1999,  Film,  Irodalom

A csókai csata „történetnek olyan kicsike, amilyen kicsike falunak Csóka”

Filmforgatás a NATO-bombázások árnyékában

„Kilencven éve járt először Móra Csókán” – írta Cs. Simon István költő, újságíró 1997-ben, majd így folytatta: „Móra Ferenc több írásának Csóka képezi a környezeti és emberi hátterét. A Négy apának egy leánya című regényének papját a csókai plébánosról, Farkas Szilárdról mintázta, de a Kisforró Zsuzsánna című költeményének is ő, a Móra által jóságosnak nevezett pap a hőse, (merthogy) »róla lehetne megfaragni az emberi jóság szobrát«.
Móra elég jól ismerte Csókát és a csókaiakat. Az ásatásoknál »ügyködő« Krspogačin Vlado bácsival még a Trianon után is levelezett. Ám Vládó bá’ halála után a »hálás utókor« elégette a leveleket, az öreg által szorgalmasan gyűjtött leletek nagy részét pedig beledobálták a szomszédságukban épülő háznak az alapjába. Tehát az értékes leletek visszakerültek a földbe.
Az ötvenes években (amikor általános iskolába jártam) az olvasókönyvünkben A csókai csata is olvasható volt, és hát éltünk is az alkalommal. Nem tudom, hogy kik és mikor »szerkesztették«, azaz rekesztették ki onnan, és azt sem értem, hogy mért nem tették már vissza a helyére, hiszen üzenete most is időszerű, sőt.”

Móra Ferenc és Csóka – Cs. Simon István: “Szép, derült ősz volt”

Móra Ferenc több írásának Csóka képezi a környezeti és emberi hátterét. A Négy apának egy leánya című regényének papját a csókai plébánosról, Farkas Szilárdról mintázta, de a Kisforró Zsuzsánna című költeményének is ő, a Móra által jóságosnak nevezett pap a hőse, (merthogy) “róla lehetne megfaragni az emberi jóság szobrát”.

Cs. Simon István írásának folytatásában így fogalmazott: „Móra jól ismerte azt a Csókát, amiből nem sok maradt ránk. Megismerhette, hiszen hat éven át (1907-1913) több alkalommal is ásatott az itteni (időközben széthordott) Kremenyákon. Megesett, hogy egyfolytában nyolc hétig forgatták a földet, és rengeteg értékes, esetenként párját ritkító leletet hoztak fölszínre. A leletekről írt tanulmányok folytán Csóka bekerült a világ régészeti szakirodalmába. Móráról pedig egyik művelődési egyesületüket nevezték el a csókaiak.
Ismereteink szerint Móra Ferenc az egyik legolvasottabb magyar író, tanulságos volna utánajárni, hogy nálunk hányan olvassák. Netán A csókai csóka című versét el tudja-e mondani valamelyik nagyóvodás vagy kisiskolás gyerek?
Említést érdemel, hogy a hetvenes években (még) találkoztam olyan csókaival, aki ismerte Mórát. A megboldogult Szűcsné Vrábel Etel néni, (akkor) a következőket mondta ezzel kapcsolatban:
– Nagyon régen volt, kislány koromban. Az arcvonására nem emlékszem pontosan, de a nevére igen. A Farkas tisztelendő úr szállásolta el őket a plébánia egyik szobájába. (Mórához gyakran jöttek vendégek, alighanem innen a többes szám.) Nagyon rendes emberek voltak, ha elküldtek a boltba, mindig kaptam tőlük zsebpénzt pántlikára. Akkor a serdülő lányok szalagot viseltek a hajukban. Az ételt is én szolgáltam föl nekik, mindig megköszönték. Tudtam, mikor jönnek föl a Kremenyákból, a vásártér volt ott régebben. Akkorára elkészítettem a mosdóvizet, az első (világ)háború előtt volt ez. Néha annyi tárgyat, cserepet, csontot, miegymást hoztak, hogy alig fértek be vele az ajtón. A Vlado bácsi is ott volt velük. Türelmesen takarítgatták, majd összeillesztették a darabokat. Kíváncsi voltam a munkájukra, gyakran benéztem hozzájuk. Néha vicceltek is velem, és ha távoztak, tőlem is elköszöntek.
– Szép, derült ősz volt, úgy számítottam, hogy három hét alatt készen leszünk a Kremenyákkal, (de) a három hétből hat esztendő lett – írja Móra, aki 1907 őszén látogatott el először Csókára, hogy »vallassa« a nagy, kopasz halmot, a Kremenyákot, amelynek »porhanyó földjét csak meg kellett rúgni a tövében, s marékszám dőlt belőle a kovaszilánk meg az apró cserépdarab«.
Jócskán belemelegedhetett Móra a Kremenyák »vallatásába«, hiszen lelkendezve írta barátjának, dr. Domokos Lászlónak (aki többször is beszámolt a szegedi újságokban, pl. a Szegedi Naplóban a kremenyáki ásatások eredményességéről): »Kedves Lacim!, gyönyörű zsugorított csontvázaim vannak, három is – lovas sírom is. Jöhetnétek-e holnap délután? Vagy ha jobban tetszik, bár én emígy jobban szeretném, csütörtökön délután, amikor Sebestyén és Tömörkény jön.«
Móra széles körben ismertté tette Csókát, és igazán sajnálhatjuk, hogy a kremenyáki ásatások által ihletett és tervezett ifjúsági regényének megírására (könnyed, népszerűsítő formában) már nem volt ideje. Kár, mert nagyon szépen és érdekesen tudott beszélgetni a »csókai koponyákkal«:
– Évek óta mindennap elmegyek a csókai koponyák mellett (a szegedi múzeumban), és mindennap beszélgetek velük egy kicsit. »Honnan jöttetek, hogy éltetek, mit csináltatok a Kremenyákon? Kinek fúrtad ki fülönfüggőnek az őz szemfogát, és mekkora utat tettél meg azért a márványcifraságért? Hát te hol kaptad azt a vágást, amelyik a szemöldököd közt kettéhasította a homlokodat? Te, ember, miket gondoltál addig, míg e hosszú kezek munkájával gömbölyűre csiszoltad és kifúrtad azt a kőbuzogányt, amely biztosan főnököt illet? Te, asszony, aki még évezredek múlva is csontkarodban tartottad kicsi gyereked porló tetemét, milyen nótákat dúdoltál neki, mikor virrasztottál fölötte a viskó közepén égő tűz mellett, míg kint üvöltött a havas förgeteg, vonyított az ajtóban a nádifarkas, és kísértetek árnya táncolt a Tisza vizén?«
Kár azért a megíratlan ifjúsági regényért, amelyiknek alighanem A csókai rézemberek lett volna a címe” – így írt hát Cs. Simon István 1997-ben.

Andruskó Károly linómetszete Móra Ferencről

A Móra Ferenc és Csóka című kötet 1999-ben jelent meg a Csókai füzetek sorozatának nyitó kiadványaként a zentai Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre gondozásában. Szerkesztette: Berkovits György. Lektorálta Szloboda János és Predrag Popović. Szövegbevitel: Szöllősi Szilvia. Címoldali címer-fametszet: Andruskó Károly. Felelős kiadó: Fodor István. Műszaki szerkesztő: Beszédes István. Készült a zentai Udarnik nyomdában.

Még ugyanebben az esztendőben a csókai Orpheus Egyesület tagjai – ezúttal Orpheus Film néven – úgy döntöttek, hogy filmet készítenek Móra Ferenc elbeszélése, A csókai csata című mű alapján.

Szereplők:

Döme Zoltán – Bimbó
Lajcsák Imre
Lajcsák Zoltán
György Anett
Vass János
és a zentai Hófehérke óvoda óvodásai

Narrátor: Tóbiás Krisztián
Operatőr és vágó: Pap Imre
Forgatókönyv: Tóbiás Krisztián

Rendezte: Szabó László

 

A csókai Vas János – akinek ez volt élete első és egyetlen filmszerepe – egy ifjúkori felvételen

 

Apró kis érdekesség, hogy a film forgatását egy nappal a NATO Jugoszlávia elleni légicsapásainak megkezdése előtt fejezték be. Tehát alig, hogy elpakolták a felszerelést, az Észak-atlanti Szerződés Szervezete másnap, vagyis 1999. március 24-én már szórta is az „égi áldást” az akkori országon belül Vajdaságra is.
Ne feledjük: Vajdaságban előbb esett le bomba, mint Belgrádban!
Ha némi világpolitikai ellenszél ellenében is, de a film még abban az évben elkészült.

Az alábbi felvétel Döme Zoltán – Bimbó archívumából származik, s azt Szabó László – Tabi engedélyével közöljük.

 

 

A filmet egy másik szerveren is elhelyeztük:

 

 

Móra Ferenc

A csókai csata

Se szeri, se száma annak a sok szép könyvnek, amit a magyar szabadságharcról írtak. Hát még a megíratlan történet mennyi, amit csak egyes vidékek szájhagyománya őrzött meg! Erdő az, nem berek, tenger az, nem patak, vagy legalább az lehetett, míg újabb zord idők el nem temették a negyvennyolcat meg a negyvenkilencet.
Ezek közül a megíratlan hagyományok közül való a csókai csata is. Akkor hallottam, mikor még kerek volt a magyar világ. Aki mesélte, Farkas Szilárd, az én regényembe is belementett csókai papom, már meghalt. De Krsztpogacsin Vládó szerb nemzetbeli célszerű szegény ember, aki meghitelesítette a történetet, még él, s tanú rá, hogy akármilyen hihetetlennek hangzik, így volt, ahogy következik.
A csókai csata különben történetnek olyan kicsike, amilyen kicsike falunak Csóka.
Odaát Torontálban, a Tisza mentén gubbaszt ez a jámbor kis falu, aminek, úgy tudom, a nagy változásokban sem változott meg a neve. Csöndes, békességes magyarok lakták negyvennyolcban. Jó macskaugrás hozzá egy másik kis falu: Szanád. Azt meg csöndes, békességes szerbek lakták.
Csókai magyaroknak, szanádi szerbeknek soha világéletükben semmi bajuk nem volt egymással. A szanádi asszonyok a csókai Tiszára jártak le vízért, a csókai gyerekek pedig a szanádi füzesbe jártak át szedrezni. S mikor a fiatal magyar szabadságnak ellensége támadt, a járásbeli emberek mind a két faluból elmentek az egy hazát szolgálni. Akik meg otthon maradtak, azok szántogattak, vetegettek, szép békességben, s amikor pihenőre tértek, igaz szívvel könyörögtek az Istenhez, hogy minél előbb vezéreljen haza mindenkit a maga tűzhelyéhez.
Mire azonban kalászok aranyát lengette a szél a búzamezőkön, nem volt, aki learassa őket. Az embereknek eszükbe se jutott a földanya, aki kenyérrel fizeti meg a sebeket, amiket gyermekei ekével hasítanak rajta. Piacon, utcasarkon karéjba verődtek az emberek, s lángolt a szemük, égett az arcuk a haragtól.
– A rácok az ellenséghez álltak! – rázták az öklüket a csókai magyarok. – Mink vagyunk itthon, és ők akarnak kiirtani bennünket!
– Az ám, ha hagynánk magunkat!
– Cudar világ lesz – súgták-búgták a szanádi szerbek. – A magyarok földönfutókká akarnak tenni bennünket.
– Az ám, ha hagynánk magunkat!
S a szanádi asszonyok nem jártak többé vízért a csókai Tiszára, pedig nagyon forró volt a nyár. S a csókai gyerekek nem mentek többet szedrezni a szanádi füzesbe, pedig a szeder sohase volt olyan nagyszemű, mint azon a nyáron.
Mire a pitypalattyok legszebben szóltak a ringó vetésben, Csókán is, Szanádon is leszedték az emberek a padlásablakból a kaszát, ki is fenték élesre, de nem búzát aratni, hanem embert kaszálni.
Verőfényes, áldott nyári délután volt, mikor a két falu megindult egymás ellen.
– Hát a kis bice-bocától el se búcsúzik kelmed? – törülgette a könnyét a csókai bíróné, mikor az ura az oldalára kötözgette az isten tudja, hol szerzett rozsdás kardot.
A kis bice-boca Mariska volt, virágszemű kislányuk a csókai bíróéknak, s búcsúzott volna is tőle az apja, de Mariskának egyszerre nyoma veszett. Százan százegy felé szaladtak keresni, elszéledt az egész falu, de nem lelték se hírét, se hamvát. Öreg este lett, mire megint összeverődtek a népek, s akkorra beestellett a csatának is.
– Bizonyosan a rácok kezére került! – hörögte kétségbeesetten a bíró. – Hanem most már az Isten legyen nekik irgalmas!
De hát a szanádiaknak se volt álmuk azon az éjszakán. Mert az ő bírójuk Milicája is elveszett éppen a hadbaindulás előtt. Ég nyelte-e, föld nyelte-e, nem találták sehol, pedig mindent tűvé tettek érte.
– Biztos, hogy a csókai magyarok csalták el, forduljon el tőlük a csillagos ég! – törülgette verejtékes homlokát az apa. S egész éjszaka talpon állva leste, lehet-e már indulni kegyetlen hadba.
Harmathullajtó hajnalhasadásra már mind a két falu odakint volt a mezőkön. Még a kutyák se maradtak otthon. Ott sündörögtek a gazdáik körül, s meg sem tudták érteni, miért kapnak annyi rúgást.
A piros hajnalsugarak vidáman táncoltak az éles kaszákon, a nádasokban kelepelő gólyák barátságosan kívánták egymásnak kedves egészségére az éjszakai nyugodalmat, s hajnali pirosság, gólyakelepelés, pitypalattyszó mind ezt mondta:
– Emberek, szeressétek egymást, mint ahogy a Teremtő mindnyájatokat szeret.
Az embereken azonban nem fogott a hajnal szava. Kemény léptekkel marsoltak előre, s összehúzott szemöldökkel lesték, feketéllik-e már előttük az ellenség?
Éppen a határdomb tövében értek össze. Nem is ők, hanem a csókai meg a szanádi kutyák. S mikor az emberek már lekapták a vállukról a kaszát, a szanádi bíró szűrébe is belekapott a Bodri kutya, a csókai bíró nadrágját is megrántotta a Tisza kutya.
– Hamm, hamm, hammar, hamm, hamm, hammar! – biztatták előre a gazdáikat.
A két haragos ember odalépkedett az árokpartra, s hirtelen visszahökkent mind a kettő. Az árok fenekén, a lapulevelek alatt ott aludt édesen Marika meg Milica. A nagy hadikészülődésben elbódorogtak hazulról, aztán összetalálkoztak, és eltévedtek a vetések közt. Ahol az este rájuk borult, el is aludtak, egymásra borulva, mint az oltáron az írott angyalok. Marika szanádi búzavirágokat szorongatott a csöpp tenyerében, Milica fekete hajában csókai pipacsok piroslottak. S mind a kettőnek maszatos arcocskáján harmatgyöngyök ragyogtak, amiket a tiszta kék ég hullajtott rájuk.
A két apa szét akarta rángatni az alvó gyerekeket. Mind a kettő felnyitotta a szemét, s még összébb bújtak álmosan hunyorgó pillákkal.
Marika szólalt meg előbb. Elfintorította a bimbószáját, és rámutatott az apja kardjára:
– Ejnye, de csúnya nagy bicskája van édesapámnak, ugyan tessék elhajítani!
És a csókai bíró elhajította a rozsdás kardot.
– Ejnye, édesapám – utánozta Milica is a pajtását –, minek hordozza a vállán azt a nagy botot?
Erre a szanádi bíró is elhajította az öreg mordályt, és helyette Marikát kapta az ölébe. A csókai bíró meg Milicát ölelte magához, s egymás kezét fogva állt a két vezér a két sereg közé.
De lett is erre olyan örömriadal, hogy a szanádi varjak mind a csókai határba repültek tőle, a csókai csókák meg a szanádiba.
Ilyen szép csata volt a csókai csata.

Móra Ferenc és Csóka – Móra Ferenc: A csókai csata

Móra Ferenc Se szeri, se száma annak a sok szép könyvnek, amit a magyar szabadságharcról írtak. Hát még a megíratlan történet mennyi, amit csak egyes vidékek szájhagyománya őrzött meg! Erdő az, nem berek, tenger az, nem patak, vagy legalább az lehetett, míg újabb zord idők el nem temették a negyvennyolcat meg a negyvenkilencet.

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás