1936,  Irodalom,  Képzőművészet

A cikóriába ojtott tájra eszmélő festőművészet

Schmalz Ödönné hősisége a magyar sci-fi, vagyis a tudományos-fantasztikus szatirikus oldalain, avagy a szájhagyomány, a néphit és a rideg történelemtudomány tényszerűségei közötti összeférhetetlenségekről, összefércelhetetlenségekről

Laza kóválygásaink időben és térben – amelyekhez már hozzászokhattak rendszeres olvasóink – most aztán várhatóan az alábbiakban válnak majd igazán csak hektikusakká. Mondom is, hogy miért: a múltból, nagyjából negyven év távlatából, 1976-ból fürkésszük a jövőt; azt a jövőt, amelyet azonban időközben már meghaladtunk… Vagyis 2000-et. Ami 1976-ból nézve még távoli jövőnek hatott, arra mai szemmel azonban már csak vissza tudunk tekinteni, mint afféle közelmúltunkra. A múltból tehát abba a jövőnkbe pislogunk bele, amelyet ma már ugyancsak a múltunkként kell értelmeznünk. Elég zavaros ez így, akármilyen kusza időutazásos filmbe csöppenjünk is bele. Akárhogy számoljuk is azonban az esztendők zavaros múlását, a Magyar történelmi pillanatképek című képgyűjtő album, amelyre hivatkozva – mint egyfajta vajdasági vonatkozásként – a zentai csata történetét is megidéztük az egyik alább olvasható cikkünkben, 1936-ban jelent meg, ezért a Yuhar kronológiájában ezt az összeállításunkat most ehhez az évszámhoz igazítjuk.

Előző összeállításunkat itt érhetik el olvasónk:

Tévelygések és kalandozások térben és időben

Azt hiszem, az alábbi összeállításunk a legszemléletesebb bizonyítéka annak, hogy a Családi Kör című hetilap valójában véletlenül, véletlenszerűen indult Képhistóriák című rovata 2017 októberének végére vetkőzte le kezdeti esetlegességét – és az ezzel tagadhatatlanul együtt járó esetlenségét is -, ekkorra alakult ki valamiféle körvonalazódó és értékelhető arculata, s ekkor már nem csak más, korábbi publikációkból – elsősorban a Szabad Magyar Szóból – átvett, átemelt írásokra és képekre támaszkodott, hanem egyfajta sajátos, a saját öntörvényűségére alapozó koncepció mentén kezdett működni.

 

A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatában 2017. november 16-án tettünk egy laza kis kitérőt a múlt század második felének minőségi magyar fantasyirodalma, vagyis a tudományos fantasztikus felé. Szentmihályi Szabó Péter remek írása nagyszerű kalauznak bizonyult ehhez:

 

Csodálatos kalandok a Kossuth Lajos fedélzetén

Az űrhajó, amely elvitte a világűr távoli mélységeibe a kis magyar kádári valóságot, avagy tisztelgés Szentmihályi Szabó Péter sziporkázó humora, no és persze a csehszlovák és keletnémet logarlécipar sikerei előtt

