Vasárnap „hozta el” nekünk ide, a Yuharra Balla Lajos – Laci az Asszonyok lázadása című dokumentumfilmet. Ennek rendezőjével, a zentai származású Kovács Istvánnal a mű 2016-os oromhegyesi bemutatója előtt Vígi Zsoldos Zsaklina készített interjút a Családi Kör című hetilap számára. Ebből izgalmas részletek derültek ki a forgatás folyamatáról, a rendezőről, és arról is, hogy huszonöt év, vagyis negyed század távlatából ugyanazokra a napokra már mennyire másképp emlékeznek az akkori események részvevői. Az interjú tavaly januárban jelent meg a nyomtatott újságban.

A filmet korábbi anyagunk részeként itt tekinthetik meg olvasóink:

Asszonyok lázadása

„Oromhegyes egy kétezer lakosú kis falu Vajdaság északi részén. Nem sok minden történik itt” – mondja az Asszonyok lázadása című film narrátora. Hát 1992-ben bizony történt, nem kicsit, nagyon is… A Duna Televízió 2016. december 19-én, 23 óra 10 perckor mutatta be Kovács István, zentai születésű rendező Asszonyok lázadása című dokumentumfilmjét.

Film a bátorságról
A múlt héten tartották meg Oromhegyesen Kovács István Asszonyok lázadása című filmjének ősbemutatóját

Miután a Duna Televízió december 19-én bemutatta Kovács István zentai születésű rendező Asszonyok lázadása című dokumentumfilmjét, az oromhegyesiek szerdán este a Faluházban közösen is megtekintették az alkotást, amely az 1992-es helyi béketiltakozás résztvevői előtt tiszteleg. A rendezvényen jelen volt a film megálmodója is. A délszláv háború idején, 1992 májusában egyszerre több, mint kétszáz behívó érkezett a hadköteles férfiaknak, hogy hadgyakorlat címén azonnal vonuljanak be katonának. Azonban mindenki tudta, hogy nem hadgyakorlatról volt szó, hanem egy valós háborúba hívták őket. Az oromhegyesi asszonyok úgy döntöttek nem engedik el a szerelmeiket, testvéreiket, fiaikat a háborúba, ezért bezárták őket a Zitzer Clubba, a falu első pizzasütödéjébe és biliárdklubjába, ahonnan addig nem akartak mozdulni, amíg a hatalom nem teljesíti követeléseiket. Három hónapig a klubban éltek, és annak ellenére, hogy a szerb államvezetés nem akart tudomást venni róluk, végül elérték azt, hogy ezeket az embereket nem vitték el katonának, valamint hogy Vajdaság-szerte valamelyest csökkent a behívók száma.

Az itt röviden vázolt történésekről a film készítője, Kovács István évekkel később szerzett tudomást. A kilencvenes évek elején kisiskolásként még nem tudhatta, hogy mi történik néhány kilométerre Zentától. Kovács István 2004-óta él Szegeden, ahol jogi tanulmányait végezte, majd 2011-ben írta be a rendezői szakot Budapesten. Saját bevallása szerint nem szeretne dokumentumfilmes lenni, de ez a történet megérintette. Egy évekkel későbbi, rövid újságcikk nyomán kezdett el behatóbban foglalkozni a témával, ekkor fogalmazódott meg benne a dokumentumfilm elkészítésének ötlete. A Szupermodern Kft. gyártásában, a Médiatanács Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával elkészült filmben megszólalnak a béketiltakozás szervezői, illetve újra megelevenednek a Zitzer Szellemi Köztársaság „hétköznapjai”.
– A filmben benne vannak azok az emlékezetfoszlányok, amelyek nekem megmaradtak arról az időszakról. A politikai történéseket pedig nyilván nem fogja fel egy gyerek. A háború főszereplőit hallja a televízión keresztül, de, hogy összefüggéseket hozzon létre, az egy hétéves gyermektől nem feltétlenül elvárható. A hétköznapjainkat befolyásoló dolgokra emlékszem leginkább. Szüleim orvosok voltak, a fizetésük akkor semmit sem ért, mint ahogyan másoké sem. Abból éltünk meg, hogy a hálás betegektől kaptak csirkét, zsák kiflit… Emlékszem az áramkihagyásokra is.
István édesapja nem kapott behívót, de a nagybátyja igen.
– A kevés kis emlékem azért arra kiterjedt, hogy éreztem a családon belül a feszültséget, a félelmet, hogy ne nyissuk ki az ajtót a postásnak soha, ne vegyünk át semmit.
István a film készítése közben is inkább az emberi kapcsolatokra, közösségi mozgatórugókra koncentrált, mint a politikai eseményekre.
– A Zitzer Clubban történt eseményeket nem politikailag akartuk feldolgozni, inkább az emberek bátorságát és szerepvállalását szerettük volna bemutatni. Azt, hogy hogyan működik egy közösség, amely össze van zárva és ahol olyan érzelmek kezdenek fejlődni, mint az összetartozás vagy a félelem. A közösség belső anatómiáját szerettük volna megmutatni. Politikailag nem is akartunk belemenni, mert a cél nem az volt, hogy politikai értékítéletet mondjunk erről az egészről.
Neves szerbiai szociológusok szerint még korai az 1991-ben kezdődött háborús sebek feltárása, István viszont úgy véli, huszonöt évvel az események után már kell beszélni a megtörtént dolgokról.
– Aki nem tud most beszélni ezekről a dolgokról, az soha nem is lesz képes. Akikkel mi beszéltünk, azok nyitottak voltak, nagyon kevés elutasítást kaptunk, talán egyet-kettőt, de ők nem azok az emberek voltak, akiken ez a történet áll vagy bukik. Érdekes volt, hogy huszonöt év távlatából ugyanazokra a napokra mennyire különbözőképp emlékeznek az akkori események résztvevői. Ez a film fő vezérelve. Mindenki másként dolgozta fel a történéseket, és másként élnek azok a mai emlékeiben. Vannak, akik teljesen túltették magukat a háborús eseményeken, vannak viszont olyanok is, akik nem úgy dolgozták fel, ahogy kellett volna.

A rendező szerint a dokumentumfilm készítésnél nagyon oda kell figyelni arra, hogy az alanyok mit mondanak, hogy hova kanyarodnak el, és hogy a rendező ilyenkor veszi-e velük ezt a kanyart, vagy nem fontos. Így történt ez a páncélosokkal is a filmben.
– A szereplők különbözőképpen emlékeztek arra, hány páncélos vette körbe a falut. Mi szépen elgondoltuk azt, hogy ez egy komoly dramaturgiai fordulópont lesz a filmben, de kiderült, hogy nagyon másképp emlékeznek arra az emberek. Az egyik is, és a másik is azt mondta, hogy nem látta a tankokat a határban. Egyetlen használható fotónk volt, amelyen viszont csak egy tank látható. Én a mai napig emlékszem, hogy Szabadka és Zenta között abban az időben mindennapi dolog volt, hogy tankokat láttunk. Gondolkodtam arról, hogy kivegyem a filmből ezt a szálat, pont azért, mert ennyire nem egységes az emlékezet, de végül nem vettem ki, mert az hazugság lett volna. Minden akkori jelentés arról szólt, hogy több mint kilencven páncélos vette körül Oromhegyest. Jó az, hogy született egy film, ami nem feltétlenül ugyanúgy kezeli ezt a dolgot. De nem is az a lényeges, hogy itt voltak-e azok a tankok vagy nem, hanem az, hogy rámutassunk a tömegpszichózisra, hogy egy ember látott pár tankot és az elmondta egy másiknak, az egy harmadiknak és a félelem, ami bennük dolgozott, az valószínűleg feldagasztotta ezt a számot nagyobbra, mint ami volt.
István szerint egyelőre pozitív kritikákat kaptak csak a dokumentumfilmmel kapcsolatosan, bár hozzáteszi, ez a műfaj korántsem vonz annyi nézőt, mint a játékfilmek.
Az interneten keresztül sok pozitív hozzászólást kaptam, sokan írtak arról, hogy nekik mit jelentett ez a film. Kiemelték, hogy jó, hogy politikailag nem volt elfogult a film. Most hazajött karácsonyra Zentára, de mint mondja, mikor itthon van, nem nagyon jár emberek közé, inkább a családdal tölti az ünnepeket.
– Így nem ismerem a zentaiak véleményét. Azt tudom, amit anyám mond, hogy nagyon sokan gratuláltak neki és szerették a filmet.

Vígi Zsoldos Zsaklina
(Családi Kör, 2017. január 12.)

Hozzászólások

hozzászólás