1897,  Irodalom

A Babitsék hálószobájának kulcslyukánál koslató utókor kíváncsiságának kielégítésére…

Tanner Ilona, alias Török Sophie arca a fenyőágak között, avagy a Landwirtschaftsausstellung nyomában

Az alábbi összeállításunkkal tulajdonképpen kerekre zárunk most egy történetet. A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatában két évvel ezelőtt megjelent írások felidézéséhez ugyanis egy másik, korábbi ciklusunk vezetett el bennünket tavaly, az év végén. Néhány napon készítünk majd erről egy alapos, tényfeltáró leltárjegyzéket is… Addig azonban hadd mondjuk itt el, hogy Conrad Keller nagyszabású – és nagyszerű! – műve, A tenger élete 1897-ben, alig két esztendővel az eredeti német nyelvű megjelenés után látott napvilágot magyarul, ezért a Yuhar kronológiájában ezt az összeállításunkat most ehhez az évszámhoz igazítjuk.

Előző összeállításunkat itt érhetik el olvasónk:

A cikóriába ojtott tájra eszmélő festőművészet

Laza kóválygásaink időben és térben – amelyekhez már hozzászokhattak rendszeres olvasóink – most aztán várhatóan az alábbiakban válnak majd igazán csak hektikusakká. Mondom is, hogy miért: a múltból, nagyjából negyven év távlatából, 1976-ból fürkésszük a jövőt; azt a jövőt, amelyet azonban időközben már meghaladtunk… Vagyis 2000-et.

 

A Családi Kör 2017. december 7-i számában a Képhistóriák rovata két anyagból állt össze, amelyek – legalábbis az eredeti szerzői szándék szerint – szépen kiegészítették egymást: az első komoly és történelmi távlatokba, messzeségekbe ívelő volt, míg a másik inkább csak vicces, könnyed és szórakoztató szeretett volna lenni:

 

A fülesmedúza és a díszdoktor találkozása

Conrad Keller nemcsak zoológusként volt nagyszerű, de kiváló festőművész is válhatott volna belőle

„A medúzákkal egészen új és alakokban gazdag állatkörbe léptünk, melynek mai ágai is vannak úszó alakokkal, de egyúttal nagyszámú ülő fajt is magában foglal” – írta A tenger élete című nagyszabású munkájában Keller Konrád, vagyis eredeti nevén Conrad Keller zoológus, a zürichi egyetem tanára. Kötetét Csopey László fordításában 1897-ben adta ki Budapesten, magyar nyelven az 1872-ben indult Természettudományi Kiadó-vállalat, amelynek sorrendben ez volt a hatvanadik kiadványa. Az eredetivel egybevetette: Paszlavszky József.
Keller kötetének magyar változata kétszázhetvenegy ábrát és tíz színes táblát is tartalmazott, utóbbiak egyike mai Képhistóriánk tárgya. A nyolcas tábla címe: Medúzák a Földközi-tengerből. Balra fent: Himanthostoma loriferum; jobbra fent: Aurelia aurita (vagyis a ma használt egyszerűbb nevén: fülesmedúza); alul: Cassiopea polypoides.
Conrad Keller nemcsak nagyszerű zoológus, korának kiemelkedő természettudósa volt, de sokoldalú személyiség, akinek képzőművészeti tehetsége is megmutatkozott kötetében: a táblákon látható ábrázolásokat ő maga készítette a bemutatott élőlények élő példányai alapján. Mint írta: „Testök rendesen szigorúan sugaras alkotású és a sugaras jellemtől való eltérés ritka; az általános alakjok harang, ernyő vagy erősen lapított korong, melyen a középen levő száj, ellentétben az ülő polipokéval, kevés kivétellel lefelé van fordítva.”
Kellert a zürichi egyetem 1920-ban díszdoktorává avatta. A nagyszerű tudós két hónappal a nyolcvankettedik születésnapja után hunyt el 1930-ban. Érdekességként említhetjük itt, hogy A tenger élete című munkájának előszavát 1895 húsvétján keltezte, tehát az eredeti német nyelvű és a magyar változat megjelenése között akkoriban szűk két év is alig telt.

 

Szőrös tükörtojás

Ez persze csak „egy jól irányzott” optikai csalódás, hiszen a képen valójában egy összetekeredve pihengető, henyélő, lustálkodó, heverésző macska látható, a jószág testén pedig, amit a tojássárgájának nézhetnénk, kérem tisztelettel, az ott nem más, mint egy narancs. Ezernyi ehhez hasonló vicces fotó kering az interneten, elsősorban a Facebook közösségi portálon. S általában jellemző az ilyen felvételekre, hogy ha egyszer elszabadulnak, akkor később már szinte mindig teljességgel megállíthatatlannak bizonyulnak, megosztások százai jelzik útjukat, meg persze azt is, hogy az embereknek, a felhasználóknak tetszik az ilyesmi. Bízunk hát benne, hogy olvasóink is örömmel fogadják most tőlünk…

Mire pedig felocsúdnánk ámulatunkból, a számlálhatatlan és követhetetlen mennyiségű megosztásnak hála, máris szinte mindenki látta, nem lehet ezt megúszni. Nem lehet a fényképek nagy globális körforgásából kimaradni. Így jutott el hozzánk is az itt látható kép, s ekként is adjuk most tovább közszemlére téve…

 

Egy héttel később, 2017. december 14-én ugyancsak két anyaggal jelentkezett a Képhistóriák rovata: ekkor előbb egy szép és nemes horvát szokás, hagyomány előtt tisztelegtünk, majd pedig egy korábbi, épp ehhez a témánkhoz vezető ígéretünknek is eleget tettünk… Jobb és kellemesebb ugyanis beváltani az akár könnyelműen és átgondolatlanul megfogalmazott ígéreteket is, mint megpróbálkozni annak a szónak a kiejtésével, hogy Landwirtschaftsausstellung:

 

Mert emlékezni jó…

Feszty Árpád, akárcsak a korabeli osztrák-magyar elit nagy része, szívesen töltötte idejét a tengerparti Lovran városában

A horvát az egy büszke nép. És büszke a magyarokkal közös történelmére is. Mi sem bizonyítja ezt jobban és szemléletesebben, mint hogy a horvát tengerpart településeit járva rendre különféle emléktáblákba botlunk, amelyek jelentős magyar személyiségek helyi kötődéseinek, látogatásainak állítanak emléket. Az Abbázia melletti üdülővárosban, Lovranban – olaszos nevén: Lauranában – hunyt el 1914-ben a neves magyar festőművész, Rehrenbeck Árpád Szilveszter, vagy ahogyan manapság mi már sokkal jobban ismerjük, Feszty Árpád, a jelenleg Ópusztaszeren látható, A magyarok bejövetele című nagyszabású alkotás, vagyis a Feszty-körkép megálmodója és kivitelezője. Emlékét 2003 óta őrzi emléktábla a tengerparti városban.
Habár manapság Abbázia jóval ismertebb és idegenforgalmilag frekventáltabb helyszín, mégis Lovran volt ez első települések egyike az Isztriai-félszigeten. A libur nép élt itt, amikor a régi rómaiak elfoglalták, de uralták egy-egy időszakban a keleti gótok és a bizánciak is. Több, a római kortól évszázadokon át hozzánk egyre közelebb datálódó korábbi említése után 1153-ban, a szicíliai normann király szolgálatában álló arab történetíró, Abu Abdalláh al-Idríszi A vágyakozónak gyönyörködtetése – A világtájak átszelése című, az akkor ismert világot leíró művében Al-Wranah néven említette a települést, amelyet gazdaságilag fejlett, kereskedelemmel rendelkező városként írt le.
A Monarchia idején Lovran az osztrák-magyar elit egyik kedvelt nyaralóhelye volt, így egyáltalán nem csoda, nem kirívó eset – vagyis nincs abban semmi különcség –, hogy Feszty Árpád is szívesen töltötte itt az idejét. S akkoriban még a tengerparton haladó villamoshálózat kötötte össze a várost Abbáziával és a környező településekkel. Ennek sajnos, ma már a nyomai egyáltalán nem fellelhetőek, a síneket leaszfaltozták, ezek helyén – ezek felett – halad az országút, amelyen nyaranta a magyar turisták is az autópálya felé igyekeznek.
A városban azonban a történelmi kötődéseknek megfelelően nemcsak magyar, de olasz, osztrák, lengyel és egyéb emléktáblákat is szép számmal találunk. Mert a horvát büszke nép. Így hát büszke a történelmére is. Mi sem természetesebb hát a számukra annál, mint hogy megbecsülik annak emlékeit.

 

A szakállas eljövetele

Az ígéret szép szó, de a Landwirtschaftsausstellung még szebb

Hosszabb sorozatban dolgoztuk fel az idén júliustól szeptember végéig összesen tíz részben a hatvan évvel ezelőtt, 1957-ben indult vajdasági magyar gyermeklap, a Buksi történetét. A ma már rendszerint legendásként felemlegetett újság első száma december 26-án jelent meg, tehát az igazi születésnapot azonban majd csak most, néhány hét múlva ünnepeljük. Mint a nyáron már jeleztük is, sajtótörténeti sorozatunkban a jelentős jubileum valódi dátumán egy rész, egy epizód erejéig még visszatérünk a témához, ez pedig a Családi Kör december 28-i számában esedékes. A széria eddig megjelent utolsó részében úgy fogalmaztunk, hogy „…időközben is érdemes lesz figyelmesen olvasni lapunkat, mert teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, időről időre bemutatunk majd addig is egy-egy rövidebb […] képregényt, amely eredetileg a Buksi régi számaiban jelent meg.” Márpedig, ahogy mondani szokás, az ígéret szép szó…
S mi tartjuk is magunkat hozzá! Mert az adott szó kötelez…
Nyári sorozatunkban már írtunk arról is, hogy A szakállas című képregénysorozat főhőse a Buksi 1958. január 2-án megjelent második számában tűnt fel először a lap oldalain. Most az ő megjelenését, debütálását idézzük fel Képhistóriáinkban, azzal a nem titkolt üzenettel, hogy már csak két hét, és a Buksival foglalkozó sorozatunk is újra jelentkezik…
Olvassák, keressék az év végén is a Családi Kört!

 

Mindezek után egy hét szünet következett a Családi Körben a Képhistóriák című rovat életében, majd pedig 2017. december 28-án Babits Mihály emléke előtt tisztelegtünk:

 

Babitsék karácsonyai

Török Sophie szinte az őrületbe hajszolta magát a gyermek utáni vágyakozásban, a család szenvedéstörténete azonban egy váratlan fordulattal, rendhagyó módon ért véget

„Mit akarsz? Hová sietsz? Talán / azt várod hogy a fal aminek nekirepülsz / mint gyermekjátékot rugója, visszadob / utadnak elejére ahelyett / hogy az Idő fenéktelen / gödrébe suhintana?” – tette fel a kérdést Babits Mihály A felnőtt karácsony című versében. S talán érdemes elgondolkodnunk ilyenkor, ünnepek táján azon is, hogy mit várunk mi, felnőttek a karácsonytól. Illetve miben jelent számunkra mást, mint egykor, hajdan – ahogy mondani szoktuk: „megboldogult” – gyermekkorunkban.
Babitsék magánélete szinte teljesen ismert, hiszen már évtizedekkel ezelőtt megjelentek a naplók, így még a hálószobatitkaik is kínos részletességgel nyilvánosságra kerültek. Az utókor szemérmetlenül ott koslat hálószobájuk kulcslyukánál.
Csak hát ugyanez az utókor szem elől téveszti, hogy Babits felesége, Tanner Ilona éppen azért foglalkozott olyan részletesen a naplójában a szexuális életükkel, azért számolgatott oly aprólékosan, mert gyermekre vágyott, a terhesség és az anyai örömök azonban nem adattak meg neki.
Babits Mihály és Tanner Ilona – akit Török Sophie néven jegyez az irodalomtörténet (s mint olyan, nem tévesztendő össze Kazinczy Ferenc feleségével) – 1921. január 15-én házasodott össze, alig háromhavi ismeretség után. Feljegyezték róluk azt is, hogy addig mindössze hét alkalommal találkoztak. A nő nemcsak felesége, hanem később ápolója, sőt, múzsája is volt a mindig befelé forduló Babitsnak. Gyermekre vágytak, különösképp Ilona, de talán épp egy korai abortusza miatt (amihez külügyminisztériumi főnökének zaklatásai vezettek…) nem tudott teherbe esni. Különös aktualitást ad hát mostanság ennek a történetnek a még mindig igen heves érzelmeket felkavaró, épp a napjainkban zajló és egyre inkább kibontakozó, egyre több régi esetet a felszínre hozó és az érdeklődés középpontjába állító, több közismert és népszerű művészember erkölcsi és szakmai bukásához vezető szexuális zaklatási botránysorozat…
Az Asszony a karosszékben című versében, 1926-ban Török Sophie így sírta el bánatát: „…És én még / anya sem voltam!… / mit vétettem én? hogy minden / nyüzsgő életek között e néma / bölcs mennybolt alatt a borzas / kotlót irigylem! Betelt / élete kéjes nyugalmát: amint / meleg szárnyai alá / rejtegeti tengernyi csibéjét.” S mint ebből is láthatjuk, minden vers egy kis élettöredék is egyben, s így, ha valami kimaradt volna a naplókból, a költeményekből nyugodtan kiegészíthető. Hiszen itt tetten érhető minden, a vívódás, az asszonyi tépelődés, a kétségbeesés és az elkeseredés.
Történt pedig, hogy cselédjüket Sophie öccse, Tanner Béla teherbe ejtette. A kicsi 1928. március 12-én jött világra, a gyermektelen házaspár pedig örökbe fogadta, Babits Ildikó néven anyakönyvezték és saját gyermekükként nevelték. Vele teljesült be Török Sophie álma. Babitsék útja a gyermektelenségtől eddig a fordulatig egy valóságos passió. Török Sophie kis híján az őrületbe hajszolta magát… Szenvedéstörténet, amelynek végkifejletében egy drámai csavarral oldódott meg a helyzet. Mai képünk a családi fotóalbumból való, itt pózolnak rajta immár mindhárman, Babits Mihály a már nagyobbacska Ildikóval, és Tanner Ilona, alias Török Sophie arca a fenyőágak között. Márpedig, ha egy kérdéssel kezdtük mai elmélkedésünket, akkor figyeljük meg most, oly sok év távlatából az arcukat: onnan aztán leolvashatjuk a mély és őszinte válaszokat…
A hangulat és a kép kompozíciója mindent kifejez. Ahogyan az idézett vers későbbi strófája is megfogalmazta: „A gyermek megnőtt s szép játékjait / elrugta. (…) A szív hideg és kemény mint a föld. / Tudjuk már hogy ölni s halni születtünk.”

 

A Buksi című újság, vagyis a múlt század ötvenes-hatvanas éveinek legendás vajdasági magyar gyermeklapjának második számában, 1958. január 2-án debütált A szakállas című képregény:

 

A Családi Kör hetilap Képhistóriák című rovatának 2017-ben megjelent epizódjait egybefűzött gyűjteményként itt találhatják meg olvasóink:

 

A mai összeállításunkban idézett cikkek a Családi Kör alábbi számaiban jelentek meg:

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás