1899,  Irodalom

A mihaszna dzsidzsabidzsák nyomában

Tíz évet húztam le a Magyar Hírlap szerkesztőségében, tehát jómagam – sok-sok kollégámtól eltérően, akivel ebben az időszakban ilyen vagy olyan körülmények között összehozott ez a munka – soha nem voltam „nemzetes”, én mindig a Magyar Hírlap történetét akartam megírni, annyira, hogy Szeredi Helga kolléganőmtől el is kértem („kölcsönkértem…”) akkoriban a szakdolgozatát, amelyben ugyancsak ennek a lapnak a történetét dolgozta fel. Szakszerűen, ahogy egy kiváló szakdolgozathoz illik is… S nem olyan csapongóan, ezer meg ezer felé szerteágazóan, mindig csak elkalandozva, ahogy én írom ezeknek a sajtótörténeti feljegyzéseknek a ciklusát a Családi Körben, de máshol is, olykor bizony pedig itt, a Yuharon is. Amikor azonban valaki ennyire rákészül egy munkára, akkor szinte biztos, hogy beleveszik, beleszürkül, belefásul az anyaggyűjtésbe, ebbe az iszonyatos felkészülésbe. Így esett meg hát velem, hogy 2017 nyarán és őszén a Magyar Nemzet régi számaiban keresgéltem cikkeket, tudósításokat, témákat, amelyeket korábban feldolgoztak a lapban. Ezer meg ezer hatás ért hát ilyen tekintetben ekkor is, így hát ebből a friss élményből következett, hogy egyszeriben csak elkezdtem – megint, s még mindig nem a Magyar Hírlapéval, hanem – ennek a lapnak a történetével foglalkozni. A Családi Körben alig egy hónappal korábban küldtük pihenőre a Buksi-sorozatunkat, majd röviden, két-két részben foglalkoztunk a Szabadság Krónika című alkalmi kiadvánnyal, valamint a Szabad Magyar Szó című független internetes fórum indulásának körülményeivel. A következő hetekre tehát – a Buksi-sorozatnak az év végére tervezett újraindításáig – a Magyar Nemzet (ős)történetével foglalkoztunk. Mivel a Jókai Mór által alapított újság első száma 1899-ben jelent meg, ezt az összeállításunkat a Yuhar kronológiájában most ehhez az évszámhoz soroljuk.

Az előző összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

Moszkvai idő szerint

Az alábbi összeállításunkkal kapcsolatban valóban komoly dilemmákat okozott a kronológiai besorolás. Alaptémáját tekintve ugyanis ezúttal nem is túl régi, 2016-os eseményekkel foglalkoztunk, az évforduló és az áthallások ürügyén azonban igen hangsúlyosan voltak jelen ezekben a cikkekben az ötvenhatos magyar forradalomhoz és szabadságharchoz kapcsolódó részletek.

 

A Magyar Nemzet című napilap történetét feldolgozó sorozat első része 2017. november 2-án jelent meg a Családi Körben:

 

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„…a dolgot őt magát nézzük…”

„Azért küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon”, avagy a Magyar Nemzet évtizedei

 

„Én nem tehetek róla, ha gondolataim mindig visszavisznek keletre, ahonnan támad a fény és minden, ami fényes, – ahonnan támad a nap is.
Igaz ugyan, hogy illendőbb volna ehelyett, hogy azon földről beszélek, mely bölcsőnk volt, arról beszélnem, mely sírunk lesz! de mit tehetek én arról, ha álmodni szebb, mint ébren lenni.
Ha olvasni akartok arról, mi újat talált föl tegnap óta a divatbölcsek, diplomaták, zsurnaliszták és börzeüzérek tudománya? fordítsatok a túlsó lapra, ott talán megtaláljátok, amit kerestek: vezércikk orákulumokat, becsületes, józan, fekete kabátos rendszereket, telegráfi mondatokat, örvendetes híreket táncvigalmakról, s szomorú tudósításokat vasúti balesetekről, börzefluktuációkról és miniszterkrizisekről, ott megtudtok mindent ami lesz, lehet és aminek úgy kell lenni.
De ha akarjátok tudni azt, ami volt, ami elmúlt, ami nem lesz többet, ha megúntátok ezeket a civilizált utcákat, ezt az egyszínű esernyővel járó népet, hallgatni a kávéházak politikáját, s olvasni bölcs dolgokat, miket aki írt sem értett, – jőjjetek velem; én elvezetlek benneteket oly helyekre, oly időkbe, mikről maga a história is azt mondja: ennek fele is csak álom!”
(Jókai Mór: Kelet királynéja)

 

Azt hiszem, felesleges is volna különösebben frappáns – vagy legalábbis a maga módján annak tűnő – magyarázatot keresnünk arra, hogy miért szerepel egy Jókai Mórtól (1825–1904) vett idézet újabb sajtótörténeti sorozatunk bevezetőjében, hiszen elsőként ő alapított, akkor még liberális politikai napilapot Magyar Nemzet címmel, a ma már igencsak távoli 1899-ben. Vagyis nem kevesebb, mint száztizennyolc esztendővel ezelőtt… Ez az újság azonban már a kezdetek kezdetén sem volt egyértelműen újnak tekinthető, hiszen a Fekete gyémántok, az Egy magyar nábob, a Török világ Magyarországon, a Kárpáthy Zoltán, a Szegény gazdagok, a Mire megvénülünk, a Szerelem bolondjai, A kőszívű ember fiai, no meg persze Az arany ember, és még számtalan más remekbeszabott regény (no, kinek melyik remekmű a kedvence tőle?…) szerzője két korábbi lapot, a Magyar Ujságot és a Nemzetet egyesítette – még a címüket is sajátosan összevonva. Így született meg az 1899-es Magyar Nemzet, vagyis az első ilyen címen jegyzett periodika.
Az újság az író öt évvel később bekövetkezett halála után sem szűnt meg, Ugron Gábor (1880–1960) főszerkesztő irányításával 1910-ig, úgymond „független lapként” jelent meg, majd aztán 1913-ban kimúlt.

 

Pethő Sándor színre lép

 

Negyed évszázadnak kellett eltelnie, mire valakinek ismét eszébe jutott ez az újságcím, s 1938-ban megtörtént az újraalapítás. Történt mindez hetvenkilenc esztendővel ezelőtt… Pethő Sándor és társai ekkor hagyták el ugyanis a Magyarság című kiadvány szerkesztőségét, amelynek vezetése épp akkor nyilvánította nemzetiszocialista lappá az újságot. Ezzel ők már nem tudtak, és nem is akartak közösséget vállalni. Ezért inkább – a nemkívánatos ideológiáról leszakadva – elkezdték a saját útjukat járni…
Az újonnan alapított Magyar Nemezt gyors és zajos sikert ért el, amit elsősorban a jobboldali irányultsága mellett is mindvégig következetesen megőrzött náciellenességének köszönhetett. Munkatársai közé tartozott Szekfű Gyula (1883–1955), Barankovics István (1906–1974), Lendvai István (1888–1945), de még Márai Sándor (1900–1989) is.
Bár a háborús években politikai magatartása miatt többször is felfüggesztették, véglegesen csak Magyarország német megszállása után tiltották be ezt a Magyar Nemzetet. A náciellenes magyar nemzeti egység lapjának szerkesztőségét a Gestapo 1944. március 22-én feldúlta, az újság – ekkor még úgy tűnhetett – megszűnt, másnap már nem került a rikkancsok kezébe, sem a trafikokba.

 

A németellenes érzelmek ébrentartása

 

„Pethő Sándor 1938. augusztus 25-én indította meg új lapját, a Magyar Nemzetet azzal a gárdával, amely vele együtt távozott a Magyarságtól. Az alapításkor szerepet játszott Bethlen István köre, s a finanszírozást a liberális gyárosok és bankárok biztosították. A lap jeligéje és hirdetési szlogenje volt: »A Magyar Nemzet küzd, hogy Magyarország magyar ország maradjon«. Konzervatív ellenzéki lapnak indult – de a kormány a lapengedély megadásakor arra gondolt, hogy egy lojális ellenzéki lap hasznos szolgálatokat tehet a nyilasok féken tartásában és a németellenes érzelmek ébrentartásában. Ám a lap nemzeti programjához alapokat és minél átfogóbb szellemi közeget keresve, hamarosan nyitott nemzeti szemléletet és társadalmi reformprogramot kezdett hirdetni. Tényleges nemzeti egységet sikerült létrehoznia szellemi téren: németellenes fajvédőktől egészen szociáldemokrata és kommunista munkatársakig páratlanul átfogó volt a lapjain megszólalók skálája. Egyéni arculatú és nagyon hatékony rovata volt a lapnak a vasárnapi számokban megjelenő »Szellemi honvédelem«, amit Szabó Zoltán szerkesztett. Pethő Sándornak 1940-ben távoznia kellett, ekkor három évre az a Hegedüs Gyula vette át a szerkesztői posztot, aki már 1920-tól, a Magyarság megalapításától kezdve együttműködött Pethővel. Hegedüs irányvonala azonban nem esett egybe Szekfű Gyula szellemiségével, márpedig az ő befolyása, főként a lap vele rendszeres kapcsolatban álló vezető publicistái, Gogolák Lajos, Katona Jenő, Frey András, olykor Kovács Imre és Szabó Zoltán révén egyre erősödött. Pethő-Hegedüs a magyar protestáns függetlenségi hagyományok szellemét vitte tovább, Szekfű viszont a nagyobb szellemi, kulturális és politikai egységeket pozitívabban értékelő katolikus felfogáshoz állt közelebb. Végül ilyen értelemben került egymással szembe Hegedüs és Szekfű, aminek eredményeként 1943-ban Barankovics István vette át a lap szerkesztését. Barankovics – a háború után a Keresztény Demokrata Néppárt főtitkára – ugyan jó kapcsolatot tartott fenn Pethővel, mégis, az ő szerkesztése idején a korábbiaknál nagyobb befolyásra tett szert gróf Bethlen István és a keresztény ellenzék vezéralakja, a legitimista gróf Sigray Antal, de elsősorban Szekfű Gyula. Ez év november 7-én indult meg Szekfű nagy jelentőségű, a háború után könyv alakban is megjelent cikksorozata Valahol utat vesztettünk címmel. »Ha azt keressük, hol vesztettük el az utat – írta tartós üzenetként –, akkor azt a pontot kell megkeresnünk, ahol a demokratikus intézmények működése lelketlen rutinná, mechanikává lett, s ahol ezek az intézmények nem voltak immár képesek az egyén és a társadalom jogos igényeinek kielégítésére.«
A lap belső munkatársai közé tartozott még Balla Ödön, Mikszáth Antal, Tombor Jenő és Wesselényi Miklós, állandó külső munkatársai közé pedig Bajcsy-Zsilinszky Endre, Bernát Aurél, Devecseri Gábor, Szentkuthy Miklós és Tildy Zoltán. Példányszáma az induló napi húszezerről 1942-re ötvenezerre nőtt, már üzleti vállalkozásként is nyereséges lett. Népszerűsége révén még tovább is emelkedett a példányszáma: 1943-ban már napi 60 ezer példányban készült el. Következetes és bátor helyállás jellemezte a Magyar Nemzetet, ezért többször felfüggesztették. A németek bevonulása után a Gestapo feldúlta szerkesztőségét, és az 1944. március 22-i számmal betiltották” – írta Buzinkay Géza a Kókay Györggyel és Murányi Gáborral hatkezesben jegyzett A magyar sajtó története című kötetben. Az eredetileg tankönyvnek (tananyagpótlónak… tankönyv-kiegészítésnek…) szánt kiadvány a Magyar Újságírók Országos Szövetsége és a Bálint György Újságíró-iskola közös gondozásában jelent meg a Magyar Könyv Alapítvány támogatásával. Mint olvashatjuk: Megjelent az Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológiai Intézet, a szegedi József Attila Tudományegyetem, a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem, a budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem, a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola, az esztergomi Vitéz János Tanítóképző Főiskola és a MÚOSZ Bálint György Újságíró-iskola közös tankönyvbizottságának jóváhagyásával.” Szerkesztette Földes Anna; felelős kiadó: Bencsik Gábor.

 

Kisgazdapárti összeköttetések

 

Néhány fejezettel később Buzinkay Géza így folytatta: „1944-45 fordulóján, Budapest hosszú ostroma idején a röplapokon kívül nem jelent meg más sajtótermék. […] …a sajtószabadságot hamarosan sarkalatos törvény is kimondta. Az 1946: I. tc. »Magyarország államformájáról« az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai közé sorolta »a gondolat és vélemény szabad kinyilvánításá«-t. […] 1945-ben azonban, egyelőre még a koalíciós körülmények között, a sajtóélet a régóta nélkülözött sajtószabadságra készülve indult el – ámbár magánszemély nem, csak párt, minisztérium vagy különféle szervezetek kaptak lapalapítási engedélyt és az ahhoz tartozó papírkiutalást, némileg az 1919. nyári alapelvekhez hasonlóan. Egy negyedév alatt feléledtek vagy megalakultak a koalíciós pártok lapjai… […] Új évfolyamszámozással, mintha új lap lenne, indult újra a Magyar Nemzet 1945. május 1-én – de egyik régi szerkesztőjének vezetésével. Hegedüs Gyulának úgy sikerült az újságot a kormány lapjaként újraalapítania, hogy kisgazdapárti összeköttetései mellett a lapengedélyezési rendszer is az ő törekvéseit támogatta. Barankovics István, a másik pályázó szerkesztő, aki 1943-ban Hegedüst követte a szerkesztői székben, ekkor már a Keresztény Demokrata Néppárt elnöke volt, s ilyenként már a párt nevével jelzett Hazánk (1945-49) című hetilap főszerkesztője. Hegedüs viszont egy kisgazda orientációjú sajtóvállalkozás kiépítéséhez látott hozzá. A megváltozott, korlátozásokkal teli viszonyok között ez csak azt jelenthette, hogy egy politikai napilap mellett egy vicclapot (Szabad Száj) és képes családi hetilapot (Magyar Vasárnap) is alapított.
Az újraindított Magyar Nemzet folytatta hagyományait, de új célkitűzései is voltak. Amint korábban is az értelmiség lapjának tekintette magát, az ebből következő szellemi igényességet és stilisztikai választékosságot továbbra is meghatározó jegyének tartotta. Továbbra is »jó, széles körű és lehetőleg tárgyilagos hírszolgálatra« törekedett. Tartózkodott mindenféle uszítástól, noha világosan megvonta az elutasítás határvonalát a nácizmussal és a fasizmus minden árnyalatával szemben. Új ismertetőjegyei és célkitűzései között szólt a Szovjetunió jóindulatának és háborús érdemeinek elismeréséről. Elfogadta, hogy a magyar társadalomban a háború végével bekövetkezett radikális változások – elsősorban a földreform – visszafordíthatatlanok, és hirdette, hogy a háborús és nemzetellenes bűnöket meg kell nevezni, nem szabad elfelejteni, és a bűnösökön kérlelhetetlenül számon kell kérni tetteiket” – fogalmazott a hatkezes kiadvány egyik szerzőjeként Buzinkay Géza.

 

Terjedelmes, több oldalas, gazdagon illusztrált összeállítással búcsúzott az 1904. május 5-én elhunyt, a felvételünkön második feleségével, Nagy Bellával látható lapalapítótól, Jókai Mórtól a Tolnai Világlapja. Mint írták: „1899. szeptember 16. Jókai alkonyuló életének nevezetes fordulódátuma ez. E napon lépett másodszor házassági frigyre és nejévé tette Grósz Bellát, egy szegény polgári család leányát, ki Nagy Bella néven a drámai színpad sokat ígérő tehetsége volt”
Itt hunyt el a nagy magyar mesemondó: „A ház, melyben Jókai meghalt. (Erzsébet-körút 44.) A dült kereszttel jelölt második emeleti ablakok a halottas szoba ablakai” – írta korabeli számában (1904-ben) a Tolnai Világlapja

 

A Magyar Nemzet című napilap történetét feldolgozó sorozat második része 2017. november 9-én jelent meg a Családi Körben:

 

SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK

„…a dolgot őt magát nézzük…” (2.)

Kun Árpád, a csodagyermek és az idős Jókai Mór találkozása az újság hasábjain, avagy a Magyar Nemzet évtizedei

 

Csoda mint művész, csoda mint gyermek.
Diadaltól koszorúzott világkörútjából Nizzába meghíva, a hol mindenkit bámulatra ragad művészetével, minket is meglátogatott a kilencz éves Kun Árpád. Öt éves volt, mikor megkezdte a pályafutást a dicsőség utján.
. . . Én zenetudós nem vagyok, ezen művészettel soha nem foglalkoztam, ítélni, bírálni nem tudok: csak a rám tett hatásról tudok számot adni, a hangok varázsáról, a melyek szívből jönnek, szívbe hatnak.
Külső megjelenése is megnyerő a csodagyermeknek; alakja deli, korához képest magas, arányos, arcza mosolygó piros, lángoló fekete szemekkel, beszédes ajkakkal. Eszményképe az ép gyermeknek.
Hanem a mint egyszer a hegedűt az álla alá szorítja, egyszerre átalakul egész lénye: férfi lesz, arczvonásait ihlet világítja keresztül, a szellem kiszáll az arczára s arczjátéka kiséri a hegedűszót. Bármily nehéz zenedarabot kétszeri hangjegyekbőli eljátszás után szabadon, hangjegy nélkül tud előadni.
Én műértő nem vagyok, de azt éreznem kell, hogy technikája bámulatos: orgonahangot, emberi énekszót csal ki a hegedűhúrokból, láthatóvá teszi a zenét.
S mikor a legnehezebb konczert-remekeket eljátszotta, akkor neki ereszti nyirettyűjét a magyar népdaloknak s játszsza őket azzal a negeddel, a mivel egy czigányprímás rátalál a szívünkre.”
(Jókai Mór: Kun Árpád, a csodagyermek)

 

Jókai Mór az 1903-1904-es franciaországi telelésén, „Nizzában nem járt klubba” – ahogy második felesége, Nagy Bella feljegyezte útjukról –, egy különleges koncerten mégis részt vett, s erről nem mulasztott el egy gyors beszámolót küldeni a néhány évvel korábban, 1899-ben általa alapított Magyar Nemzet című lapnak, amelynek napi operatív munkájában ugyan ekkor már nem vett részt, névleg mégis haláláig megtartotta a főszerkesztői pozícióját. Így lett a szerző Kun Árpád, a csodagyermek című írása a még életében megjelent utolsó cikkeinek egyike. A tárca először a Magyar Nemezt 1904-es húsvéti számában, április 3-án került az olvasók kezébe, majd néhány nappal később a Vasárnapi Ujság április 17-i száma is átvette. Jókai Mór pedig nem egész egy hónappal később, 1904. május 5-én elhunyt.
A Magyar Nemezt szerkesztősége április 3-án így ajánlotta az olvasók figyelmébe az író cikkét:
Mai, húsvéti számunk tartalma […]
A Magyar Nemzet írógárdájának a java szolgáltatta hozzá az anyagot… Jókai Mór, aki lapunk főszerkesztője… nizzai üdüléséből küldött egy igen érdekes czikket, melyben Kun Árpád, a kilencz esztendős hegedülő csodagyerek játékáról ír…”

 

Nizzai kalandozások

 

„Soha életemben ilyen boldog karácsonyt nem ünnepeltem meg, mint az idén Nizzában. Meleg napsugártól, még melegesebb szeretettől körülsugározva, családom körében töltöttem az öröm-árasztó ünnepet. Nem lakom bűzös penzióban; hanem egy előkelő palotában, melynek egész emeletét bérlem. Azt a nőm választotta ki, gondos utánjárás mellett a város legdíszesebb pontján, a Promenade des Anglais mentén, a tengerparton. Kényelmes otthont kívánt nekem teremteni, ahol testem-lelkem megújulhat. Itt mindent megtalálok, ami az úri komforthoz kívánatos… Én minden este azzal az imádsággal hajtom fejemet álomra s azzal ébredek fel: »Adjon az én Istenem Atyám az én szeretett nőmnek, Bellának s az én hazámnak, Magyarországnak boldog jövendőt!«” – Jókai Mór fogalmazott így a franciaországi Nizzában töltött hónapokról írva, az egyik jó barátjának címzett levelében, amelyet néhány hónappal a Kun Árpádról szóló cikk előtt, az 1904. január 16-i számában tett közzé a Magyar Nemzet.
A házaspár még az előző évben, november 21-én érkezett a városba, és a levél megjelenésekor még egyáltalán nem készülődött a hazautazásra, így hát nem csomagolta össze a bőröndjeit, nem rakta el gondosan az összegyűlt szuveníreket, emléktárgyakat, mihaszna csecsebecséket, dzsidzsabidzsákat, nem mondta fel a szállását és nem is foglalt vonatjegyet, ugyanis április 17-ig maradt az akkoriban még főleg a brit arisztokrata utazók, az angolok körében népszerű nyaralóhelyen. Ez utóbbi információt azonban már nem Jókaitól, hanem Alexandre Dumas-tól (1802–1870) tudjuk, aki úgy fogalmazott egy helyen: „Nizza alapvetően egy angol város, ahol azért olykor egy-egy honfitársunkkal is találkozhatunk.” A Jókai házaspár csaknem fél évig tartózkodott a francia városban utolsó közös utazásán, amelynek több nyoma is fennmaradt az író által főszerkesztett lapban.
Jókai ekkoriban már mellkasi fájdalmakra panaszkodott, ezért is keresték számára a gyógyhatású kedvező éghajlatot, meg a tenger közelségét, s ahogy mondták, kedvezően hatott a közérzetére a Nizzában elé táruló csodálatos látvány is. Nagy Bella ezeket a napokat összegezve később úgy fogalmazott: „Az uramnak olyan jót tett a múlt télen az Adria, hogy azt gondoltuk, most hosszabb időt fogunk ott tölteni… Voltak párizsi ismerőseink, akik a telet mindig Nizzában töltötték, azoknál érdeklődtünk, s a vége az lett, hogy elindultunk ismét háztartással telelni Nizzába. Előbb a Grand Hotelban szálltunk meg, és onnan indultam egy párizsi barátnőmmel háznézőbe. Találtunk egy szép házat a tengerparti Promenade des Anglais 67. szám alatt. A ház nagyon kényelmesen volt berendezve, minden szobában volt kandalló. És az uram nagy élvezettel szokta nézni a lángoló fahasábokat…” Nagy Bellától tudjuk azt is, hogy a főszerkesztő Franciaország legangolosabb városában is a megszokott, jól bejáratott otthoni napirendje szerint dolgozott: mindig hajnalban kelt és délelőtt tízig írt, alkotott.

 

Türr jött és vacsorára is ott maradt

 

Akár szerencsés körülménynek is tekinthetjük, hogy ebben az időszakban épp Nizzában élt Türr István (1825–1908), az egykori 1848-as szabadságharcos, s későbbi olasz királyi altábornagy, aki görög állami megbízatásban az Égei- és a Jón-tenger között létrehozott Korinthoszi-csatorna építésének egyik szervezője/tervezője (is…) volt, s nem mellesleg Jókai Mór fiatalkori barátja, akit a „rettenthetetlen magyar” becenéven is gyakran emlegettek. Különleges jelentőséggel bírt kettejük újbóli találkozása, s ennek köszönhetően sok időt töltöttek együtt, általában délutánonként, amikor Nagy Bella visszaemlékezése szerint régi emlékekről beszélgettek, ami ugyancsak megnyugtató hatással volt az íróra. „Tür[r] igen sokszor maradt ott vacsorára, és a negyvennyolcas idők két legendás alakja sokszor órák hosszat elbeszélgetett a régi emlékekről. Nagy élvezet volt hallgatnom őket” – jegyezte fel kettejük szeánszairól Nagy Bella.
Jókai és Türr korábbi – még a Magyar Nemezt előtti időkből datálódó – barátságát szépen szemlélteti a történet, amelyet Dániel Anna elevenített fel az Így élt Türr István című kötetében (Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, Budapest, 1985). Az anekdota még Jókai egy korábbi újságjához, az 1858-ban indult az Üstökös című élclaphoz kötődik: „Minél boldogtalanabb a nép, annál szenvedélyesebb bizakodással fordul egy-egy ember felé, akitől sorsa jobbra fordulását várja. Az emigrációban élő Kossuth a magyar szabadság testet öltött jelképévé vált. A népdal Kossuth Lajossal és Garibaldival együtt emlegeti a kőművesinasból tábornokká emelkedett Türr Istvánt:

Szennyes az én ingem,
Szennyes a gatyám is.
Majd hoz Kossuth tisztát,
Türr Pista meg puskát.
Éljen Garibaldi!

Türr István nevét szárnyára kapta a hír. A világsajtóban, a vörösingesek hőstetteiről szóló tudósításokban gyakran írnak róla. Dumas A garibaldisták című könyvében magasztalja leleményességét, bátorságát, nemeslelkűségét. »Szíve félig egy angyalé, félig egy oroszláné« – írja róla a kor romantikus stílusában.
A népdal összekapcsolta Kossuth, Türr és Garibaldi nevét. Az Ezrek szabadságharcától a magyar nemzet a saját szabadulását is várta. Viktor Emánuel hadat fog üzenni Ausztriának, visszaszerzi Velencét, Garibaldi serege Türr Istvánnal az élen a testvérnép segítségére siet. Ezt a hangulatot tükrözte a Jókai szerkesztésében megjelenő népszerű újság, az Üstökös címoldalán két beszélgető ember. »Mit tegyen a magyar most?« – kérdi az egyik. »Várjon és türrjön.« (Türr jön.) Jókait felelősségre is vonta az osztrák hatóság, de ő azzal takarózott, hogy sajtóhibából csúszott a szövegbe a dupla r betű.”

 

A belga királyné meghódítása

 

Nizzából küldte hát haza Jókai Mór a Kun Árpád, a csodagyermek című cikkét, amelynek részlete sorozatunk mai részének mottójaként olvasható. Mint már jeleztem is, az írás a Magyar Nemezt 1904. április 3-i számában jelent meg először, majd Kun Árpád fotójával kiegészítve a Vasárnapi Ujság is átvette. Az író a folytatásban úgy fogalmazott: „S ha az eljátszott klasszikus remekeken el gyönyörködtünk, akkor előadja kedvünkért a saját szerzeményeit. Ez már épen hihetetlen, egy kilencz éves fiu, mint kompozitőr. És azokban meglepő az érzés mélysége, főkép az eredetiség, melynek hatása megkapó.
Németországban egy nyolczvantagú katonai zenekart dirigált. Ő a csepp ember, adta a karmestert, a partitura szerinti irányító mozdulatokat alkalmazva apró kezeivel. Közönség és zenekar el volt tőle ragadtatva.
Négy éve már, hogy mint művész szerepel a világban. Öt éves korában kezdte: addig vasszorgalommal tanult oly kitartással, hogy a vér kiserkedt gyönge ujjaiból. Édesanyja nem akarta ezt engedni, el akarta venni a hegedűjét, mire a szelid gyermek fellázadt: »Nem, nem engedem a hegedűmet elvenni, míg czélom el nem értem!« Most már a harmadik hegedűt használja. Természetesen, a mint nőtt a fiú, a hegedűnek is nőni kellett.
Amerikában még karra emelve vitték a játszó padig, s úgy is hozták vissza. Hanem daczára annak, hogy oly kicsiny volt, ahhoz elég nagy volt már, hogy a magyar konzulátustól elkérjék a nemzeti lobogónkat s azt kitűzzék a helyiség fölé, a hol a magyar csodagyermek fellépett.
És ennyi művészi tanulmány mellett megtanult három európai nyelven írni és beszélni, angolul, francziául, németül a saját szorgalmából: – negyedik a magyar anyanyelv, melyet el nem felejtett hosszú távollét alatt.
Nekem és honfitársaimnak legemlékezésreméltóbb szereplése volt az, mikor a megboldogult belga királyné termében játszott. A királyné saját kezével kínálta neki a theáját. A gyermek (akkor hét éves volt) elmélázva meséli: »elgondoltam magamban, hogy ez, a ki neked most sajátkezűleg kínálja a theát, nem valami mindennapi asszony ám; hanem jól gondold meg, egy királyné«: Aztán magyarul szólítá meg a királyné: »tudod-e a Szózatot? ha tudod, mondd el.« S a kis művész a királyné felhívására elszavalta a »Hazádnak rendületlenül«-t. Aztán a magyar himnuszról tudakozódott a királyné (Magyarhon szülötte). Azt is el tudta játszani a művészgyermek. Hódítás számba megy az ilyen!”

 

Itt laktak Jókaiék a házaspár utolsó közös telelésén – Így néz ki a Promenade des Anglais 67. alatt álló épület ma (Google Street View)
Kun Árpád, a csodagyermek, akinek játéka igen nagy hatással volt az idős Jókai Mórra (A Vasárnapi Ujság fotója)

 

A Vasárnapi Ujság 1904. április 17-i számában jelent meg Jókai Mórnak a franciaországi Nizzából hazaküldött tudósítása Kun Árpád fellépéséről:

 

A sajtótörténeti feljegyzések ciklusában a Magyar Nemzet (ős)történetével foglalkozó írásokat a lapból kiemelve, egybefűzve itt érhetik el olvasóink:

 

A fenti összeállításunkhoz felhasznált cikkek a Családi Kör alábbi számaiban jelentek meg:

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás