Igaz, talán ezernyi Sziveri-kép is él a ma emberében. Verseit olvasva – és akárhányszor újraolvasva – mindig valami más ragad meg bennünket, mindig valami újabb és újabb rejtett fortélyaira figyelünk fel. Hiába olvastuk tehát már akár vagy százszor is a sorait, mindig tudnak valami újszerűt mondani nekünk, mindig tudnak valami újjal gazdagítani bennünket, mindig képesek valami teljességgel váratlannal meglepni minket az ismert rímpárok, az ismert költemények, „mit tegyen az ember / ha baja van a renddel / s baja mint a tenger / mit tegyek barátom Grendel”. Sőt, különösen igaz ez akkor, ha rászánjuk magunkat, hogy elmondjuk, hangosan felolvassuk a költeményeket. Sebtében meggyűlik a bajunk a renddel… Ilyen esetekben ugyanis maga a hangsúly adja meg a tolmácsolás, az értelmezés kulcsát. Márpedig hangsúlyt viszonylag egyszerűen válthatunk, minek nyomán megváltozik, átalakul ugyanazoknak a soroknak az értelme; egy jól időzített levegővétel (majd pótlevegő…) nyomán pedig kiszélesedik, vagy éppenséggel összeszűkül a jelentéstartalma is. Ugye, Grendel?…
Sziveri János költészete igen sok tekintetben vallomásos, önmarcangoló és önértékelő, önvizsgáltra hajlamos, s mint ilyen, nagyrészt monologikus. Nem feltételez sem szerepjátékot, sem párbeszédet, vagy akármilyen diskurzust. Plénumot. Nem. Illetve ebben a feltételezett poétai dialógusban mindig csak az egyik felet, mindig csak az egyik megszólalót halljuk – „te is helyeselted” –, akárha egy telefonbeszélgetésnek lennénk a vétlen tanúi, amelyben a vonal másik végéről érkező válaszokat csak a beszélő hallhatja (a lírai én…), a kívülálló nem. A megfigyelő nem. A közönség nem. A kibic nem. Amikor tehát kezd nyilvánvalóvá válni, hogy egy párbeszédnek vagyunk a fültanúi, ráeszmélünk arra is, hogy az abban résztvevők egyikének a hangja nem juthat el hozzánk. Ahhoz nem elég hangos ez a telefonkészülék, ez a régi vacak, kacat, lom… Reakcióira, válaszaira, érvelésére, gondolatmeneteire csak a „kihangosított” beszélő fél szavaiból és viselkedéséből következtethetünk. Annak a beszélő félnek az intonációjából és interpretációjából, aki ily módon már, dialógus ide vagy oda, mindenképp egy töredékes poétai monológot ad elő, megszakításokkal, mintha távirati szöveget olvasna fel, amelyben hemzsegnek a STOP-ok, a kritikus szünetek, STOP, amelyekben minduntalan „elszáll egy angyal felettünk”, STOP, ahogy mondani szokták…
Éppen ezért is volt merész vállalkozás, hogy Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron az Elmecirkusz című előadásában párbeszédesítette ezeket a Sziveri-féle poétai monológokat, mert ezáltal egy olyan vándorútra indult, amelyen igyekezett felkutatni a telefonvonal másik végén megbúvó beszélgetőtársat. Aki tulajdonképpen bármelyikünk lehetne, bárhol, bármikor, bármiért, bármennyire… Felkutatni, megszemélyesíteni, emberi alakká formálni őt, hússá és vérré, vércsíkká gyúrni. Életre kelteni… Lélegeztetni. És igen, olykor körülszaglászni is, még ha nem is mindig épp a legkellemesebb a lehelete, illata, szaga, bűze…
Megteremteni azt a másik embert, aki nyilvánvalóan részt vesz ugyan a lírai párbeszédben, de a szavát, a hangját nem hallhatjuk a telefonvonal túlsó végéről, akinek a gondolatait, a viselkedésmódját úgy is ismerjük és kitaláljuk és kikövetkeztetjük Sziveri verseit olvasva, a rímpárok összekoccanásából vagy épp megbicsaklásából – mikor épp melyik az aktuálisabb és az időszerűbb, a hangulatfestőbb –, hogy soha nem láthatjuk és nem hallhatjuk őt.
Hamuban sült pogácsa a tarisznyában vagy épp a nejlonszatyorban gondosan elcsomagolva, mint ételhordóban a házhozszállítással kirendelt kaja, mintha a világban minden ennyire egyszerű, profán és szarkasztikusan naturalisztikus volna, s bár a sparhelten még a kifőtt gatyák gőzölögnek a fazékban a födő alatt – meg is kell ennünk, amit kifőztünk magunknak –, a két színművész vándorútra kelt, hogy felkutassa ezt az ismeretlen beszélgetőpartnert, akit társul szegődtetett maga mellé a költő ezekben a poétai monológokban. Első lépés ezen az úton, hogy feltörjék a verseket… Mint kalapáccsal a diót az udvar profán világában. De rögtön utána, még csak nem is a második vagy harmadik, hanem sebtében a másfeledik lépésben (félemelet gyanánt…) ezeken a feltört verssorokon végig kell menni, mint a profán udvar talaján az imént feltört csonthéjú termések apróra kalapált dióhéjszilánkjain – mezítlábasan. A fájdalom mércéje fúródik talpunk húsába. A feltört verssorokon azonban lélekkel taposunk, és testünk teljes súlyával nehezedünk rájuk. Mert megnyílni a másik ember előtt, akár csak egy párbeszédben vagy egy toldozott-foltozott töredékes poétai monológban is, sokkal mélyebbre ható lemeztelenedés, mint egyszerűen csak néhány ruhadarabot ledobni magunkról. Amíg van mit… Itt most, kérem tisztelettel, el kell veszni és mélyen elmerülni ebben a belső birodalomban – úgy is, mint Inland Empire –, mély levegőt venni, folyamatos készenlétben állni, a lélegzetünk visszafojtására bármelyik pillanatban készen. Késznek kell mutatkozni… A lélek nyitját kellett hát megtalálniuk a színészeknek ahhoz, hogy ennek a keresett személynek onnan az elképzelt telefonvonal túlsó végéről, a számunkra – kívülállók számára – csak némán válaszolgató félnek mélyen a szemébe nézhessenek.
S nem a célba érkezés a fontos, senkit sem érdekel a megfejtés, senki sem kíváncsi a valóságra, nincs szükség válaszokra – a válaszok keresése maga az út, amit ennek a két embernek be kell járnia; vagy megfordítva: az út maga a válaszok keresése. És ez az, ami igazán fontos. Az út, amit bejárunk. Az út, amit rövid életében Sziveri János bejárt, s az út, amelyet az előadás készítése közben Szorcsik Kriszta és Zoltán Áron bejárt. Az út, amelyet végigkísérhetünk az Elmecirkusz című előadás közben. Az út, amelyen eljutnak A pontból G-be vagy T-be vagy W-be, de akár még Ш-be is…
A szereplőknek tehát végig kell járniuk az utat ahhoz, hogy túlléphessenek a saját korlátaikon, „azt képzeltem egyik pillanatban veszünk Temerinben / telket”, hogy a poétai monológok beszélt hétköznapi nyelvvé egyszerűsödjenek, hogy a cselekményben megbúvó feszültség feltépett varokat gyűjtsön az emberi körmök alá, hogy az önirónia és a szarkazmus fricskáiból kiserdüljön a mélyen felnyílt vallomás. Ha egyszer már a köröket végigjártuk, a megfejtések jelentősége elhomályosul és harmadlagossá töpörödik, érdemes lesz hát ugyanolyan mélyen meghajolni is…
STOP!

(Családi Kör, 2025. február 27.)

Hozzászólások

hozzászólás