Mi ilyennek szerettük Messalinát
„A szépek, a daliásak, a látványosak – akár bűnösök, akár ártatlanok – belepusztulnak a történelem kavargásába”, ám az okos és művelt jelentéktelenek legyőzhetetlenek
„János, a patmoszi látnok, a Jelenések Könyvében »A nagy parázná«-nak nevezi Rómát, amelynek szörnyűséges hírei az akkori ismert világ valamennyi táján utálkozást és borzalmat keltettek. Erről, ugyanerről a Rómáról, császári udvarának bűneiről és paráznaságáról írta Tacitus halhatatlan történelmi híradását, és ennek a kornak bűnöző, olykor elmebeteg császárairól jegyezte fel nem sokkal később Suetonius nevezetes pletyka- és anekdotagyűjteményének hol mulatságos, hol hátborzongató történeteit. – Nos, a mai író – aki a klasszikus remekműveknek is, a klasszikus mendemondáknak is lelkes olvasója, Szent János apokalipszisének, Tacitus történelmi műveinek, Suetonius életrajzainak és mellettük a kor divatos filozófiai műveinek újraolvasása után, megpróbált kitalálni egy alakot, aki annak az időszaknak a bűneit és paráznaságait a saját szemével, közelről láthatta, de szerencsésen túlélte, hogy utána felidézhesse mindazt, aminek tanúja volt. Ez a szemtanú olyan ember, aki jól lát, de őt nem veszik észre; jelentéktelen külsejű, csúnya kis írnok a császári palota hivatalában. Szerencsétlen külseje a szerencséje. A szépek, a daliásak, a látványosak – akár bűnösök, akár ártatlanok – belepusztulnak a történelem kavargásába. Az okos és művelt jelentéktelenek legyőzhetetlenek; ők a túlélők, ők a szemtanúk. Az ő »alulnézetében«, mint politikai, bűnös és erotikus kalandok sorozata vonul itt az olvasók elé Caligula, Claudius és Néró vérgőzös és cselszövényes, orgiákkal és tömeggyilkosságokkal teljes két évtizede” – történt pedig, hogy nem sokkal korábban olvastam Hegedüs Géza (1912–1999) 1990-ben megjelent regényét, A nagy parázna szemtanúját (amelynek a bevezetője olvasható az iménti idézetünkben). S hát nem sokkal korábban ismerkedtem meg a topolyai Pódium csoport tagjaival is, egy korábbi, a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjére készült előadásukban segítettünk nekik Mihájlovits Klárával, Baranyi Szilviával és Pletl Zoltánnal…
Miután egész jól szerepeltek a vetélkedőn, többször beszélgettünk arról, hogy miért ne készítenénk együtt egy előadást. A Pódium csoport tagjai középiskolások voltak, én meg épp harmadéves az újvidéki Művészeti Akadémián. Gondoltam hát, miért ne mesélnénk el a regény történetét – ha egyszer már úgyis belecsavarodtam ebbe a vérgőzös históriába –, hiszen elevenen élt bennem; meséljük el táncban, mozgással, vizuális megoldásokkal… Szöveg nélkül. A szabadkai Népszínházban akkoriban egyébként is nagyon sok úgynevezett koreodrámát láthattunk – és rajongtunk értük! –, nem csoda hát az sem, hogy a hatásuk alá kerültünk, így valami hasonlóban gondolkodtunk mi is, azzal a különbséggel, hogy mi nem voltunk sem képzett koreográfusok, sem professzionális táncosok (és meg sem próbáltunk úgy tenni, mintha azok lennénk…), olyan elemekből gazdálkodtunk tehát, amelyeket meg is tudtunk valósítani, amelyek a szerény kereteink között is elérhetőek voltak a számunkra. Szerény keretek, mert tulajdonképpen semmink sem volt, mindent magunknak kellett összehordanunk…
Hamarosan próbálni kezdtünk hát, Hegedüs Géza regényének motívumai alapján dolgoztunk – amelyhez nekem, mint az antik, ókori görög-római kultúra megszállottjának, addigra már igen erős kötődésem alakult ki –, de szöveg nélkül…
A nagy parázna szemtanúja
János, a patmoszi látnok, a Jelenések Könyvében „A nagy parázná”-nak nevezi Rómát, amelynek szörnyűséges hírei az akkori ismert világ valamennyi táján utálkozást és borzalmat keltettek. Erről, ugyanerről a Rómáról, császári udvarának bűneiről és paráznaságáról írta Tacitus halhatatlan történelmi híradását, és ennek a kornak bűnöző, olykor elmebeteg császárairól jegyezte fel nem sokkal később Suetonius nevezetes pletyka- és anekdotagyűjteményének hol mulatságos, hol hátborzongató történeteit.
Nem emlékszem már pontosan a névválasztásunk történetére. De mivel ez egy közös produkció volt, mondhatni, bővített kerettel, nem akartuk simán csak Pódiumnak nevezni a csoportunkat, még ha a vázát valójában tényleg ez a társaság is adta. Aztán gondolkodtunk, sokat beszélgettünk róla, erre emlékszem, de hogy honnan jött végül is az, hogy Monte Christo, már nem tudom… Így, ch-san írva, mint a malachús… 🙂 Hogy ne lehessen, vagy legalábbis ne kelljen összefüggésbe hozni a névválasztást Alexandre Dumas francia író világhírű regényével. „Ha ez is lesz a nevünk, írjuk egy kicsit másképp…” El akartuk kerülni ezzel azokat a kínos szituációkat, hogy a név hallatán esetleg olyan elvárásokkal fogadjanak bennünket, mintha mi azt a művet akarnánk bármilyen formában is továbbéltetni, feldolgozni. De jól csengett, szerintem én egyből rábólintottam, akárkinek a fejéből pattant is ki… Én csak attól irtóztam, hogy „csoport”, „társulat”, „színjátszókör” vagy bármi ilyesmi szerepeljen az önmeghatározásunkban. Amikor tehát kikötöttünk a Monte Christónál, már csak azon erősködtem, hogy oda a végére még találjunk ki valamit… Ez lett hát a burning, ezt sem tudom már, hogy pontosan miért. De ez a burning kisbetűkkel írva, mintha Monte Christo csoport lenne, de aztán mégsem az: Monte Christo burning…
Nézzük csak… Az előadásról, sajnos, nem készült videofelvétel (egyszer később terveztük, de abból sem lett semmi…), akkoriban nem volt ez olyan mindennapos, mint manapság, s mivel mozgásszínházi produkcióról beszélünk, nem maradt – mint ahogy nem is maradhatott – fenn belőle semmiféle szövegkönyv sem. Néhány fotóról egészen biztosan tudom, hogy kallódik még valahol, ugyanis Selmeczy Melinda eljött az egyik próbánkra Topolyára, és fényképezett, Dudás Szabolcs pedig a bemutatón készített felvételeket.
Selmeczy Melinda fotói közül most csak egyet tudok megmutatni. Azt, amelyik később az ifj. Szloboda Tiborral közös kötetünk (egyik…) címlapjára került.
Megvan viszont egy régi kazettán az előadás nemhogy teljes, de még ahhoz képest is bővített változatú zenei, illetve fonikus anyaga… 🙂
Néhány évvel később ugyanis, amikor már nem játszottuk a Messalinát, összemásoltam egy kazettára a felhasznált, bejátszott hanganyagokat, amelyek elhangzottak az előadásban. Volt egy néma jelentünk is, amelynek semmiféle zenei vagy fonikus aláfestése sem volt, annak tehát így semmiféle dokumentuma nem maradt fenn…
A darab zenei anyagának összeválogatásánál én, mint rendező, meg afféle szerző is – ha egyszer már kiírtuk a nevem – igyekeztem szem előtt tartani, hogy lehetőleg minél sokszínűbb, változatosabb legyen a felhozatal, lehetőleg minél vegyesebb műfajú, minél több zenei irányzat megjelenjen benne…
Így az alább meghallgatható anyag egy interjúval, beszélgetéssel kezdődik. Ezt a felvételt Mihájlovits Klára rögzítette, a Magyar Tanszéken kellett ilyet készíteniük valamelyik vizsgájukra, nem is emlékszem már pontosan, hogy melyikre. A topolyai Budai Ilona mesélt benne az életéről, szokásairól, az unokájáról, miközben bejöttek a nézők a topolyai Művelődési Ház kistermébe, és elfoglalták a helyüket. Majd pedig teljes sötétségben az én hangomon szólalt meg Robert Burns nagyszerű verse, Az emberirtást gyűlölöm című. Kicsit talán reflektálva is ezzel nemcsak a nerói antik római korra, de a mi akkori, saját jelenünkre is.
Már akkor is réginek mondható kedvencem volt Robert Burns, és különösképp ez a költeménye – kiváltképp az antimilitarista meggyőződésem miatt –, úgyhogy talán azzal sem leptem meg senkit, hogy sok-sok évvel később szerkesztőkénét a Szabad Magyar Szó versrovatába is beválogattam:
Az emberirtást gyűlölöm
Az emberirtást gyűlölöm, nem csábít a babér sem, de Vénusz mezején öröm kiontani a vérem. Legfőbb üdvöm, ha béke van, s bőségben él a nemzet. Húszat öljek le egymagam? Dicsőbb, ha egyet nemzek. Kálnoky László fordítása
Ebből a versből azonban – számomra is meglepő módon – most két változatot is találtam ezen a régi kazettán. Sietek megnyugtatni mindenkit, hogy az előadásban csak az első változat hangzott el, a másodikba a felvételnél „belegatyáztam”, bakiztam, azt tehát természetesen nem használtuk, s nem is értem, miért kerülhetett ide, az összemásolgatott felvételre. De ha egyszer már itt volt, hát meghagytam, ám legyen… Végül is, a maga módján ez is egy színfolt.
Kovács Tickmayer István zenéjére indult az előadás, majd Édith Piaf következett, azzal, hogy az utóbbi egy hirtelen vágással szakad meg a felvételen, mert éles váltás következett a színpadon is. Ezután a rijekai Grč (igen, ez csupán annyit tesz, hogy Görcs…) zenekar Sloboda narodu (Szabadságot a népnek) című kazettájáról játszottunk be két számot, a Noćas se Beograd pali címűt és egy részletet a Još ima krvi című felvételükből. A Noćas se Beograd pali sokféleképp értelmezhető – talán éppen ezért is volt kézenfekvő felhasználnunk –, de nekem minden korabeli politikai aktualitása ellenére mégis a legszimpatikusabb az a megközelítés, amely a nerói őrülettel, Róma, vagyis a főváros felgyújtásával hozza összefüggésbe. Mert persze, a rijekai horvát srácok arról énekeltek, hogy Belgrád égni fog… A kazetta mégis 1987-ben jelent meg. 🙂
Íme a teljes dalszöveg eredetiben:
Noćas se Beograd pali
Noćas se Beograd pali
Beograd
Beograd
Noćas se Beograd pali
Beograd
BeogradNoćas se Beograd pali
U ogledalu crveni sjaj
Noćas se vratovi režu
Na jarbolu zastave
Crni se lutka spaljena konca
Preko rijeke
Bujica smrti
Grize tijela
Stihije ratnika
Podižu zid
Mašine posustaju
Magla pada
Noćas se Beograd pali
Beograd
BeogradIz pepela raste novi rat
A háborús tematikával kapcsolatban itt felettébb nehéz – és legfőképp felesleges! – is lenne áthallásokról beszélnünk: nagyon is direkt szókimondás jellemezte ezeket a rijekai srácokat.
Akárcsak a másik dalunkban, a Još ima krvi címűben is, amelyik meg lényegében arról szólt, hogy voltak még annak a nagy közös országnak vértartalékai… Volt benne még kiontható vér.
Mutatom a kézírásos kazettaborítót, amit magamnak fabrikáltam össze:
A Još ima krvi című dalnak is csak egy rövidebb részletét használtuk, nem a teljes változatot, ezért az is egy éles vágással ér véget az oldal alján meghallgatható felvételen. Ezután pedig Debbie Harry száma, a Jump, jump következett – háromszor egymás után: ez egy hosszú jelent volt. De így legalább a zenéje a végéig kitölti az első kazettaoldalt.
Szeressétek Messalinát
Szereplők:
Kocsis Hédi (az ő szerepét később Cservenák Tímea vette át)
Majoros Boglárka
Szabó Palócz Attila
Cservenák Péter
Kovács Attila
Csernik ÁrpádTechnika: Csernik Árpád
A rendező asszisztense: Mihájlovits Klára
Rendezte: Szabó Palócz AttilaMonte Christo burning, Topolya, 1991
Nem tudom… Még soha nem vállalkoztam ilyesféle önértékelésre, de persze, hát vélhetően nem a Szeressétek Messalinát volt minden idők legjobb előadása, és nem jártak csodájára a földkerekség minden tájáról, sőt, talán nekem sem a legsikerültebb rendezéseim vagy szerepeim egyike, de akárhogy értékelje majd egyszer bárki is, én nagyon szerettem egyrészt csinálni is (dolgozni rajta…), másrészt pedig játszani is, utazni vele, fellépni különböző településeken. Mert egy remek csoport jött össze, amelyik akkor és ott valóban lángolt, égett – ahogy a neve is mondja: burning…
Sok remek élményt őriztem meg az előadással kapcsolatban, amelynek akármilyen legyen is az értékelése, volt néhány olyan momentuma, jelenete, amely szerintem fenntartások nélkül vállalható ma is. Így például a nyitójelenetünk Kocsis Hédivel (később meg persze Cservenák Tímeával…), vagy a fényjáték a sötétben a meggyújtott, égő füstölők vörösen izzó végével…
A második kazettaoldal két kakukktojással kezdődik, ugyanis sem Nenad Gvozdenović, sem Ian Gillan dala nem hangzott el a Szeressétek Messalinát című előadásban. Utóbbi egyszer – mégis! – (de csak…) majdnem, ugyanis amikor később, talán 1991 őszén történhetett, egyszer Siflis Zoltánnal (akit a Topolyai Film- és Videotáborban ismertem meg két évvel korában…) beszéltünk arról, hogy videóra lehetne rögzíteni a produkciót. Mi sem természetesebb ennél, én ezt nagyon szerettem volna… Amikor megkezdtük a felújítópróbákat, akkor volt egy ötletem, kitaláltam a történethez még egy jelenetet, ami pont erre a zeneszámra játszódott volna a színpadon… De aztán nem lett az egész videózásból semmi sem, a felújítópróbák is megszakadtak, a Messalinát nem játszottuk többé.
Nenad Gvozdenović dala pedig egy másik előadáshoz, a szabadkai Népszínház produkciójához kapcsolódik…
Hamarosan tehát elmesélem majd azt is, hogy kerül ide mindez…
Most azonban jó szórakozást kívánok mindenkinek az alábbi összeállításhoz: