy összefüggést. A mi változatunkban Y-nal írt név azonban egészen mást jelent, még ha a sokszínűséget magában is hordozza: YU – mint (EX-)YU, vagyis az egykori Jugoszlávia térsége; H – mint magyar, vagyis hungarian; AR – mint archívum. Mindez így egyben egyszerre jelent régiót, nemzeti hovatartozást és nemzeti vonatkozást, közösségi érzést, illetve önmeghatározást, öndefiníciót. Az archívum névbe iktatásával pedig valahogy mindezeknek alapjaira, az alapok kutatására is utalunk.
Barlog Károly: Mindehhez hozzátenném, hogy az érdeklődésünk igencsak szerteágazó – nem kizárólag a magyar nyelven elérhető, és vajdasági kötődésű anyagok érdekelnek bennünket, hanem minden, ami hatással volt vagy lehetett a hajdani Jugoszláviában élt magyarság életére. Ezeket a kulturális hatásokat és kölcsönhatásokat is próbáljuk feltérképezni, de nem a szigorú tudós metódusával, hanem önmagunkat adva, gyűjtő-guberáló, mindenre rácsodálkozó attitűddel. Ezért is szerepel a portál nevének élén a YU- előtag, és nem az például, hogy VAJDMAGY. Szűkös is lenne nekünk ez utóbbi játszótér.

● Kinek a fejéből pattant ki a Jugoszláviai Magyar Archívum ötlete?
SzPA: Sok-sok beszélgetésből, közös kávézgatásból alakult ki az ötlet. Hiszen számtalanszor felmerül az ilyen társalgásokban és más, hasonló beszédhelyzetekben, hogy ez is megvan, az is megvan, „hű… milyen jó lenne amazt is előkotorni valahonnan”… „A múlt héten még megvolt…”, „az előző költözködésünk alkalmával még láttam az egyik csomagban…” Ilyenek. Így jutottunk el odáig, hogy az lenne az ideális, ha lenne egy gyűjtőhely, ahol az ilyen dolgaink egy helyen meglennének, s ott mindenki megtalálhatná azt, ami érdekli, mindenki kiszemezgethetné belőle azt, ami felkelti az érdeklődését. Meg hát akkor már nem is csak nekem lenne meg, tehát bárkinek meg tudnám mutatni, hogy épp miről beszélek… Mert, ahogy a messziről jött ember is azt mond, amit akar, ugyanúgy, a régi dolgokról beszélve is gyakorta már csak abban reménykedhetünk, hogy nem csal meg bennünket az emlékezetünk. A VHS-rendszerű videókazettáimat néhány évvel ezelőtt digitalizáltam ugyan, de ezek a másolatok azóta is ugyanolyan kihasználatlanul és hozzáférhetetlenül, rendszerezetlenül tornyosulnak különféle DVD-lemezeken, mintha még mindig az előző adathordozón „hevernének” parlagon. Rengeteg régi magnókazettát is őrzök, nemrég láttam hozzá ezek digitalizálásához, és szinte napi rendszerességgel újságoltam Karcsinak, hogy „képzeld, mi került elő tegnap”, már megint mit találtam. Ő is hozzátett mindenhez néhány hasznos gondolatot, különféle felvételekről mesélt, amelyeket meg ő őrizget, s amelyeket pedig én nem ismerek, nem is ismerhetek.
BK: Persze, én sem csak úgy mesélgettem a saját kincseimről… Nálam is folyamatos a „mentéskényszer”, vagy nevezzük így: a továbbörökítés kényszere. Szóval, digitalizálok, ezzel nem kevés munkát adva a Csókán élő családtagjaimnak is, akik folyton régi dobozokban, ágyneműfiókban, szekrényben turkálni kényszerülnek.
SzPA: Szóval, így jutottunk el apránként az ötlethez, az elgondoláshoz, hogy rendezzük mindezt áttekinthető, nyílt, bárki számára elérhető és bárki által kutatható gyűjteménnyé. Megtaláltam például egy régi kazettán Herceg János hangját, vagy az interjút, amit Varga Zoltán íróval készítettem, Tripolszky Géza előadásának felvételét, amelyet egy tanácskozáson tartott. Ma már egyikük sem él… Egy másik kazettán Bosnyák István irodalomtörténészt, egyetemi tanárt faggattam, ő sincs már közöttünk, csak a hangja, a beszéde, a hanghordozása őrződött meg ebben a formában.

● Március elsejétől érhető el – korántsem végleges formában – az új digitális adattár. Hogy áll jelenleg a szerkesztés? Mekkora az adatbázis?
SzPA: Nem volt célunk, hogy egy kész, lezárt, a teljesség igényével megszerkesztett adattárral álljunk elő, hiszen erre nem is lettünk volna képesek, sem annyi szabadidőnk, sem kapacitásunk nem lett volna. Ha ezt az utat választjuk, akár még évekig halogathattuk volna a honlap elindítását. Ezért tulajdonképpen az adatbázis mértékét, nagyságát sem tudjuk, nem is próbáltuk meg felmérni. Egyszerűen csak arról van szó, hogy elővettük a meglévő anyagot, vagyis annak csak egy töredékét, és elkezdtük feldolgozni, nyilvánossá tenni, publikálni. Ez tehát ilyen megközelítésben egy folyamat lesz, amelynek ma még nem láthatjuk a végét, hiszen bármikor kerülhetnek elő még további, újabb lappangó adatok, anyagok. Most azzal, hogy a nyilvánosság elé álltunk, tulajdonképpen az első lépését tettük meg ennek, elindítottunk egy folyamatot, amelynek reményeink szerint lesz folytatása.
Az adatbázis másfelől végtelen, hiszen bárkinél lapulhatnak otthon még anyagok, amelyeket érdemes és érdekes lehet leporolni.
BK: Én azt gondolom, hogy itt elsősorban a kezdeményezésen van a hangsúly. Fontos persze az, hogy folyamatosan felkerül a honlapra, ezáltal közkinccsé válik a mi privát archívumunk (ami nem kicsi), de számítunk arra, hogy ezzel majd elindítunk egy lavinát, melynek köszönhetően mások is meg akarják majd osztani féltve őrzött írott-nyomtatott, hang- és képanyagaikat. Ehhez pedig majd a legmegfelelőbb feltételeket biztosítja a YUHAR. Az archívum kiépítése tehát március elsejével veszi kezdetét, és bízom benne, hogy hosszú éveken át folytatódik majd. A magam részéről hatalmas távlatokat látok benne, és ha azt nézzük, hogy most egyelőre heti két frissítést tervezünk, nyilván hosszadalmasan el tudunk majd bóklászni vele.

● Az olvasók segítségét is kérik a további anyaggyűjtéshez. Mi az, ami felkeltheti a szerkesztők érdeklődését, mire terjedhet ki a gyűjtemény?
BK: Nyilván érvényre kell majd juttatni szerkesztői/szerkesztési elveket, különben a végeredmény valami amorf, széttartó és megfoghatatlan dolog lenne, olyan, ami az archívumra jellemző jegyeket még nyomokban sem tartalmazná. De ezzel együtt azt kell mondanom, hogy mindenevők vagyunk, és minden érdekel minket. (Szóval, ha valaki írna nekünk, ne habozzon! A cím: info@yuhar.hu.)
SzPA: Sok olyan dolog van, amiről ma már csak hallomásból tudunk, de szinte esélytelennek tűnhet, hogy újranézzük, újraéljük ezeket. Szeretném, ha megadnánk magunknak az esélyt, hogy újrateremtsük, újra felfedezzük ezeket nemcsak magunknak, de a közösségünk számára is. Hiszen mindezek valós értéket képviselnek. Legyen ez egy közös élményünk! Akárki bekapcsolódhat, bárki részt vehet az anyag bővítésében.

● Szabó Palócz Attiláról köztudott, hogy szenvedélyesen gyűjtő. (Ez mindkettőtökre igaz? ) Mekkora a személyes gyűjtemény?
BK: Palóczhoz képest rám kevésbé igaz, hogy szenvedélyes gyűjtő lennék. Én általában csak azt szerzem be, tartom meg, raktározom el, amiről azt gondolom, hogy képtelen lennék nélküle létezni. Mindez perverznek tűnhet, ha elárulom, hogy például Satan Panonski belgrádi koncertjének felvétele mellett a Tito-beszédek hanganyagait is féltve őrzöm. Ez utóbbi nyilván nem a perszonális Tito-kultuszomra vezethető vissza (mert nincs ilyenem), sokkal inkább arra, hogy érdeklődő vagyok.
SzPA: Többször felmerült már különféle beszélgetésekben – de persze többnyire csak a poén szintjén –, hogy nálam érdemes keresni régi, archív dolgokat, mert nekem minden is megvan; mint a régi viccben, amelyben Pista bácsi sok mindenhez ért ugyan, de mindenhez is. Ez persze így nem igaz: nálam sincs meg minden, távolról sem. De ami nincs, azt mindig keresem. Leginkább az jellemző rám, hogy a munkámhoz használt anyagokat szinte mindig megőrzöm, elteszem, archiválom. Tehát nem törlöm, nem dobom ki, nem semmisítem meg akkor, amikor már ahhoz az adott munkához, amelyhez beszerezem, felkutattam, felhasználtam, nincs már szükségem rá. Az elmúlt néhány évtizedben pedig voltam újságíró, szerkesztő, főszerkesztő különböző lapoknál, sőt, még igazgató is, dolgoztam színházakban és rádióknál, így tehát felhalmozódott a megőrzött, félretett, a kidobástól megkímélt anyag. Nem tagadom persze azt sem, hogy van történelmi, történeti, sőt, helytörténeti érdeklődésem is, magam is végeztem levéltári kutatásokat, bújtam különféle archívumokat, gyűjtöttem régi „kincseket”, s hoztam elő innen-onnan érdekes, talán értékesnek is mondható anyagokat. Meg persze a dokumentarizmus iránti érzékenységem sem akarom megtagadni, Isten mentsen meg attól, dehogyis. Talán éppen ez utóbbi miatt már többször is megpróbáltam rendszerezni ezt az anyagot, valahogy megkímélni, megmenteni az enyészettől, de mindig történnek tragédiák. Hogy csak egy példát említsek, 1997 tavaszán egy kérvénnyel fordultam a zentai önkormányzathoz, támogatást kértem ahhoz, hogy megteremthessem az összegyűjtött videó, audio és nyomtatott anyagok digitalizálásához szükséges technikai hátteret. Gondolván, hogy vannak a gyűjteményben olyan egyedi anyagok is, amelyek Zenta szempontjából helytörténeti jelentőséggel is bírnak. Az akkori összetételben működő helyi közigazgatási szervektől, amelyek nagyon büszkék voltak arra, hogy magyar önkormányzatként egzisztálnak, valamikor a nyár végén, ősz elején kaptam meg az elutasító választ, amelyben szép cirill betűkkel írott egynyelvű megfogalmazásban kioktattak, hogy „nagyra értékelik” tevékenységem, de ne is számítsak tőlük egy fityingre sem. „Érdemei elismerései mellett…” – ahogy mondani szokták. Még ugyanazon az őszön engem megtalált a hadsereg, elvittek az akkori ország lehető legtávolabbi végére, s amíg engem Koszovóban evett a fészkes, otthon, Újvidéken feleségem egyik napról a másikra az utcára került az akkor négyéves gyerekkel. Jóindulatú, jóakaratú kollégák segítettek rajtuk, befogadták őket, a rengeteg holminkkal – a kupacaimmal, ahogy itthon mondani szoktuk – nem mehettek a másik, jóval kisebb lakásba. A különféle adattározókon tárolt gyűjteményeimet akkor egy újvidéki barátunk víkendházának pincéjében helyezték el. Gondosan becsomagolták ugyan, kartondobozokban tárolták, s az az épület, a pince is tiszta és száraz volt, akár enni is lehetett volna földről, nem is ez volt a gond. Azon a télen azonban kiöntött a Duna, a víkendház is víz alá került mindazzal együtt, ami benne volt. Nem panaszkodni akarok, de gyakorlatilag összeomlottam, amikor a leszerelésem után odamentünk, hogy elhozzuk az éveken, évtizedeken át gyűjtögetett, féltve őrzött kis „kincseimet” – vagyis akkor inkább már csak azok maradványait –, amelyeknek ugyan nagy valószínűséggel soha nem is lett volna magas piaci értéke, de számomra, és persze az archiválás, a dokumentálás szempontjából sok esetben pótolhatatlanok voltak. Több egyedi dokumentum, felvétel veszett akkor el… Most, ha arra gondolok, hogy ha a zentai önkormányzat döntéshozóinak akkor tavasszal csak egy kicsit is több eszük lett volna, akkor most sokkal bőségesebb anyagból válogathatnánk, sokkal gazdagabb felhozatalt tudnánk az olvasók, a látogatók elé tárni. Ami akkor elveszett, azt azonban már nem lehet rekonstruálni, legfeljebb mesélhetünk róla, hogy ja, volt egyszer egy ilyen is, de azt már senki nem fogja látni… De ez csak egy példa, alapvetően nem vagyok egy közintézmény, nem is tudok tehát úgy viselkedni. Amit lehet, megőrzök, megóvok, megkímélek, de nincs lehetőségem arra, hogy professzionális módszerekkel, nagystílűen, szakszerűen raktározzak mindent.

● Létezik-e olyan anyag, amit nem oszt vagy nem oszthat meg a szerkesztő?
BK: Abszolút életszagúnak tartom, hogy valaki jelentkezik majd, mert kínosnak vagy vállalhatatlannak érez egy, a feledés homályából előhívott anyagot. Mi több, testközelből is megtapasztaltam a múlt héten ezt, amikor előkerült egy tizennyolc évvel ezelőtti hangfelvétel, amelyen én énekelek. Ültem a gép előtt, és minek tagadjam, diszkréten elpirultam a szégyentől. Na, ezt az anyagot nagy valószínűséggel nem láthatják majd az olvasóink. Hehe. Egy szó, mint száz: ha valaki a www.yuhar.hu-n úgy látná viszont magát, ahogyan nem szeretné, ahogy az számára semmiképpen sem tekinthető előnyösnek (teszem azt, azért, mert karrierjét tekintve már meghaladottnak érzi azt, amit a közzétett felvétel dokumentált), csak egy szavába (e-mailjébe, csetüzenetébe) kerül, és a honlapunkról eltávolítjuk a bejegyzést. Ennyi kompromisszumot mindenképp vállalnunk kell.

● Mi a legizgalmasabb darabja a gyűjteménynek?
BK: A gyűjtemény minden darabja „a legizgalmasabb”. Nagy valószínűséggel lesz olyan a feldolgozás során, ami közelebb kerül a szívünkhöz, de a honlapunknak az az alapvető üzenete, hogy mindegyik nagyon izgalmas, éppen azért mert így összeállva létrehozzák a Nagy Egészet.
SzPA: Más és más szempontból, de mindegyik izgalmas, ezért ilyet én nem tudnék meghatározni. Már csak azért sem, mert nem célunk az ítélkezés. Tehát nem akarunk mi a megmondhatói lenni annak, hogy mi az értékes, és mi nem. Van olyan anyagunk, amit én őriztem meg ugyan, de olyan alkotótól származik, akit én nem tartok sokra, Karcsi mégis nagyra becsüli és tiszteli, s ebben sem volt vitánk, átadtam neki a digitalizált felvételt, dolgozza fel ő, és az én véleményemtől függetlenül természetesen közreadjuk. Nem akarunk mi ítélkezni senki felett, sem esztétikai, sem politikai értelemben. Ezért történhet meg az is, hogy például Josip Broz Tito beszédeit is meg lehet majd hallgatni a honlapunkon – hiszen ezek évtizedeken át vitathatatlanul meghatározói voltak a vajdasági magyar létnek –, de olyan interjúnk is van, amelynek alanya, hogy úgy mondjam, nagyon durván és csúnyán minősíti őt. Meggyőződésem, hogy az ilyen kettősségek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást, s ez újabb izgalmakat generál.

● Melyik a legkorábbi anyag?
SzPA: A legrégebbi anyagunk egyelőre a szabadkai rádió első bejelentkezése, első adása 1968-ból, ami persze nem jelenti azt, hogy nem kerülnek elő még régebbi felvételek is. Van felvételem persze Kossuth Lajos hangjával is, amikor az aradi vértanúkra emlékezik, meg sok minden más érdekesség, kuriózum, de még további megfontolás tárgya lesz, hogy mindebből mi és mikor kerül fel a honlapra.

● Tizenöt évvel ezelőtt lezárult Jugoszlávia történelme, itt ér véget a gyűjtemény vagy belefér a kortárs kultúrkincs is?
SzPA: Persze, belefér, nincsenek szigorú kötöttségek, hiszen nem szeretnénk lebénítani a saját kezünket. Azért beszélünk Jugoszláviáról, mert a térségben gondolkodunk, vagyis a figyelmünk Vajdaság mellett kiterjed az összes utódállamra, illetve a bármely utódállam területéről előkerülő, magyar vonatkozású kultúrkincsre, érdekességre, kuriózumra is. S a legváratlanabb helyekről kerülhetnek elő ilyenek! Engem például koszovói katonáskodásom idején megkeresett ott helyben egy idős vajdasági származású magyar néni, aki fiatal lányként, hiszen akkor még egyazon ország határain belül tehette, katolikus albán férfihoz ment férjhez. Ekkor már özvegy volt, és régi, kézzel írott imaszövegeket hozott be nekem, én pedig a kaszárnya írógépét magáncélra kisajátítva legépeltem neki ezeket. A horvátországi és a szlovéniai magyarság persze ma már önállóan szerveződik, semmi szükségük arra, hogy kívülről beleszóljunk a dolgaikba, de ha sikerül kialakítanunk egy jól funkcionáló együttműködést, azt közös épülésünkre fordíthatjuk. Nem beszélve arról, hogy Szarajevónak még a háborús időkben, a település körülzártságának és folyamatos gránátozásának, bombázásának idején is számottevő magyar közössége volt, s amikor a harcok végeztével végre sikerült bejutnom a városba, még jártam is a golyónyomokkal tarkított falú irodahelyiségükben. Ma is ismerek vajdasági magyarokat, akik Montenegróba házasodtak, s minden bizonnyal találhatunk ilyeneket Macedóniában is, vagy a leszármazottaikat, akik ma már csak az adott közegben idegen hangzású magyar vezetéknevüket viszik tovább… Tehát nincs bennünk sem jó, sem rossz értelemben vett jugónosztalgia, nem gondolkodunk az állam restaurációjában, egyszerűen csak a teljes régió érdekel bennünket, ezért terjed ki a figyelmünk mindezekre, akárhány határt is húzzanak meg közöttünk a politikusok. S ha az egykor volt ország története le is zárult tizenöt évvel ezelőtt, a régióé, és főleg a benne élő magyarságé semmiképp. Tehát a kortárs dolgok ugyanúgy foglalkoztatnak bennünket, mint az évtizedekkel ezelőttiek.
BK: Attila elsősorban területi szempontból értelmezte a YUHAR-t, ezért nekem jutott feladatul, hogy az idő szempontjából reflektáljak a kérdésedre. Abban egyetértünk, hogy nincs bennünk jugónosztalgia, ám az vitathatatlan, hogy a hajdani Jugoszlávia transzformációival, az államalakulatok folyamatos változásával, a határok meghúzásával nem szűnt meg a jugó-szellem. A társadalmi és kulturális hatások-ellenhatások nem igazán ismerik ezeket a határokat. Számos kulturális, politikai és társadalmi jelenség csak úgy érthető meg, ha ismerjük az előzményeket – vagy attól válik majd megmagyarázhatóvá, ha megismerjük a múltnak ezt a szeletét. De mondhatom másképp is: vajon értelmezhető lenne-e számunkra Szombathy Bálint Hősök voltunk címmel megrendezett kiállítása, ha nem lenne előtudásunk Tito Jugoszláviájáról, vagy az Új Symposionról? Aligha. Ha pedig megfordítom, akkor azt kell mondanom, hogy ez a kortárs képzőművészeti vállalkozás rácáfol arra, hogy lezárult volna Jugoszlávia történelme, mert így, a művészet által, abban él tovább.

● Ki és hogyan hasznosíthatja majd az oldal tartalmát?
SzPA: Én örülnék, ha minél többen hasznosítanák, ha minél többen felfedeznék maguknak. Kutatók, akik egy jelenség, korszak feltárásán dolgoznak, laikus érdeklődők, akik kedvüket lelik a témáinkban, vagy csak érdeklődéssel követik a közélet eseményeit.
BK: Remélem, majd eljutunk egyszer arra a pontra, amikor a YUHAR hivatkozási alap lesz, szakdolgozatok, esszék és tanulmányok lábjegyzeteiben lehet majd vele találkozni. De én már annak is örülni fogok, ha az emberek megosztják a tartalmainkat, ha hozzászólnak a cikkeinkhez, magyarán, ha „élővé” válik a honlap.

● Mit láthat majd mindebből a közönség?
SzPA: Nem sietünk sehová, nem hajszol bennünket senki. Aprólékos és alapos munkában gondolkodunk, amely a nyilvánosság előtt zajlik ugyan, folyamatosan, de nem kapkodunk, nem célunk, hogy terjedelemben, mennyiségben, a publikációk számában bárkivel is versenybe szálljunk. Nem hírportálként működünk, tehát kezdetben „csak” heti két frissítést tervezünk, és így épül majd fel szépen lassan egy olyan adatbázis, amely reményeink szerint átfogó képet ad közösségünkről, annak állapotáról, meghatározó irányairól a különböző időszakokban.

Basity Gréta
(VajdaságMA, 2018. február 28.)

 

Mentéskényszerből digitális adattár :: Vajdaság Ma

2018. február 28. [20:14] „Nem volt célunk, hogy egy kész, lezárt, a teljesség igényével megszerkesztett adattárral álljunk elő, hiszen erre nem is lettünk volna képesek, sem annyi szabadidőnk, sem kapacitásunk nem lett volna. Ha ezt az utat választjuk, akár még évekig halogathattuk volna a honlap elindítását.

Megosztás
  • 9
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás

Mentéskényszerből digitális adattár

Március elsejétől érhető el a YUHAR – Jugoszláviai Magyar Archívum
bejegyzéshez
a hozzászólások lehetősége kikapcsolva