-
A mindent legázoló földi forgatagban
Idők tánca – Egy egyedülálló kampánynyitó, illetve egy zenés darab, amelyik nagyobb figyelmet érdemelt volna
Huszonhat évvel ezelőtt, 2000 nyarán – tehát még Slobodan Milošević regnálása idején – egy nagyszabású projekttel készült a Vajdasági Magyar Szövetség az augusztus 20-i nemzeti ünnepünkre, illetve az akkoriban már szokásossá vált palicsi alkalmi rendezvényre. Az Idők tánca zenéjének megírására néhány hónappal korábban, egy másik nemzeti ünnepünk környékén, még márciusban kérték fel Bakos Árpádot, az ismert vajdasági magyar népzenészt, zeneszerzőt. „Én elsősorban énekes vagyok. Talán az énekes-zenész meghatározás volna a legpontosabb. A mögöttem álló jó pár év és a feladatok, amelyekkel találkoztam, hozták magukkal az igényt, hogy zenét is írjak” – vallotta magáról egy jóval későbbi, 2006-os interjúban, ami abból az alkalomból készült vele, hogy Szabadka Község Közművelődési Közössége 2005-ben…
-
Mi ilyennek szerettük Messalinát
„A szépek, a daliásak, a látványosak – akár bűnösök, akár ártatlanok – belepusztulnak a történelem kavargásába”, ám az okos és művelt jelentéktelenek legyőzhetetlenek
„János, a patmoszi látnok, a Jelenések Könyvében »A nagy parázná«-nak nevezi Rómát, amelynek szörnyűséges hírei az akkori ismert világ valamennyi táján utálkozást és borzalmat keltettek. Erről, ugyanerről a Rómáról, császári udvarának bűneiről és paráznaságáról írta Tacitus halhatatlan történelmi híradását, és ennek a kornak bűnöző, olykor elmebeteg császárairól jegyezte fel nem sokkal később Suetonius nevezetes pletyka- és anekdotagyűjteményének hol mulatságos, hol hátborzongató történeteit. – Nos, a mai író – aki a klasszikus remekműveknek is, a klasszikus mendemondáknak is lelkes olvasója, Szent János apokalipszisének, Tacitus történelmi műveinek, Suetonius életrajzainak és mellettük a kor divatos filozófiai műveinek újraolvasása után, megpróbált kitalálni egy alakot, aki annak az időszaknak a bűneit és paráznaságait a saját…
-
Amikor a Symposion megérett a börtönre…
„...nagy melléfogás, nagy csalás és öncsalás, ha valaki olyat mond, olyat állít, hogy túl nagy a szabadság, túl nagy a demokrácia; a szabadság és a demokrácia soha nem lehet túl nagy, az mindig kevés, az mindig többet igényel, többet követel ahhoz, hogy az alkotó ember többet tudjon produkálni...”
Ma már kevesen jegyezzük azt is, hogy egyáltalán létezett valaha egy Topolyai Film- és Videotábor néven szerveződő mozgóképes alkotói műhely Vajdaságban. Tizenhét éves, harmadikos középiskolás srácként azonban anno nekem ez volt az egyetlen komolyabb fogódzóm arra, vagy inkább csak afelé – annak irányába –, hogy filmezéssel foglalkozhassak. Amikor 1989 tavaszán megjelent a tábor forgatókönyv-pályázatának felhívása, minden olyan témát összeírtam, ami akkoriban foglalkoztatott, s amiről úgy gondoltam, hogy érdemes lenne filmnyelven is megközelíteni, körbejárni. Mai szemmel nézve már furcsának, érdekesnek, meglepőnek érzem, hogy – minden, az ellenkező irányba terelő korabeli friss élményem ellenére – nem játékfilmben gondolkodtam, hanem a dokumentarizmus volt rám nagyobb hatással… A beadott három filmtervem közül egy ment…
