1940,  Irodalom

A mindent megfigyelő idegen utastárs élményei…

Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (9. rész)

Kisebb szünet után 2012 decemberében folytatódott a Magyar Szó című napilap Üveggolyó című, hétfőnként megjelenő mellékletében a Laták-sorozat. Ilyen nagyobb történetek esetén ugyanis, mint amilyen ez a széria, vagy éppenséggel a Szigeti históriák is volt, mindig tartottam kicsit attól, nehogy unalmassá váljunk az olvasók számára, ezért időnként indokoltnak láttam kisebb-nagyobb megszakításokat, szüneteket tartani, pihentetni kicsit  a témát. Ezekben a szünetekben más jellegű írásokkal vettem részt a melléklet munkájában, de erről majd máskor… A decemberi újraindulás első epizódja a Breviárium-sorozat sorrendben kilencedik része volt. Laták István 1940-re datálta az ebben idézett Sóvárgás órája című versét, ezért a Yuhar kronológiájában, az oldalunk jobb szélén található felsorolásban mai bejegyzésünket ehhez az évszámhoz igazítjuk.

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

A pillanat, amikor vigyázó szemünket önkéntelenül is Kanadára vetettük

A szerző tervez, a szerkesztő végez – másodszor is! Vagyis a Laták-breviárium sorozatának nyolcadik részével, még ha valamivel rövidebb, tehát elviselhetőbb idősíkban is, de lényegében megismétlődött az előző epizód kényszerű hányattatása. A szerző ugyanis tervezett: ahogy a korábbi cikkeket, úgy ezt is egységes anyagként képzeltem el, viszont mégis két részre tagolva jelent meg – ezúttal (a megelőző egy hónapos késleltetés után…)

A Laták-breviárium sorozatának kilencedik része a Magyar Szó melléklete, az Üveggolyó 2012. december 3-i számában jelent meg:

 

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

A Tallós-család rejtett titkai

„A vágy héjacsőrét a husodba vájja…” – Regénypróbálkozások és novellatervek Laták Istvánnak (1910–1970) a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában, avagy még sok-sok Puliszka-család hiteles, ámbár egyértelműen fiktív, fikciós történetének vázlatokban maradt jellegzetességei

 

Amikor Laták István (1910–1970) vajdasági magyar költő, prózaíró, műfordító, illetve a szabadkai Népszínház magyar társulata alapító igazgatójának palimpszesztjei, vagyis a korábban már megjelent műveinek írógépen készült változatának hátlapjára kézzel feljegyzett vázlatai, vagy újságkitépések oldalára, izgalmasnak és érdekesnek tűnő cikkek – amelyek minden bizonnyal felkeltették az érdeklődését – mellé felírt széljegyzetei alapján igyekeztünk rekonstruálni, hogy a szerző milyen tervezett írásművekhez készített magának vázlatokat, akkor már kitértünk arra is, hogy novellát készült írni József Attila költeménye, a Lebukott című vers motívumai alapján:

Gondoljatok a büdös kiblire,
mely ködgomolyban küld új nyavalyát.
Adjatok szappant, lóhúst s télire
apadt testünkre adjatok ruhát.
Küldjetek könyvet, bármily ostobát,
mert megőrjít a patkánypuha éj,
az asszony nélkül gyötrő szenvedély.
Enyhítsd kínunk, ha munkás vagy s szabad,
Elvtárs, hisz te vagy a Vörös Segély!
Testvér, segítsd a lebukottakat.

S mint ahogy egyik, tételesen idézett részletéből is nyilvánvalóvá vált, sok-sok – hangsúlyozottan: kitalált, fiktív – Puliszka-család történetében őrizhetnek még ezek a jegyzetei megíratlanul maradt, de a vajdasági magyarság hétköznapi valóságából merített cselekménysorokat.
A Vicinálison, este című, kötetbe nem sorolt, ám a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékából kéziratban előkerült elbeszélésében Laták István novellisztikájának jellegzetes elemei szinte mind együtt állnak, s úgy vezeti elő cselekményét – mint több más szemléltetett esetben is –, hogy közben mégsem fedi fel minden motivációját. Ami felesleges is volna, hiszen a történet önmagáért beszél, s mellesleg mindennapos jelenség. A mindent megfigyelő idegen utastárs számára a flörtölő utasok története, s a mindenek ellenére mégis elmaradt kaland csak egy villanás, és ezen a „helyi értékén” is adja elő, a szerzőnek, vagyis az elbeszélő énnek, csak a végül megfogalmazott kérdéseinek, az egyenlet ismeretlenjeinek a felderítése, a hiányzó elemek kiegészítése jelent pihentető intellektuális kalandot, alkalmasint kihívást. De már itt is együtt áll az utazás, a vonat, a vasút, a zakatolás, a külső megfigyelőként, passzív szemlélőként – és semmiképp sem az események aktív részeseként – előadott cselekményvezetés, mintegy „hallomásból” szerzett információk alapján, a kor és a korszellem viszonylagos prűdségéhez képest nyílt beszédmodorral, direkt írói módszerekkel szemléltetett szexualitás, a szerelmi és a családi élet intim eseménysorainak elbeszélésében.
Hasonló jelenségeket, mindezekkel rokonítható szándékokat figyelhetünk meg Laták Istvánnak a jegyzetekben maradt, még csak a tervek szintjéig eljutott műveihez készült vázlataiban is.
A levéltári anyag hetedik dobozában találtam meg a szerző elkezdett, részleteiben publikált, azonban mégis befejezetlenül maradt, A Tallós-család című regényét. A mű tizenöt gépelt és megszerkesztett részletét még életében közreadta – „részlet egy készülő regényből” megjelöléssel –, A fékes úr címen. A tizenhatodik számozott oldaltól kezdődően az anyag kiadatlan, gépeletlen, s gyakorlatilag rendezetlen. Összesen negyvenhárom A4-es papírlapnyi terjedelem maradt fenn belőle, a legkülönfélébb változatokban: részben gépelve, írógépen készült változatban, kézzel írva, esetenként a gépelt szöveget is felülírva, lapszéli jegyzetekben felülbírálva, korrigálva, kiegészítve, illetve egyes részletek kihúzásával, grafitceruzával zsírpapírra jegyzetelve stb.…
Vannak kidolgozottabb, rendezettebb részletei, ellenben más esetekben vázlatosnak is csak jóindulattal mondhatóakat találunk, történetét sokszor csak – gemkapcsokkal az anyaghoz rögzített – kis tépet fecniken vezeti tovább a szerző. Amit aztán ismét gépelt és rendezettebbnek mondható oldalak követnek. S nem tekinthetjük mellékesnek azt sem, hogy a Tallós-család (vázlat és részlet…) kézzel jegyzetelt oldalain Laták István saját, korábban már publikált verseinek gépelt példányainak hátlapjára írt. Valódi, a kifejezés szó szerinti értelmében vett palimpszesztek hát ezek…
Ilyen sorsra jutott a szerző Sóvárgás órája című verse is:

Szürkén csüng az alkonyat függönye.
Autók tülkölnek, rohannak messze,
Villanyfény mellől kihajolsz. Vörösbe
Gyulladó rózsák alélnak az estbe.

Megtisztult álmokért ég most a szemed,
Nézel a sötétbe kushadt házfalakra –
Mintha mögöttük jönne nem remélt üzenet,
Mitől sorsod gátja mind szerteszakadna.

Munka, gondolat és bánat, minden oly terhes.
A vágy héjacsőrét a husodba vájja;
Ropog a csontod, világégést is felejtesz,
S lázzal, meleggel önt el a sóvárgás órája.

(1940)

A Tallós-család kéziratából több példány, több változat is található a szerző családja által letétbe helyezett levéltári anyagban. A – persze csak megítélésem szerint – első, vagy legalábbis valamilyen szinten elsődlegesnek tűnő, még tisztán csak kézzel írott változatban a tizenötödik oldal alján kézzel feljegyezve olvashatjuk: „Laták István (eddig venni)”. Vagyis a szerző nem maga gépelte le regényének részletét, hanem a kézírásos változathoz mellékelt utasítások vélhetően egy gépírónak szóltak, aki a munkának ezt a részét elvégezte helyette. Valószínűleg ennek a műnek a reprodukálása, rekonstruálása lenne a hagyaték feltárásának egyik legizgalmasabb feladata.
Laták István végül azt írja jegyzeteiben:

„Nyersanyag
a gépelt írás (a
Tallósék című
regényhez
és a terv-vázlat”

[A megnyitott zárójel ebben a kézzel írt jegyzetben nincs bezárva.]

Ebből a paksamétából csak néhány érdekesebb feljegyzést idézek most:

„Humoros leírásokat is hellyel-közzel beleszőni”

Vagyis: mintha kis utasításokat, támpontokat adna magának a munka folytatásához, a regény továbbírásához.

És még:

„Élményeket beleírni a leírásokba is. Az elején utólag beleírni még toldásokat.”

„Hol a humor?”

Tehát az egyszer már „véglegesített” változatot soha nem tekintette befejezettnek, mindig visszanyúlt története elejébe is akár, úgymond „szőrözött” rajta, a továbbírt részletek fényében módosította az előzményeket, a szerző egymáshoz igazította, összedolgozta tervezett regényének korábban és utóbb készült részleteit.
Érdekességéként jegyezhetjük itt meg, hogy Laták István ugyancsak egy tépett papírfecnire kisebb tervrajzot is készített Tallósék házáról, a szobák beosztásáról, az egymásba nyíló helyiségekről, hogy írás közben pontosan tudhassa, milyen irányba, hova és merre mozgatja szereplőit. S valóban, ha nincs az írónak effajta szamárvezetője – mint oly sok példát láthattunk már erre – könnyen megtévedhet, könnyűszerrel kínos ellentmondásokba bonyolódhat.
Tervezett regényét két részre tagolta. Az Első rész összesen XVI fejezetből áll, s majd a XVII.-kel kezdődik a Második rész. A regény a XXXI. fejezettel ér véget, s ezeket Laták István következetesen római számokkal jelöli. Végül pedig a „mellékkörülmények” leírásának szentel egy kisebb jegyzetet.

 

A hibavadász álma

 

A Laták Istvánnak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékából előkerült, kötetbe nem sorolt elbeszélései között több olyat is láttunk már, amelyik ilyen vagy olyan tekintetben, de tartalmazott önéletrajzinak is minősíthető elemeket, azonban egyik sem annyira nyíltan és direkt módon, mint A hibavadász álma című tárcanovella. Lírai hangvételű kis írását tekinthetjük akár szakmai vallomásnak is, hiszen a szerző szerkesztőségi munkájában (többször is és több beosztásban…) bizony – különböző munkakörökben – sokszor foglalkozott azzal, hogy mások írásainak a hibáit javítgassa. Mert habár ez alapvetően a mindenkori lektor, majd a munkamenet egy másik fokozatában a korrektor feladata, egy-egy alapos szerkesztő nem ereszti át a kezén, nem adja ki úgy a kezéből az elolvasott írásokat, hogy az abban fellelt, elsősorban helyesírási és nyelvi hibákat ne korrigálná, ne rakná helyre. Laták István pedig valóban – esetenként akár a megszállottságig vagy a szőrszálhasogatásig is – alapos ember volt. Nyilvánvalóvá válik ez a levéltári anyagból is, hiszen rendszeresen előfordult vele, hogy a nyomtatásban már megjelent szövegeit az újságból vagy a folyóiratból tépte ki, és archiválta gondosan saját magának (talán a további felhasználás, újrahasznosítás, talán az esetleges későbbi kötetbe sorolás szándékával…) úgy, hogy közben a nyomdahibákat hangsúlyozottan aláhúzogatta, sőt, az ismert korrektúrajelekkel javítgatta is.
A kis tárcanovella egy paradoxonszerű történetre épül: a hibavadásznak nevezett lektor-korrektor abból él, hogy mások írásainak hibáira vadászik, az tehát a munkájának, tevékenységének a célja, hogy mindezeket kiszűrje, kigyomlálja az újságokból és a könyvekből, azonban megretten attól, amikor egyik álmában azt látja: nincs több hiba. Megretten, mert ez egyúttal azt is jelenti számára, hogy nem lesz munkája, nem lesz megélhetése. Valódi egzisztenciális kérdés ez számára. S mint kiderül: az embernek, aki a hibák javítgatásából él, létszükséglete, hogy legyenek is ilyenek, mert ellenkező esetben ő is és a hivatása is feleslegessé válik.

 

Laták István újságíróigazolványa
Részlet Laták István Zsibvásár című versének kéziratából a szerzőnek a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékából
Laták István ceruzarajza a Tallós család roggyant falú, nádas kunyhójának alaprajzával

 

A kilencedik részhez tehát egy olyan tárcanovellát mellékeltem a levéltári hagyatékból, amely a kötetekbe nem sorolt írásainak kéziratai közül került elő:

 

A hibavadász álma

A hibavadásznak több gyereke és egész csomó részletre fizetendő adóssága volt. Ruházkodni kellett, a konyhát villamoseszközökkel ellátni, néhány bútordarabra is szükségük volt még. Ezt havonta nyögni kellett, s még alkalmi külön kiadások és adósságok is felmerültek mindig. Ezért a szeme dülledéséig pícézte a hibákat, éles ceruza-lándzsával bökdöste a nyomtatott szavakat és betűket, hogy minél többet lándzsahegyre tűzzön közülük, mint kenyérkeresetének normán felüli trófeáit. Ha nagyon jól kikereste a hibákat, prémiumot is kaphatott. Csupán a levonásokkal sújtott tollnokok és újságszedők szíve szorult össze a hibavadász illetményeinek szaporodásától.
Ezért a hibavadász titokban boxert és pisztolyt viselt az övében, nehogy megtámadják az utca sötétjében fölbukkanó huligánok, hiszen mindig későn ért haza, és egyik hibavadász társát már félholtra verte egy tucat éjszakai útonálló, bár sosem bizonyosodott be, hogy a hibavadászat terén elért ragyogó teljesítményei miatt verték-e be a fejét, törték el a vállperecét és boxolták dagadtra a gyomorfekélyeit.
A hibavadász apró elírási és nyomtatási hibák keresésével kereste meg szerény kenyerét. Úgy érezte, keserű sóbavízbe mártott kenyér ez, mert örökös lelki kísértések között folyt a munkája. Amíg a lelke ujjongott volna, hogy tiszta hibátlan újságokat és könyveket olvasson, ugyanakkor nyugtalan gyomra örökké arra ösztökélte, hogy sok buta hibát találjon, mert akkor emelkedik a teljesítménye, több a keresete. Úgy érezte sokszor magát, mint az életet és az embereket szerető temetkezési vállalatvezető, akinek egyre több embert kell eltemetnie, mert jómódjának ez az alapja.
Jeremiás siralmaihoz hasonló fohászai néha így hangzottak a hibavadásznak:
– Ments meg, ó sors, a lelki- és gyomorfekélyektől, a hibák elkövetőinek pillantásaitól, de adjál mégis szép teljesítményt, hiszen én is a kofák által tarkított piacokról élek, és szabadíts meg a lelkiismeret-furdalástól, hogy mások veséjébe mászva keresem meg a margarinos kenyeremet!
A hibavadász néha már este korán hazabandukolt, hogy lábát langyos vízben áztatva, fején hideg vizes borogatással keresgesse a hibákat, ne kelljen az utcai pislogó neoncsövek félhomályát kerülgetve, későn hazaosonnia.
Ahogy egyik este vörösbe gyulladt szemmel a papírokra meredt, valami zsibbadás lepte meg.
…Mintha vízben gázolna s igyekezett ázott nadrágjával mielőbb a partra jutni. És éppen sikerült a köves partra lépnie, amikor rémülten látta, hogy a folyam vize egyre dagad, terjed, árad és kiönt, az egész környéket ellepi. Vadul fénylő nap süt a végtelen víztükörre. A víz egész fehérré válik, kisimul.
S mintha már nem is sima vízfelület lenne, hanem határtalan fehér papírlap, legöngyölt újságpapír, amin egyetlen hiba, de még egyetlen betű sem maradt.
Fájni kezdett a szeme szegény hibavadásznak az erős nézéstől, szemgolyója majd kiugrott a koponyájából, de a sima papíron csak a csorbítatlan fehérség virított, és a szeplőtlen fehérségen egyetlen hibát sem lehetett fölfedezni.
Jajgatni szeretett volna a megrémült ember, de képtelen volt kinyitni a száját. Csak a hibátlan fehérségű papírra bámult, bénult aggyal. Hogy fog ő megélni, mi lesz a keresményével, mi lesz a családjával? – lázasodott benne sok kérdés.
A hibátlanul működő szabadpiaci árak jutottak gőzölgő eszébe. Mi lesz vele, ha nem talál hibákat, s nem igazolja működésének szükségességét? A gazdasági törvényszerűség szerint el kell tűnnie, meg kell semmisülnie, ha a hibák mind kivesznek. Mert minek a rendőr, a kihágási bíró, ha nincsenek kihágások, és vétséget senki sem követ el…
Már nem tudta elviselni a papírlap vakító fehérségét, hunyorogni kezdett… és fölébredt.
Csak a hibákkal telt hasábok fölött nyomta el az alvás, s hozott rá kínos, vergődő álmot. Ott díszelegtek a kiirtandó hibák még az öklömnyi címbetűkben is.
Mélyen föllélegzett.
Ej, de buta álom esik így, hidegruhás fejborogatásban, langyos lábáztatásban és kókadt fejét a karjára hajtván. A szemüveg kerete nyomódott a homlokába, attól érezhette az égető fájdalmat.
Megtörölgette tizenkét dioptriás szemüvegét.
S kihegyezett piros ceruzájával újra a hibák fölnyársalásához fogott elszántan.

Ehhez az összeállításhoz még a következő illusztrációkat küldtem meg e-mailben a melléklet szerkesztőjének, Gruik Ibolyának:

Krv za junačku krv – Laták István igazolólapja többszöri véradásairól
Krv za junačku krv – Laták István igazolólapja többszöri véradásairól
Laták István 1929-ben
Laták István munkanélküliségi igazolólapja a királyi Jugoszlávia idejéből
Laták István munkanélküliségi igazolólapja a királyi Jugoszlávia idejéből
Laták István portréfotója az 1944-45-ben használt véradókönyvecskéjéből
Részlet Laták István Zsibvásár című versének kéziratából a szerzőnek a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékából

 

A Laták-sorozat kilencedik része a Magyar Szó 2012. december 3-i számában jelent meg:

Megosztás
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás