„Sem a szerzők, sem az előadók nem kaptak tiszteletdíjat, a CD-ket, amelyeken a műsorokat továbbítottam a rádióállomásoknak, magam vásároltam és a magam költségén továbbítottam” – írta nemrég a Yuharnak a Zombori Rádió egykori, Hangoskönyv című műsorának történetéről készült összefoglalójában az adás volt (fő)szerkesztője, Fekete J. József író, újságíró, kritikus. Mivel akkoriban nem volt más esélyem vagy lehetőségem, hogy meghallgassam a Hangoskönyv adásait – az életterem kívül esett az elérhető vételi körzeteken, határokon és körzethatárokon –, arra kértem hát Jóskát, hogy postázzon nekem is egy cédényit a műsorból, „jól van, hagyja csak, lehet tíz dekával több”, ha épp úgy alakul… Ő pedig hajlott is a jó szóra, s felmásolt egy lemezre annyit, amennyi rá fért, így küldte el nekem, ha jól emlékszem, akkor már a zentai címemre, de egy költözködés környékén voltunk épp, mint oly gyakran akkoriban, ezért ez az utóbbi adat igencsak feltételes. A lényeg azonban, hogy így kerültek hozzám az egykori műsorok, s minden jel szerint a felvételek is ennek köszönhetően maradtak fenn. Máshol ugyanis, úgy tűnik, már nem fellelhetőek. Megpróbáltuk most beszerezni a Yuhar céljaira más forrásból is, de egyelőre nem találtuk. Pedig fontos lenne, hogy előkerüljenek ezek a felvételek mástól is, fontos lenne, hogy valaki még előhúzzon egy hasonló cédényit valamelyik fiók mélyéről, már csak az időmeghatározás miatt is. Mondom gyorsan és mutatom is, hogy miért: „A Hangoskönyv a Zombori Rádió havonta jelentkező, hatvanperces irodalmi magazinja volt 1994 és 1999 között” – fogalmazott cikkében Fekete J. József.

Nomármost: Az én archívumomban fennmaradt összesen tizenegy Hangoskönyv-adás a fájlok datálása szerint 2000-ből (öt darab) és 2001-ből (hat felvétel) származik, vagyis abból az időszakból, amikor a műsor már megszűnt. A hiba oka persze egyszerű… Mivel az eredeti cédét, amit Jóska egykor elküldött nekem, valamelyik régi, lestrapált és kimustrált laptopom cédélejátszója már rég felszántotta és ledarálta, apró szemcsés porrá finomította, selymesen finomra őrölte, azon tehát ellenőrizni már nem tudom az időpontokat, hogy melyik adás mikor kerülhetett anno adásba. Időközben pedig, mivel tárhelynek sem mindig (sohasem…) voltam bővében, általában épp oda másolgattam át meg vissza meg még tovább, és azon is túl, ahol a kurtafarkú kismalac túr, az Óperenciás tengeren túl, de az Üveghegyen talán még innenst, szóval vándoroltak ezek a a fájlok már épp eleget hosszú életük során, mindig csak oda, ahol épp helyet tudtam szorítani nekik. Nagy valószínűséggel az történhetett, hogy egyik ilyen átmásolás, adatmentés, helyfelszabadítás alkalmával, természetesen csakis és kizárólag a személyes figyelmetlenségem okán, de a számítógépes rendszer egyszerűen felülírta a datálást, a dátumozást. Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa! 😀
Az egykor volt Zombori Rádió – egyelőre hozzáférhetetlen – archívumának és dokumentációjának hiányában azonban képtelenség pontosan meghatározni, vagy legalább közelítőleg pontosítani, hogy melyik műsor mikor került adásba. Ezért egyelőre – az alcímben mindig kérdőjellel megbélyegezve – arra kényszerülünk, hogy hetente egyszer, csütörtökönként, annak az időrendi besorolásnak megfelelően tegyük közzé a régi fájlokat, ahogy azok nálam archiválódtak.
Ebből következik az alábbi felhívásunk is:

Kérünk mindenkit, aki rendelkezik olyan információkkal, amelyek segíthetnek a Hangoskönyv-műsorok adásba kerülési idejének pontos meghatározásában, jelentkezzen a Yuhar szerkesztőségének e-mail címén: info@yuhar.hu.
Előre is köszönjük!

Fekete J. József korábbi, a Hangoskönyv történetét felelevenítő cikkét itt érhetik el olvasóink:

Az éterre bízott Hangoskönyv

A Hangoskönyv a Zombori Rádió havonta jelentkező, hatvanperces irodalmi magazinja volt 1994 és 1999 között, amit párhuzamosan sugárzott a Magyar Rádió Pécsi Stúdiója, időnként a Kossuth Rádió, az Újvidéki Rádió, a Bajai Rádió, a szlovéniai, Muravidéki Magyar Rádió, az Eszéki Rádió és más adók is.

Személyes érintettségem okán pedig számomra kicsit most talán kínos is, hogy az így keletkezett időrendi besorolás szerinti legelső Hangoskönyvben – magamutogató módon – épp az én művem, a Szilvia című monodrámám egy részlete hangzik el. Persze, nagy szerencse, hogy más egyebek mellett, és csak a legvégén…
Másfelől viszont ez is teljesen képbe helyezi, mintegy alátámasztja a fent elmondottakat: mivel Fekete J. József nekem készítette össze ennek a cédének az anyagát, nyilvánvalónak tűnik – mert mi sem lenne természetesebb ennél –, hogy azzal az adással kezdte, amelyben érintett voltam. Ez lehet tehát az egyik kiinduló pont az időmeghatározásban; a kérdés csak az, hogy melyik végéről indulunk: ez a legrégebbi anyag ebben a válogatásban – vagy épp ellenkezőleg, talán a legfrissebb lehet?
A számítógép besorolása szerint a legrégebbi, aztán a többit meg majd meglátjuk, bízom benne, hogy lesznek bőséggel hozzászólások…

A számítógép által 2000 áprilisára datált műsor Fekete J. József ars poetica szerű jegyzetével kezdődött, amit az adásban a szerző olvasott fel:

„Miként az írás tudományának, mesterségének és művészetének van története, úgy az olvasástörténetet is számos tudós vizsgálja. Miként Borges állítja, hogy a világtörténelem bizonyára nem egyéb, mint néhány metafora története, úgy az olvasás történetének kutatói is hajlamosak a szélsőséges meghatározásokra. Náluk az olvasás kulturális eszméje, a könyv a modern világmegértés egyetemes metaforájává válik. Az átlagolvasó ránk, vagyis felénk is érvényes típusát, az osztott figyelmű olvasót Borges emelte a köztudatba századunk harmincas éveiben. Az irodalmi állapotok hatásának tudta be az osztott figyelmű, szórakozott olvasást, ami inkább olvasói paradigmaváltás következményének tűnik, mint az írói tevékenység gyökeres átalakulásának. Borges ugyanis a nemzeti irodalom szegényes állapotáról és vonzerejének hiányáról szól, és ezek folyományaként értékeli azt, hogy az olvasó inkább formai bravúrt keres az alkotásokban, a stílus babonájától fertőzve nem az irodalmi mű hatását élvezi, hanem egy-egy jelző vagy metafora, szépen zengő rím felett lelkendezik. Már terjedőben van a néma olvasás – írja ugyancsak Borges 1932-ben –, és ez bíztató jel: már van, aki szemmel olvas verset. Ettől a rejtett képességtől bizony még hosszú az út a tisztán ideografikus írásig, amely nem hangokat, hanem közvetlenül élményeket ad át. Ám e távolság sosem nyúlhat oly hosszúra, mint maga a jövő. elemi művelődéstörténeti ismereteink szerint a könyv az emberi érintkezés alapvető formáinak egyike. Ez azonban nem mindig volt így, és nagyon valószínű, hogy a könyv, és vele az olvasás, nem lesz az idők végezetéig az emberi tudást magába sűrítő eszközök legfontosabbika. Az sem biztos, hogy ez a műsor is a legfontosabb dolgok közé sorolható. Célja a hangos olvasás, az együttolvasás, miként az ősidőktől kezdve Szent Ágostonig a szövegek világába való beavatás szájhagyomány útján, majd a hangos olvasáson keresztül valósult meg, ez az adás is az élőbeszéd közvetlenségét kihasználva kívánja közelebb hozni a szépirodalmat a hallgatóhoz, illetve a feltételezett olvasóhoz.” (Fekete J. József)

A műsor tartalmából:

„Az eszményi olvasó tulajdonképpen nem az az olvasó, aki a szöveg minden utalását, fordulatát, árnyalatát érti. Az eszményi olvasó léte abban merül ki, hogy olvas. Soha nem tesz, nem is fog mást tenni, mint olvasni. Mintha nyári verőfényben ülne valaki egy fa alatt, a levelek árnyékot vetnek az arcára. Az olvasó arcán a mondatok árnyéka mozdul, ide, oda.” (Utasi Csilla)

„Álmomban síneket rakok a fekete földre, és azok a sínek az első kanyar után visszafordulnak hozzám. És jönnek, jönnek megállíthatatlanul az egykor elindult szerelvények, lerakják elém az egykor elindultakat, és azok mosolyogva ölelik magukhoz az egykor itt felejtett barátot.” (Nagy Farkas Dudás Erika)

 

 

Szilvia
monodráma két felvonásban

(A levegőben férfidezodor illata száll.
Szilvia lakása mindenben hétköznapi és jellemvonásaiban is középszerűséget hordoz. Mégis: mindebben valahogy önmagából kiforduló, önmagával nem azonos hangulatot áraszt.
Berendezési tárgyai nem fényűzőek, de nem is lepusztultak; a szegénységnek nyoma sincs rajtuk.
A szőnyeg toldozott-foltozott, a kifakult, kopottas darabkák rendszertelenül váltogatják egymást a tiszta, ápolt és gondozott felületekkel.

A szoba elrendezésében a bútorok mintegy a játéktér behatárolói is egyben. Képkeretként fogják körül Szilvia életterét, amely fentről nézve akár egy csendélet képzetét is keltheti.
Jobboldalt található a bejárati ajtó, rögtön mellette ablak.
A szoba sarkában alacsony asztalon egy tévékészülék áll, tőle balra régies, faragott szekrény. A szekrény mellett egy függönnyel leválasztott helyiség: a fürdőszoba. Bent, a nézőtérről csak sejtetve látható a fürdőkád és a mosdó, a vécécsésze és a bidé.
Az ajtótól balra egy alacsony üvegasztalka áll. Rajta szétszórva kártyalapok, puzzle-darabkák, pénz… Kávéscsészék, újságok, könyvek, italos üvegek…
Az asztal mellett félkörben három karosszék áll a közönségnek háttal. Az asztaltól és a székektől balra van az ágy.
A szoba közepe üres.
A bútorok nem a falak mellett állnak. Mögöttük félkörben, a fürdőszoba ajtajának vonaláig vaskos bársonyfüggönyt láthatunk. A falak és a függönyök szabadon maradt felületein festmények lógnak.

Szilvia egy középkorú, már-már idősödő nő. Vonásain az elgyötörtség, a megfáradtság jelei dominálnak.
Haja enyhén őszülő, apró tincsekbe fonva.)

1. felvonás

(Az első felvonás elején az ablak jobboldalt nyitva van, kintről egy reflektor világítja meg a szoba közepét. Az udvarról valami helyi rádió műsorának hangjai szűrődnek be.
A kintről beszűrődő fény nem olyan erős, hogy bevilágítaná az egész szobát, inkább csak enyhe félhomályt csinál.
Szilvia az asztalnál ül az egyik karosszékben és a kártyalapokat vizsgálgatja. Néha-néha belekortyol kávéjába, majd unott arckifejezéssel ismét a kártyákkal foglalja le magát. Időnként egy papírcetlire fölír valamit.
Arca túlsminkelt, de a sminkje tökéletes: egy szétkenődésre utaló jelzés, egy-egy hibás ecsetvonás jele sem látható rajta.
Szorosra kötött bársony, férfi fürdőköpenyt visel.
Az ágyon paplannal letakarva egy férfi fekszik, de őt a közönség ebben a pillanatban még nem látja.

Szilvia leereszti az asztalra a kezében tartott kártyalapot. A karosszék támlájára könyökölve hátrafordul és körüljáratja tekintetét a szobán. Pillantása nem akad meg semmin sem. A széken félrefordulva az ölébe húzza a lábát. A bársony, férfi fürdőköpeny alól feltűnő térdére támasztja állát. Előbb lassan csak harapdálni, majd nyalogatni kezdi térdét.
Kintről behallatszanak a város éjszakai életének hangjai, autózúgás, beszélgetésfoszlányok, kutyaugatás…
Szilvia feláll és lassú, unott mozdulatokkal az ablakhoz sétál. Kihajol, körülnéz odakint, majd köp egyet ki, az ablakon. Hirtelen hátat fordít a kinti világnak, tenyerébe hajtja az arcát. Sír.

Szünet.

Szilvia sír.
Hirtelen megfordul és becsukja az ablakot. Ebben a pillanatban a szobában sötét lesz, a helyi rádió adásának hangjait pedig nem halljuk tovább.
Csend van.
A sötétben Szilvia egy dalt dúdolgat.)

„I’m a big, big girl
in a big, big world
it’s not a big, big word
if you need me…”

(Szilvia meggyújt egy öngyújtót. Csak ekkor, ennek a fényében vesszük észre, hogy háttal a falnak támaszkodva áll, szájában már ott lóg a cigaretta, amit menten meg is gyújt. Amint rágyújtott, az öngyújtó fénye is kialszik. Mozgását mostantól csak a cigaretta parazsa alapján tudjuk követni. Nagyokat és mélyeket szippant belőle, miközben a szoba közepe felé halad.
A szoba közepére érve megáll. Még mindig sötét van, arcát csak egy halvány fényű reflektor világítja meg.
Szilvia őszintén, önmagában, ám fahangon beszél. Közben mindvégig nagy szippantások szakítják meg mondatait.)

Én férfi vagyok.

(Szünet.)

Igazából, sohasem akartam az lenni, de valahogy mindig is bennem volt. Bennem maradt. Belém költözött. Ez vezetett valószínűleg a művészethez is… Hogy: „művész lettem”… No, nagy művészet, szó se róla. De valahogy ebben a világban, csak ebben a világban nem volt zavaró, hogy én mégis, mindig is férfi voltam. Vagyok.
Mindig vonzódtam a művészekhez meg a bűnözőkhöz; ugyanis egyik sem fogadja el az életet olyannak, amilyen. Nincs is olyan tragikus konfliktus, amely az adott viszonyokat meg ne kérdőjelezné.
A bűnözők és a katonák egyetlen érdeme, hogy harcban állnak valamivel, vagy valakivel egy olyan világban, ahol az emberek megtanulták elfogadni a szürke középszerűséget, és egy sor valószerűtlen póz révén kívánnak beleolvadni a tömegbe. Nehéz eldönteni, vajon ki folytat nagyobb összeesküvést az emberiség ellen: a bűnözők, a katonák, vagy mi, művészek.
Nem kell megijedni. nem vagyok valami nagyra a művészetemmel, ez csak amolyan kibúvó… Amibe kapaszkodni lehet… Vagy még az sem: mert ebbe már igazából kapaszkodni sem lehet… Azazhogy: ebbe sem… S amikor nincs már semmi sem, amibe kapaszkodhatnék, akkor azért mindig vigasztalóan hat rám, hogy van egy ilyen kibúvóm. Csak azért, hogy ne kelljen valami mást csinálnom…

(Szünet)

Nem is értem, hogy mit csinálhatnék… Mi mást…?

(A háttérből fokozatosan valami halk tónusú, andalító, lágy instrumentális zene úszik elő.)

No jó…

(Szilvia az ajtó felé indul, s odaérve felkapcsolja a lámpákat. A szobának ettől kezdve a leghétköznapibb fénye van.)

A tiéd akarok lenni. Gyere… Gyere, felmegyünk ide, a haverom lakására… Nálam van a kulcs és nincs otthon senki… Gyere velem…
Tudod, ez most egy jó kifogás, hogy ilyen baszkódós hangulatban vagyok. Vagyunk… Ez a félrészegség mindenre mentség lehet. Egészen őszinte leszek: ha most igent mondasz, vagy nem is kell mondanod… csak… ha most velem jössz, akkor tényleg felmegyünk és együtt leszünk… ha meg nem, akkor nyugodtan azt mondhatom, hogy csak baszkódtam…
Ugye, kívánnál te egyáltalán engem?
De tényleg, ez egy olyan kérdés, ami tényleg érdekel. Mit tennél, ha egy tényleg komoly ajánlattal állnék elő…
Persze, tudhatod… Honnan is tudhatnád?
Én nem vagyok az a típus, aki ki tudja mondani… aki ki meri mondani…
Nem hiszem, hogy valaha is mernék egyértelmű ajánlatot tenni.
Neked.
Nem mintha másokkal jobban állnék… Másokkal se mennek könnyebben a dolgaim…
De neked…
Nem emlékszem, hogy teljesen konkrét ajánlatot tettem volna valaha bárkinek is.
Valami jelzéseket keresek mindig, amelyekre szintén jelzésekkel várom a válaszokat. De így, kimondani, hogy gyere fel velem a haverom lakására… Nem is tudom, hogy…
És mindig meg kell hagyni egy olyan lehetőséget is, hogy kimenthesse magát az ember… Ha te fölbaszódsz ezen, akkor semmi… Mintha én sem akartam volna, mintha nem is gondolnám komolyan azt, amit mondok…
Hozzád nem mehetünk?
Nem élsz egyedül?
Tudod, én a magam részéről nem hiszem, hogy az írók, festők vagy filmrendezők azért dolgoznának, mert okvetlenül el szeretnének mondani valamit. Valamilyen érzés munkál bennük és szeretik a művészi formát; szeretik a szavakat… szeretik a festék szagát… vagy… szeretik a celluloidszalagot, a fényképezést, a színészekkel való munkát. Szerintem dialektikus megfontolás még soha egyetlen művészt sem befolyásolt az alkotásban, még akkor sem, ha maga a művész történetesen ennek ellenkezőjét állította is.

(Szünet.)

Azt hiszed, nekem soha nem lehet merevedésem?

(Szilvia az asztalhoz lép és meghúzza az egyik italos üveget.)

NE TARTS ENGEM KEVÉSBÉ FÉRFINAK MAGADNÁL…!
Gondoltál már a madarakra?
Meg kellene etetni őket… Meg kellene már röptetni őket… Valahogy ott repülni velük… Valami olyan magasságban, ahogy most a fejed hordod…

(Szünet. Megszeppenten folytatja.)

Bocsánat.

(Egy cseppet sem feminin alkatú és jellemű nő története nem egyértelműen tragikus, hiszen biológiai adottságaival megbékélve, úgymond beletörődve, a monodráma hősnője is megtalálja a maga útját. Tragikus és ember-, valamint jellempróbálóan kemény az az út, amely elvezethet eddig a megbékélésig, ha ez a megbékélés ugyan valaha is végleges lehet.)

Én csak jót akartam. Magamnak… Mindig a jót kerestem… Szerettem volna…
Nem volt mindig minden olyan esélytelen, mint amilyennek tűnt. Az apró esélyek ott lapultak valahol eldugottan, ahol az ember nem is sejthette volna őket. Ha oda nem túr, a velejébe nem vájkál… És vájkálni kell… Orrot fúrni.
Kurva szar érzés, ha mezítlábasan belelépsz a zselatinba… A lábujjaid között préselődik át a zselés massza, mint valami… Nem is tudom… Amolyan takonyféleség.
Tangót táncoltunk. Akrobatikus elemekkel. Akrobatikus tangót, amikor fel kellett volna ugranom a párom ölébe és… És pont akkor beleléptem, a zselatin meg csak préselődött, egyre csak befelé, a lábujjaim közé, úgy megcsusszantam rajta, hogy abban a pillanatban hanyatt vágódtam a deszkán… Az a deszka abban a pillanatban akár a halálomat is jelenthette volna.
Azt mondták, jól táncolok. Ezért is hívtak újra.

(Rágyújt egy cigarettára.)

Igen, végre söröm is van. Ne akard, hogy most elővegyem…
Van.
Leszaladtam a boltba, itt, a második sarkon. Bár az az igazság, hogy az utóbbi időben rákaptam a barna sörre. Dark bear… Unicummal… No jó, nem azért mondom, hogy reklámozzam itt neked, csak… csak mesélem, hiszen mi mást tehetnék? Nincs is talán szebb dolog annál, mint történeteket mesélni valakinek, akiről mindenkor előre tudhatod, hogy úgysem fog válaszolni. Nem azért, mert válaszra sem méltat…
Tényleg, miért nem válaszolsz te soha nekem?
Sajnálom, nem tudok olyan lepusztult képet festeni magamról, mint amilyen lepusztultnak érzem magam.
Tudom, hiszen mindig tisztában voltam vele, hogy neked belőlem csak a felszín jutott. Mindig is.
Csak a felszínig engedtelek. Soha tovább. Egy lépéssel se közelebb!
Miért, talán megérdemelted?
Lószart érdemelted meg, fiacskám…!
Akinek nem beszéltem arról… Akinek nem mondtam el… Aki nem tudja rólam, hogy én tényleg férfi vagyok, az engem sem ismer.
Most, hogy ennyit firtatom ezt a témát, hogy ennyit lovagolok rajta, úgy tűnhet, mintha ez valami hatalmas nagy frusztrációm lenne nekem. Pedig nem az. Most csak azért téma ennyire, mert elhatároztam, hogy végre egyszer beszélek neked erről. Beavatlak ebbe is… No, örülnöd persze még korai volna, nem, ez még nem jelenti azt, hogy elkezdtelek volna emberszámba venni…
Igazából, nem is tudom… mit jelenthet…
Van valami ötleted?
Milyen szép is lenne beszélgetni… ha egyszer válaszolnál… közbeszúrnál valamit… Van valami ötleted? Igen, hát persze hogy van… Hogyne lenne…! De ha nincs is… Sajnálom, én sem vagyok okosabb nálad…
Mert ez, így nem több annál, mintha tényleg magában beszélne az ember. Hiába vagy te itt nekem… Nem vagy partner… Nem vagy társ… Ha veled van, ugyanolyan magányos az ember, mintha nem lenne veled, mintha ott se volnál…
Észreveszed te egyáltalán önmagadat önmagadban?

(Szünet.)

Nem, nem lettél több, nem lettél jelentősebb az életemben… Csak annyira szeretnék már valami igazán létezőt magam mellé… Szeretnék már valami…
Tudod…
Honnan is tudhatnád!
Szóval… Ha elkezdek valakinek önmagamról beszélni… Ha megnyílok valaki előtt, az már azt jelenti, hogy kezdek közelebb kerülni hozzá, kezdek látni benne valamit… Neked meg, ha nem mondom el, soha meg nem akad a szemed rajtam, hogy nő vagyok, férfi vagyok, transzi vagyok, vagy mi a fasz…
Érted, amíg elmesélem neked a sörözésem… Hogy rákaptam a barna sörre… Ki ne kapna rá? Addig senki vagy! Senki! Különben sem kaptam most a boltban… Ide, a felőlünk esőbe, ahová egyébként járunk, ha bármi kell, kenyér, szalámi, tej, majonéz, virsli… be se mentem, mert tudom róluk, hogy nincs nekik, nem tartanak barnát… Amoda mentem, a következőbe, a második sarkon. Nekik mindig szokott lenni. Hát most nem volt. Kifogytak, teljesen kifogytak… Még világos sörük sem volt. Majdnem a harmadik sarokig kellett mennem, mire találtam világosat, de legalább behűtve…
Leülünk, leisszuk magunkat együtt, talán még kefélhetünk is, ha minden összejön, de attól még ugyanolyan nulla maradsz a számomra.
Az a baj…
Nemcsak te.
Én is… Továbbra is ugyanolyan nulla… Továbbra is egyformán nullák maradunk egymás számára.
Bejön a kis csalim…
Gyere föl velem.
Gyere…!

(Szünet.)

Ne kéresd már magad!
Nem tudsz úgy kirepülni az életemből, ahogy szeretnél. Nem engedhetlek el csak olyan egyszerűen. Meg kell küzdened a szabadságodért.
Engedje meg, uram, hogy bemutatkozzam… A nevem… A nevem… A nevem…
Nevesincs virágszál!…

(Eldobja és eltapossa a még csak félig szívott cigarettáját.)

Szeretnél megtudni valami közelebbit is rólam…

(Szilvia szülei fiúgyermeket vártak és nagy volt a kiábrándulás, amikor mégis lányuk született. Fiúként nevelték, rövidre nyírt hajjal, fiús ruhákban járatták iskolába. Játékai között is mindig sokkal fontosabbak voltak a kisautók a babáknál, babázás helyett pedig inkább focizni járt a térre…)

Családi háttere?

(A szekrényhez lép, kinyitja annak ajtaját. Bent szoros rendben férfi öltönyök és zakók lógnak. A szekrényből naftalinszag árad.)

Pedig tényleg… Annyiszor elmondták nekem, hogy milyen jó nő lehetne belőlem… Ha egy kicsit ez, ha egy kicsit az, ha egy kicsit amaz…
Nőtlen…!
Családi állapota: nőtlen…
A bátyám lehordott a térre. Anyámék rásóztak, hogy vigyázzon rám, amíg ők tudom is én, mit csináltak… Ő meg ment volna focizni. Nadrágokat hordtam, többnyire azokat, melyeket ő kinőtt, meg a hajam is rövidre volt vágatva, mert úgy kevesebb vele a gond… Harmadikos lehettem, amikor megelégeltem, hogy nyaranta leborotváltatják a fejemet. Jót tesz a hajnak… Attól nő majd szép hosszú hajad… Mint a környékbeli fiúknak is. Minden nyáron vonultunk a Bandihoz birkanyírásra. Egy lányt se hoztak el a szülei…
Harmadikos lehettem, amikor fellázadtam, hogy olyan akarok lenni én is, mint a többi lány. Anyám arcán őszinte volt a döbbenet…

(Válogat a ruhák között, mintha felhúzni készülne valamelyiket.)

Mint a többi lánynak?!
Csak zúgott a fülem mellett a nullásgép, a borotva minden évben… Hiába igyekeztem megnöveszteni, még szőke is voltam, úgy hittem, hogy szép lehetnék…
Mint a többi lánynak?!
Nézd csak meg, milyen csúnya hajuk van… Töredezett, kivirágzott, nem is tudják rendesen kifésülni… Fogadni mernék, hogy sohasem voltak kopaszra nyírva!
Nem hát!
Ezért nem akartam én sem…
És álltam ott a rögtönzött focipálya szélén a kopasz fejemmel, amit felégetett a nap… Téglákkal jelölték ki, hogy meddig tart a pálya, földbe szúrt gallyakból csináltak kapukat…
Még nagyobbacska koromban is leszedették rólam a blúzom, hogy rátűzzék a botra, hogy messziről látni lehessen… PEDIG AKKOR MÁR DUDORODOTT A MELLEM!
Észre sem vettem…
És ők sem. Csak álltam ott, a pálya szélén, az ügyetlenebb fiúkkal, akiket nem vettek be a játékba. Ugyanolyan kopaszon, mint ők…
Voltak napok, amikor azt sem tudtam, hova legyek a szégyentől. Ha nem jött el valaki, nem volt ki a csapat, akkor sem vettek be közülünk senki sem a játékba.

(Szünet.)

Dudorodó mellekkel, félmeztelenül, felégetett kopasz fejjel… A pálya szélén…

(Leemel egy zakót a szekrény fogasáról.)

Ennek a zsebében kellene lennie.
Ez a zakó volt rajtam a bátyám esküvőjén.

(Leemeli a vállfáról és az egyik szék támlájára akasztja. A vállfát az ágyra hajítja.)

Néztem azt a kibaszott labdát. Néztem, milyen magasra repül…
Az volt az első…
Nem az első volt, régóta motoszkált már bennem, de ez lehetett a legerősebb… vagy nem is tudom… Ez lehetett a legerősebb, mert ez ragadt meg bennem elsőként, valahogy rögzülnie sikerült, hogy oda akartam ugrani, a labda után…
Nagyon magasra tudták rúgni, hiszen nagyobb fiúk is voltak közöttünk. Gyerekszemmel úgy tűnt, mintha a labda az égig is szállna…
De nem szállt addig…

(Hirtelen megtorpan. Leül, majd lassan, fokozatosan hisztérikus nevetésbe megy át.)

Képzelj csak el most egy labdát… Amelyik a derült égből ide pottyan mellém, az asztalra… Amelyik… Amelyik…

(Hirtelen elkomolyodva.)

Végigpattog az életemen.

(Újra nevetésben tör ki.)

Hülye poénok leghülyébbike… No, röhögj még… No, röhögj velem… Röhögj ezen a labdán… Jön így, innen fentről… Csak úgy: Poooooooooooooootty!… Mint az a pofon is…

(Nevetése lassan, fokozatosan alábbhagy.)

A bátyám hülyére pofozott… Egyszer valamelyik marha haverja rám nézett… És megkérdezte… Az öcséd? Hazáig pofozott, hogy milyen csaj vagyok én… Véresre vert a disznaja… Felrepedt a szám. Anyáméknak csak két hónappal később mertem elmesélni, hogy mi is történt aznap délután…

(Most már nem nevet.)

Képzeld el azt a kurva, kibaszott labdát… Ahogy így bepottyan az égből… Irtózatosan magasra rúgták… Szétzavarta a felhőket is a tér fölött…
De semmi.
Csak lezuhan ide, az asztalra…
Gyújtóst csinál belőle.
És végigpattog a szobán… Végigpattog az életemen…
Ezt kurvára nem bírtam benned! Soha nem akartad elhinni nekem… Nem, nem is jó ez így! Soha nem akartad elfogadni tőlem, hogy ez a szoba az én életem!
Pedig logikus…
Itt magamra zárom az ajtót és a négy fal között nyugodtan férfi lehetek. Még focizni is beállhatok a bátyámékkal…
Ha jól emlékszem, csak egyszer, egyetlen egyszer engedték meg, hogy beálljak közéjük. Akkor a bátyámnak is jól jött, hogy mindenki fiúnak nézett…
Álljon be ő!… Egy lány?!
Hülye! Hát nem látod, hogy fiú!
Majd pont itt enné a fene, ha lány lenne…!
Bedugtak a kapuba… Csak annyi dolgod lesz, hogy megfogd a labdát, ha a kapu felé rúgják. Nehéz? Nem nehéz… Akármi történjék is, ezen a vonalon a labda nem mehet át…

(Szünet.)

Pedig átment.

(Szünet.)

Némelyik vadállat úgy meg tudta rúgni, hogy hiába álltam én elébe… Besodort engem is a kapuba.
Ne bambulj ott… Mit bámulod azt a labdát… Fogd már meg egyszer…

(Szünet.)

Féltem attól a labdától. Féltem a bátyámtól. Féltem a fiúktól.
Féltem attól, hogy elzavarnak onnan és akkor végképp nem tudok majd mit kezdeni magammal…
Nem mehetek a lányokhoz babázni!?
Azonosultam a labdával. Nem, nem a labdával! A labda repülésével… Meg akartam fogni, hogy ne zavarjanak el onnan, hogy bevegyenek a játékba, hogy elismerjék, hogy én is fiú vagyok…
Még állva vizelni is megtanultam miattuk…
Hónapokig tartott. Mindig elbújtam olyan helyekre, ahol senki sem láthatott… Bokrok mögé, az udvari vécébe, magamra zártam a fürdőszobát… Tömtem magamba a több kilónyi dinnyét… Hál’ Istennek, abból mindig volt otthon dögivel, sose volt gond, hogy mennyi fogyott el belőle… Tömtem magamba, csak hogy termelődjön, képződjön bennem… A fürdőkád szélére álltam, s úgy egészen magasnak tűntem ahhoz, hogy nyugodtan csinálhassam…
Mindenhová jutott belőle.
Főleg, amikor az utcán csináltam, bokrok mögött, a folyóparton… Az összes nadrágon, a zoknim, a cipőm, mindenem csurom vizes lett. És húgyszagú. A folyóba dobtam mindent és ott vártam meg a bokrok aljára húzódva, hogy legalább megszikkadjanak egy kissé…
Volt olyan is, hogy rajtakaptak. Nagyobb fiúk, főleg… mert velük soha nem volt szerencsém… Oda jártak ők is. Csak ők cigizni. Titokban.
Lestek. Lesték a lábamat… Meg legfőképp azt, ami közte van… És mindent elmondtak a bátyámnak.
Jó, azt még megúsztam annyival, hogy azt hazudtam, beleestem a vízbe és azért szárítkoztam ott…
A hülye kiscsaj, beleesett a vízbe, aztán meg nem mert hazamenni, amíg meg nem száradt…
Jaj, hányszor hallottam ezt még évekkel később is… Te ennyire ügyetlen vagy? És mi bajod lett volna, ha vizesen hazamégy?
SEMMI!
Olyan jó lenne néha nem válaszolni semmire…

(Szünet.)

Igen, ha valamiben, hát ebben te király vagy! Olyan jól tudod csinálni…
Kegyetlenül rémes!
Akármit kérdezzen is tőled az ember, a legjobb kibúvó a hallgatás… Ne kérdezz tőlem semmit, akkor nem fogok neked hazudni… És te nem is kérdezel. De ezt az egyet tényleg jól megmondtad. Nem lehet olyan helyzetbe hozni, hogy hazudnod kelljen…
Akármilyen kellemetlen is legyen a dolog…
Neked könnyű. Neked soha nem kell megtanulnod ülve pisálnod. Csak leülsz és kész. Ugyanolyan, mintha állva csinálnád… Semmi.
Végül mégis megtanultam. Már egészen profi vagyok benne. Ha odaállok egy piszoár mellé, senki meg nem mondaná rólam, hogy ez egy nő. Hogy ez NEM FÉRFI!
És akkor a vizeldébe is bepottyan a derült plafonból a focilabda… És végigpattog a vizeldén, a húgyszagú tócsákon, szétfröcsköli a vizeletet… A központosító lefolyó rozsdás rácsáig…
Csak azokat a piszoárokat utálom, amelyeknek az alján el van törve, vagy lyukas a csövük. Azokból a húgylé mind kicsurog az ember lábára, a cipőjére, zoknijára…
És ott is a labda után ugranék…

(Szünet.)

Nem hiszek. Engedd meg, hogy ne higgyek a megpróbáltatások erejében…
De tényleg… ne próbáljon meg engem semmi… főleg ne az élet… meg aztán, úgy egyáltalán…
FIGYELD A LABDÁD!
KERESD A LABDÁT!
La garde meurt et ne se rend pas…
Van más, amiben hinni jobb.
Abban, hogy meg tudom fogni, el tudom kapni a labdát, akármilyen erősen rúgják is meg az izmos lábukkal… Abban, hogy el tudom kapni, meg tudom fogni, akármilyen magasra repüljön is… Abban, hogy létezik, hogy van egy isteni erő, amely lehetővé teheti, hogy utána repüljek, még ha nem is érhetném el…
Abban, hogy az a labda végül mégis az enyém lesz, hogy én is részese lehetek annak a nagy játéknak, hogy engem is észrevesznek majd, hogy igenis, beengednek a pályára, csak kitartónak kell lennem, hogy elérhetek bizonyos célokat, amelyek talán nem is túl nagyravágyóak, mégis rengeteget jelentenének, abban, hogy…
Hogy…
Abban…
Nem hiszek a megpróbáltatások erejében, mert az csak rosszat jelent, nem fakadhat jó belőle…
És nem leszek a megpróbáltatások katonája…
Nem akarok.

(Szünet.)

Jobb híján akár hihetnék abban is, hogy van értelme beszélnem hozzád… hogy talán egyszer… egy szép napon majd válaszra is méltatsz… talán egyszer majd érdemesnek tartod megszólalni végre… talán kérdezősködhetek is, anélkül, hogy hazudoznál… talán úgy tehetem majd fel a kérdéseimet, hogy hasznosnak érezd, fontosnak érezd válaszolni rájuk…
Hogy úgy érezhessem, mintha te lennél az a feldobott labda… a magasba ívelt labda, aminek utána kell ugranom… ami után repülnöm is érdemes…
Meggyőződéssel hittem, hogy repülni tudok, hogy utána tudok repülni a labdának… és büszke is voltam erre a tudományomra… senkinek sem mertem szólni róla, nehogy valaki elvegye tőlem, nehogy valami nagy titkos gonosztett legyen repülni tudni… olyan titokban hordoztam ezt magamban, amilyen titoktartással a profi kémek sincsenek… nehogy büntetés járjon érte…
Csak titokban mertem repülni… éjszakánként, amikor már rég aludnom kellett volna.
Csak magamban.
Csukott szemmel, néha fekve, néha állva, csimpaszkodva…
Amikor már úgy hittem, hogy mindenki alszik, s megnyílhat az én világom, az a titkos, amelyben eltölthet a büszkeség a tudományom miatt, amelyben értéke lett annak, hogy én repülni tudok…
Nem, te oda soha nem léphettél volna be velem… Látod, ez is csak azt erősíti, hogy te egy senki vagy az én életemben, hogy te semmit sem tudsz rólam, nem is tarthatsz velem sehová… Egyszerűen az, hogy életünk egy ponton valahogy mégis össze van kötve, nem jelent többet annál, mintha nem is lenne… Illetve… Mégis! Valami keveset… De ez nem összetartozás… Nem egyűvétartozás… Nem egymásrautaltság… Nem szimbiózis… Nem szükséglet…
Kérdezd meg! Rajta! Kérdezd már! Kérdezd meg! Hangosan: kényszer?
Kényszer?
Kényszer?!
KÉNYSZER…?
Semmit sem szólsz, semmit… Jobb is, hallgass… Annyira megszoktam már, hogy csendben vagy, hogy már nem is esne jól… Nem esnének jól a szavaid, még ha becézgetnél sem… Kedveskedő szavak, becézgetők, hízelgőek… Annyira hihetetlen volna, hogy bántana… Hogy kételkedni kezdenék… Benned is. De legfőképp talán… Önmagamban?
Az a hang…
Nem is emlékszem már a hangodra. Amikor még megszólaltál néha. Lehet, ha azt látnám, hogy mozog a szád, megrémülnék, hogy ez valami idegen… Lebénulnának a szárnyaim, még elrepülni sem tudnék, hogy az legyen a menekvés… A menekvésem. Sem. Semmi. Csak a sör. Beszéljünk a sörről…

(Szünet.)

Mi vagy te nekem?

(Újabb cigire gyújt.)

Mi lehetsz? Ha csak egyszer, csak egyetlen egyszer definiálni tudnálak…

(Szünet.)

Kompatibilisek vagyunk mi ketten egymással egyáltalán?

(Szünet.)

Meg kell, hogy találjalak. Ebben a zakóban benne kell lenned… Hiszen emlékszem, biztosan emlékszem, a nyakamat tenném rá… TE… BENNE… MARADTÁL…

(Lerántja a zakót a szék támlájáról. Kutat, keresgél benne.)

Valahol elvesztettelek…

(Ezen elmosolyodik, gúnyosan kineveti saját szavait.)

Emlékszel azokra az éjszakákra? Ott, a gangban…
Nem! Nem is a gangban…
Ott hagytalak volna… Ha, ha, ha, te még mindig ott gubbasztasz?! Hát megőrülök…! Ez igazán rád vallana…
A fészerben…
Igen, ott, ugyanott, ugyanazon a helyen, ahol a bátyám megerőszakolt… tizennégy… tizenöt éves lehettem… még részeg sem volt… mert akkor legalább van mire fogni a dolgot… de nem! Ő nem! Se szó, se beszéd, csak úgy, fél kézzel visszarántott… Nyár volt, alig volt rajtam valami, azt még letépni sem volt nehéz…
Az a fájdalom azóta is itt él bennem… Elrejtettem valahol legbelül, hogy magam se tudjam: hol; hogy soha az életben rá ne találjak, hogy soha az életben ne legyen vele többé dolgom…
Hittan helyett a fészerben rejtőztem el… vittem magammal egy füzetet és eldöntöttem, hogy mostantól naplót vezetek… találtam egy biztos rejtekhelyet, ahol nyugodtan elrejthetem, soha a büdös életben senki nem találja meg… mindent beleírok, a legféltettebb titkaim is…

(Szünet.)

Azóta sem vezetek naplót…

(Vészterhesen, kínosan nevet.)

Hát nem szörnyű…? Félkézzel, csak úgy, utánad nyúl… és visszaránt… a született bátyád… és a szüzességnek annyi…!
Azon igyekeztem… mert, amint letépte a bugyimat, már tudtam, hogy mit akar… nem voltam naiv, csak szűz…
Nem naiv, csak szűz…
Láttam már pornófilmeket, be kell vallanom, hogy akkoriban, tizenéves lányként izgatták is a fantáziámat azok a jelenetek… a bátyám is tudta, hogy amikor egyedül maradok a házban… előszedem a kazettáimat… tudta, mert egyszer megtalálta… futballmeccset vételezett rá… csak a kazetta tokja maradt ragadós… még utána is, mikor már megtaláltam a párnám alá gondosan visszarakva… meg amikor magamra zárom a szobámat… egyedül…
A kazettát is megsirattam, de azt a vasárnapot is…
Egy szót sem szólt, rutinosan dolgozott, mintha naphosszat félóránként erőszakolgatna meg csajokat… szerintem ő várt ott engem, mintha előre tudta volna, hogy aznap reggel oda fogok menni… hogy valami oda vezérel… hogy nem kerülhetem el a végzetem… azon igyekeztem, hogy semmit se láthasson az arcomon, az arckifejezésem teljesen fagyos és rideg maradjon… nem kiabáltam, nem nyüszítettem… hogy semmit ne vegyen észre, sem azt, hogy fáj, sem azt, hogy élvezem… ugyan, hogyan is élvezhettem volna…?!
Hogy rögzüljön az emlékezetében az a fagyos, merev arc… nagyon jól tudtam, hogy mit csinál… az arcomba lihegett kibiggyesztett nyelvvel…
Gyűlöltem, nagyon gyűlöltem akkor… Ezért sem akartam megengedni neki, hogy lássa… Hogy láthassa, mit érzek… Igazából nem is éreztem semmit sem, csak elrepültem… akkor már tapasztalt repülő voltam, csak széttártam a karom és már emelkedtem is a magasba, valami olyan magasságba, ameddig a fiúk fel tudják rúgni a labdát. Mintha már a felhőket is elérném, de még rettenetesen messze vagyok tőlük. Gyermeki szemmel azonban… azok már valóban a felhők voltak… mert gyermeki szemmel valahogy minden távolság rövidebb… Az a távolság is az időben, akkortól számítva, hogy a bátyám visszarántott, egészen addig, amíg a combomra nem élvezett… lerövidült… valahogy mintha megrövidült volna… pedig egy tizennégy éves lány már nem is annyira gyerek… valahogy mégis…
Nem tudom…
Ahogy később megismertem a szexuális együttléteket, a fennkölt szeretkezéseket, a bátyámnak ejaculatio praecoxa lehetett…
Tudtam róla, hogy vizuális típus, képi memóriája van, meg akartam hát örökíteni benne ezt az arckifejezést… ezt a rideget… örökül akartam hagyni ezt neki, hogy még a pokolban is előmásszanak a szemlencséjére ezek a képek… nem nyögtem… még csak fájdalmasan sem…

(Szünet.)

Ahogy végzett velem, eltűnt a szemem elől… aztán évekig nem láttam, nem is hiányzott, egyetemre ment… néha írt levelet a szüleinknek, engem is üdvözölt mindegyikben, de nekem külön soha, egyetlen sort sem… illetve egyszer, az Azúrpartról, valami társasággal oda ment nyaralni és megeresztett egy, külön csak nekem címzett képeslapot is… arról írt, hogy vezekelni szeretne… értem… s hogy minden napja, amit nélkülem tölt el, egy-egy őszinte és mély vezeklés – értem…
Mindig áradt belőle a pátosz meg a patetika…

(Gúnyolódva.)

Egy-egy vezeklés… Érted… Érted?
Kérdezték is anyámék, hogy: értem?
De csak a vállam vonogattam, hogy dehogyis, biztos sokat ivott, hogy egyáltalán eszébe jutott, hogy esetleg nekem is írhat…
No, mondom: ez aztán egy igazi megpróbáltatás lehet…
Elviselni, hogy én nem vagyok ott, hogy nincs velem…
Csak a vállam vonogattam, hogy dehogyis értem, biztos sokat ivott, hogy egyáltalán eszébe jutott, hogy esetleg nekem is árthat…
Árthatott…

(Szünet.)

Árthatott…

(Szünet.)

Érted, lányom, hogy mit akart a bátyád ezzel mondani?
De mi a faszért kellett a nekem címzett leveleket is elolvasni?!

(Hirtelen a villanykapcsolóhoz szalad és eloltja a lámpákat.)

Sötétben.
Így jobb…

(Szilvia családi háttere a későbbiekben is mindvégig meghatározta élete alakulását: külsődleges nemi jegyei már igen korán, még az általános iskolában szembetűnőek lettek, megnőtt a melle – új kihívásokkal találta szemben magát: légy nő!)

Kevésbé látszanak a dolgok…

(A szoba teljes sötétségben van.)

Én igazából most semmit sem látok. Még ha ezt a zenét is meg lehetne szüntetni valahogy…
De nem! Nem… A zene kell! A zenére szükség van…
Valahogy mindig bíztam a zenében… A zene mindig segíthet… Bármilyen krízise is legyen az embernek, a megfelelő zene átsegítheti rajta… A nem megfelelő zene pedig ronthat a helyzeten…
A helyzetén…
Csak ez a sötét örökké tartson…

(Szünet.)

Visszavette tőlem a játékait…
Amikor ő már megunt valamit, a szüleink látták, hogy nem játszik már velük, átpasszolták hozzám, az én játékos ládámba, mintha az mostantól az én kisautóm, az én játékom lenne…
Őrjítő volt ez a halmazállapot: megláttam a Barbie-t a kirakatban, s magamat láttam benne – mintha azt sugallná: légy nő! Légy végre nő!
S egyúttal taszított is…
Láttam a szexlapokban az elélvezést színlelő nők eltorzult arcát, s mintha magamat láttam volna benne – légy nő! Légy végre nő! Állj talpra, haver!
Láttam az osztálytársnőimet, s habár nem is szóltak semmit, minden mozdulatuk ugyanazt sugallta… A fiúk odajöttek hozzám esténként, ha császkáltam valamerre, s a szavaikból csak ugyanoda lyukadtam ki mindig…
…rendre!

(Maga előtt tartva meggyújt egy gyufát.)

Repülni szép volt…
Még ha titkolni is kellett.

(A férfi felül az ágyban, de a gyufa fényében szinte nem is látható.)

Tégy úgy, mintha itt se lennél…
Ne szólj semmit. Most fájna… Azt hiszem, nem esne jól…
Hogy ennyit beszéltem hozzád, hogy mindent elmondtam neked, most már fájna is, ha megszólalnál… egy napon.
Azt hiszem, ki kellene vágnom a nyelvedet.

(Szilvia meggyújt egy újabb gyufát.)

Most… Akarod?

(A férfi feláll és nagyon lassú léptekkel a fürdőszoba felé indul.)

Nem akarom, hogy beszélj… hogy beszélni tudj… Ilyennek szoktalak meg. Hova változnál most már?
Meg aztán: mivé is?!
Énekes csalogánnyá…

(Szilvia elneveti magát a sötétben.)

Egyszerűbb dolgom lenne egy gyertyával…

(A fürdőszobából vízcsobogást hallunk: a férfi megeresztette a kádcsapot.)

Ha velem akarsz maradni, hallgatnod kell… Mindörökké…

(Kedveskedő hangba vált.)

Néhanapján majd repülni viszlek… Elviszlek magammal oda fel, a magasba…
A kettőnk kis titka lesz ez… Jó?
No, miért nem válaszolsz? Legalább erre mondhatnál valamit…!

(Szilvia meggyújt egy újabb gyufát.)

Még mindig nem hiszel nekem? Nem hiszed el, hogy férfi vagyok?
Tudhattam volna…
Neked hiába is beszél az ember…
Pedig igazán megbeszélhetnénk, melyikünk hogyan szokott nőzni… Élményekkel traktálhatnánk egymást… Nagy hódításokkal…

(Szünet, majd Szilvia a sötétben szólal meg.)

Keresek egy gyertyát… A lámpának túl erős fénye van, az zavarna most…

(Szilvia a sötétben botorkál a szobában.)

Érdekes dolog ez a zenével is… Mindig, amikor széttárom a szárnyaimat, amikor érzem, hogy most repülni kezdek, mintha valaki bekapcsolná bennem a magnót… Itt, belül, a fülemben, a hallójárataimban megszólal valami zene…
Mindig azt lestem, hogy egyszer majd megszólal, hogy énekelni kezd rajta valaki… De nem… Soha. Mindig csak zene. Valami instrumentális. Valami… Valami insztru-mentális…
Mindig egy férfi énekhangot képzeltem el rá, csajok csak vokálozhatnának rajta… De aztán már nem is bánom… Valahogy belém férkőzött, hogy biztosan csakis a bátyám hangja lehetne az… Azt pedig, még ha tudom is, nem szeretném…
Lehet, hogy ez a zene valójában nem is létezik, ez a repülés zenéje…
Széttárom a szárnyaim…
E…
mel…
ked…
ni…
kez…
dek…
…lassan…

(Egy reflektor csak Szilvia hátát világítja meg. A nő a szoba közepén áll, háttal a közönségnek, fürdőköpenyét a sötétben levetette, most meztelen, s a reflektor fényében csak a hátát látjuk: egy hatalmas, széttárt szárnyú stilizált madár van rátetoválva, amelyik az egész hátát beborítja.)

emelkedek…
és emelkedek…
és emelkedek…
egyre magasabbra…
magasabbra…
még…
még mindig…
még magasabbra…

(A reflektor fénye kialszik, ismét teljes sötétség borul a szobára.)

Én férfi vagyok.

(Szünet. Szilvia eltorzult, lihegő, átszellemült hangon folytatja.)

Most csak koncentrálni kell… Minden a koncentrációban van… A koncentráció a lényeg…
Egyetlen arcrándulás… Ne érezhesse… Ne láthassa… Ne tudhassa… A merev arcra kell koncentrálnom… Rideg arckifejezést… Így hordozza magában az arcom…
Nem szabad, hogy észrevegyen bármit is… Hogy érezhesse, mennyire fáj… Hogy veszettül fáj… Hogy kegyetlenül fáj…

(A férfi a fürdőszobában meggyújt egy gyufát.)

Volt valahol egy gyertyám…

(Szilvia kezében is felvillan egy gyufa fénye. A fürdőköpeny újra rajta van. Ezúttal nincs szorosra kötve, csak hanyagul magára dobva.)

Neki soha nem fog ennyire fájni…

(Az asztalhoz lépve Szilvia meggyújt egy gyertyacsonkot.)

Nincs kizárva, hogy egyszer még kiderül: álom volt az egész… Hogy egyszer kiderül: soha bátyám sem volt…
De ameddig tart ez az álom, emlékeznem kell rá… És mindig vannak olyan elrejtett apró kis jelek, amelyek gondoskodnak arról, hogy sohase felejthessem el, hogy sohase válhasson meghaladottá mindez… Hogy ne tudjam túltenni magam a dolgokon…
Az emlékek mindenben ott vannak, jelen vannak… Körülvesznek és emlékeztetnek…
Az lesz majd csak az igazán szép reggel, az igazán szép ébredés, amikor úgy ébredek, hogy mindebből egy szó se, egy hang se volt… Semmi sem történt… Semmi… Semmi.

(Szilvia a gyertya fényéből eredő félhomályban a tévékészülékhez botorkál és bekapcsolja. A képernyőn egy kamera közvetítésével megjelenik a fürdőszoba: a férfi a mosdóra támaszkodva áll és egészen közelről az arcát vizsgálgatja a tükörben. Szilvia és a közönség ezt csak a tévéképernyőn láthatja. Most veszik csak észre, hogy a férfi is meztelen.)

Semmi vagy te is.

(A férfi a fürdőkádhoz lép és elzárja a vizet. Most a kamerának háttal állva látjuk.)

Semmivé leszünk mi is, anélkül, hogy valaha bármivé válhattunk volna…
Abszurd…

(Szilvia nem leszbikus, szerelmi életében megrögzötten a konvenciókhoz kívánja magát tartani, akár erőszakkal is a konvenciókhoz akarja idomítani vágyait.)

Beletörődtem… Nem, ez így már megint nem igaz… bele kellett törődnöm, el akartam fogadni, hogy végre „légy nő!” Ha férfi vagy, légy nő!
Az a fajta csaj voltam, aki hazahordta a fiúkat. Mert volt hova… A fészerbe… Mindig ugyanoda, pontosan ugyanarra a helyre, ahol a bátyámmal is megesett… Ha lehetett, még a pózt is mindig ugyanolyanra alakítottam…

(A férfi belemászik a kádba és fürödni kezd.)

Nem mondhatnám… igazán nem kívántam ezeket a fiúkat, akiket hazahordtam… a szexet akartam… ugyanazt a pillanatot, ugyanazt a jelenetet, ahogy a bátyámmal történt…
Csak azt akartam, hogy ugyanolyan durván behatoljanak. És semmi mást. Hogy ugyanazt a merev, rideg arcot vigyék magukkal, s ott hordozzák legbelül még a pokolban is. Hogy sohase tudjanak majd szabadulni tőle… Hogy az arcomba lihegjenek… És semmi hangot, semmi érzelmet, semmi fájdalmat… Semmit!
Ebben leltem meg én az élvezetet…
Valószínűleg azt, amit a bátyám mindörökre visszavett tőlem.
Csak az arányokat túlozta el.
Én tőle csak kisautókat, repülőgépeket, kockákat, labdákat, indiánokat… vízipisztolyokat… mozaikokat…

(Szilvia a tévékészülék elé ül és a fürdőszobából jövő közvetítést nézi.)

Ehhez már nem kellenek reális alapok.
Látod… Te most itt repülsz velem… mellettem… Látod… Az arcom most is a szokásos… begyakoroltam rendesen… tudtam, hogy egyszer még majd vizsgáznom is kell…
Be kell vallanod, hogy még soha nem repültél ilyen jót…
Soha nem élvezted ennyire a repülést…
Figyeld csak… most labdák potyognak fentről… derült égből… és végigpattognak a szobákon, a hugyoldákon…
Odanézz! Az egyik labda felakadt egy piszoárban!

(Ezen elneveti magát, felugrik és a villanykapcsolóhoz rohan. Hirtelen felkapcsolja a villanyt, s rögtön eltakarja a szemét, mert zavarja a fény. Amikor a szeme kicsit már hozzászokott, lassan leereszti a kezét és határozott mozdulatokkal a szekrényhez lép, egy eredeti, gyári csomagolású dobozban női harisnyát vesz elő, az asztalhoz megy és az egyik székre támasztott lábbal, kimért mozdulatokkal öltözni kezd.)

El sem tudod képzelni… ki sem találnád… nem tudhatod… hányszor képzeltem el, hogy egyszer, egy szép napon a bátyám hazajön… meglátogatja a szüleit… néhány év múlva azonban már csak anyánkat látogathatta volna… de legalább őt is… legalább virágot hoz az apja sírjára… De anyánkat sem látogatta…

(Szilvia nem a külvilággal áll konfliktusban, hanem sokkalta inkább az önmagával szemben támasztott elvárásai, testi adottságai és lelkivilága között bontakozik ki orvosolhatatlan ellentét. Olyan jellemvonásokat és tulajdonságokat kíván egyesíteni, összevonni, amelyek normális esetben kizárják egymást.)

Ma kivételesen női ruhába öltözöm… Transzvesztita leszek…

(Dudolászik magában.)

„I’m  big, big girl
in a big, big world
it’s not a big, big word
if you need me…”

„ez egy nagy, nagy föld
és egy nagy, nagy hölgy
nem egy nagy, nagy bűn
hogyha kellek…”

tü-tü-tü-tü tü-tü….

(Hirtelen váltással.)

Ugye, figyelsz te rám?

(Az ágy alól Szilvia egy bőröndöt húz elő.)

Volt valahol egy magas sarkú cipőm is… Még az egyik fiúmtól kaptam néhány évvel ezelőtt… Szegény kis balfaszkám… Azt hitte, ezzel imponálhat…

(Kikiabál a fürdőszobába.)

Te… ha nem nézed, én kikapcsolom a tévét…

(A tévékészülék képernyőjén látjuk, hogy a férfi kilép a kádból és törölközni kezd. Amikor belép a szobába, még teljesen vizes, mindenfelé csurog róla…)

Itt vagy velem, és mégis, ugyanolyan, mintha itt sem lennél… Annyira jelentéktelen vagy… Észre sem veszlek, és semmit sem vágyok jobban annál, mint hogy te se vegyél észre engem… Legyél itt és legyek itt, és egyáltalán ne vegyél észre… Ne befolyásoljon a jelenlétem…
Én vagyok? Te vagy?
Mi van?!
Magamnak akarlak, csak magamnak, és éppen ezért: nem akarom, hogy légy. Nem akarom, hogy legyél.
Úgy van rád szükségem, hogy nem vagy. Hogy nem veszlek észre. És hogy nem veszel észre.

(Szünet.)

Érted te ezt?
Meg tudod érteni?
Fel tudod fogni?

(Szünet.)

Én férfi vagyok. Mellettem te csak nő lehetsz…

(Szilvia a bőröndből egy pár magas sarkú cipőt húz elő.)

Itt vannak a ruháid…

(Odadobja a férfi elé.)

Öltözz fel és menj… Majd adok pénzt taxira!

(Szünet.)

Várj meg itt… Mindjárt jövök… Ne haragudj, de most ki kell mennem… Repülnöm kell egyet…

(Szilvia berohan a fürdőszobába. Most az ő mozdulatait követjük a tévékészülék képernyőjén. Odalép a mosdóhoz és megmosakszik. Tenyeréből hosszasan saját arcába locsolja a vizet.)

Nem… Nem szeretném úgy beállítani a dolgokat, hogy mindenről a bátyám tehet… Ő végül is csak megerőszakolt… Csak baszni akart egyet… Szerintem az is mindegy volt neki, hogy kivel…
Mi van abban?
És végül is: mi az, amiért okolnom kellene?

(Szilvia most már minden önkontroll nélkül dobálja magára a vizet.)

Haza kell jönnie… Mindig tudtam, hogy egyszer még eljön az a nap, amikor nem húzhatja, halaszthatja tovább… És!
HAZA KELL JÖNNIE!

(Amikor visszajön a fürdőszobából, Szilvia csuromvizes mindenfelé. Sminkje szétkenődött és az egész arcát furcsa, színes foltok borítják.)

Nem hittem… Máig sem hiszem, hogy élve kivárhatom azt a napot…

(A tükörbe nézve, szerelmesen.)

Szeretlek…

(Dühösen kirántja a bőröndöt egészen a szoba közepére. Ismét keresgélni kezd benne.)

Ahány szeretőm volt… mindvégig férfi és mindegyik nő… mert ráerőszakoltam magam és ráerőszakoltam…
Őket is.
Anyák. Én pedig csak apa lehettem ebben a partiban.

(Egy doboznyi temperát vesz elő a bőröndből. Rövid keresgélés után ecsetet is talál hozzá.)

Tudod…

(Szilvia a saját hajába túr.)

Számtalanszor elképzeltem már…

(A férfi időközben felöltözött: minden, a keze ügyébe kerülő női ruhát magára húzott.)

Hazajön a bátyám…

(Szétengedi a fürdőköpeny elejét, majd az ecsettel és a temperával a legkülönbözőbb színekre kezdi festeni mellét.)

És kiviszem ugyanoda… a fészerbe… a gangba… mindenhová elviszem… még a valamikori focipályára is… és rámászok… és ha kell… könyörögni is fogok…

(Könnyek gyűlnek a szemébe.)

Megerőszakolom most én őt… Ugyanott.
Csakhogy feloldja már ezt az átkot rólam.

(Régi, még a gyermekkorból önmagában ápolgatott víziója nyomába ered: a megálmodott madárképben látja a belső konfliktusaiból kivezető, egyetlen járhatónak vélt utat – a madarat a felemelkedés jelképévé teszi önmagában, ami ez esetben számára az önmaga fölé való emelkedéssel azonos; a madár, mint önmaga, saját lényének meghaladása; a madár, mint az elrugaszkodás metaforája: elrugaszkodás attól, ami; elrugaszkodás attól, ami adott, amitől szabadulni nem lehet… Szilvia önmagával találja szemben magát, amikor ráébred, hogy elrugaszkodása az elfojtással, önmaga megtagadásával, egyfajta végletekig vitt önkontrollal azonos.)

Megkérhetlek, hogy oltsd el a villanyt?

(A férfi engedelmeskedik.)

Most jó… Sötétben könnyebb… Talán…

(Szilvia meggyújt egy gyufát.)

A fészerben sohasem volt villany. Nem is engedtem aztán már, hogy bevezessék… Minden ugyanúgy áll ott, mint akkor… Azzal az egy különbséggel, hogy rengeteg férfi élvezett már el ott azóta…
S mindvégig tudtam, hogyha egyszer hazajön a bátyám, kicsalom majd oda… És régi dolgokról beszélek majd neki, olyanokról, amelyek nem érintik kettőnk viszonyát… régi srácokról, osztálytársakról, rég volt nagy bulikról, a szüleinkről, apánkról és anyánkról, tanárainkról…
És nem kerülheti el… amikor a fészerhez érünk… nem lesz kibúvó, hogy becsaljam oda…

(Egy újabb gyufát gyújt.)

És régi dolgokról mesélek majd neki… és könyörgök… és rámászok, ha kell…

(Hirtelen eldobja a gyufát. Egy reflektor csak kettejük csókját világítja meg. A zene a háttérben felerősödik és ez a kép sokáig, nagyon sokáig tart. Szilvia csók közben beszél.)

Hogy teljesen és végérvényesen nullává tegyem…

(A férfi letépi Szilviáról a ruhát, s ennek nyomán a reflektor is azonnal kialszik.)

2. felvonás

(Teljesen sötét van a szobában. A férfi kezében egy elemes lámpát tart és azzal Szilvia szemébe világít.)

Én férfi vagyok…

(Szilvia eltakarja a szemét, mert zavarja a fény. Mintha valami kibúvót keresne, magyarázkodásnak hangzanak szavai.)

Nem tudom, talán az is egy álom lehetett… Az egyik repülésem… Amikor különösen magasra emelkedtem. Talán már hetven vagy nyolcvan emeletet is meghaladtam. Valami toronyház mellett emelkedtem… Hangok szűrődtek ki… Ugyanaz a zene volt, amit mindig hallottam repülés közben. Ahogy benéztem az ablakon, hát látom ám, hogy egy vonósnégyes játssza. Az ablak nyitva, hát berepültem rajta. Leereszkedtem az egyik üresen álló székre… és… és…
És…

(Szünet.)

A mellettem ülő pasas valahogy szimpatikusnak, megbízhatónak látszott… Szerényen odahajoltam hozzá és bizalmasan a fülébe súgtam a nagy, rejtegetett titkomat: „Én tudok repülni” A nagy felfedezésem kimondtam végre… Nem kell tovább a saját levemben főnöm… „Hülye, hát mindenki tud!” – mondta ő, s be kell vallanom, ez az egyetlen lehetséges válasz.
És…
Ne tégy úgy, mintha nem lenne tovább mit mondanod…

(A férfi az ajtóhoz szalad, de hiába ráncigálja, nem tudja kinyitni. Az ablakhoz ugrik, az egyből kinyílik, ugyanaz a fény szűrődik be rajta, mint a darab elején, és a helyi rádió műsora is újra él. A férfi felkapaszkodik a párkányra, még visszanéz…)

Hülye, hát mindenki tud…!

(…és aláveti magát…)

Hozzászólások

hozzászólás