A Kossuth Lajos űrhajó – amelynek oldalára a leghíresebb matyóföldi pingálóasszony festett magyaros motívumokat – „a legnagyobb titoktartás közepette startolt a hortobágyi űrközpont víztoronynak álcázott kilövőállványáról”. Az elbeszélés szerint 2000. augusztus 20-át írtak épp, s hajnali négy órakor indították útjára az első magyar űrhajót. „A rakéta hatalmas Ikarusz farmotorjai előírásosan feldübörögtek, s az óriási test némi tétovázás után csakugyan felemelkedett, s lassan eltűnt a kis Űrhajózási Albizottság izgatott és elégedett szemei elől.” Egy ilyen esemény persze sokkal több alapot teremt a dicsekvésnek és az ünneplésnek, mint a titkolózásnak, így a „titokzatosságra csupán az adott okot, hogy Magyarország feltétlenül sikeres startolás után kívánt bevallottan is csatlakozni az űrnagyhatalmak sorához, s presztízsveszteség nélkül akarta méltóképp ünnepelni az alkotmány ünnepét.” Mint kiderült, csakis és kizárólag magyar alapanyagokból a hajdúházi Aranyszabadság Termelőszövetkezet melléküzemeként működő Kosárfonó- és Kibernetikai Üzemrészleg dolgozói a Magyar Televízió valamely jeles és neves berendezőjének tervei alapján építették meg a Kossuth Lajost. Torbay Tibor, a legénység matematikai és csillagászati felelőse pedig rögtön a kilövés után máris a „japán zsebszámológépével játszadozott, amely az űrhajó mesterkomputerének szerepét volt hivatva betölteni. A számítógépet csupán a legnagyobb nehézségek árán sikerült Hegyeshalomnál átcsempészni, kizárólag erre a célra, mert a magyar vámhatóságok az Oktatási Minisztérium megbízásából továbbra is élénken kobozták el az ügyes kis gyártmányokat, ily módon is óvva a magyar állampolgárok szorgalmát és Csehszlovákia és az NKD logarléciparát” – jegyezte fel Magyarok az űrben címmel az 1976-ban keltezett, majd később az 1983-ban kiadott A tökéletes változat című kötetébe is besorolt elbeszélésében Szentmihályi Szabó Péter (1945–2014), aki nemcsak prózaíróként, de költőként is ismert volt. Ennyi bevezetés után pedig talán már senkinek nem kell különösebben megmagyaráznom, hogy mennyi irónia s humor van soraiban.
Jómagam alig ötéves kiskölyök voltam a novella keletkezésekor. A szerzővel jóval később, immár idős korában ismerkedtem meg, rendszeres szerzőnk volt ugyanis a budapesti Magyar Hírlap című országos napilapnál, ahol abban az időszakban a publicisztikai rovat szerkesztőjeként dolgoztam. Szentmihályi Szabó Péternek állandó, naponta megjelenő rovata/sorozata volt az oldalainkon Sarkosan fogalmazva címmel, s az egyik legmegbízhatóbb munkatársunkként, minden reggel, mire én beérkeztem a szerkesztőségbe, már ott várt tőle a megszokott e-mail a céges postafiókomban. A végsőkig. Sőt, a legvégsőkig… Hiszen így történt ez a halála napján, 2014. október 20-án is. Reggel még megírta és elküldte szövegét, s talán már a másnapit is tervezgette, talán össze is állt a fejében, kitalálta és gondolatban még csiszolgatta, amikor elhunyt…
Verseit és komoly, történelmi műveit, drámáit és publicisztikai köteteit ismertem már korábbról is (sőt ezek némelyikéről írtam is; ismertetőket, kritikákat, amit épp sikerült kihoznom magamból…), arról azonban – s ezt itt és most töredelmesen bevallom! – eddig csak az életrajzában olvastam, hogy tudományos-fantasztikus regényeket, elbeszéléseket is írt. Ezért is fogadtam kitörő örömmel, amikor a minap, immár a lezárt hármas metró egyik nem működő állomásának környékén bóklászva, egy utcai könyvárusnál megtaláltam A tökéletes változat című kötetét. Háromszáz forintot adtam érte. Kapásból. És gondolkodás nélkül. Mondhatni: azonnal lecsaptam rá! Sajnos, azonban ma már ezt a példányt nem tudom dedikáltatni a szerzővel… Nyugodjék békében!
Hosszan méregettem a könyv címlapján Herpai Zoltán alkotását, Szentmihályi Szabó Péter sziporkázó humora pedig már alig néhány sor után megragadott…
Engedjék meg, hogy bemutassam önöknek a novellában megidézett űrhajó legénységének egyik legfontosabb tagját! Rögtön a kilövés után ugyanis „a földszinten, a portásfülkéből kellemes kávéillat áradt: Schmalz Ödönné már főzte is a kávét az űrhajósoknak, de ő fogja ellátni az űrhajó takarításának feladatát is, egyúttal érdekes tudományos kísérletnek vetve alá a porszívót, vajon működik-e légüres térben.” A Kossuth Lajos űrhajó pedig elvitte fedélzetén a végtelen univerzumba, a világűr távoli, és innen, a Föld nevű bolygóról nézve kiismerhetetlennek tűnő, talán mindörökre felderítetlenségre kárhoztatott mélységeibe a hetvenes-nyolcvanas évek kis magyar kádári valóságát…

 

A Családi Kör honlapját itt érhetik el olvasóink:

Családi Kör

Vajdasági magyar független hetilap

 

Egy héttel később, 2017. november 23-án vigyázó tekintetünket Kárpátaljára vetettük, és Erfán Ferenc festőművészre emlékeztünk:

 

Amikor a kedves arcú kislány farkasszemet néz a világgal

Az emberi lét, és a közösség jellemzői, mint az elesettség vagy az épített környezet, Erfán Ferenc festészetében ugyanúgy része a tájnak, akár a patak vizének felszínén tükröződő cserjék

„A kárpátaljai festőművészet tulajdonképpen ott kezdődik, ahol a lélek a tájra eszmél” – írta egykor Aba József művészettörténész, az Északkeleti Felvidék alkotótevékenységének kiváló ismerője. Nézegetem most Erfán Ferenc kárpátaljai magyar festő- és iparművész alkotásait, s azon mélázom, hogy mennyire illeszthető bele az ő alkotótevékenysége az abai meghatározásba. Mintha holmi képlet lenne… Hiszen, ha valaki, hát Erfán egyértelműen a tájra eszmélt alkotásaiban – a Tiszapéterfalvi Galéria falai közt bolyongva (ahová vendéglátónk, Dupka György, az ismert kárpátaljai magyar költő, történész vitt el bennünket…) nemrég örömmel méregettem tájképeinek kompozícióját, a nagyobb és szélesebb perspektíváktól a közeli, szinte már intimnek is mondható részletekig, ahogy a parti fák képe tükröződik a patak kanyarulatában, vagy éppenséggel a lombok között (mögött…) megbúvó templomtoronyig, a csendéletek világáig –, akár elkötelezett tájképfestőnek is mondhatnánk.
„Festészettel és iparművészettel foglalkozom, festett üvegablakokat készítek templomokba, középületekbe, magánmegrendelőknek. Korábban viszonylag kevés volt a megrendelésem, mivel hiányzott ehhez az anyagi hátterem, s igény sem igen volt a művészetre. Manapság már jobban odafigyelnek a szépre, így nekem is több munkám van. Munkáim eljutottak Olaszországba, Magyarországra, Szlovákiába, itthon [vagyis Ukrajnában] Kijevbe, Kárpátalja több településére” – mondta el a művész egy 2004-ben készült interjúban. Az 1959. január 28-án, Ungváron született alkotó a következő évben lett a Magyar Művészeti Akadémia tagja, a kérdésre pedig, hogy mit szeret a leginkább festeni, mi a kedvenc témája, így válaszolt: „Mindent – tájképet, arcképet, kompozíciót. A festészet egy állapot, nem arról szól, hogy ezt vagy azt szeretem festeni. Erős iskolát végeztem, jó alappal indulhattam, így tudásomat szabadon felhasználhatom.”
A léleknek a tájra eszmélése ugyanis még véletlenül sem jelenti azt, hogy az alkotó bezárná, mintegy foglyul ejtené magát egy adott témában, akármennyire is az elkötelezettje legyen annak. Sőt, a művész és művészete éppen akkor nyílik meg igazán, amikor a tájban megjelenik a tébláboló, bolyongó, sokszor tanácstalan, s még többször elesett ember, olykor magányosan, másszor meg csoportosan, falkába verődve, akárcsak a nyáj, amelyet épp terelget a hegyoldalban, a legelőn, a lankákon, vagy talán faluhelyen, át a macskaköves vagy az aszfaltozott úton.
A tájban tehát feltűnik az emberi közösség… Amelynek jellemzői, mint az egymásrautaltság, az elesettség, a munka és az akarat, vagyis az épített környezet, mind-mind formálja nemcsak a műalkotást és annak kompozícióját, de magát a tájat is. A tájban tehát nemcsak megjelenik, de nyomot is hagy az ember, amikor utat épít, amikor kivágja a fát, vagy amikor formára nyírja a füvet, bokrot, a lombokat, gádort váj, s elhelyezi, felhúzza bennük/közéjük a templomtornyokat, a várakat, a putrikat, a viskókat és a palotákat.
Mindez a lélek eszmélése is egyben, ráeszmél a tájra, de ugyanakkor észreveszi azt is, ami benne mozog, ami formálja, s ami azáltal válik a részéve, hogy tevékenységével, vagy már a puszta létezésével – a benne elfoglalt helyével – is alakítja, otthagyja rajta a lenyomatát, vagy, ahogy egy manapság divatos meghatározással mondani szokták, az ökológiai lábnyomát. „Kezünkben a kiállítás meghívója, rajta a Rákóczik munkácsi sasfészke. Láttam már idealizáltabb ábrázolását is a várnak. Ott jobban kirajzolódtak a bástyák, tornyok, kivehetőbb volt a vár teraszos szerkezete, érzékelhetőbbek voltak a roppant méretek, és valahogy optimálisabb megvilágításban emelkedett felhők alá a rebellis erőd. Itt – ezzel szemben – töredezett, kátyúkkal sáros úton halad a szemlélő. Földhöz ragadt szegény emberek – svábok, magyarok, ruszinok – dülöngélő házikóit szórta el a várhegy alatt az Isten, azokat kerülgeti, kárhoztatja az utazó, mert nyomorúságuk ellenére elzárja előlük a kilátást” – így írt Erfán Ferenc munkásságáról Vári Fábián László kárpátaljai magyar költő a 2014. február 21-re datált soraiban. Az Együtt, vagyis a Magyar Írószövetség kárpátaljai írócsoportjának folyóirata nemes hagyományt követ azzal, hogy minden számát teljes egészében egy képzőművész alkotásaival illusztrálja. Így került sorra a 2014/2-es lapszámban Erfán Ferenc művészete is, a folyóirat címlapjára pedig épp az az alkotása, amelyen egy kedves arcú kislány néz szembe a világgal, egy kedves arcú kislány néz farkasszemet a (kül)világgal, amelynek képviselői – megtestesítői az ő szemében –, akárhányszor vesszük is kezünkbe a folyóiratszámot, mindig éppen mi vagyunk.
Ő pedig elgondolkodva tűri tekintetünk, szája sarkában nem lapul mosoly, s elkerekedő szemével az adott pillanatban talán épp a tájra eszmél ő maga is.

 

Az Együtt című folyóirat letölthető példányait itt érhetik el olvasóink:

Az Együtt című folyóirat letölthető példányai

Az alábbi kis könyvekre való kattintással letölthetők a folyóirat elekronikus változatai, melyek lementésük után, kapcsolat nélküli üzemmódban is olvashatók illetve eredeti formájukban kinyomtathatók. (Ha lemezre szeretné menteni bármelyik könyvet kattintson jobb egérgommbal a könyvre majd válassza a ‘Cél mentése más néven…’ menüpontot.)

 

A zentai csata… Amikor ezt így kimondjuk Vajdaságban, ahhoz általában nem is kell túl sokat, vagy igazából nem is kell semmit sem hozzátenni. Értjük… Mindent értünk!
MINDENT IS!
A Képhistóriák következő részében, 2017. november 30-án tehát ennek a különleges jelentőségű történelmi eseménynek az elmékét idéztük fel sajátos módon, éppenséggel a képgyűjtő albumokhoz kapcsolódva:

 

Savoyai és a cikória

A történészek gyakorta igyekeznek cáfolni a szóbeszédet, nem kell hát mindenben a szájhagyományra hagyatkoznunk a régmúlt kérdéseivel kapcsolatban

„A végső diadalt 1697. szeptember 11-én, a zentai csatában Savoyai Jenő herceg aratta a törökön. Ebben a csatában teljesen megsemmisült a török sereg. Kémektől tudta meg Jenő herceg, hogy a török utolsó erőfeszítésként Szeged ellen indul. A herceg nyomon követte a török sereget és Zentánál, a Tisza mellett megtámadta. Alkony előtt három és fél órával kezdődött a harc, mely napnyugtával teljes diadallal végződött” – így mutatta be a többségükben kisgyermek olvasóinak a zentai csatát (amelynek az idén ünnepeltük a háromszázhuszadik évfordulóját…) a múlt század harmincas éveiben megjelent Magyar történelmi pillanatképek című képgyűjtő album. A hazafias érzelmű kiadvány, amelynek szövegét Kenyeres Imre egyetemi tanársegéd gondozta, felelős kiadója pedig Földes Oszkár, Löbl Dávid és fia volt, összesen százhuszonnyolc színes, gondosan megrajzolt, igényes kivitelű illusztráción ábrázolta a magyar történelem legfontosabb eseményeit a vérszerződéstől a békediktátumig. A gyűjtemény érdekessége, hogy kiadója a budapesti Szent István cikóriagyár volt, amely ekkoriban egy szokatlan módszert választott termékei népszerűsítésére: a vásárlók a különböző készítmények csomagolásában találhatták meg az albumhoz szükséges képecskéket, amelyeket be kellett ragasztani az üresen hagyott képhelyekre. Így például az egykilós Szent István cikóriában egy tucat ilyet találhattak a gyerekek, akik – mire kigyűjtötték a különböző sorozatokat –, alaposan megismerhették nemcsak a magyar történelmet, de a további albumok révén (amelyekből végül már egész széria jelent meg…) irodalomunk nagyságait, Erdély csodáit, hazánk várait, az úri- és a népviseleteket, a legjelentősebb technikai találmányokat, hiszen a képek alatt rövid, általában tizenkét soros ismeretterjesztő szövegeket olvashattak.
„Ha édesanyátok háztartásában nem fogy annyi Szent István cikória, hogy ebből hamarosan be lehetne gyűjteni az albumot, forduljatok a rokonsághoz és kérjétek meg őket, hogy vásároljanak a boltban Szent István cikóriát és adják a képeket nektek” – így népszerűsítette termékeit a gyár. Tehát már akkoriban sem volt igazi gyermekkora annak, aki nem gyűjtött képgyűjtő albumokat. S nem telt bele egy évtized, a Rákosi- majd a Kádár-korban szinte teljesen eltűntek Magyarországról az ilyen kiadványok, de a gyűjtőszenvedély megmaradt, csak más területekre, a képeslapokra, bélyegekre, jelvényekre, szalvétákra, gyufásdobozcímkékre és egyebekre terelődött át.
A zentai csatáról pedig úgy tudjuk – a korabeli beszámolók és a szemtanúk elmondása szerint –, hogy miután Jenő herceg ágyúsai szétzúzták a Tiszán épp átkelni igyekvő török sereget, a kiontott, iszonyatos mennyiségű vér még a Tisza vizét is vörösre festette. Persze a történészek meg gyakorta igyekeznek cáfolni a szóbeszédet, nem mindenben kell hát a szájhagyományra hagyatkoznunk az ilyen kérdésekben… Még ha olykor sokkal szebb és tetszetősebb is lenne megmaradnunk a csodálatos álomvilágban!
„A huszárok és a könnyű lovasság egészen Temesvárig üldözték a futó szultánt. Maga a török nagyvezér is elesett. Huszonkétezer ember került fogságba, vagy fult a Tiszába. A hadizsákmány is óriási volt, sok-sokezer szekér, ökör, teve, ló, száz nagy és hatvan kisebb ágyú, ötszáz zászló, és az egész tábor a győzteseké lett. A zentai csata utolsó reményétől fosztotta meg a törököt s kierőszakolta, hogy belenyugodjék Magyarország elvesztésébe” – a csaknem kilenc évtizeddel ezelőtti kiadvány gondosan összeállított és megfogalmazott szövegével, valamint képecskéjének mívesen megrajzolt ábrájával tisztelgünk hát most Savoyai Jenő herceg és a zentai csata dicsőséges hőseinek emléke előtt. Mai másik illusztrációnkon pedig a játékszabályokat is megismerhetjük a képecske hátoldaláról…

 

Még néhány érdekesség, apróság a Magyar történelmi pillanatképek című képgyűjtő albummal kapcsolatban, amely itt akár meg is vásárolható vagy előjegyezhető:

Magyar történelmi pillanatképek (matrica album)

Magyar történelmi pillanatképek (matrica album)

 

A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatának 2017-ben megjelent epizódjait egybefűzött gyűjteményként itt találhatják meg olvasóink:

 

A mai összeállításunkban idézett cikkek a Családi Kör alábbi számaiban jelentek meg:

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás