1987,  Irodalom,  Rádió

Csáth Géza, Tolnai Ottó

Szép szó – Szabadkai Rádió, 1987. június 21. (archív felvétel)

„…a hegyes fehér cipőiben botorkáló / fürdőorvost követtem tekintetemmel. / Himbálódzó táskáját, pontosabban: / kígyóbőr retikül, hentesszatyor. / Mint tört üvegen, botorkált a kavicson, / cipelte a nikkelszerszámokat. / Köztük a nikkelbrowningot is, / amit a rendelő fehér vaságyán üldögélve, / éjszakánként hosszasan fényesített. / Botorkált, mint tört üvegen, a sétány terítékén, / majd a cigánylány míniummal rúzsozott, / hasba lőtt gipszszobra mögött / eltűnt a Csodafürdő bejáratában.”

A műsor tartalma:

Lantos László: Csáth Géza

Tolnai Ottó: Mégse füzike (vers)
Előadja: Venczel Valentin
Zene: Residents: Diskomo (kortárs kísérleti zene)

Vaderna József: Csáth Géza (tanulmányrészlet)

Csáth Géza: A kis Emma (novella)
Előadja: Balázs Piri Zoltán
Zene: Residents: Diskomo (kortárs kísérleti zene)

Szerkesztő-műsorvezető: Lantos László
Technikai munkatárs: Ciger Róbert

Csáth Gézára emlékezünk

A szecessziós Szabadka novellistája, az írás abszolút muzsikusa száz éve született. Rövid harminchárom évéből csaknem tízet kábítószer-élvezőként, mind roncsoltabb szervezettel és széthulló tudattal élt végig. „…izgató lila, bíbor, zöld tüzek sugároznak [művei] belsejéből” – írta róla Németh László. Műsorunkban Tolnai Ottó mementó-versét, majd az 1912-ben készült A kis Emma című elbeszélését hallhatjuk, Venczel Valentin és Balázs Piri Zoltán előadásában. A zenei mellékleteket a New York-i Residents együttes deformált gyermekdalaiból válogattuk.

Szajkó István: A kis Emma (1987)

Vaderna József: Csáth Gézáról

A kis Emma rendkívül vakmerő írás. Csáth Géza elmegy a határig. Soha előtte író nem mert ilyen keményen fogalmazni. Igazi orvosi munka: boncolás. S ideggyógyászi is. A lélekelemzés mélyrétegeit hozza felszínre. Fülledt, szinte levegőtlen. Határon áll a tébolyda és a víziók között. A kis Emma Csáth Géza kései korszakában keletkezett, amikor szinte már menthetetlenül morfinista volt, s naplójában inkább csak önmagát biztatta a méreggel való szakítással, minthogy valóban tett is volna ellene. A kis Emma tragikus történetét a borzalom levegője lengi be.

Csáth Géza: Ülő nő

Tolnai Ottó: Mégse füzike (Üzenet, 1987. január–március, 1–3. szám, 13–15. oldal)
Csáth Géza: Akt

 

 

A kis Emma

Az alábbi történetet egy naplóban olvastam. A naplóíró fiú távoli rokonom volt, és húszéves korában öngyilkossággal pusztult el. Az édesanyja nemrég halt meg, és ezután kerültek hozzám a fia naplói. Hosszú ideig nem jutottam hozzá, hogy beléjük pillantsak. A napokban végre hozzákezdtem az olvasáshoz. Meglepett az írás közvetlensége és egyszerűsége. A harmadik füzetben pedig ráakadtam azokra az érdekes följegyzésekre, amelyeket kissé rövidítve és az interpunkció némi változtatásával itt közlök.

A kis Emma a legszebb volt az összes lányok között, akik húgommal, Irmával barátkoztak. Szőke haját, szürke szemeit és finom arcocskáját már első látásra édesnek találtam.
Én a második elemibe jártam, ő Irmával együtt az elsőbe. A többi fiúknak is tetszett, de nem beszéltek róla. Szégyellték volna elárulni, hogy törődnek egy lánnyal, hozzá aki még csak elsőbe jár.
Én azonban rögtön tisztában voltam vele, hogy szeretem, és bár szintén szégyelltem a dolgot, elhatároztam, hogy mindig szeretni fogom, és feleségül is veszem.
A kis Emma gyakran járt hozzánk. Ilyenkor együtt játszottunk a két húgommal és Gábor bátyámmal. Néha más lányok is jöttek, például az unokahúgaink, Ani és Juci, akikkel azelőtt rendszerint csókolózni is szoktunk a pincében, a padláson, a kertben és a fáskamrában.
Gyönyörű meleg szeptember volt. Még inkább tudtam örülni most a szép időnek, mint nyáron, mert újra az iskolában kellett ülni kettőtől négyig, és délelőtt is nyolctól tizenegyig, és utána annál jobban esett a szabad levegő és a labdázás. Így azután nem untunk bele a játékba, hanem hazajöttünk, meguzsonnáztunk és lótottunk-futottunk, míg csak vacsorázni nem hívtak.
Az iskola is érdekesebb, mulatságosabb volt. Az új tanító tudniillik egy magas, vékony hangú és vörös arcú ember, Szladek Mihály – vágatott.
A házunk az ötödik kerületbe tartozott, emiatt ide, a külvárosi iskolába kellett járnunk. Az osztály túlnyomó többsége parasztfiúkból telt ki. Részint mezítlábasok, tarka kockás ingekben, mások meg bársonynadrágban és csizmában. Irigyeltem őket, mert úgy éreztem, hogy általában különbek, keményebbek, merészebbek, mint én. Volt egy Zöldi nevű, aki valamennyiünknél négy-öt évvel idősebb volt, bicskát hordott a csizmaszárában. Egyszer megmutatta nekem. Azt mondta:
– Az atyaúristentől se ijedek meg.
A bátyámnak ezt elbeszéltem. Nem hitte.
Az új tanító nem szeretett olvastatni vagy szépírást íratni, mint a volt kedves és jó elsőosztályos tanítónk, hanem magyarázott, és feleltetett. Ha valaki beszélgetett, vagy játszott, csak egyszer figyelmeztette. Másodszorra már kihívta, és csendesen ezt mondta neki:
– Feküdj le, fiam!
Azután az osztályhoz fordult:
– Hármat fog kapni, ki akarja kiadni neki?
Ilyenkor nagy izgalom támadt. Rendesen tízen-tizenöten álltak föl. A tanító szemlét tartott a kéredzkedők fölött, végre kiszólított egyet, és kezébe adta a nádpálcát.
– Ha nem ütöd teljes erővel – mondotta –, akkor te kapsz!
Azután halálos csendben leste az osztály az ütéseket és az ordítást. Azokat a fiúkat, akik meg se nyikkantak és nem is sírtak, mindenki bámulta, de úgy vettem észre, hogy mindenki gyűlölte is egy kicsit. Miért, ezen sokat gondolkodtam, de nem tudtam megmagyarázni.
Én magam nem féltem a büntetéstől. Tisztában voltam vele, hogy a tanító tekintetbe veszi, hogy az apám őrnagy, és hogy éles kardja van, tehát nem fog merni megvágatni.
A tanító hamar rájött, hogy a Zöldi tud legjobban pálcázni. Ettől kezdve ő osztotta ki az összes büntetéseket. Remekül értette. Még a pálca is másképp állt a kezében, mint a többinek. Nemigen múlt el óra egy-két „vágatás” nélkül. Voltak azonban meleg, sárga őszi délutánok, amikor nagyon figyelmetlen, nyugtalan volt az osztály, és ilyenkor az egész második óra, háromtól négyig, veréssel telt el. Minden második-harmadik padban egy síró fiú kucorgott.
Egy ilyen alkalommal eleredt az orrom vére, és lemehettem mosdóvizet kérni az iskolaszolgához. Hamarosan megszűnt a vérzés. Már vissza akartam térni az emeletre, mikor a földszinti folyosón, a lányok folyosóján megláttam a kis Emmát. Az osztályajtóban állt, befelé fordulva. De hamar észrevett. Nyilvánvaló volt, hogy kiállították. Odamentem hozzá. Szerettem volna megcsókolni és vigasztalni, de azután észrevettem, hogy egyáltalában nem szomorú. Egy szót se beszéltünk, csak néztük egymást. Édes volt és büszke. Mintha most is éreztetni akarta volna, hogy az én apám csak őrnagy, és az övé alezredes. Előrehúzta a copfját, kioldozta a rózsaszínű pántlikát, és újra masniba kötötte. Így zavartalanabbul nézhettem. Amikor pedig közben föl-fölnézett felém, mindannyiszor erősen megdobbant a szívem.
Másnap délután, amikor átjött hozzánk, titokban megkért, hogy ne szóljak senkinek arról, hogy az ajtó elé állították. Nem is szóltam. Irmától azonban megkérdeztem este, hogy miért kapott büntetést az Emma?
– Semmi közöd hozzá – ez volt a válasz.
Irma gyűlöletes volt. Szerettem volna e pillanatban összevissza verni és rugdosni. Határozottan féltette tőlem Emmát. Nem akarta, hogy szeressem, és hogy ő szeressen engem. Nem engedte velem hunyni. Állandóan mellette maradt, becézte, ölelte és csókolta. Még azt is megakadályozta, hogy sokat beszéljek Emmával. Elhívta, karon fogta, és az udvar túlsó végében sétáltak együtt. Sokszor nagyon keserű volt a szívem emiatt.
A nagy barátságból azonban egyszerre csak nagy harag lett. Egy napon láttam, hogy nem jönnek többé együtt az iskolából, hanem mindegyik más leánnyal. Emma ettől kezdve nem jött hozzánk. Húgomat faggattam, hogy mi az oka az összeveszésnek, de hátat fordított nekem és elszaladt. Bosszúból este vacsoránál elmondtam apámnak a dolgot. Irma azonban az ő kérdéseire is néma maradt, mire a sarokba kellett térdelnie, és nem kapott almát.
Hetek múltak el. Húgomat hiába próbáltam rábírni, hogy béküljön ki Emmával, makacsul hallgatott. A szemei azonban könnyesek voltak, és többször este az ágyban minden ok nélkül sírt.
Október közepe táján az iskolában rettenetes dolog történt. A tanító ez alkalommal Zöldit akarta megvágatni. Kihívta.
– Jöjjön csak ki szépen!
Zöldi azonban nem szólt, és nem mozdult. Erre elhangzott a parancs: – Húzzátok ki!
Tíz-tizenöt fiú rohant neki a legtávolabbi padokból. Sokan olyanok, akik féltek Zölditől, és haragudtak rá. Magam is gyűlöltem, és mi tagadás, az első pillanatra kedvem lett volna részt venni a kihúzásban, de rögtön eszembe jutott, hogy apám bizonyára megvetne, ha megtudná, hogy többekkel birkóztam egy ellen. A helyemen maradtam tehát. Elállt a lélegzetem, és reszkettek a térdeim. A fiúk lihegve dolgoztak. Egy részök a padból tolta Zöldit, mások a lábait kapták el, mert megvetette magát a láblécen, mások ismét az ujjait feszegették, amelyekkel görcsösen kapaszkodott a padasztal szélébe. Legalább öt percig tartott, míg kimozdították. Végre sikerült kilökni a földre. Itt újra megkapaszkodott. Ütni azonban nem mert, mivel valószínűleg gondolta, hogy a tanító, aki székére állva szemlélte a harcot, bele fog avatkozni a dologba. Szladek arca sötétvörös volt a méregtől.
Végre megfogták a két lábánál és két kezénél fogva. Így cipelték ki a katedrához, miközben a háta a padlót súrolta.
– El ne engedjétek! – kiáltotta a tanító harsányan. – Fektessétek hasra, és fogjátok le a kezeit és a lábait.
A fiúk nekihevülve és minden erejüket összeszedve, gyorsan teljesítették a parancsot. Most már nem volt Zöldinek mibe kapaszkodnia. Rátérdeltek a kezeire. A lábain négyen ültek, a fejét ketten nyomták. A tanító csak ezt várta. Nyugodtan odaguggolt, eligazította a fiúkat, hogy senki mást ne érjen a pálca, azután nekiállt, és egymás után ötöt-hatot húzott Zöldire. Rémesen hangzottak ezek az ütések. Élesen, tömören és magasan. Rajtam a hideg veríték ütött ki, de mégis mintegy delejes kényszer hatása alatt, a lábléc szélein lábujjhegyre álltam, nehogy elveszítsek valamit a látványból. A tanító most megállt. Zöldi azonban nem nyikkant.
– Leszel-e még engedetlen? – kérdezte csendesen Szladek.
– Felelj! – üvöltötte kis várakozás után, szinte megszédülve a dühtől.
Zöldi azonban nem felelt.
– Jól van, fiam – fújt a tanító a fogai között –, hiszen jól van, ha most nem felelsz, majd felelsz később, nekem mindegy!
És újra nekilátott. Egészen megvadulva, mind gyorsabban és gyorsabban sújtott. Szinte olvasni lehetett az ütéseket. Minden erejét megfeszítve, úgyhogy nyögött a fáradtságtól a nagy, erős ember. Majd kimerülve újra abbahagyta, és lihegve, rekedten kérdezte:
– Leszel-e még engedetlen?
Zöldi most se felelt.
A tanító megtörölte a homlokát, és lassabban folytatta a verést. Minden ütés után pihent, és újra és újra elmondta:
– Leszel-e még engedetlen?
Így ment ez további tíz-tizenöt ütésig. Végre felhangzott egy iszonyatos bőgés:
– Ne-e-e-m!
A tanító letette a pálcákat, és helyre küldte a fiúkat. Zöldi feltápászkodott, rendbe hozta a ruháját, amely a dulakodásban több helyen elszakadt, és a helyére ment. Az arca, orra egészen piszkos volt a padlótól, ahová odanyomták. A könnyei csurogtak a kabátján. Véreset köpött.
A tanító azonban újra kihívta:
– Mondta valaki neked, hogy helyre mehetsz? Jöjj csak ki szépen!
Zöldi lehajtott fejjel kitámolygott. Szladek, mint jól végzett munka után szokás, dörzsölgette kezeit, és tettetett jóindulatú, szelíd hangon mondta:
– Ezt azért adtam neked, édes fiam, hogy jól jegyezd meg, és tanulj belőle a jövőre. Tanítóddal szemben engedetlennek lenni hálátlanság, és miután látom benned a hajlamot a rosszra, még adok neked egypár pofont.
Az „egypárból” azonban sok lett, mert a tanító újra nagyon belejött, és addig pofozta, míg Zöldi szédülten a falnak nem esett. Szerencsére megkapaszkodott, és kiszaladt az ajtón. A tanító halkan káromkodott egyet, becsapta a nyitva hagyott ajtót, a katedrára ment, és leült. Az osztályban egy légy repülését is meg lehetett volna hallani.
Aznap alighogy hazaértem, láz ütött ki rajtam, és félrebeszéltem. Ágyba dugtak, és este az apám kivallatott. El kellett mondanom az iskolai eseményt. Szüleim vadállatnak és gazembernek nevezték Szladeket, és megegyeztek, hogy más tanítóhoz adnak. Egy hét múlva már a belvárosi iskolába jártam. Nem láthattam többé mindennap a kis Emmát. Fájt a szívem.
Október huszonötödikén olvastam az újságban, hogy egy kocsist felakasztottak, mert meggyilkolta és kirabolta az utasát. Hosszan le volt írva, hogyan viselkedett a kocsis a siralomházban és reggel az akasztófa alatt. Azon a napon szüleim a vacsoránál az akasztásról beszéltek, és apám elmesélte azt az akasztást, amelyet húszéves korában látott.
– De szerettem volna látni! – kiáltottam.
– Örülj neki – mondta apám –, hogy nem láttad, és ne is nézz meg soha egyet se, mert azzal álmodsz hét esztendeig, mint én.
Másnap délelőtt, iskola után, azt ajánlottam Gábor bátyámnak, hogy csináljunk akasztófát, és akasszunk fel rajta egy macskát vagy kutyát. Gábornak tetszett a terv, és hamarosan a padláson dolgoztunk. Egy ruhaszárító kötelet szedtünk le, és hurkot csináltunk rá. Az akasztófa-ácsolásról azonban lemondtunk, mert egyrészt nem volt gerendánk, másrészt pedig tartottunk tőle, hogy ha az udvaron rendeznénk akasztásokat, a szülők beleavatkoznának a dologba.
Gábor nem volt szenvedélyes állatkínzó, de ha belejött, akkor nagyszerű ötletei voltak. Így például egy évvel előbb egy eleven macskát vágott ketté a nagy konyhakéssel. Ez a kertben történt. Ani és Juci fogták a macskát, azután mindannyian leszorítottuk a földre, és hanyatt kifeszítettük. Gábor pedig konyhakéssel vágta keresztül a hasán át.
A padlás egyik gerendáján vetettük keresztül a kötelet. Még aznap délután egy daxli tévedt az utcáról az udvarunkba. Becsuktuk a kaput, elfogtuk a kutyát, és hamarosan valamennyien a padláson voltunk. A lányok ujjongtak. Mi Gáborral nyugodtan készülődtünk.
– Te vagy a bíró – kiáltott Gábor –, én vagyok a hóhér. Neked jelentem, hogy minden készen van az akasztáshoz.
– Jól van – szólottam. – Hóhér, teljesítse kötelességét.
Erre Gábor meghúzta a kötelet, míg magam a kutyát kissé megemeltem. Majd bátyám utasítására hirtelen elengedtem. Szomorú, mély, síró hangokat adott a daxli, és kapált a sárga foltos fekete lábaival. De azután hamarosan kinyúlt, és mozdulatlan maradt. Egy darabig néztük, azután függve hagytuk, és ozsonnázni mentünk. Ozsonna után a leányok folyton a kapuban settenkedtek, és cukorral egy újabb kutyát csaltak be. Azután ölükben odavitték Gábornak, hogy rendezzen még egy akasztást. Bátyám azonban lefújta a tervet. Kijelentette, hogy egy napra elég egy akasztás, mire Juci kinyitotta a kaput, és kiengedte a kutyát.
A következő napokban egészen elfeledkeztünk az akasztásról, mert egy új labdát kaptunk. Gáborral kettesben folyton duplexot játszottunk.
Utána Emmáról beszélgettünk. Gábor kijelentette, hogy utálja, mert olyan büszke, és ostobának nevezte Irmát, hogy annyira eseng utána.
– Legjobb volna, ha sohase békülnének ki, mert újra eljön ide, és affektál, henceg! – mondta dühösen Gábor.
Gábor kívánsága nem teljesedett. Másnap délután beállított hozzánk Emma. Irmával jöttek.
– Utálatos! – súgta nekem Gábor.
– Édes, drága! – mondtam magamban én, de azért nagyon haragudtam Irmára.
Irma tudniillik valósággal úszott az örömben. Játék közben minduntalan elhívta Emmát, ölelte, csókolta, majd megfojtotta. Később azonban mégis összeharagudtak valamin.
– Hát nem ígéred meg, hogy nem beszélsz többet a Rózsival? – kérdezte Irma csaknem sírva.
– Azt nem! – felelte Emma határozottan, és mosolygott.
Juci és Ani egymással suttogtak. Gábor, Irma és én a kis Emmát néztük. Milyen szép volt, Istenem, milyen szép!
Az utolsó napos, őszi délutánokat éltük. A miénk volt az udvar. Apa és anya kilovagoltak. A szakácsné kávét adott, azután a konyhába ment főzni.
– Láttál-e már akasztást? – kérdezte ozsonna után a húgom Emmától.
– Nem! – felelte Emma, és rázta a fejét, hogy a haja az arcába csapódjék.
– De a papádtól hallottad?
– Igen, mesélte, hogy felakasztottak egy gyilkost – mondta Emma hűvösen, és érdeklődés nélkül.
– Van ám nekünk akasztófánk – dicsekedett Juci.
Hamarosan mind a padláson termettünk, hogy megmutassuk Emmának az akasztást. A daxlit már napokkal előbb elástuk Gáborral a szemétgödörben, a hurok szabadon lóbálózott.
– Most játszhatunk akasztást – mondta Irma. – Emma lesz a bűnös, őt fogjuk felakasztani.
– Inkább tégedet – kacagott Emma.
– Hóhér, teljesítse kötelességét! – kommandírozott Gábor saját magának.
A kis Emma elhalványodott, de mosolygott.
– Most állj mozdulatlanul – mondta Irma. Én rátettem a hurkot a nyakára.
– Nem én, nem akarok – nyafogott a kisleány.
– A gyilkos kegyelemért könyörög! – kiáltotta Gábor kipirulva –, de a hóhérsegédek megragadják az elítéltet. – Juci és Ani erre lefogták Emma karját.
– Nem engedem, nem! – sikította a kis Emma, és sírni kezdett.
– Istennél a kegyelem! – szavalta Gábor. Irma pedig a térdénél fogva a levegőbe emelte a barátnőjét.
Nem bírta, el akart esni, és ezért odamentem, segítettem neki. Ekkor történt először, hogy átöleltem őt. Bátyám meghúzta a kötelet, a végét körülcsavarta egy gerendán és megkötözte. A kis Emma lógott. Eleinte hadonászott a kezeivel, és vékony kis fehér harisnyás lábaival nagyokat rúgott. Olyan furcsák voltak ezek a mozdulatai. Az arcát nem láthattam, mert a padláson már meglehetősen sötét volt. Egyszer csak hirtelen megszűnt a mozgás. A test kinyúlt, mintha a lábujjaival valami zsámolyt keresett volna, hogy ráálljon. Azután nem mozdult többet. Erre rémes félelem szállott meg valamennyiünket. Hanyatt-homlok rohantunk le a padlásról, és szanaszét elbújtunk a kertben. Ani és Juci hazafutottak.
A szakácsné, aki valamit le akart hozni a padlásról, akadt rá a holttestre egy félóra múlva. Ő hívta át Emma apját is, még mielőtt apáék hazaérkeztek volna…

E ponton vége szakad az idevonatkozó feljegyzéseknek. A naplóíró, kit az a szerencsétlenség ért, hogy résztvevője lett ennek a borzalmas eseménynek, nem beszél róla többet. A család sorsáról csak annyit tudok, hogy az apa mint ezredes, nyugalomban van, Irma jelenleg özvegyasszony, Gábor pedig katonatiszt.

Megosztás
  • 23
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  
  •  

Hozzászólások

hozzászólás

1955-ben született Nagykikindán (a Vajdaságban). Színházi és filmrendező, performer, író, képzőművész és kulturális szervező. Tanulmányait a budapesti ELTE BTK magyar-szerbhorvát-esztétika szakán végezte (1974–80). Jugoszlávia, Svájc és Románia után 1993-tól Magyarországon él.Több alternatív művészeti folyóirat szerkesztője és munkatársa: Új Symposion (1984–87, Újvidék / YU), Magyar Narancs (1993-94, Bp.), Volt Magazin (1994-95, Bp.), Jump Magazin és Ex-Stasis (1997–99, Bp. / Szeged). Az Aphasia Teátrum (1988–91, Szabadka / YU) és az Opál Színház (1993-tól, Bp.) performanszcsoportok rendezője és performere. A Zrem Filmstúdió (2005–10, Bp.) egyik művészeti vezetője és rendezője. 1972-től publikál szépirodalom (vers, novella, drámai szöveg), forgatókönyv, értekező próza (színház, performansz, film, fotó, képzőművészet, képregény, zene, irodalom, multimédia) műfajban, valamint fordításokat (szerb nyelvről) és vizuális munkákat közel 60 magyar és külföldi folyóiratban. A Szépírók Társaságának tagja (2009-től). A budapesti Black-Black Galéria (1995–2001), a Merz Ház (2002–05) és a Mersz Klub (2015-től) undorgrund művészeti klubok vezetője. Kötetei: Éhségkönyv (2005), Nőket néző képek (Falcsik Marival, 2013), Semmikor (2017). Filmje Bada Dadáról: Dada Univerzoom (Gasner Jánossal, 2008).