Boldogtalan jugók

Húzunk át Ürmi rozoga Lada Samara személygépkocsijával a pannon tenger kiszáradt medrében Kelebia felé. Fél éve meghalt az anyukája, örökölte a lepusztult „rancsot”, hagyatéki tárgyalásra kell mennie. Ideális alkalom bátorítani, és kihasználni az ingyen fuvart. Hat doboz ajándékkönyvet viszünk a Szabadkai Könyvtárnak. Egydarabos, válogatott, új kötetek, szépirodalom, művészet és társadalomtudományok, 517.400 forint. Szerbiában nagy az ínség, a kulturális intézmények tengődnek, örülni fognak neki. Ürmi parázik: mi lesz a határon? A magyaroknak azt hazudod, hogy a tied, a szerbekkel majd én beszélek – mondom neki. Van hivatalos szállítólevelünk, de odaát ezt leszarják. A magyarok ránk se bagóznak, a szerb vámos viszont azonnal kinyittatja a csomagtartót. Šta nosiš? (Mit viszel?) – kérdezi keményen Ürmitől, én meg kipattanok az anyósülésről: To su moje knjige. Ja sam pisac. (Ezek az én könyveim. Író vagyok.) Beletúr a felső banános ládába, gyanút fog, talán valami biznisz. Kakav pasoš imaš? (Milyen útleveled van?) – Jugoslovenski! (Jugoszláv!) – és már kapom is elő a kesztyűtartóból. (Én vagyok az utolsó jugó: a fiam, az anyja, a barátaim, még az echte srbin Nikola kocsmáros is már régen magyar állampolgár.) Ránéz: Ovde nigde ne piše Jugoslaviju. (Itt sehol sem írja Jugoszláviát.) – Stara je to priča, brate. (Régi történet ez, testvér.) Visszaadja, ötvenes, őszülő tiszt, halvány mosoly suhan át az arcán. Teraj dalje! (Hajts tovább!) – és otthagy bennünket.
Leparkolunk a könyvtár előtt, bemegyek az utcai helyiségbe, ahol 1989–91-ben én voltam a patinás belgrádi Nolit könyvesbolt üzletvezetője. Mile meglát, átölel, és háromszor arcon csókol. Varjal – mondja tört magyarsággal, szalad fel az irodába, közben kiabál: Dođite, ovde je Lantoš! (Gyertek, itt a Lantos!) Most mit dolgozol? – kérdezem tőle később. A helytörténeti osztályt vezetem. Kicsit elszomorodunk. Barátunk, Slavko Matković költő vezette a haláláig, Milét is ő hozta ide. Ha van valami szórólapod, plakátod, fotód, cikked, ami a városra vonatkozik, szívesen fogadnánk.

„Otthon”, Budapesten, nyolc kibontatlan ládában minden van. Az egyikben megtalálom az „Illyés-ügy” kivágott cikkeit. Nagy botrány volt, fölösleges tökösködés. Bori tanár úr, az avantgárd irodalom neves újvidéki teoretikusa durván megtámadta Illyést. A Vajdasági Kommunista Szövetség szabadkai községi bizottsága meg rögtön „közleményt” adott ki: Határozottan elutasítunk minden külső beavatkozást! Talán publikálni kellene őket, gondolom. Minek? – kérdezi Mari mérgesen. – Opportunista volt, lakájszellem, kiélvezte a Kádár-kor minden előnyét. Akkor utazott Párizsba, amikor csak akart, és volt képe az Új Írás tetőlapjára tetetni a tihanyi villájában készült, matrózsapkás fotóját. – A symposionisták istenítették Illyést – csitítom –, többek között miatta nyírták ki a Sziveriéket. Tudja mindenki: a Vajdasági Ifjúsági Szövetség tartományi választmányának elnöksége 1983. május 9-i ülésén leváltotta az Új Symposion szerkesztőségét. A közvetlen ürügyet Tolnai Ottó Orfeusz új lantja (1982. november, 211. szám) és Illyés Egy mondat a zsarnokságról (1982. december, 212. szám) című verse szolgáltatta. Harmincöt éve volt. Szomorú – válaszolja Mari –, de ti nem ismertétek a valós személyiségét. Sokan nevezték kétkulacsosnak a háta mögött, de nagyon kevesen írtak róla olyan kritikusan, mint Bán Zoltán András meg a Petőcz. Hja, gondolom, talán mégis újra kellene publikálni ezeket az elsárgult cikkeket. Azután mehetnek Szabadkára, a boldogtalan jugókhoz…

Egy mondat Illyés Gyula

Hol Illyés Gyula, / ott Illyés Gyula, / nemcsak a verssorokban, / de ott van a ragozásban, / nemcsak a vágyakozásban, / hogy mindenkinek tessék, / szeressék, / és hiú / szépfiú- / ként se felejtsék / soha: / ne fedje be az elmúlás / pora / …ő a siker, / a karrier, / övé mindaz, amire vágysz, / magasságából messzire látsz, / mert ő a legjobb, az első, / nem alsófok, de felső, / akiről mindenki tudja, / nemzete erén az ujja / …fogadásra megfontoltan sétál, / beszédet mond a főasztalnál, / sűrű a hatalmi mámor, / de hangja tiszta és bátor, / jó szókat kap a párttitkártól, / eltelik hasa a zabától, / és gyula marad ő mindig, / hiába intik, / gömbbel a fejében tornyot remél, / gömböcnyi vezérrel eszmét cserél / …mert ahol ő van, / ott ő van, / másra hiába várnál, / kádered szakmája kádár, / és a vacsoránál / miközben a vallatószobánál / játsszák a zsarnokságot, / érkezik második fogásod, / barátom, tálhoz / és lábhoz!, / suttogja, / és eltűnik, / mint a kámfor, / a diktátor, / illata mégis / behatárol / …hol Illyés Gyula, / ott Illyés Gyula /…a mindenféle politikában, / örökké-felszínen lenni akarásban, / …nézed, / hogy kúszik elébed, / és nem érted, / milyen sokféle lehet egy élet, / könnyedén táncolja néked / a parasztcselédet, / álnépi hős, / aki egy nemzettel viselős, / de ha kell, / lekezel / mindenfélékkel, / miniszterrel, / és egyébbel, / hol Illyés Gyula, / ott Illyés Gyula, / és mint a kutya, / párttitkárok / pofájába tátog, / váltani véli / a világod, / de ki az, aki tőle / mindezt kéri? / hol Illyés Gyula, / ott Illyés Gyula: / terrorról okítja népét / versében, és nézed, mint / a zsarnokság tükörképét.

Petőcz András
Budapest, 2001.

Több mondat Illyésről
Egy új kötet ürügyén

Novemberben, a halottak napján ünnepeljük Illyés Gyula születésének századik évfordulóját. Pontosabban csak ünnepelnénk, mert ez a becses évforduló korántsem felhőtlen vagy egyértelmű hangulatban köszönt majd be. Sokan egyáltalán nem akarnak majd ünnepelni, mondván, az életmű teljesen elavult, és noha nem értéktelen, de abszolút érdektelen; és bár lesz, aki örömöst ünnepelne, de csakis mások ellenében, mintegy kurucos lendülettel, oppozíciós héjázással vágva egyesek szemébe az illyési hagyatékot. Higgadtabban és divatosabban szólva, kánonok állnak itt szemben egymással kibékíthetetlenül; és mintha mostanában csak az egyik, az úgynevezett népies kánon védőszentje lenne. Nem takargatható: a országot fatálisan megosztó politikával egyidejűleg (noha szellem és politika megosztottsága nem feltétlenül a két nagy párt mentén húzódik) megosztott az irodalmi világ is, és lámpással is nehéz olyasvalakit találni az úgynevezett urbánusok oldalán, aki Illyést a 20. század legnagyobb magyar költői közt tartaná számon. Szinte

senki sem olvassa:

még nem és már nem. Ezért semmiféle párbeszéd nem alakult ki életműve körül; kritikátlanul, valódi szembenézés nélkül adorálják, illetve utasítják el. Így aztán megnyílt a lehetőség, hogy a narodnyikok teljes mértékben kisajátítsák, és ezzel végzetesen meghamisítsák szellemét, hiszen ha elfogulatlanul nézzük, Illyés jóval több, mint a „magyar Petőfi”, hogy az ötvenes évek gyilkos bon mot-jával szóljunk. De mivel a népies oldalon voltaképpen már nincs jelen semmiféle szellem, mindössze törzsi düh és frusztráció, Illyést bekebelezi a teljes szellemnélküliség világa, ekként maga az oeuvre is szellem nélkülivé dermed, a szó minden értelmében halottak napi ünneppé korcsosul. És mivel a másik, az urbánus oldal nem tesz fel semmiféle kérdéseket magára a kötetekbe foglalt műre, Illyés életének egész alkotása jéghideggé, azaz halottá válik. Mindez egy tökéletesen torz, még a harmincas években megdermedt szituáció végkifejlete. Persze ne tagadjuk, ebben része volt Illyésnek is.
Ám előbb a újdonságról. A Nap kiadó In memoriam sorozatában Domokos Mátyás, a költő legjobb ismerője válogatta és szerkesztette a Nem menekülhetsz című gyűjteményt. Mint minden Domokos-munka, megbízható, gondolatgerjesztő, filológiailag pontos ez is. Akad azonban egy baja, mely számosat fial.
A kötet ugyanis abszolút problémamentes. Mintha megállt volna az idő: Domokos összeállítása Illyés nagyságát, klasszicitását megkérdőjelezhetetlennek láttatja. Nem érezzük, hogy 2002 a könyv kiadásának dátuma – megjelenhetett volna akár 1989-ben is. E válogatásban nincsenek már kérdések; Illyés körül minden megoldottnak és megfellebbezhetetlennek látszik.
És Illyésről szólván éppen ezt nem engedhetjük meg magunknak.
Domokos eljárására mi sem jellemzőbb, hogy még részleteket sem közöl a Pusztulás című Illyés-esszéből, pedig 1933-ban éppen ez a cikk indította el a máig tüzes népies-urbánus ellentétet. Viszont közreadja Vas István memoárjának idevágó jellemzését, mely – roppant kifejezően – A skizma címre hallgat. Most ebből másolok ide néhány mondatot: „A nagy csatát a Pusztulás nyitotta meg, Illyés tanulmánya a Nyugatban. Tartalmi gerince közismert, és egy mondatban is összefoglalható: a Dunántúlon a németek sok gyereket csinálnak, a magyarok egyet vagy egyet sem, és ennek következtében a Dunántúl belátható időn belül teljesen el fog németesedni. Végkövetkeztetése vészharang, felrázni a nemzet lelkiismeretét: földreformmal, telepítéssel, a közszellem javításával, akárhogy, segíteni – amíg lehet.” Vas később, „nem akarván kerülgetni a forró kását”, rátér a lényegre, a cikk körül hamarosan kitört háború voltaképpen a népies-urbánus ellentétről szólt, vagyis

a zsidó-nem zsidó szembenállásról

Hogy mennyire így van, azt Vas éppen Illyéssel igazolja, aki jóval később azt mondta, hogy itt igazság szerint „fedőnevekről” volt szó, az urbánus a zsidót, a népies a parasztot jelentette.
Irodalmi álarcokban ez a vita él tovább ma is, népiesekről és urbánusokról, vagyis zsidókról és nem zsidókról szól manapság is a nóta, csak sokkal vadabbul, és – Auschwitz után – sokkal abszurdabbul, mondhatni anakronisztikusan. Ez már régen nem irodalmi-szellemi vita; „betűiszonyos”, hogy Adyt is idecitáljuk. Egyrészt azért, mert az úgynevezett népies oldalon ma már egyszerűen nincs komoly művészi-szellemi teljesítmény. Nincs Németh László, nincs Kodolányi, nincs – de ne folytassuk. Ellenben van gyulabácsizás, van törzsfőzés, nemzeti-sorskérdésezés – van minden, ami nem más, mint malomalji szellemi giccs. És legkivált nincs – mert nem is lehet – folytatása Illyés művészetének-szellemének. Persze ha jobban megnézzük, Illyés voltaképpen a hatvanas-hetvenes évek még komolyan vehető népies lírájára sem hatott: Juhász Ferenc és Nagy László művészetét inkább Erdélyi József vagy Sinka István befolyásolta. Egy ideig Csoórit tekintették utódjának… Hát igen: Illyés valóban megérezhette a szellem magányát, ahogy ifjúkorában Aranyról írta.
Az irodalmi vita másrészt azért szűnt meg, és feltámadására nincs is remény, mert az urbánus oldal nem tartja vitaképesnek ezt a művészetet. Ignorálja, mégpedig teljes mértékben. Ezt az összképet színezi tovább Domokos kötete. Mert ha tárgyilagosak vagyunk, beláthatjuk, Domokos nem is válogathatott másként. Hogy nem mutatta föl az Illyés körüli vitákat, az esetenkénti heves elutasítást, annak egyetlen oka, hogy az életművet komolyan vitató vagy annak problémáit taglaló tanulmányok nem állnak rendelkezésre. Egész egyszerűen nem születtek meg, így aztán nem is lehetett miből válogatni.
Hogy 1989 előtt hallgattak azok, akik Illyés művét esztétikailag kifogásolták, az tökéletesen érthető. Tudjuk, a Kádár-Aczél szisztémában csak egy roppant szűk sávban élhetett meg az irodalomkritika. A politikai ellenzék bírálata mindenekelőtt affirmatív volt: erősen megtámogatta a hatvanas években kibontakozó előbb lírai (jelzésszerűen: Oravecz Imre, Petri György, Tandori Dezső, Várady Szabolcs), majd a hetvenesekben prózaivá (jelzésszerűen: Esterházy, Hajnóczy, Kornis, Lengyel Péter, Nádas, Spiró) váló irodalmi kisforradalmat. Ugyanakkor politikai okokból – a mi kutyánk kölyke alapon – hallgatnia kellett az eszméi számára kedves, ám esztétikája számára olykor roppantul problematikus szerzőkről (jelzésszerűen: Eörsi, Konrád). Egy bárkire vonatkozó negatív bírálat tudniillik feljelentésként funkcionálhatott volna, érv lehetett volna Aczél kezében – és éppen ezt akarták a politikával szemben álló kritikusok elkerülni.
A tabutizálás a nagy élő klasszikusokat sem hagyta érintetlenül. Az ő teljesítményüket (jelzésszerűen: Déry, Füst, Illyés, Vas, Weöres) csak hódolat illette, nem bírálat. Ez voltaképpen az ő életművüknek tette a legrosszabb szolgálatot. Produkciójuk bírálhatatlan lett, és ezzel szoborrá merevült; ráadásul élő szoborrá, mely rettenetes kínokat élt át, hisz még élt, ezért mutatkozni, mozogni, netán hatni akart. Ezért néhányan – talán végső kétségbeesésükben – megpróbáltak provokálni. Jó példa rá Déry Ítélet nincs című önéletrajza. Ám csak irodalmi budoárpurparléra futotta: a dolog megrekedt ott, hogy vajon szabadott-e (ízléses volt-e) nyilvánosságra hoznia Karinthy feleségével folytatott egykori viszonyának intim részleteit. Vas István nagyszerű memoárjaiban (Nehéz szerelem) számtalan a problematikus vonás, a politikaiak közül például Aczél György alakjának alig rejtett apoteózisa. Ám ez szintén bírálhatatlan volt: mindenki tudta, hogy a könyvben fölbukkanó Alapi voltaképpen Aczélt rejti, de erről mindenki hallgatott. (Nota bene! Eljárása igazolásául Vas egy morális adu ászt tartott a kezében; ugyanis 1944-ben a nyilas álruhában szereplő Aczél György mentette meg – többekkel együtt – az életét.)

Summa:

az élő klasszikusok tabutizálódtak

(ezzel párhuzamosan bizonyos fokig a holtak, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Ady, sőt József Attila is, de ezt most csak jelzésszerűen említhetem). Viszont e mumifikálódással egyidejűleg, ettől persze a legkevésbé sem függetlenül, radikálisan megváltozott az irodalmi hagyományhoz való viszony. Az újabb próza folytatható tradíciót kereső szemében – hiszen minden újnak szüksége van a barátilag támogató régire! – megnőtt és már-már kizárólagossá vált annak az irodalomnak a szerepe, mely semmiféle formában nem kollaborált a Rákosi-rendszerrel, vagyis esztétikai értéke mellett morálisan ugyancsak feddhetetlennek látszott. Ekkor mindenekelőtt az Új Hold című rövid életű folyóirat szerzőgárdája jelöltetett ki (jelölődött ki? – itt talán kiváltképp üdvös a passzív szerkezet használata) arra, hogy pótolja és bizonyos fokig leváltsa a nagy élő klasszikusok hagyományát. Déry helyett Mándy Iván, Mészöly Miklós és Ottlik Géza, Illyés vagy Vas István helyett Nemes Nagy Ágnes vagy Pilinszky János lett a lobogó – a nevek persze most is jelzésszerűek. Az újabb irodalom ignorálta az élő klasszikusok nagy részét. Az új szemléletben ama bizonyos három T közül a „tűrt” literatúra lett a morális minimum, holott ha belegondolunk, az Aczél-szisztémában csak két T, a „támogatott” és a „tiltott” művészet létezett: lévén minden könyvkiadás állami támogatású, a tűrt irodalom is támogatott volt, legfeljebb kisebb mértékben – vagyis 20 ezer helyett csak 2-3 ezerben jött ki, ami még mindig csillagászati összeg a mai példányszámokhoz képest. (Alantasabban kifejezve: a tűrt irodalom csak évente, míg a másik havonta vacsorázott Aczéllal. Hol zsarnokság van, ott zsarnokság van… – ki is írta ezt?!) Vagyis a hagyomány újraírása legelőbb morális alapú volt, noha esztétikai mezben jelent meg. Etika és esztétika egy – szóltak az új irodalom megalapítói Wittgensteinnel, akit éppen az avant-gardeur Esterházy léptetett be az irodalmi diskurzusba. De szólhattak volna Illyéssel is, aki valami olyasmit mondott egyszer, hogy „a magyar irodalom története sosem volt azonos az irodalom történetével”. Ám ezt nem idézte senki, hisz az új irodalom minden igyekezete – teljesen érthető módon – arra irányult, hogy megtisztítsa magát a politikától. Hogy az irodalom csak irodalom legyen:

civilpróza, civilköltészet

Az író, Ottlik szavával, csak egy „pasas”, akinek – Illyéssel ellentétben – esze ágában sincs foglalkozni a Vízügyi Hivatal kérdéseivel. Illyés életműve ekkor kezdett kihűlni.
Lássuk be, Illyés művészetének elutasítása szinte sosem esztétikai, hanem többnyire politikai vagy morális alapon szerveződött vádbeszéddé, olykor a kettő egybemosódott, és ma is egybeesik – megint az idézett Wittgenstein-mondás szellemében. Hogy egykor sokak szemében József Attila gyilkosa volt, mivel Flóra őt választotta férjéül, annál mi sem természetesebb, jóllehet a tények sokszorosan cáfolják ezt az ízetlen legendát. (NB.: A hatvanas-hetvenes évek József Attila-kultusza egyben Illyés megbélyegzését is jelentette.) Ennél sokkal komolyabb, mert művészete meritumát is érinti, a folytonos helyezkedés, az állandó opportunizmus, a duplafenekű, a szándékoltan kétértelmű beszédmód fölemlegetése – Illyés, úgymond, mindent megúszott, mindent túlélt; és ezt nem bocsátották meg neki. „Itt nyugszik Illyés Gyulacs / fejtül-lábtól egy-egy kulacs”, idézi Vas István a fiktív sírversek divatjának idején, azaz 1949-ben keletkezett bökverset, melyet, mint megjegyzi, „elsőrangú költő” szerzett. E vád szinte egyidős Illyés művészetének szárba szökkenésével. Már a Magyarok (1937) című kötetében utal rá, aztán egy a hatvanadik születésnapja alkalmával készült interjúban már epekeserű a kifakadás: „Nemrégiben Antony Rhodes úr az Encounter-ben visszhangozta azt a hamis legendát rólam, hogy körmönfont, ravaszdi fickó vagyok, politikailag kétkulacsos. Azt hittem, méltatlanabbul nem bánhat a magyar irodalom valakivel, mint ahogy Babitscsal bánt. Tévedtem. Itt állok proletár-paraszt származással, írói munkámmal mindig egyet akartam szolgálni: a népet, a közösséget, tulajdonképpen életemben nem is írtam mást, mint a népről szóló műveket – és csak fogom a fejem.”
A politikai-művészi duplafenekűség persze nem minden pillanatban jött föltétlenül rosszul Illyésnek. Nem is kétkulacsosság ez, sokkal inkább az ezoterikus és az exoterikus mondandó közti különbségtétel, melyet alapművében (Az üldöztetés és az írás művészete) oly találóan jellemzett a nagy politikai filozófus, Leo Strauss. A Kádár-szisztéma korában Illyésnek, úgy tűnik, a nyilvános, az exoterikus mellett mindig volt egy rejtett, titkos, csak a hívek (vagy a sorok közt olvasás művészetét elsajátítók) számára feltáruló ezoterikus mondandója is. Ha nem, akkor is rájátszott erre. Jellemző eset: 1966-ban a Párt egyik főirodalmára, Pándi Pál azt javasolta, vegyék fel az előkészületben lévő, Poharaim című gyűjteményes kötetbe az Egy mondat a zsarnokságról című verslegendát. Illyés a leghatározottabban tiltakozott. Feltételezem, azért, mert jól tudta: a publikálatlan, ám gépiratban terjedő nagy vers dinamit, viszont a Párt nyomdájában szedett díszkötetben megjelenve már hatástalan fegyver. Ráadásul a kiadatlanul maradt, titkon, gépiratokban terjesztett szöveg fenntartotta azt a képzetet, hogy Illyés a pártállami kitüntetések, az ízletes Aczél-vacsorák ellenére híven őrzi a forradalom lángját rózsadombi és tihanyi haciendáinak kiskamráiban, vagyis voltaképpen ez a vers életének ezoterikus mondanivalója. A publikált, azaz ezoterikusból exoterikussá váló Egy mondat… nem tudta volna Illyést felmenteni a bezupálás, a lefekvés vádja alól. Taktikusan tette hát, hogy minden erejével tiltakozott a versre kirótt tilalom föloldása ellen. Jól helyezkedett.
Azt mondtam, a kétkulacsosság, a duplafenekűség mozzanata Illyés művészetének leglényegét is érinti. Mert noha népies volt, és annak is vallotta magát, arra mindig ügyelt, hogy ezt némi franciás magas műveltséggel,

avant-garde ízzel fűszerezze

– esztétikai újdonságának lényeges vonása ez. Sokatmondó anekdota, hogy egyik vendégének magyar népdalként adott elő egy általa fordított Paul Valéry-verset. A törzs szavai című kései költeményének címe, a látszattal ellentétben, nem valami nyereg alatt puhított ősmagyarkodás – a legszalonképesebb francia ezoterikustól, Stéphane Mallarmétól származik: les mots de la tribu. A Magyarok című, 1937-es esszékötet már idézett részében (Pusztulás) fölpanaszolja, hogy Magyarországon, őt magát beleértve, már senki nem tud magyarul, szinte mindent idegen szóval fejezünk ki. Ám, megint a ravasz kétértelműség jegyében, cikkét csattanósan franciául zárja: aprés nous le déluge – „utánunk az özönvíz”. Francia dadaisták és szürrealisták, megbolondítva az archaikus magyar népiességgel – Illyés tényleg félelmetesen furcsa keveréket készült előállítani a harmincas évek elején. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, döntően befolyásolta ifjúkori barátja, Louis Aragon korai (1926) szürrealista regénye, a Le Paysan de Paris („Párizs parasztja”). A harmincas években, a népies irodalom nagy előretörésének idején, a Puszták népe, a Petőfi, a Magyarok, a Rend a romokon hatalmas korszakában Illyés mintha Budapest parasztja akart volna lenni – ne feledjük, éppen 1926-ban tért vissza Párizsból. „Le Paysan de Budapest” – ez a szerep működött 1945-ig. Később azonban nem volt fenntartható.
Illyés egyre inkább elszigetelődött. A Magyarok egyik naplójegyzetében Illyés megkapó képet fest Aranyról: „Csodálom, hogy ekkorát emelkedett, noha a népből támadt. Fő jellemvonása nem az, hogy népies. A maga területén, a maga világában átéli azt, amibe nyugati kortársai akkor vagy később kóstoltak bele: a szellem magányát. Petőfi ebből az ürességből a világszabadság, a nagy testvériesülés irányába akart menekülni. Arany egyedül maradva, bevette magát abba a meleg sűrűbe, ahonnan származott.” Ez önarckép is, természetesen. Illyés adott rá, hogy ne legfőbb vonása legyen a népiesség. Átélte, főleg kései korszakában, a szellem magányát, és ebből ifjúkorában a néphez, utolsó évtizedeiben pedig a nemzeti költő intézményébe menekült. Ahol rosszul érezte magát. Mert hát kikkel volt körülvéve?

Nemzeti költő

– ez a fogalom is megér legalább egy misét. A mai urbánusok legkivált e szerep elavultsága miatt csepülik Illyés művészetét. (Meg persze azért, hogy e szerep eljátszását a pártközpont is jóváhagyta.) Sokszor temették már a váteszkedő költő túlságosan retorikus alakját, Illyés korában először Déry Tibor, aki Ady halálakor azt írta, elment „az utolsó nemzeti költő”. De ez tévedésnek bizonyult. Magyarországon ugyanis mindenkor, persze a kornak megfelelő módosulásokkal, feltámad és fel is fog támadni a nemzeti költő alakja – legutóbb Oravecz Imre Szajla-könyvében. Hogy Illyésben ott élt a nemzeti bárd, az nem vitatható. Ám különös módon, persze önironikusan-parodisztikusan, még a népiesnek semmiképp sem nevezhető Petri Györgyben (és Orbán Ottóban) is dolgozott. Nagy politikai költészetében Petri a „szent” magyar nemzeti költészet tradícióját vitte tovább, persze végletesen individualizált, kétségbeesetten groteszk alakban. Petri már nem képviselt senkit, legkevésbé a népet, magáról azt tartotta, nem több, „csak egy személy”. Ebben a tekintetben Illyés diametrális ellentétének látszik, nem szólva megalkuvás nélküli ellenzékiségéről. Igen, Petri soha nem taktikázott. De kései korszakában Illyés is eljutott az individualizmusig, már-már a nihilig. Szeretet nélküli költészet ez az öregkori líra, öngyötrő, sokszor már-már öngyűlölő. A különféle hegyeken fekvő tuszkulánumaiban Illyés a város, az ország fölött lebegett a szó minden értelmében. Népiessége ellenére öregségére előjött belőle valamiféle arisztokratizmus, a számadó juhász gőgje, amit oly érzékletesen fest meg a Puszták népében. A Számadó című kései remekében írja: „Vakoskodván érzek szomjú erőt, / Legyek a legmesszebblátó magyar.” Ám ez csak groteszk projíció. Illyés tökéletes öniróniával érzi (hogyan lehet az ember „vakoskodván” a „legmesszebblátó”!), hogy a bárd szerepe üres, szinte nevetséges, ezért a vers végét groteszkbe kanyarítja: „templomtalanul, palásttalanul kell osztanom úrvacsorát s ígét!”
Ugyancsak szimptomatikus, hogy voltaképpen öregkorában írja első szerelmes verseit. A fiatal vagy a középkorú Illyés – belemenekülve a nép világába – kiölt magából minden magánlírát. Sokan kimutatták, hogy szinte összes ekkoriban írt verse valamiféle epikus mozzanattal indít, ez is része az individuális költészet elutasításának: folyvást valami „cselekményes” szituációból indul ki, azt értelmezi-magyarázza, csak a legritkább esetben szólal meg a maga nevében.

Öregkorában

aztán átszakad a gát. Persze ekkor is maszkokban énekel; kései nagy szerelmi lírájában uralkodó műfaj a szerepvers: Ifjú pár, Párbeszéd új házasok közt, Tiszták; Tithónosz.
Kétségtelen: nem volt orpheuszi alkatú költő, nem akart pokolra menő dudás lenni. Láttuk, szerelmi verset is csak öregen írt. Na de pokolra ment Eliot, Kavafisz, Rilke, Benn vagy Saint-John Perse, vagyis éppen azok, akik a legkomolyabban befolyásolták a hatvanas évek elején-közepén az „urbánus” magyar lírát? Anekdotikus, mondja dicsérőleg Vas István Kavafiszról, de hát nem anekdotikus olykor az öreg Illyés?! Öregsége lírájában alapjaiban forgatta fel a magyar vers mondattanát, tördelését; vad inverziói, közbevetései, a megfelelően váratlan helyen elhelyezett idegen szavak – Illyés öregkori művészi eljárásai – mind-mind a legmodernebb versbeszéd ragyogó példái. Nem véletlenül hatott Tandorira, aki – válaszul a Kháron ladikján nagy halálversére – egyik korai kötetében csodálatos elégiában emelt kalapot Illyésnek (1938-). Prózája – noha olykor tökéletes (Puszták népe, Hunok Párisban) – feltehetően valóban nem folytatható. Költészetének népies alapmozdulatai szintén halottak. De az öreg Illyés tudott egy-két olyan fogást, írt pár olyan nagy verset (csak jelzésszerűen: A fecske és a falevél; Az ígéret megszegése, Cél felém bár közömbösen; Ditirambus a nőkhöz; Kháron ladikján, Bemutató, A Semmi közelít), amely folytatható hagyomány lehetne. De erre valószínűleg várni kell még néhány évtizedig.

Bán Zoltán András
Magyar Narancs, 2002. augusztus 22. (34. szám)

Több mondat Illyésről (Egy új kötet ürügyén)

Novemberben, a halottak napján ünnepeljük Illyés Gyula születésének századik évfordulóját. Pontosabban csak ünnepelnénk, mert ez a becses évforduló korántsem felhőtlen vagy egyértelmű hangulatban köszönt majd be. Sokan egyáltalán nem akarnak majd ünnepelni, mondván, az életmű teljesen elavult, és noha nem értéktelen, de abszolút érdektelen; és bár lesz, aki örömöst ünnepelne, de csakis mások ellenében, mintegy kurucos lendülettel, oppozíciós héjázással vágva egyesek szemébe az illyési hagyatékot.

Hozzászólások

hozzászólás