1989,  Irodalom,  Színház

Akiért Sappho vezekel…

Vallomásos sorok bántó szándék nélkül

Középiskolások voltunk az önigazgatású szocializmus egy – mint utóbb kiderült – elhibázott oktatási rendszerében, s bár harmadikos korunkra már nemcsak alkalmanként, hobbiszinten, hanem gyakorlatilag egész évben foglalkoztunk színházzal, irodalommal, képzőművészettel, mindennel, tavaszidőben a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjére mindig is külön készültünk, néha több előadással is. A gimnáziumokat megszüntették, úgynevezett „általános középiskolai” képzést vezettek be, ami annyit jelentett, hogy a középfokú oktatás első két évében mindenki ugyanazt tanulta – gyakorlatilag sűrítve átismételtük az általános iskolai felsős tananyagot történelemből, fizikából, kémiából, matematikából, máramiből. Így hát marxizmusból is. Marxizmus és a szocialista önigazgatás alapjai – nekünk bizony még ilyen tantárgyunk is volt. Aztán második végén kellett szakirányt választani, amit további két évig tanult az ember középiskolai szinten. Így keveredtem én egy olyan szakra, ami a lehető legtávolabb állt tőlem és az érdeklődésemtől: vegyészetre…
No persze, a szakirány iránti érdeklődésem foka alaposan meg is látszott a tanulmányi eredményemen…
Annak azonban örültem, hogy így legalább tanulhattam latint, még ha ez az orvosi latin csak elenyésző átfedésben volt azzal, ami miatt valóban örültem ennek a lehetőségnek.
Péter Ferenc, vagyis Fecó barátom (még ha egykor volt tinédzserkori barátságunk jócskán meg is kopott az időközben eltelt évtizedek alatt…) Kanizsára járt, ha jól emlékszem, cipő alsó- és felsőrész készítő szakirányra, vagy valami ilyesmire, és hát az ő érdeklődésének sem éppen ez felelt meg a leginkább. Egy évvel korábban beszéltem rá, hogy vegyen részt egy előadásban, amelynek szövegét én írtam, ez volt a Bíborszürke porfelhő, amivel csináltunk is egy kis botrányt (még ha nem is nagyot, de legalább izgalmakat hozott a hangulatba egy kis veszekedés, meg hát lehetett cikkezni is a vetkőzős jelentünkről; Vicsek Károly rendezőnek ezúton is köszönöm, hogy akkor őszintén kiállt mellettünk!…), s aminek a szövegkönyvéért akkor meg is kaptam a 7 Nap című hetilap különdíját; a szabadkai székhelyű újság nevében abban az esztendőben Dudás Károly, a Vajdasági Magyar Szövetség tanácsának jelenlegi elnöke osztotta ki ezt a jutalmat. De tinédzserfejjel mi már rendszeresen publikáltunk az Új Symposionban és a Hídban, vagyis az akkoriban számunkra elérhető folyóiratokban, a Képes Ifjúságban, mint diáklapban, jómagam pedig Bojan Pajtićtyal négykezesben fő- és felelős szerkesztettem a Scarabeust, a zentai fiatalok lapját. Mindez persze most nem elsősorban az önfényezésem miatt érdekes (bár jól esik ám a zúzámnak, jobban, mint a kendermag…) , hanem sokkal inkább olyan szempontból, hogy a felsoroltak ürügyén rengeteget lógtam a suliból… És tanúsíthatom, hogy nemcsak én, hiszen általában Fecóval együtt lógtunk!

Péter Ferenc és a kirakatbábú – Jelenet az Akiért Sappho vezekel… című előadásból

Valamikor 1989 tavaszán beszélt nekem Fecó először arról, hogy írt egy újabb drámát, és szeretné, ha megcsinálnánk a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjére. Mivel korábban a Guanóhegy című szövegét is én rendeztem, úgy gondolta, hogy ennek a munkának a vezetését is rám bízná. Ez volt az Akiért Sappho vezekel… Hát nekem ez a dráma egyáltalán nem tetszett, s a megrendezését akkor hirtelenjében csak azért vállaltam el, mert nem akartam megbántani. (Ez az első pont, ami indokolta, hogy az alcímben feltüntessem: bántó szándék nélkül mondom mindezt…) Valami kibúvót kerestem hát, amivel megoldható ugyan a szöveg színrevitele, mégis megúszható a sok, tulajdonképpen ok nélkül és értelmetlenül keménykedő, trágárkodó, alapjában véve azonban teljesen üres párbeszéd elhangzása.
Akkoriban már mindannyian érdeklődtünk a mozgásszínház iránt, ezért ilyen irányban igyekeztem ellépni a szöveges alaptól. Végül a kétszereplős színmű két szereplője egymás ellenpólusaként jelent meg a színpadon… Az egyik monoton és eseménytelen (unalmas), a másik pedig aktív és túlmozgásos (izgalmas). Túl sok esélyünk nem volt arra, hogy valódi, igazi stúdióhoz jussunk, nagy szerencseként a kezünkre játszott azonban, hogy az Ifjúsági Művelődési Központhoz tartozott abban az időszakban szinte minden Zentán, aminek bármi köze is volt mindahhoz, amivel mi foglalkoztunk. Tehát az Ifjúsági Művelődési Központ része volt az Ifjúsági Kamaraszín is, amelynek fedőneve alatt az előadásainkat készítettük, és a városi úgynevezett Kisdiszkó is. Itt viszont, ha nem is voltak tökéletes stúdiókörülményeink, de megfelelő felszerelés állt rendelkezésre ahhoz, hogy az otthoni amatőrködés helyett azért mindenképp vállalhatóbb felvételeket készítsünk. Csak a rábólintást kellett megszerezni megfelelő helyről, no meg persze a szívességet kikunyerálni a technikusoktól, lemezlovasoktól.
Beszabadultunk hát egyik nap a Kisdiszkó dj-fülkéjébe és két felvételt készítettünk. Az egyiken suttogó, fojtott hangon, szándékosan már eredendően is elhalkítva mondtuk el a dráma szövegét, vagyis hangjátékszerűen felolvastuk a párbeszédeket. Ezt neveztük fonikus anyagnak… A másikhoz pedig hoztam otthonról a hónom alatt a lemezeimet, amelyekből a zenei anyag készült. Most így, egy híján harminc év távlatából visszahallgatva a felvételt, itt van szinte minden olyan zenei hatás, ami akkoriban engem, ott, zentai középiskolásként elért, s amit egyébként otthon is rendszeresen hallgattam. Van, amit véletlenül, van, amit szándékosan… Persze mindenből csak részletek, jellegzetes és felismerhető idézetek kerülhettek be az összeállításunkba, Bachtól az Iron Maidenig – Paco de Lucía érintésével, meg némi komoly- és népzenei kitérővel… Akárcsak az örök kedvencemmel, A hattyúk tavával együtt… S ebben a zenei anyagban vannak amolyan „megjelölt” pontok is, amelyeknél (el)vártuk, hogy nevessen a közönség, máskor pedig kicsit inkább meglepődjön. Alapvetően azonban ezek a zenei hatások, effektusok, bejátszások határozták meg az előadás hangulatváltozásait, átmeneteit, vagyis erre épült a produkció szerkezete.

Akkoriban még Szabadkán tartották meg minden esztendőben a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjét, s kicsit az én „bűnöm” az is, hogy később átkerült Zentára. Történt ugyanis, hogy 1994-ben az addigra már állandósult helyszín, a szabadkai Népkör épülete felújítás és átépítés alatt állt, az tehát nyilvánvaló volt, hogy a vetélkedőt ott nem lehetett megtartani abban az évben. És ugyancsak 1994-ben, a gazdasági válság és a háborús helyzet, a gyakorlatilag teljes társadalmi összeomlás miatt a Képes Ifjúság című hetilap átmenetileg épp nem jelent meg (de kérdéses volt akkoriban még az is, hogy ez végleges megszűnést jelent, vagy csak szünetelést; végül is – szerencsére! – „csak” ez utóbbinak bizonyult…), én viszont az akkor indult – és később sajnálatosan rövid életűnek bizonyult – Ambrózia című magazin fő- és felelős szerkesztője voltam. A Középiskolások Művészeti Vetélkedője már évtizedek óta a Képes Ifjúság rendezvénye volt, a lap eltűnésével, szünetelésével tehát elanyátlanodott, vagyis védnök nélkül maradt.
Akkor jelentkeztünk be mi az Ambróziával, hogy szívesen vállalnánk a védnökséget, hiszen a Középiskolások Művészeti Vetélkedője mindig is a szívügyünk volt.
Így vált a mi feladatunkká a színművészeti helyszínproblémájának a megoldása is. És 1994-ben kiválóan működött, mondhatni, a(z egyik) fénykorát élte a Zentai Kamaraszínház. Azóta is neves, ma már befutott színészegyéniségek egész nemzedéke tűnt fel ott… Így tehát a KMV védnökének szerepében, vagyis az Ambrózia főszerkesztőjeként kerestem hát meg Hajnal Jenőt, a Magyar Nemzeti Tanács jelenlegi elnökét, aki akkor még a zentai Thurzó Lajos Közművelődési Központ igazgatója volt. Ehhez az intézményhez tartozott Zentán minden, aminek egy kicsi köze is volt a kultúrához, a művelődési élethez: a múzeum, a színház, a könyvtár… Ő pedig örömmel fogadta a megkeresést és a felajánlást, hogy a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjét hozzuk át Zentára…
Mire végeztek a Népkör felújításával, s már vissza lehetett volna költöztetni oda a vetélkedőt, az Ambróziára már a kutya sem emlékezett, annak a döntésnek a meghozatalába tehát, hogy mégis Zentán maradjon, már nem volt beleszólásom… (De így, kívülállóként is támogatom!)

De 1989-ben a színművészeti vetélkedőt még Szabadkán tartották meg.
Komolyabb lehetőségek hiányában sínbusszal utaztunk fel Zentáról, vasúton vittük magunkkal a díszleteinket, jelmezeinket, kellékeinket. Igyekeztünk tehát úgy csomagolni, hogy csak az igazán fontos dolgokat kelljen így utaztatnunk, cipelnünk, s ami helyben beszerezhető, azt majd összeguberáljuk ott. A városba érkezve ezért beugrottam a sarki boltba, vettem pástétomot, konzervhalat, negyed kenyeret (akkoriban mindenfelé rendesen árulták negyedekre vágva is…) és talán egy dobozos tejet. Kést a helyszínen szereztem, a Népkör konyháján… Magunkkal vittünk azonban – az utazóközönség legnagyobb megrökönyödésére – egy kirakatbábút.
Még Zentán elkértünk az egyik ruhabolt – amelynek helyén ma a Trocadero vendéglő működik – kirakatából egy babát… A Kisdiszkó dj-fülkéjében felvett zenei anyagra közösen kitaláltunk Fecónak egy mozgalmas elemekből építkező koreográfiát (amennyit akkoriban tudhattunk a tánc- és mozgásszínházról, meg persze ahogyan a fantáziánkra támaszkodva elképzeltük azt magunknak; kitaláltuk, megalkottuk a magunk kis külön bejáratú tánc- és mozgásszínházát…), amit a kirakatbábú köré „szerveződve” adott elő. A hangszórókból, vagyis a rendes, beépített erősítésen keresztül ugyanez – s itt alul, a szöveg végén is hallható – zenei anyag szólt. A fonikus anyagot pedig egy, a színpad elejére kihelyezett kazettás kismagnóról játszottuk le. Ez azt is jelenti egyúttal, hogy a hangosabb zenei részeknél nem volt érhetően hallható a felvett szöveg, de nem is az volt a cél, untig elég volt a darab, az előadás értelmezéséhez az információ, hogy ketten suttogva beszélgetnek, mintha titkolóznának, mintha attól tartanának, hogy lelepleződnek, ez pedig szépen egybevágott az eredeti drámaszöveg tartalmával, illetve annak koncepciójával, világképével, amikor a homoszexualitás kérdéskörét járta körbe. Mondjuk, persze, igencsak felszínes módon tette ezt… Az alapmű hiányosságai ellenére Fecó megkapta érte a Középiskolások Színművészeti Vetélkedőjén az Új Symposion különdíját, amit ebben az esztendőben a szerkesztőség nevében Papp p Tibor (nevének akkoriban használt írásmódjával) ítélt oda. Mondjuk, nyilvánvaló, hogy az eredeti drámaszöveget ő akkor nem olvashatta, s az itt vázolt leírás alapján – a rendezői megoldás szerint – csak foszlányokat hallhatott belőle, vagy annyit sem, tehát már akkor is felmerült bennem a kétely, hogy a színmű ismerete nélkül hozta meg döntését. Vagyis meggyőződésem, hogy a díjat tulajdonképpen csak „pofára osztotta ki”, ahogy mondani szokás (s ez a második olyan pont jelen jegyzetemben, ami indokolja, hogy már az alcímben is előre jelezzem, hogy bántó szándék nélkül idézem fel az eseményeket és a körülményeket… mert tényleg!…), semmiképp sem irodalmi kvalitásai alapján.

Végül is a kezdeti ellenérzéseim, ellenkezésem és nemtetszésem ellenére, azt hiszem, hogy egy egész jó kis előadást sikerült összehoznunk az Akiért Sappho vezekel… című dráma motívumai alapján. Meg persze némileg szándékosan el is rugaszkodva azoktól.
A színpadot két részre osztottuk: balra egy asztal, jobbra a kirakatbábú. Mivel vegyészetre jártam, és a kémiaórákon mindenféle kísérleteket végeztünk, volt rendes orvosi köpenyem; kötelezően lennie kellett. Ebben léptem be a színpadra, középre sétálva meghajoltam, majd a köpenyt egy fogasra akasztva leültem a közönséggel szemben az asztalhoz és a kenyérrel jóízűen elfogyasztottam a pástétomot és a halkonzervet. Összesen ebből állt a szerepem. Ja igen, a darab végén – ekkor már jóllakottan – még felálltam, ismét felöltöttem az orvosi köpenyt, megint meghajoltam és jobbra el.
Fecó pedig közben a babát körbetáncolva előadta a koreográfiát, amit kidolgoztunk neki.

Túl sokszor nem játszottuk ezt az előadást, de néhány környező településre azért eljutottunk vele, talán Topolyára és Újvidékre is, és persze Zentán is felléptünk vele. Egyszer, bár a kirakatbábú ott volt ugyan alul, a busz csomagtartójában, az elemózsiás szatyor meg az orvosi köpeny pedig a táskámban, Fecó betegsége, rosszulléte miatt Temerinben, a TAKT-on elmaradt a megbeszélt, leszervezett fellépésünk. De legalább volt ott egy jó esténk a tábortűz mellett…
A színmű szövegét később az Új Symposion közölte az 1989/5-6-os számában. Akkor már létezett az AIOWA csoport, s emlékszem, egyszer meg is beszéltük Urbán Andrissal, hogy ha akarjuk, akár hirdethetjük AIOWA-s előadásként is a Sapphót, de nincs tudomásom róla, hogy valaha is így propagáltuk volna.

Akiért Sappho vezekel…

Személyek:
Aki
Ki

(A színpadon szétszórva fogasok, azokon egy-egy rossz ruhadarab. A háttérben egy kirakatbábú. A színpad elején egy szék, azon ül Aki és cigarettázik.)

Aki: Nem minden tarka szarka farka tarka…
Ki: Csak a tarka farkú tarka szarka farka tarka… (Egyre indulatosabban ordítják, közben Ki felmegy a színpadra, Aki felé fordul, megáll.)
Aki: Mondtam, hogy visszajössz. Azt hittem, tovább maradsz. Csókolj meg!
Ki: Bocsáss meg! Olyan bonyolult az egész. Nem tudnám…
Aki: Nincs is rá szükség. Most csókolj meg!
Ki: Várjál!… Nem is tudom… A pigmeusok. Ők bebizonyították. Az elveszett likembék helyett újat csinálnak. A régit pedig beleégetik egy öreg fa törzsébe, közben pedig…
Aki: Csókolj meg!
Ki: A libabőrös gnóm megcsalt. A libabőrös… Igen… Igen, talán a kancsó is megcsalt. Szerelmet vallott, és mire észbe kaptam, megrepedezett. (Aki megáll, megfogja a széket és kimegy.) Várj! A kurva anyádat, nem úgy értettem. Gyere vissza! Hallod? Gyere vissza! Megcsókollak, ha akarod. Ne hagyja magamra! (Elkezdi a mozgást. Mikor befejeződik, térdel a közönség felé.) Azt hiszem, akkor már tágra nyílt szemmel néztem az asztalra. Megközelítettem a magamnak előkészített poklot, és éreztem, homlokomon gyöngyös ördögök ugrálnak. Azt hiszem, a markukban éreztek már. Részeg voltam és megtettem. Egy kis reccsenést mintha hallottam volna, és a szememben minden erecske megpattant. (Megjelenik Aki, találkozás majd szeretkezés. Mikor vége, ledőlnek matracaikra.) Szagtalan voltál. Nem szeretem, mikor nincs jellemed. Legyen szappan vagy szarszagod, de érezzem. Még egy nőstény patkánynak is van szaga.
Aki: Nap mint nap kiteszel a depressziódnak, éjszakai lidércálmaidnak, amelyekben egy nő azt hajtogatja, „nem baj, édesem, majd legközelebb, nem baj, édesem, majd legközelebb”, te pedig a nevemet ordítod, a segítségemet kéred. Én pedig szenvedek, mert…
Ki: Hogy merészelsz ilyet mondani? Én egy női buzit még álmomban is leköpök.
Aki: A faszoddal még máskor is. „Nem baj, édesem, majd legközelebb.” Érdekes, nekem ezt soha nem kellett mondanom. Nálam mindig formabontó vagy. (Ki pofon vágja Akit.)
Ki: Ma meztelen embereket láttam. Nőket is. Hallod? Nőket is. Nem. Ne hidd, hogy teljesen megváltoztam.
Aki: Nem hiszem.
Ki: Sajnos, még ma is gyakran helyt adok a megalkuvásnak. És még mindig szívesen dobálom Szent János szobrát lószarral. És még ma sem tudom elfeledni azokat a fenék nélküli lógödröket.
Aki: Miért kellene elfelejteni? Talán mert a vágyaid már nem fokozódnak, ha egy meztelen nőt látsz?
Ki: A szekérkerékhez kötött nőket szeretem. Megindítják a szekeret és belemenetelnek a sárga homokba. Mi, férfiak, meg siratjuk őket.
Aki: Vannak nők, akiknek nem elég a szeretet. (Ki odamegy, ütésre emeli a kezét.) Na, mi az? Miért álltál meg? Rajta! Üssél. Talán nem azért, mert szenvedsz? Nagyon jól tudod, hogy anyád esténként rátok zárta az ajtót. A kislányokat, mind olyan szimpatikusak voltak neki, belepisáltatta egy vödörbe. Másnap órákig sulykolta fejedbe, hogy minél előbb megutáld a szagukat.
Ki: Azt hiszed, én nem tudom? Te tényleg azt hiszed? Bolondnak nézel engem? Igen. Most már biztosan tudom, hogy szagod csak neked van. És féltékeny vagy. Te nem ismerheted meg azt az érzést.
Aki: Milyen érzést? Hogy fekszel egy nő mellett tehetetlenül, és közben siratod magad, meséled, hogy zavaros heted volt, túl fáradt vagy, ki kell pihenned magad. Reggel aztán arra ébredsz, hogy valaki csókol, akar valamit tőled, te pedig úgy, meztelenül felkelsz az ágyból, megiszol egy pálinkát, rágyújtasz, majd…
Ki: Kuss, te digó!
Aki: Ha ezt akarom érezni, magam mellé rakok egy rakás tyúkszart.
Ki: Nagyon jól emlékszem én is a félig szétrohadt csónakokra a régi malom pincéjében. Sokáig kenegetted őket. A sarokba jártál pisálni, mert féltél a sötétségtől. Nem mertél kimenni. Féltél, hogy felriasztod a hajókötelek alatt alvó varangyokat. Meg a révkapitányt. Hogy is hívták? Azt hiszem, János bácsi. Mindennap megjelent hajnalban. A pince ajtajában, dohszagú ruhájában.
Aki: Hallgass!
Ki: Te pedig mindig a lekenetlen Liza nevű halászcsónak alá bújtál.
Aki: Hallgass, te rongy! Most már tényleg nem bocsátok meg!
Ki: Az öreg elkezdett lépkedni a csónaksorok közt. Tisztában volt a saját helyzetével. Sőt, még bele is élte magát. Pontosan tudta, hogy ott lapulsz. Amikor három lépésnyire lehetett tőled, hallott egy halk csattanást. Nagyon jól tudta, hogy akkor gombolod ki a szarcsíkos nadrágod.
Aki: Te vagy a féltékeny, mindig is az voltál.
Ki: Értette az öreg, hogyne értette volna. De azért inkább játszotta a szerepét. Leborította rólad a csónakot, pofon vágott, persze szép gyengéden, aztán felemelt, úgy, hogy keze a lábad közt volt, lerántotta rólad a kigombolt rövidnadrágot, rátérdeltetett az egyik csónakra, a a végbeledbe köpött… (Aki odamegy a bábúhoz, Ki a földön szenved. Aki hirtelen leteszi a bábút, távozik. Ki átkarolja.) Furcsa. Egyre fullasztóbb itt a levegő. Biztosan fázol. (Testével próbálja melegíteni a bábút.) Nem, nem érzem hiányod. Vagyis… heveredjünk le. Ide. Csak ide! Nem tudom, kiért volt. Körülölelte a lábam, lassan haladt felfelé, és valami kurva jó érzést keltett bennem. Fáztam, az ínyem, az egész szájpadlásom rohadozott. De ha nyelvem végighúztam a pusztuló húson, és bomló fogaimat kiköpdöstem, akkor kellemesen tompa fájdalmat és viszketést éreztem. Könyörögtem neki, engedje meg, hogy felvegyem a zoknim. Rám fűzte magát. Egyszerűen hajthatatlan volt. Teljes erőmből védekeztem, de végtagjaim egyszerűen megmeredtek. Lassacskán én is része lettem annak a titokzatos masszának. Amit mondott, teljesítendő parancsnak vettem. Aztán egyik pillanatról a másikra ismét megbénított. De most itt vagy te. És többé nem akarok azonosulni veled. És többé nem akarok azonosulni veled! Nálad mégis folyton feszül a mozdulatlanság. Te nem kérsz lehetetlent tőlem. Néha gubbasztasz. Mint dögvészkor a baromfi. (Megjelenik Aki, lefekszik matracára.) Valahányszor kísért valami, mindig azt hiszem, utoljára. Ülök a kád szélén és rettegek attól, hogy megint rám nyitnak, és megint hátrakötik a kezem, és megint megpofoznak, megint rám szabadítják a poklot, megint egyedül maradok a vödörrel, és büntetésből megint szagolnom kell, őrködnöm kell. Tódulni fognak az ilyen, hozzád hasonló buzik, és kinevetnek, és megint kényszeríteni fognak. (Aki előveszi farkát és Ki felé fordul.)
Aki: Szopj meg! (Ki egyre erősebben szorítja a bábút.)
Ki: Kényszeríteni fognak, de én nem adlak. Rohadjanak meg a csónakok alatt vagy az iskolapadok közt, többé akkor sem adlak. (Aki odamegy kihez, verekszenek a bábúért, Aki győz, Ki megfogja Aki farkát, lassan térdel le, hirtelen sötétség. Mikor ismét világos van, mindketten saját matracukon fekszenek.) A kurva életbe! Jó lenne tudni, hány óra. A poloskáid. Sercegnek rajtam. Alig lehetett aludni tőlük. Össze-vissza csipkedték a seggem.
Aki: Valójában ők is gyengédek voltak. Ha nem mertem mozdulni, ők voltak azok, akik eldöntötték a testem. Azt az érzést táplálták belém, hogy visszatarthatom a pisálást. Nekem is vannak érzéseim, én is irtózom, és félek, időnként szagom is van, éppúgy, ahogy ellenségeim is vannak.
Ki: Hát persze. Ez teljesen normális. Ellenséged volt az anyád, a nővéred, a tanítónőd… A nők!
Aki: Mi az? Miért hagytad abba? (Ki egy fogast dönt Akire, majd a bábúval lefekszik a matracra. Aki feltápászkodik a fogas alól, elmegy a kancsóig, majd vizet önt a lavórba és megmosakszik.) Gyermekkoromban, amikor apám rajtakapott, miközben a körtefa törzsét lepisáltam, óriási pofonok közepette lelökdösött a pincébe és a sarokba térdeltetett. Fejem felett egy szentkép volt, amelyen Jézus a kereszten döglődött. Ocsmány volt az arca. Ocsmányabb, mint apámé. Nem reményt öntött belém, hanem félelmet.
Ki: Mint a révkapitány.
Aki: Nem mint a révkapitány. Szinte hallani lehetett, ahogy könyörög apámnak, engem rakjanak helyette fel. De valahogy sosem tudtam tőlük igazán megijedni. Újra meg újra meglátogattam a körtefát. Mígnem egyszer megsárgultak a levelei. (Kortyol egyet.) Meddig akarod hitegetni magad? Meddig bízol? Nem érted, hogy még neki sem vagy jó? Törődj bele. Ez a tiéd. Ne akarj más lenni, mint ami vagy.
Ki: Én nem az vagyok, mint te. Te más vagy. És ha itt lenne…
Aki: És ha itt lenne? Mi lenne akkor? De nem lesz itt. Soha nem is volt.
Ki: Honnan tudod? Én nem ezzel születtem.
Aki: Jó, akkor nem mondtam semmit. Inkább mosd meg a hátam, meg egy picit lejjebb, aztán elölről is.
Ki: Akarod? Tényleg akarod?… Drágám. (Fogja a lavórt, kiönti a földre a vizet, megfogja Akit, földhöz vágja, majd törli vele a padlót.) A hátad, meg egy kicsit lejjebb, aztán elölről is. Közben szart ne rakjak a szádba?! (Elengedi.) Beteg ember. Hát nem érted? Tényleg nem érted? (Rövid hallgatás.)
Aki: Miért? Mit kellene értenem? Azt, hogy szarrá őrlöd magad és közben engem bántasz? Talán még a révkapitánnyal is jobb lenne. Ő nem ugatott nekem így.
Ki: Tudod mi vagy te? Egy féltékeny szarszagú buzi.
Aki: Te tettél büdössé.
Ki: Tudod, ki tett téged büdössé?
Aki: Te tettél.
Ki: Tudod ki? Leizzadva értél haza egyik barátodtól. Apádék már vén szarosok voltak…
Aki: Apámról nem beszélhetsz így!
Ki: És különben is, láttad, hogy fény áramlik a fürdőszobából. De te azért benyitottál. Mindent eltűrtél volna, talán még nővéred kellemetlenül bűzlő hónalját is, de nem azt, amit ott láttál. Apád érthetetlen bűnt csinált. Kefélte azt a szerencsétlen szaros anyádat. (Aki felkap egy fogast, megindul vele Ki felé.) Na, gyere! (Ki is felkap egy fogast.) Gyere, te szarházi, hasítsd szét a fejem! Nem mered, ugye? (Aki leteszi a fogast.) Megijedtél? Tudom, hogy nem tőlem félsz, hanem attól, hogy nem lesz kit seggbe basznod. (Ki eldobja a fogast.)
Aki: Mindig is gyáva voltam. Pedig most szét kellett volna hasítanom azt a rongy fejed! Annak idején még a gyöngytyúkok rikoltozásától is féltem. Aztán, amikor apám negyedszer nősült, elhívta az egyik barátját. Az a barátja egy óra alatt elrendezte őket. Nekem ennyi se kellett volna. Csak egy jól méretezett ütés a fejed közepére. Mert miért vagy értékesebb tőlem? A világon nem létezett olyan pszichológus, aki megmenthetett volna. Sokkal gyengébb vagy, mint én. Mert én hülyeségekben nem bízok. Miben is bízol te? Abban a kurva kirakatbabában. Már évek óta tőle várod a változást. Egy játéktól. Érted? Egy közönséges játéktól várod, hogy meggyógyítson a buziságodból. Ébredj rá, hogy míg nappalról nappalra ezt a bábút ölelgetted, addig éjszakáról éjszakára engem dugtál. (Aki a kezében lévő fogassal elkezdi szétverni a kirakatbabát.) Velem élsz, nem ezzel a szarral.
Ki: Hogy merészeled, te kutya? (Megkezdik a csapkodó csatát, meg az egyiptomi pózt. Amikor vége, Aki elesik, Ki pedig rázuhan a bábúra.) Édesem, ugye nincs semmi bajod? Látod? Ez a szarházi belőlem is buzit akar csinálni. De én nem engedem magam. Én nem vagyok az. És ígérem, hogy elmegyünk. A fjordok mellé. Csak te meg én. Jön az este. Jó volna egyet szaladni. Le, egészen a lógödrökig. Aztán levetkőzni és belevetni magunkat. Furcsa. Attól félek, most elérném az alját. (Feláll.) És ha elérném? Vajon akkor is ennyire beteg lennék egy darab hús miatt? Vajon ott van még az öregasszony? És még mindig kifeszíti a falábát egy kukoricatábla mellé?
Aki: Mit is hajtogatott állandóan?
Ki: Ez a nyomorult piszkos víz egyre csak folyik. Félő, hogy kiússzák az egészet.
Aki: Aludni kell rá egyet. Feltölteni a medret.
Ki: Kezd hűvös lenni. És te különben sem tudhatod, hogy mit mondott az öreg. Arra emlékezhetsz, amikor a csirke nyakát vagdosta. Olyankor mindig bepisáltál. És most aludj! Holnap reggel elmégy vízért.
Aki: Vízért? De hát…
Ki: Azt mondtam, hallgass! És rakj rendet. Én lefekszem. (Lefekszik a matracára.) És mielőtt lefekszel, mosd meg a hónod alját. Ne bűzölögjél itt nekem egész éjjel! (Aki kedvetlenül pakolni kezd, és nagyon halkan mondogatja a „szarka” nyelvtörő első részét. Egyre indulatosabban mondja. Aki megáll a bábú mellett, lassan közelít hozzá, felveszi és mormolászni kezdi a „szarka” nyelvtörő második részét. Egy mozgáskompozíció után odamegy Kihez, és agyonüti vele. Majd lefekszik a saját matracára a bábúval.)

Megosztás

Hozzászólások

hozzászólás