1947,  Irodalom

„Sírós torkán a mult csuklik / Fölmordul a folyó medre / Hamuszürke hajó bődül / Az erdőket megrengetve”

Feljegyzések egy személyes Laták-breviáriumhoz (7. rész)

A szerző tervez, a szerkesztő végez – akár ebben a formában is torzíthatnánk a régi, közismert, és már a közhelyszerűségig elcsépelt népi bölcselkedést. Már csak azért is, mert az alább leporolt, reciklált összeállításunkkal is valami ilyesmi történt. Hét évvel ezelőtt a Laták-breviárium sorozatának hetedik részét – akárcsak a korábbi epizódokat is – én ugyanis egységes egészként készítettem és küldtem el az Üveggolyó című, hétfőnként megjelenő melléklet akkori szerkesztőjének, az anyag azonban mégis (vélhetően terjedelmi okok miatt…) két részben, s ráadásul nagyjából egy hónapos különbséggel jelent meg. Talán elnézik nekem olvasóink, ha most mégis az eredeti szerzői elképzelést követve, egy, vagyis egyetlenegy és egységes egészként, összeállításként dolgozom fel az említett anyagot. S mivel Laták István vajdasági magyar író, költő – egy gyermekkori csonttuberkulózis miatt kialakult – tartós sorkatonai alkalmatlanságát igazoló  dokumentumát 1947. november 27-én állították ki, a Yuhar kronológiájában a mai cikkünket ehhez az évszámhoz igazítjuk.

 

Korábbi, a téma előzményeit feldolgozó összeállításunkat itt érhetik el olvasóink:

A börtönhistóriáktól a Károlyka utáni leselkedésig – és vissza

Novella- és elbeszéléstémák az alkotó műhelyéből: ma már csak a elvéltári anyag őrzi azoknak az ötleteknek az emlékét, amelyeket a szerzőnek életében nem volt ideje, alkalma, lehetősége megvalósítani. A lapszéli jegyzeteibe, gondosan őrizgetett újságkivágásaiba pillantva azonban értesülhetünk arról, hogy milyen történetek foglalkoztatták, milyen témák keltették fel az érdeklődését…

 

A sorozat hetedik részének „eleje” tehát a Magyar Szó melléklete, az Üveggolyó 2012. május 14-i számában jelent meg:

 

FELJEGYZÉSEK EGY SZEMÉLYES LATÁK-BREVIÁRIUMHOZ

Az irodalomszemlélet folytonosságának jegyében

Egy csonttuberkulózis lírai vetületei – Önéletrajzi elemek Laták István (1910–1970) kötetbe nem sorolt elbeszélésében, avagy a Mlaka és a Jaszi-bara, mint mára már feledésbe merült szabadkai helyszínek/életterek, de továbbra is fontos irodalmi elemek/emlékek

 

„A kör lassan összezárul. A front felzárkózik, a HID-csoport már őrhelyén áll!” – ezzel a töredékkel zártuk a Majtényi Mihálynak (1901–1974), az itt említett folyóirat 1957-es májusi számában megjelent, „Szótlanok megnyíló szája voltam…” című, Laták István (1910–1970) vajdasági magyar poétát, prózaírót és publicistát harmincéves költői jubileuma alkalmából köszöntő írásából vett részletét. Mivel már korábban kijelöltük, hogy a pályatárs írása lesz útmutatónk – és nem kevésbé: szamárvezetőnk – breviáriumunk összeállításában, illetve a költőnek a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékának feltárásában, az anyag feldolgozásában, induljunk hát most tovább ezen az úton, vagyis lássuk, hogyan folytatta köszöntőjét Majtényi: „Latáknál? A mlakai városrész Szabadkán, fizikai munka »zúgipar«… versek a HID-ban, munkásszínjátszás… és agitáció, harci szervezkedés.

Inség kutyája szűköl a vizenyőkön
Meghaltak már mind a szép, nyári dalok.
Ahol vicsorgó farkasként tengődöm
Itt már nem lehel a jóság illatot.

Jaj, hangosan dörömböl a nyomor onnan a Mlaka felől – és mindenfelől a külvárosokból. A költő most a nyomor riportere. Nála senki hitelesebb és harcosabb képeket nem küld – versben és prózában – ezekről a tájakról.
1937-ben jelenik meg a KÜLVÁROS. Versek, talán a legkülönbek Laták művészetében. Láthatatlan öltésekkel szövi bele a dühöt, a lázadást, a külvárost az ábrázolt tájba. A tájba, amelyet ellepett a sár, a salak, a por – a józsefattilai guano – s Laták vádoló, számonkérő hangon csatározik az »én« és a »közösség« kettős húrján, hogy végül megteremtse saját ars poetikáјát:

Én nem sírhatok többé magamnak
Nem szerethetek többé gondtalan

– – – – – – – – – – – – –

Nékem végtelen nótát dalolt
Egyről, csak egyről mindig az életem:
Hogy az igazságtalanság torkának rontsak,
Ezt parancsolta ínség és értelem.

Ó micsoda évek. A barna rém lépked és dobol – jön feltartóztathatatlanul. De ők optimisták – Latákék – hisznek” – fogalmazott hát 1957-ben a pályatárs. Azért is fontos most nekem, hogy Majtényitól, illetve az ő köszöntőjétől induljunk (ismét…) tovább, mert habár ők ketten nagyjából egyidősek voltak, kilenc esztendővel mégiscsak a nagybecskereki születésű neves prózaíró, újságíró, műfordító volt idősebb. Márpedig minden esetben különleges megtiszteltetést jelent, ha az idősebb (s ebből eredően talán tekintélyesebbnek, alkalmasint rangosabbnak is mondható…) pályatárs köszönti az ifjabbat ünnepe vagy jubileuma alkalmából. Ez így már önmagában is egyfajta irodalmi folytonosságra utal, még ha nem is bonyolódunk most bele a stafétabot átadásának frázisértékű, közhelyes képzavarába.
Másfelől pedig a levéltári anyag vizsgálatának szempontjából egy egészen más jellegű irodalmi folytonosságra utal(hat), hogy a hagyaték második dobozából előkerült egy újságkivágás, amelyet Laták István tett el egykoron – mint már említettem is, oly sok másikkal együtt –, s amelyik ezúttal a megjelenés pontos dátumával és helyével is azonosítható. A 7 Nap című hetilap 1966. április 8-i számában közölte a következő kis írást:

„Az Új Symposion
legújabb, 13. számában – ellentétben az eddigi számokkal – egy verset sem talál az olvasó, mert még Brasnyó István és Domonkos István is, akiket irodalmi közvéleményünk elsősorban költőként tart számon, ezúttal prózai írással jelentkeztek.”

Értelmezésemben ugyanis ez azt jelenti – vagy legalábbis arra utal –, hogy az idősebb pályatárs igenis odafigyelt az akkor induló fiatal nemzedék korai lépéseire, s amelynek tagjai, vagyis a folyóiratalapító symposionisták közül – mint már láthattuk – többen, a köztük lévő korkülönbség ellenére is, az évfolyamtársai voltak az Újvidéki Egyetem BTK Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén.
A maga nemében ez is egyfajta irodalmi, avagy irodalomszemléleti folytonosságot jelképez.
S habár a levéltári anyag leltárjegyzéke szerint a második dobozban a szerző közéleti tevékenységének dokumentumai, színikritikái, és egyéb kulturális jellegű írásai, illetve elbeszélései találhatóak (vagyis: „Dokumenti delatnosti, članci o pozorišnim predstavama, o kulturnom životu, priče”), mégis itt találtam meg Laták István költeményének, az 1967-re datált Sabáci éj című versének egy példányát. A földrajzi nevek, ahogy azok írásmódja is változhat ugyan – sőt, időnként ebben is felfedezhetünk egyfajta sajátos folytonosságot – a politikum diktátumai alapján, de a város marad: Šabac, Sabác, Szabács… Vagy akár mondhatnánk úgy is: a város a régi marad. Hiszen determinálják ebben részben a romos várfalak (is).
Majtényi Mihály a szabadkai Mlaka városrészt említi – ahol „hangosan dörömböl a nyomor” –, mint Laták István költészetének és prózai munkásságának igen fontos meghatározóját, visszatérő elemét, mintegy állandó színhelyét; de nem kevésbé fontos ilyen megközelítésben egy másik, a Jaszi-bara sem. Több szakaszban, évekig dolgoztam Szabadkán, sőt átmeneti ideig éltem is a városban, személyes tapasztalatom tehát, hogy ma már az idősebb szabadkaiak sem mindig tudják közelebbről meghatározni, melyik mai városrészekkel azonosak ezek a latáki irodalmi motívumok, költői helyszínek. Egyik nagyon kedves kollégám édesapja például – aki elmondása szerint annak idején még a Mlaka iskolába, avagy a mlakai iskolába járt – a mai Prozivka lakótelepet, illetve a stadion környékét jelölte meg ezen a néven. Szabadka város honlapján a következő leírást találtam erről: „Mlaka – városrész Szabadka déli részén, a Május 1-je utca mentén. Alacsony, vizes terület, valamikor lápos legelő, mocsár lehetett, később kertekké alakították. Rajta keresztül folyt egykor a Fok-patak, amely a Kelebiai-tó fölös vizeit a Nagyréten és a Jaszibarán keresztül a Kispalicsba vezette. A Mlaka a 18. század második felében települt be, amikor a szabadkaiak a kertek magasabban fekvő részein házakat emeltek.”[1]
Egészen bizonyos, hogy akad majd valaki, aki adataimat kapásból pontosítja, illetve kiegészíti, talán a maga módján helyre is rakja (s ezúton előre is megkérem most erre, sőt, még hálás is leszek érte…), de a „valamikori” Jaszi-bara helyét mostanság a mai Dózsa György, Luka Botić, Kalmár Jenő, Stipe Grgić és a Jogász (régi nevén Magyar) utcákkal határolt területen kell keresnünk. Egy kanális – a városháztól nyílt csatorna – volt itt, amelyet a Dózsa György utcáig lefedtek. Boško Krstić írja Fekete szoba című elbeszélésében: „Ez volt az első nehéz szabadkai kapu, amely megnyílt előttem, és amely állandóan nyitva állt számomra. Csak később vált ez a ház útmutatómmá vagy városi toponímiámmá, mert az enyémek egy kis udvari nádtetejű házikóban laktak a Luka Botić utca 3-as szám alatt, később átköltöztek egyetlenegy nagy szobába a Mayer fivérek utca 2-be. Valami állandóan arra vonzott engem, a mocsaras Jaszi-barára, amelyet egyfajta természetes környezetemnek véltem, András háza viszont a másik felére, a város felé, egy másfajta élet felé.” (Drozdik-Popović Teodóra fordítása, Híd, 2010. február)
A Mlaka szegényes munkásnegyed volt Szabadkán még Laták István gyermekkorában is – ahol a költő nevelkedett és végzetesen megbetegedett. Érdekes, hogy kettejük személyes ellentétei és irodalmi/irodalomszemléleti vitái ellenére Bori Imre is épp egy, a Jaszi-barához köthető Laták-verset emelt be a harmadikos középiskolások számára 1983-ban összeállított olvasókönyvébe[2] – két másik költemény mellett. A költő esetében ugyanis boldog gyermekkorról nehezen is beszélhetnénk: életrajzi adatai alapján könnyen feltételezhetjük, hogy ő maga is ugyanolyan „tavaszragyulladt kis beteg” lehetett a Jaszi-bara „Árokszennyvíz”-ének „pocskol”-ásában „fakult gyermekszemek”-kel, amikor a kór legyűrte. „Odrastao sam i sada živim u siromaštvu. U detinjstu sam ostao sakat na jednu nogu usled tuberkuloze kostiju” – írta később, 1949. május 25-én, Szabadkán keltezett, szerb nyelven készült önéletrajzában. Vagyis egy gyermekkori csonttuberkulózis[3] szövődményei miatt Laták István egész életében sántított, és ezért már kora ifjúságától kezdve – mint a korábban látott fényképein is megfigyelhettük – mindig görbebottal mutatkozott. Megbetegedése a család rossz lakásviszonyaira, a szabadkai munkásnegyed átnedvesedett falai között eltöltött évekre vezethető vissza. S ahogy leszármazottai feljegyezték, éppen ezért nagyon sokáig ő maga egyáltalán nem szeretett volna megnősülni, és nem akart gyermekeket – így hát nem készült családalapításra sem.
Másfelől pedig betegsége alkalmatlanná tette a (sor)katonai szolgálatra is, ezzel összefüggésben pedig az 1947. november 27-én kiállított, a hadseregbe való besorozásra tartós alkalmatlanságát igazoló bizonylatát is megtaláltam Laták Istvánnak a zentai Történelmi Levéltárban őrzött hagyatékában. Mindezek fényében tehát egyáltalán nem meglepő, hogy a későbbiekben börtöntörténetet tervezett írni József Attila (akit már Majtényi is Laták ihlető forrásaként nevezett meg…) alig valamivel korábbi, 1930 novemberére datált, a Lebukott című verse alapján, hiszen a költeményben – még ha egy elbeszéléshez képest csak vázlatosan is – felsejlő élethelyzetet nemcsak ideológiai meggyőződése miatt, de a gyermekkorában megélt ínség okán is teljesen a sajátjaként érezhette át:

„Otthon a tűzhely hűvös és repedt,
hideg fazékban készül az ebéd:
a csarnok nyirkos kövéről szedett
kis káposztalevél és hulladék.
Az asszony szédül, szidja gyerekét
s a szomszédné a gangon kiabál,
hogy tőlünk sosem kapja vissza már
az ujjnyi kevés lámpaolajat.
Tél lesz, ragyog a fagy s az éhhalál.
Testvér, segítsd a lebukottakat.”

 

Janó bácsinál

 

A Janó bácsinál című elbeszélés a Laták István hagyatékában fellelt, kötetbe nem sorolt novellák között már témaválasztásában is azon ritka darabok közé tartozik, amelyek témájukat a vidéki létből, a paraszti életformából merítik. S habár az utazás motívuma itt is jelen van, mégsem a megszokott – a családból édesapja foglalkozása révén magával hozott – vasúton, vagy kupéban játszódik a cselekménye, hanem ezúttal olyan kocsival teszik meg az utat, amely elé pejkókat fogtak be korán reggel.
Önéletrajzi elemre ismerhetünk Palika történetében, akiről senki sem tudja, hogy mi a baja, de „a csont csak egyre fáj”, és dagad a térde, „dagad és dagad”. De Janó bácsi, a „tudós ember”, a „tót ember, aki arról híres, hogy jószágokon, meg embereken is a ficamodást, csonttörést ügyesen gyógyítja”, ez az „őszbecsavarodott parasztember” sem tudja meggyógyítani.
Vélhetően a gyermek Laták István is ugyanolyan „sápadtan, búsan” ült/feküdt „Nagykendőbe burkoltan” a Mlaka négy átázott, vizes fala között, avagy „rozsdaszín kapuk előtt” – mint az elbeszélés Palikája teszi azt a kocsin végül már hazafelé menet –, amikor megbetegedett, és igazi orvost, aki talán valóban meg is gyógyíthatta volna, a szülei nem tudtak megfizetni…

 

A költőnek ez az ifjúkori portréfotója, sajnos, csak ilyen tépett, megviselt állapotban került elő
Laták István

 

Ebben a lapszámban azonban a József Attilától vett versidézettel ért véget a cikk, és a Janó bácsinál közcím alatti rész már elmaradt az anyagból – ez különválasztva, önálló írásként majd csak nagyjából egy hónappal később kerülhetett az olvasók kezébe.
A sorozat hetedik részéhez azonban nemcsak a megszokott, a levéltári hagyatékban fellelt közöletlen prózai írások közül választott elbeszélést, hanem ezúttal kivételesen egy verset is mellékeltem. A Sabáci éj című költemény „még” a 2012. május 14-i lapszámban jelent meg:

 

Sabáci éj

 

Hull a holdfény, nedvesen hull
Sabác alsó városára
Hideg harmat ezüstöt szór
Kuvik kiált, zug a Száva

Sabác zsíros éjjelében
Fáradt kutyák csaholgatnak
Kis harangok csilingelnek
Udvarolnak a vén holdnak

Fénylő fákat, köveket
Borítja sós harmat-lepel
Köves várrom nyitott tornyán
Ércnyelvű lányka énekel

Sírós torkán a mult csuklik
Fölmordul a folyó medre
Hamuszürke hajó bődül
Az erdőket megrengetve

(1967)

 

Aztán pedig egy hosszabb szünet, kihagyás következett a sorozat életében…
Majd csak 2012. június 11-én kerülhetett az olvasók kezébe a fenti cikkhez mellékelt Janó bácsinál című elbeszélés, valamint azonos címmel a fenti cikkből kiemelt (levágott…), a közcím utáni részlet, mint egyfajta rövid kísérő jegyzetként.
Álljon hát is most ez a novella is:

 

Janó bácsinál

 

Pupi nagyapó már hajnalban fölverte a ház népét. Nagyanyó is ide-oda szaladt a kisházból a nagyházba. Útravalót készítettek a mostanában már serdülő lányokkal, míg nagyapa a békés pejkót befogta a kocsiba.
Kis pálinkát tett nagyanyó az ülés mellé a szénába, egy valaha sósborszeszes üvegben. Nem sokat iszik belőle a nagyapó, csak néha húzza meg az üveget. Vagy félgyűszűnyi pálinkával nedvesíti meg a torkát, s akkor mintha a pejkók is jobban lépegetnének. Azóta valahogy sűrűbben meg-meghúzza a kis pálinkásüveget, mióta egyetlen fiát a császár frontra küldte és szegény, szegény fiú odaveszett. Biztatgatják, hogy csak fogságba került, de egyre kevesebb nagyapó reménye. S ezért sűrűbben nyúl a hosszúnyakú kisüveg után.
Szalonna, kolbász, sülthús került a kendertarisznyába a jóízű házikenyér mellé. Itt sült az a búbos kemencében, az udvaron, tán sehol a világon nem készül ennél jobb kenyér.
– Lesz harapnivaló – mondja nagyanyó –, ha a kocsikázásban megéheztek.
Nagyapó hümmög és szikkadt herét vet a sarágljába. Lassan fölpiroslik a virradat a hosszas készülődésben.
Palikát felteszik a kopott, rugonyos bőrülésre, balról, mert jobbról a gyeplőszárakat tartja nagyapó.
Ünnepélyes a hangulat. Pár napja a pejkó kanca csikaja három lábon ugrál, a negyediket meg a levegőben tartva maga alá húzza. Vizsgálgatták már Keczelivel, a tanyásszomszéddal, de nem látnak a csikó lábán semmi különöset. Ám, ha megnyomkodják forgóban, hát felordít a szegény pára. Szép jószág, s mivel napok óta nem eszik, féltik, hogy leromlik.
– Nincs más hátra – mondta Keczeli szomszéd –, meg kell nézetni valamilyen tudós emberrel. A folyó mentén, az ötödik faluban, Gunarason lakik valami Janó bácsi, tót ember, aki arról híres, hogy jószágokon, meg embereken is a ficamodást, csonttörést ügyesen gyógyítja.
– Elmegyek és megnézetem vele – határozta el nagyapó. – Egyútban megnézetem kis unokám térdét is. Szegénykém hetek óta fájlalja. Voltak már vele a patikusnál is, az se rendelt mást, mint ólomecetes borogatást. De hát a csont csak egyre fáj, és dagad a Palkó térde, dagad és dagad. Megnézetem Janó bácsival a gyereket is, meg a csikót is, hátha kitalál valamit az az ember.
Saráglyához kötötték a beteg csikót.
Bárányfelhős, rózsás hajnal volt. Nagyapó nehézkesen fölkászálódott a kocsira.
– Na, induljunk. Gyi! – fohászkodott neki nagyapó és a lovakra suhintott.
– Apjuk, aztán nézz a zsebedre, nehogy sokat kivarázsoljon az a tudós ember! – inti az öreget nagyanyó.
– Jó, jó – motyogott nagyapó –, majd valahogy átesünk ezen is.
Az útszéli eperfákon könnyű szél játszott. Kis kölyök-kanászok malacokat és anyakocákat tereltek a tarlón, egy ingben, mezítláb. Vígan hancúroztak a selymeszöld kukoricások szélében. Hogy irigyelte őket Palika a kocsi bőrülésén, errébb-arrébb helyezgetve beteg lábát, hogy a rozzant ülés kiálló rugóján a kocsi rázásától ne sajogjon annyira.
– Nagyapó, én is szeretném a malacokat őrizni – bánkódott a gyerek.
– Majd, ha meggyógyul a lábad, kisfiam, most úgyis elszaladnának tőled a jószágok.
Ünnepélyes nyári csendben értek Gunarasra. Mindjárt a falu elején megkérdezett egy parasztembert nagyapó, hogy ismeri-e Janó bácsit, aki gyógyítással foglalkozik.
– Hogyne ismerném! – válaszolta az atyafi. – Már az apja, meg a nagyapja is híres volt a tudásáról. Úgy a családban öröklik a sok jó tapasztalatot. Menjenek a főutca végéig, ott kérdezzék, ott már minden gyerek megmutatja a házát.
Könnyen ráakadtak a tudós ember házára. Egyszerű, tiszta, csendes parasztház volt. A zörgésre idősebb nénike nyitott ajtót.
– Adjonisten – szólt nagyapó. – Jó helyen járunk-e? Janó bácsit keressük, a gyógyítót!
– Jó helyen járnak, az én uram az – mondta az öregasszony.
– Aztán itthon van-e?
– Nincs, de mindjárt jön, ide ment nem messze. Egy embernek kitört a keze, oda hívták.
Kinyitotta a nagykaput az öregasszony.
– Hajtsanak be – szólt szívélyesen –, jön az ember nemsokára. Fogjanak ki, etessenek.
Jött is hamarosan egy őszbecsavarodott parasztember. Kezet nyújtott nagyapónak és megkérdezte, hogy mi járatban van.
– Hát hallottuk, hogy érti a kezeket, lábakat gyógyítani, embernél is, meg állatnál is. Nézze meg a kis unokám lábát. Fáj és dagadozik, de nem tudjuk, hogy mi van vele. Nem ment-e ki a helyéről?
– Megnézzük. Gyere kisfiam – fogta meg Janó bácsi a gyerek buksi fejét. Egy székre ültette Palikát, lehúzta harisnyáját és figyelmesen nézegette, tapogatta a gyerek dagadt térdét. Meghúzta, hajlítgatta, Palika sírt is egy sort, mert nagyon fájt neki.
– Nem törés és nem is ficamodás. Olyasvalami lesz ez, amihez én keveset értek. Itt van egy üveg háziorvosság, próbálkozzanak vele. Kenjék be a térdét napjában kétszer, háromszor, lúdtollal. Hátha enyhít valamit. – Egy üveget nyújtott át lilaszínű folyadékkal. Palika kinyitotta az üveget. Pálinka és bodza szaga csapott ki belőle. – Ettől semmi baja nem lehet, legfeljebb izzad tőle, az meg nem árt. Esténként szénamurvát főzzenek és dézsában, a gőzén melegítsék a gyerek lábát, hátha segít. Ártani az se árthat.
Gondolkodva sodorintgatta bajuszát Janó bácsi.
– Gondolom, a meleg jó az ilyen fájdalomra. De igazi orvoshoz kellene vinni a gyereket – mondta óvatosan.
Nagyapó ámult-bámult. Majd úgy beszél ez az ember, mint a tanító. Nem „vrácsázik”, mint a rimánkodó asszonyok. – Tudós ember, nó.
– A csikómmal is baj van. Már napok óta húzza az egyik hátsó lábát. Kirándult-e, vagy mi a szösz, de mégcsak nem is eszik.
– Hadd lássuk azt a csikót… – szólt fürgén a tudós ember. – Ehhez már jobban értek – mondta vidáman.
Odament a csikóhoz, hogy megtapogassa fájós lábát, de az állat rúgott, kapált, nem hagyta magát.
Janó bácsi hosszú kötelet hozott elő, meg két gömbvégű csiszolt fadarabot. A csikó lábai körül húzogatta, hurkolgatta a kötelet; eloldozta az állat kötőfékjét, s mielőtt a riadt jószág továbbállhatott volna, megrántotta a kötél végét. Mintha villám sújtotta volna a csikót. Földrerogyott. Tehetetlenül, gúzsba szorítva feküdt a földön s csak a beteg lábát nyújtotta ki kényszerűen úgy, hogy Janó bácsi kényelmesen hozzáférhetett. Szakértelemmel tapogatta az ijedtségtől alig szuszogó állat combjatövét, a két gömbvégű fadarabot a csillogó forgójának két oldalára helyezte s nagyot nyomott rajta. Kis roppanás hallatszott. A csikó rémeset ordított, de ordítása hamar csendes, vinnyogó nyöszörgésbe halkult. Janó bácsi egy rándítással szétengedte a hurkolt kötelet s a csikó reszketve fölállt mind a négy lábára. Majd nevetősen nyihogva le-föl szaladozott. Jó volt a lába megint, bár néha még fájósan föl-föl kapta.
Nagyapó elcsodálkozott.
– Most már rendben van egészen?
– Látja – szólt röviden a gyógyító ember, majd hozzátette: –, hazafelé négy lábon szalad már.
– Mivel tartoznék, Janó bácsi?
– Hát amit ád, az az enyém… – mondta szégyenlősséget mutatva az ember.
Nagyapó szépen, becsülettel kifizette, amit rászánt. Majd befogta a pejkókat és fölkapaszkodott az ülésre.
– Kár, hogy ilyen ügyes embert nem tanítanak ki orvosnak – mondta Janó bácsinak.
Az csak szerényen mosolygott.
– Én már csak egyszerű parasztember maradtam…
A lovak vígan poroszkáltak a napsütésben. Hazafelé mind a négy lábán kocogott a csikó is, vidáman nyerített és bele-beleharapott a haragoszöld, útszéli füvekbe. Nagyapó örömében teljesen elfeledkezett a szénában szorongó pálinkásüvegről.
Csak Palika ült sápadtan, búsan, őrajta nem tud segíteni a tudós paraszti ember.

 

Laták István 1929-ben

 

Ehhez az összeállításhoz még a következő illusztrációkat küldtem meg e-mailben a melléklet szerkesztőjének, Gruik Ibolyának:

 

A Híd 1957 májusi számában jelent meg Majtényi Mihály köszöntője Laták István harmincéves költői jubileuma alkalmából
A Híd 1957 májusi számában jelent meg Majtényi Mihály köszöntője Laták István harmincéves költői jubileuma alkalmából
Bori Imre 1983-ban összeállított olvasókönyve Irodalom és művészet címmel
Laták István (középen) baráti társaságban
Laták István
Laták István (a kép jobb szélén) feleségével, Laták Arankával (középen) és ismerőseikkel
Laták István tartós sorkatonai alkalmatlanságát igazoló bizonylata
Laták István tartós sorkatonai alkalmatlanságát igazoló bizonylata

 

A Híd 1957 májusi számában jelent meg Majtényi Mihály köszöntője Laták István harmincéves költői jubileuma alkalmából:

 

Az Új Symposion fönt hivatkozott, sorrendben tizenharmadik száma 1966-ban jelent meg, a folyóirat főszerkesztője ebben az időszakban Fehér Kálmán volt:

 

Fenti összeállításunk anyagai a Magyar Szó alábbi számaiban jelentek meg:

 

___________________________

[1] http://www.subotica.rs/hu/1035/m

[2] Dr. Bori Imre: Irodalom és művészet – szakirányú oktatás és nevelés, III. osztály, Tankönyvkiadó Intézet, Újvidék, 1983.

[3]Csonttuberkulózis
a csontnak gümős megbetegedése, mely a sebészet ujabb felfogása szerint igen gyakori baj és főleg a gyermek- és fiatalkor idült csontgyuladásainak legnagyobb tömegét teszi. Fellép mint csontgyuladás, mely csakhamar a csont szúvasodásához vezet (l. o.) s leginkább a szivacsos csontokban található. Igen gyakori az izületeket alkotó csontvégekben, hol kezdetben mint gümős góc jelenik meg s áttörve az izületekbe, az izület gümős gyuladásának okává lesz.” (A Pallas Nagy Lexikona)

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás